|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.30. 22:00 - |
Reyna - Altair
* Zárt játék * |
[33-14] [13-1]
 - Nem, akkoriban nem... Vándor voltam. Egy nincstelen kóbor. - elmerengtem, majd folytattam. - Van élet a ménesen kívűl is... Egy más, mégis szép és szabad élet. Néha vissza mennék vándornak...
Mégis úgy éreztem, hogy tennem kell valamit a világért... Harcosnak akartam álni, de az incidens után lemondtam róla. Nem akartam még többet ártani, ezért lettem kém. - Reyna mostmár nyugodt volt, az eget bámulta, majd kijelentette, hogy mennünk kéne. - Igaz, szerintem lassan vége a gyűlésnek, most lesznek a legfontosabb dolgok. - Elengedtem, és hagytam hogy kibontakozzon ölelésemből. Elkötelezett tekintetém majdnem elnevettem magam, de végül kibírtam. Neki álltam megmászni a buckát, hátra hátra tekintve Reynára.
~ Altair megvárja Reynát aztán vissza a gyűlésre~ |
Altair közelebb húzott magához és megpróbált megnyugtatni. Neki dőltem és mélyeket lélegezve igyekeztem lecsillapodni.
- Köszönöm - Motyogtam szinte csak az oldalának. Olyan… aranyos volt, ahogy igyekezett megvigasztalni. Érződött, hogy nem sokszor csinálja.
- Sajnálom. Olyan kicsi voltál? Akkor nem tartoztál a ménesbe? - Csodálkoztam rá. ~ Reyna, a ménesen kívül is van ám élet! ~ - Én mindig is Katopyris tag voltam. - Merengtem el. - Milyen a ménesen kívül élni? - Ez csak úgy kicsúszott a számon. ~ Nem is egy ménesbe tartoztok... nem tudhatod milyen a Cornusban élni! ~ Egyre mérgesebb lettem magamra.
A nap sugarai szinte égették a hátam. ~ Mégis mennyi lehet az idő? ~ Néztem fel az égboltra. Abban biztos voltam, hogy nem most kelt fel a nap.
- Altair, nem kéne visszamennünk a gyűlésre? Lehet, hogy már fontos dolgokról is szó esett. - A végtelenségig itt tudtam volna maradni vele, de a kötelesség szólított és őt sem akartam hátráltatni a feladatai elvégzéseben. - Gyere tudjuk meg mit kell majd csinálnunk. - Mosolyogtam újra jókedvűen rá. ~ Na most megmászlak, te emelkedő! ~ |
Bólogattam válaszára, de rögtön abba hagytam amikor fejét az enyémnek érintette, behúnytam szemem és élveztem a pillanatot. Valahogy tudtam, hogy ezt fogod mondani... De én nem tudok megbocsájani magamnak...
Reyna a távolba révedt, és tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Én is így tettem, ha rámtörtek az emlékek, és végül kiynögte. Először hallgattam valakinek a történetét együttérzéssel. Reynából kitört a zokogás, ennek hallatán pedig megszakadt a szívem. Átvetettem hátán fejemet, ezzel egy ölelésbe vonva őt. - Ss.. Tudod, hogy nem a Te hibád. - csitítgattam - Én... őszíntén sajnálom... - összeszorult a torkom amikor a következő szavakat ejtettem ki. - Tudod, az én anyám is meghallt... Egy hegyomlásban. Onnantól kezdve vándorok neveltek, míg egyedül talpra nem tudtam állni. |
Először nem értettem miért mondja, hiszen nekem nem volt semmi bajom a külsőmmel. Amikor viszont leesett még vörösebb lettem, mint eddig. Végig hallgattam a történetét.
- Sajnálom, de a múlton már nem tudsz változtatni. - Léptem egészen közel hozzá és orromat az övéhez érintettem.
- Nekem is van egy történetem. - Néztem el a távolba, könnybe lábadó szemmel. Inkább elkezdtem mesélni, mielőtt teljesen kiborulok.
