Nungal fiatal, nagyravágyó, naív, okos, bár kissé tapasztalatlan, száramázására igencsak büszke és enyhén gőgős tagja a  pegazus társadalomnak. A ménesen belüli rangja még semleges, de minden vágya, hogy harcos válhasson belőle, hiszi, hogy megállná a helyét a csatasorban és nagyon reméli, hogy jó úton halad a rang elérésében. Azonban nem feltétlen gondolja úgy, hogy az abszolút engedelmesség ebben nagy segítségére lenne - inkább a minél messzebbre és minél idegenebb tájakra való, szerinte bátor repülések és kalandok teszik alkalmassá a lovat arra, hogy elnyerje a vágyott rangot. Nem veti meg a más ménesek terüeltére tett kiruccanásokat sem. Habár a stílusa elsőre sértő lehet, - véleménye szerint a pegazusok az abszolút top faj, talán az unikornisok által érez némi tiszteletet, de a többieket lenézi - ha valaki túljutt az első védvonalon, akkor idővel  olyan igaz barátra tehet szert, aki tűzbe menne a másik lóért. De sajnos az állandó bizonyítási vágy nem segíti a saját ménesén belüli barátkozását, más, nem pegazusnak született lovakkal pedig - eddig - meg sem próbált barátkozni, ezért nem Nungal a társaság középpontja az otthonában. Ezért is kalandozik el olyan sokszor, sokfelé.

Nungal anyja nagy reményeket táplált születendő csikójával kapcsolatban, de mikor végre világra jött a ménes legújabb tagja, az anyakanca nem volt feltétlen boldog. Azért megpróbálta a tőle telhetőt  és nevelte, tanította a kancacsikót, de Nungal valahogy sosem találta meg a helyét a ménesben. A többi csikó kerülte furcsa természete miatt és az anyjával sem volt meg a szoros anya-csikó kapcsolat. Végül az anyja úgy gondolta, talán a következő csikójával több szerencséje lesz és mikor a serdülő lánya a maga lábára akart állni, egyszerűen elengedte őt. Mivel Nungal a ménest nem hagyta el - bár az anyja feltételezte, hogy lánya a vándorok útjára lép, ahogy végül az apja is tette, a vemhesség ideje alatt - ezért látják egymást, kurta horkantásokkal köszönnek is egymásnak, de többre egyikük se vágyik.