- Kiskoromban gyakran elkóboroltam, anya hiába mondta, hogy mennyire veszélyes, nem érdekelt én kalandot akartam. Egyszer… öhm, hát épp a Kelvarinon-ligetben kószáltam, amikor rám támadt egy medve. Én csak lefagyva figyeltem, ahogy anya küzd vele és csak azután, miután megsérült eszméltem csak fel. Egyedül nem bírtam a medvével és bár Rayat megmentett minket, anya nem élte túl. Belehalt a sebébe. - Zokogva dőltem neki. Nem bírtam visszafolytani a könnyeimet. |
Reyna megjegyzésére elmosolyodtam, és összeszorult torokkal, de sikerült kinyögnöm. - Neke...Nekem is tetszel így. - lesütöttem szemeimet. Nem tudom, hogy mondhattam ki...
A következő kérdésére nehezemre esett válaszolni, de megtettem. - Kiksoromban csak kisebb verekedéseket intéztem, amikor néhány gőgös csikó anyámról tett megjegyzést. A "főnöküket' földbe döngöltem, egy hónapig sánta volt. Aztán, pár hónappal azelőtt, hogy eldöntöttük volna, mik leszünk, vitába kerültem egy másik kortárs lóval. Azt mondta, olyan vagyok mint az apám, és nem vagyok való a Cornusba. Rátámadtam, és rákényszerítettem, hogy örökre hagyja el a Cornust. Egy hónapra rá, még jóval a választás előtt az Abduhlában jártam, isten tudja miért, ott találtam meg a holttestét. Közvetett módon én öltem meg. |
Szavai egy kicsit megkeseredettnek hangzottak. Azt hiszem nem teljesen egyeztek a nézeteink, nem értettem miért gondolja ezt. ~ Bár ez igazából lényegtelen. ~ Szeme egy pillanatra mintha megvillant volna, ám most nem zavart. Tudtam, hogy nem fog bántani.
- Szerintem semmi baj nincs a kinézeteddel. Nekem tetszel így. - ~ Ezt nem akartam hangosan kimondani! ~ Éreztem, ahogyan elvörösödöm, leszegtem a fejem és a világ összes kincséért sem néztem volna a szemébe.
Odasétált a sziklafalhoz és nekitámaszkodott. ~ Fáradt lenne? ~ Egy pillanatra elmerengtem. El tudtam volna képzelni dühöngő őrültként, ettől persze nem éreztem jobban magam. Hangja azt sugalta, már történt vele ilyesmi.
- Mi történt? - Reméltem elég méltó vagyok rá, hogy megossza velem. |
Reyna dadogott, nehezen dolgozta fel amit mondtam, holott ez volt az igazság. - Felesleges ezen megakadnod, tudom, hogy élnem kell... Meg kell bosszúlnom amit velem tett. - Vörös íriszem felízzot egy percre, aztán vissza zökkentem a valóságba és kialudt szemem vörhenyes fénye. Reynára néztem, és szelíd tekintettel próbáltam megnyugtatni, holott szavaimnak keserű utóizzét nem lehetett egy könnyen feledni. - Ha apám nem teszi ezt, nem iszik a kút vizéből, talán én sem születek ilyennek, és akkor... nem álnék így ehhez. - sóhaj hagyta el az ajkamat, és megráztam a fejem. Lassan a falhoz sétáltam, neki dőltem, majd újra Reyna felé fordultam. - Néha nem tudok uralkodni az indulataimon, elvesztem az eszem és felízzik a szemem. Könnyen kárt teszek olyanban is aki meg se érdemli... |
Válaszát hallva megnyugodtam. ~ Biztosan csak a gyűlés miatt aggódik. ~ Örültem amikor láttam, hogy nevet, jó volt őt nem komornak látni.
Örültem, hogy együtt érez velem. Azt ezt követő szavaira, viszont nem számítottam, így értetlenül pislogtam rá. ~ Mire gondolhat? ~ Láttam, amint felemeli a fejét. Kellett némi idő, mire leesett, mit is mutat. ~ A szarut a fején. Ez bántja őt? ~ Az orromat óvatosan a képződményhez nyomtam. Reméltem érti amit “mondani” akarok neki. ~ Engem nem zavar. ~ Sosem értettem, miért piszkálják a lovak egymást ilyen apróságok miatt.
Az apjáról nem volt túl jó véleménye. Ezen persze kicsit sem csodálkoztam, senkinek sem volt túl jó véleménye az Örökkévalókról. Ha igaz, amit mond az apja tényleg nagyon veszélyes. Még csak gondolni sem gondoltam rá, hogy esetleg tettetheti.
Felmerült bennem, hogy kellemetlen kérdést tettem fel, mert sokat tétovázott. A válasza nem is kicsit lepett meg. Csak döbbenten tátogtam, remélve, hogy képes leszek kinyögni a szavakat.
- Miért…mondod…ezt, hiszen…te… - nem tudtam folytatni. Egyszerűen nem voltam rá képes. ~ Miért? ~ Csak erre tudtam gondolni, miközben fájdalommal a szememben néztem fel rá. Sírhatnékom volt a szavaitól. ~ Miért gondol ilyesmit magáról? Mintha ő csak egy hiba lenne. ~ |
- Persze, semmi gond - megráztam a fejem és a földet bámultam, mintha magamnak is tagadnák. Reyna is leellenőrizte a környéket, én pedig tapintatosan nem tettem meg ezt újra, hiszen az azt sugalná, hogy nem bízok a szakértelmében.
Cinikus, oldalra fordított fején csak nevetni tudtam volna és a az általam tett kijelentés se volt az a komoly fajta. Így halkan kacagtam aztán mosolyogva válaszoltam. - Igen... tuskó.
- Hidd el, tökéletesen átérzem a helyzeted. - sóhajtottam a fájó téma hallatán. - Szerinted ki nem fordul előitélettel egy ilyen iránt. - Hiszen te is így fordultál felém... Előítéletekkel, Reyna... Felemeltem a fejem, mutatva a rajtam lévő szarut, ami egész életemre rám bélyegződött.
Megtorpantam és másik lábamra helyeztem a testsúlyt, majd bólintottam, hogy fején találta a szöget. Figyeltem, és ittam szavait, fejembe vésve mindazt amit mond, de valahogy nem értettem egyet vele. Megráztam a fejem- Az apám ravasz... Elrejti a szándékait és sebezhetőnek mutatja magát.- Láthatóan nem akarta folytatni, de végül feltette azt a kérdést, amit minden egyes nap én is feltettem magamnak. Kellett egy kis idő, míg össze szedtem magam, és a gondolataimat, és tudtam válaszolni a kérdésére. - Miatta születtem meg.
|
Hallgattam a patái kopogását a köveken. ~ Meg kellett volna várnom. ~ A szemem sarkából figyeltem, ahogy Altair össze-vissza kapkodta a fejét.
- Minden rendben? - Fordultam felé aggódva. ~ Valami elkerülte volna a figyelmemet? ~ Gyorsan leellenőriztem a környéket én is, de minden nyugodtnak és csendesnek tűnt.
- A tuskót? - Néztem rá oldalra fordított fejjel, apró mosollyal az arcomon. ~ Ezt vajon magára értette? Mondjuk én sem voltam túl kedves és udvarias. ~
- Nekem sincs nagy kedvem visszamenni. Nem hiányzik az ellenségeskedés és az előítéletek. - ~ Nem kellett volna ezt mondanom. Törődj bele Reyna, a többi lónak mindig lesznek előítéletei feléd, fölösleges állandóan ezen rágódnod! ~
Láttam a kérdést a szemében.
- Az apádról akarsz beszélni, ugye? - Túl régóta voltam már kém, ahhoz, hogy ne találjam ki mire gondol.
- Nem hiszem, hogy veszélyes lenne bármelyik lóra is. Szerintem csak céltalanul kódorog Seminaryaban. Lehet, hogy már elveszítette az eszét. - Tétováztam egy kicsit, de végülis vesztenivalóm nem révén feltettem az engem foglalkoztató kérdést. - Mi történt köztetek? - ~ Miért fél tőle? ~ |
Reyna motyogott valamit a bátyja után, ami dúzzogásnak hatott, de nem tartott sokáig, mert rájött, nincs egyedül. Nem tudom a pegazusoknál ez hogy,smint szokás, de Kathach nem egy acél ideg fajta, így nem tudom a pegazusok miért játszanak a végzetükkel. Egy nappal ezelőtt még mindet bolondnak mondtam volna...Egy nappal ezelőtt amikor még nem töltöttem egy éjszakát egy Katopyris kanca mellett.
Reyna válaszolt a kérdésemre, és határozottan nem volt az a "sokáig elmélkedünk" fajta. Azonnal elindult az egyetlen ismert út irányába és relatív gyors léptekkel haladt. Én pedig későn kaptam észbe, így egy rövid ügetéssel kellett kezdenem, hogy a nyomába érjek. Szorosan mögötte lépkedtem fejemet ide-oda mozgatva, kémlelve a környéket. Nem tudom mit kerestem, de paranoiás gyorsasággal tettem azt. Talán egy megvadult vándor, vagy néhány kósza örökké való jelenlététől tartottam, nem tudom, de annyi bizonyos, ha egymagam lettem volna, nem viselkedem így. Pedig Reyna talpra esett és erős volt, nem kellett félteni...
A pegazus kanca megpróbálkozott a leejtő megmászásával, azután kérdőn rám tekintett. Nem volt kedvem vissza térni a gyűlésre, bevallom. Ha kellünk nekik keresnek... Amúgy is, a gyűlés nem a kémek terepe.
- Várj egy kicsit - szusszantam egyet aztán folytattam. - Nem hiszem, hogy annyira sietnünk kéne... Ott amúgy is játszhatnánk a tuskót, és hallgathatnánk a bolond vitákat...
Volt azonban más is, amiért nem akartam vissza menni. Reyna tud egysmást az apámról...Tudnom kell hová tart.
|
Szerencsére Rayat és Altair nem estek egymásnak, így kicsit megnyugodhattam. Altair óvatosan megbökött, gondolom köszönésképpen és jóízűen elfogyasztott egy almát. Mosolyogva figyeltem, örültem neki, hogy végre én is tehettem valamit érte. Reméltem, a tesóm megoszt velem ezt-azt arról, mi is történt eddig Kathachéknál. Erre persze várhattam, Rayat hallgatott, mint a sír. Csak annyit jegyzet meg, vissza kéne már mennünk. ~ Tényleg a hírvivők… jó lenne tudni milyen döntés született az ügyben. ~ A következő mondatát már oly sokszor hallottam.
- Rayat mit csináltál már megint? - Persze ezt a kérdést már csak a hátának tehettem fel. ~ Miért kell állandóan elrepülnie. El is mondhatná mit csinált. ~ - Chhh… néha kicsit viselkedhetne komolyabban is. Biztos megint műsort rendezett. - Morogtam volna még tovább is, csakhogy rájöttem, nem magamban teszem.
- Igen menjünk. - Indultam el egy emelkedő irányába. ~ Úgy emlékszem arra láttam az egyetlen utat vissza felé. A lejtő nagyon meredek volt és apró kövek borították, ígyhát bizalmatlanul méregettem. Óvatosan ráhelyeztem a patám, majd azonnal vissza is kaptam, amikor pár kavics kigurult alóla. ~ Biztos, hogy fel akarok itt menni? Altair, hogyan juthatott le? ~ Bizonytalanul néztem rá vissza. |
Reyna bátyja nem szándékozott sokáig maradni, ami már megszkott volt a közelemben. Meglepve tapasztaltam, hogy a legkevésbé sem érzett dühöt, holott húga egy furcsa, szarúval benőtt démoni kinézetű ménnel - alias velem - töltötte az éjszakát.
Ez arra kívánt következtetni, hogy Rayat vagy a világ legrosszabb bátyja, vagy van épp elég esze. Az utóbbi megoldás tetszetősebb volt.
- Bocsánat? - néztem Reynára, habár legkevésbé sem érdekelt ez az egész. Kissé ridegre sikerült, és csak merengtem magamelé.
Aztán, ahogy bámultam a napot, rájöttem, hogy az már magasan jár, és a gyűlés talán már javában folyik. A kancára néztem majd a szírt vélhetőleges irányába.
- Megyünk? |
Érdeklődve figyeltem a mént, aki amikor köszöntem neki kicsit sunyítva hátrébb lépett a barlang felé. ~ Most mégis mit csinál? ~ Reyna felébredt és jó kedvűen köszönt nekem és a ménnek is. Aztán elrepült, otthagyva a lóval.
- Igen a bátyja vagyok. - Nem igazán volt beszélgetős, így nem kérdezősködtem. Reyna visszatért némi almával, amit a ménnek adott. A köztük lévő barátságos viszonyt nem igazán tudtam hova tenni, így úgy döntöttem én már csak zavaró tényező vagyok itt.
- Szerintem vissza kéne mennetek a gyűlésre mert már sokan ott vannak. Reyna, majd bocsánatot kérsz a nevemben Kathachtól? - Ezután gyorsan felszálltam és elrepültem, mert ilyenkor mindig megkérdezte, hogy mit csináltam és most a mén előtt nem volt kedvem beszámolni erről.
/Rayat el/ |
Meglepődtem és megmerevedtem amikor megláttam egy újabb pegazust. Ő meglehetősen kedvesen köszönt, de én meg se mukkantam, csak hátra pillantottam Reynára és kissé sunnyogva eláltam a barlangszájat. Nem tudtam ki ez a pegazus és inkább megvédtem tőle Reynát. Aztán színtelenül nyögtem egyet. - Helló - Reyna persze nem volt hajlandó tovább aludni, egyszerűen mellémsétált és körbekémlelt, majd meglátta a felettünk álló pegazust. Persze mind kicsabartuk a nyakunkat, hogy lássuk. - Jó reggelt - mosolyogtam rá leplezetlen örömmel. Valakit felismert a pegazusban, és Rayat néven emlegette. Kezdtem sejteni ki ez. Azután Reyna sietősen távozott, mondván, hogy repülnie kell. A Rayatnak neveuett pegazussal kettesben maradtunk, én pedig szokásomhoz híven, nem nagyon tudtam szólni. Nem örültem,hogy itt van, mert kettesben akartam maradni Reynával, s talán meséltem volna neki az apámról is...Ennyivel tartoztam neki. De most ő nem volt itt és kettesben maradtam az idegennel. Muszáj volt megmukkannom, habár ez már csak akkor sikerült, amikor Reyna feltűnt a láthatáron. - Te vagy a bátyja?
És ekkor érkezett meg a kanca szájában egy almafa ággal. Letette elém és én csak elmosolyodtam. Szeliden megböktem orrommal köszönésképp és leszakítottam egy szálat belőle. Lédús és édes volt, tökéletes eledel. Pillanatok alatt el is fogyasztottam a vörös csodát. |
Hirtelen riadtam fel, miután kibillentem az eddigi helyzetemből. Egy pillanatig értetlenül meredtem a barlang falára, majd megpróbáltam összegyűjteni az emlékfoszlányokat a tegnapi napról. Reggel sosem voltam csúcs formában, most pedig elég korán lehetett. ~ Mégis hol lehetek? ~ Mire sikerült összeállítanom a tegnapi cselekményt, észre vettem Altairt is. ~ Még mindig itt van! ~ Nem tudtam palástolni boldog mosolyom. Feltápászkodtam és kisétáltam mellé. Mintha a bátyám hangját hallottam volna. ~ Áh.. biztos csak képzelődöm, mit keresne ő itt? ~ Tűző napsütés fogadott, ami most az egyszer nem zavart.
- Jó reggelt! – Óvatosan körülkémlelve rájöttem, az előbb mégsem képzelődtem, tényleg Rayat hangját hallottam. – A többiek már rég visszamentek a gyűlésre, igaz Rayat? – Kathach biztosan hiányol már. Kitártam a szárnyaimat. – Bocsássatok meg, de nekem repülnöm kell egyet, e nélkül biztosan idegbajt kapok a gyűlésen. Mindjárt visszajövök. – Majdnem hozzátettem, hogy addig lehetőleg ne essenek egymásnak. Leugrottam a szikláról, majd pár másodperc zuhanás után kényelmes szárnycsapásokkal a Lyacon-erdőségek felé kanyarodtam. ~ Láttam egy almafát az erdő szélén. ~ Nem csalódtam, az almafa tényleg ott volt. ~ Viszek nekik reggelit. ~ Leszálltam és letéptem néhány ágát, amin igen sok alma volt. Bár nem voltam túl büszke a tettemre, csak így tudtam vinni nekik is. Visszafelé igyekeztem, nem akartam túl sokáig magukra hagyni őket.
- Hoztam reggelit. – Tettem le Altair elé. Reméltem Ray is lemászik hozzánk. |
Fáradtságot nem ismerve néztem át minden barlangot és zugot, amit csak találtam. Összesen “csak” két medvével találkoztam, de nekem még ez a kettő sem hiányzott. Mivel már az Aroun-szirtnek majdnem kétharmadát átnéztem, úgy éreztem Reyna biztos, hogy épp a gyűlésen ücsörög és azon röhög, hogy mit szerencsétlenkedek már megint.
Majdnem leestem az égről, amikor megláttam Reynát és a mént akivel tegnap még eléggé ellenségesen fikszírozták egymást. Halkan szálltam le a barlangra, nem akartam egyiküket sem felébreszteni. Reynának úgy tűnt kutya baja sincs, bár nem igazán tudtam hova tenni, miért vannak ennyire egymásba gabalyodva. ~ Reyna igencsak érdekes módot választott a mén szemmel tartására. ~ Ekkor motoszkálást hallottam közvetlenül alólam, így gyanítottam, az alvók valamelyike ébredezik éppen. A Cornus mén ébredt fel és sétált ki a barlangocska szájához. Érdeklődve, nyakamat felé nyújtva pillantottam le rá.
- Helló - Nagyjából ugyanakkorák lehettünk, így nem volt félni valóm, ha esetleg harcra kerülne a sor, de inkább elkerültem volna a csatározást. Mivel a tesóm vele aludt, nem akartam lerombolni az esetlegesen színpatikus világnézetét a pegazusokról, így amennyire csak tellett az előbbiek után, igyekeztem barátságos hangnemet megütni. Azt hiszem lehiggadtam már annyira, hogy ez sikerüljön. |
Bólintottam szavaira, de nem reagáltam különösebben. Csak elfordítottam a fejem és bámultam a sötétséget, akár egy éji őr, bízva abban, hogy Reyna álomba ringatja magát, amikor megéreztem meleg érintését oldalamon. Végig borzongtam, de kellemes melegség járt át, így továbbforgattam fejemet, hátha látok valamit. Az éj azonban tiszta maradt és csendes. Lehajtottam fejemet és addig pislogtam, amíg szeme végül nem bírtam tovább és hagytam, hogy Reyna egyenletes lélegzése az álmok mezejére tereljen. Reméltem, hogy itt lesz mellettem reggel. Akartam, hogy itt legyen mellettem...
***
Mondhatnám, hogy finom madárcsicsergés keltett reggel, de ez egyáltalán nem így volt. A szemembe világító napfény vert fel Az ég vöröslött, habár a nap már felkelt. Reyna továbbra is nekem dőlt, így óvatosan oldalaztam csak ki alóla. Csendesen felálltam és a barlangszájhoz sétáltam. A nap narancsszínbe festette az eget, s hűvös szellő söpört végig a füvön, felém terelve annak zsenge illatát. Napfény cirógatta meleg érintéssel bundámat és darabig élvezkedtem abban, hogy szőrszálaim gyémántként csillognak. Tompa hangként ért el egy üvöltés, amely innen már suttogásnak hatott. És egy pegazus szárnyának suhogása. El sem tudtam képzelni mi folyik itt ilyenkor…
|
Óvatosan mellém feküdve biztosított arról, hogy velem marad. Egy pillanatra néztem csak rá, mégis sikerült megállapítanom, ő is fáradt. ~ Istenem Reyna, miért nem voltál képes a saját erődből eljutni idáig? Ezt a pár lépést még egy egyórás csikó is képes lett volna megtenni! Te meg idecipeltetted magad, egy fáradt ménnel. ~ Éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, nagyon kíváncsi voltam mire készül. Halk bársonyos hangon a fülembe susogott.
- Te is fáradt vagy, neked is pihenned kéne. Aludd ki magad, álmodj szépeket! - Motyogtam neki, miközben az oldalára hajtottam a fejem és átöleltem az egyik szárnyammal óvva őt a hidegtől, amíg a másikat magam köré húztam. Sosem szerettem hidegben aludni, nem is egyszer mégis kénytelen voltam. Az Echnata-csúcsok időjárásának gondolatába bele borzongtam. ~ Ott aztán mindig hideg van. ~ Úgy hallottam felerősödött a szél. ~ Kérlek, ne legyen vihar, vagy eső. ~ Nagyon reméltem, tegnap már minden felhő leadta a maga csapadék adagját és egy ideig nem kapunk többet. Sosem voltam hegymászóbajnok, a csúszós kövek, pedig biztos nem segítenének. Már pedig holnap Altairral együtt akartam visszatérni a gyűlésre. Most volt időm pár gondolatot szakítani a napra. Összességében elégedett voltam vele. Már amúgy is álmos voltam, Altair egyenletes lélegzése és szívének megnyugtató dobogása álomba ringatott. Utolsó gondolatom is körülötte forgott. Mindennél jobban vágytam rá, hogy holnap is itt ébredjek mellette, ezért is öleltem át nehogy nekem megszökhessen az éjszaka folyamán. Nem bírtam volna ki ha netalántán elmegy. |
Reyna bicegve indúlt el a barlang felé, én pedig mindvégig próbáltam támasztani oldalról, nehogy megdőljön, vagy elhagyja az ereje. Sajnos nem tudtam volna mit tenni, ha minden ereje elhagyja, csak azt, hogy mellette maradok. Amíg fel nem ébred. Utunk közben mindvégig oldalra tekintgettem, és figyeltem a sötéséget. Azután Reyna megtalálta a barlangot és együtt beléptünk, szárnyából újra fény csapott fel, de ezuttal csupán az az zavart, hogy a szemem a sötéthez szokott.
Hírtelen lerogyott, de láthatóan direkt tette, és csak kicsit ijedtem meg.
Olyan kérdést tett fel, amire nem tudtam volna nemmel válaszolni, így nem is értem, miért kérdzete. Mindenesetre nagyon jól esett, hogy azt kívánja, hogy mellette legyek.
- Maradok - elmosolyodtam és csendesen mellé feküdtem a földre. Fáradt voltam, hiába minden erőlködés. Pár percig hallgattam halk szuszogását mely elvegyült az éjszaka hangjaival és lassan beitta magát a környező hangok tömegébe. Egészen közel hajoltam hozzá és úgy szóltam, mintha egy titkot mondanák neki bársonyos hangon. - Mostmár aludj, kérlek. |
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
