|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.16. 17:49 - |
Theron + Aurora
* Nyílt játék * |
[21-2] [1-1]
 Fogy az időnk. Nem várhatunk tovább. Végül elindultam az ösvényen, abban a reményben, hogy Eriel és Aurora is így tesz. Igyekeztem odafigyelni rájuk, bár a nagy sötétségben erre kevés lehetőségem nyílt. Az ösvény egyenesen kivezetett az erdőségből.
/Theron el/ |
Tekintetemet az üvöltés irányába szegeztem. Rendkívüli módon furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehetett az. Lehet, hogy egy Örökkévaló! Mindig is találkozni akartam egyel, annyi mindent hallottam már róluk. Aztán megszólalt egy bölcs hang a fejemben. Igazán lehetne már annyi eszem, hogy felismerjem a veszélyhelyzeteket. Még ha Örökkévaló is, minden jel arra mutat, hogy nem a kedvesebbik fajta. Nem kockáztathatom Aurora és Eriel testi épségét a meggondolatlanságom miatt. Ideje elhúzni innen a csíkot, futott át az agyamon.
Aurora felszólítására bólintottam, és Erielre néztem:
- Menj előre, követlek - mondtam a kancának, és még egy utolsó, futó pillantást vetettem az ordítás irányába. A távolban mozgást véltem felfedezni. A sötétből egy ló sziluettje rajzolódott ki. |
 Csend volt. A többiek is füleltek, ezért én is így tettem. Ez különös.meg Ez nem biztonságos. Féltek. Be kell vallanom, jómagam is féltem egy kicsit. Ezért is éreztem kötelességemnek hogy először őket mentsem.Hiszen én élek ezen a vidéken, távol mindentől!Hatalmas, veséig hatoló ordítás. Ekkor léptem a tettek mezejére:
-Indulás!-Szólítottam fel őket, s oldalba böktem a mént, mejd az ösvény irányába mutattam a kancára nézve. Addig nem indultam el, amíg ők egyhelyben álltak. Ha valamit megtanultam túlélés terén, az az,hogy ha valami ordít a közeledben, a tenger felé kell futni. Ugyanis a Lyacon ezen részén élő szörnyek félnek a sósvíztől. Ezt akkor vettem észre, amikor felfedeztem az erdőt. Minden nap egy kicsivel beljebb merészkedtem, sok ödvényt tapostam ki én maga, és mindegyiket úy, hogy alehető legkevesebb kanyar legyen bennük.Mert úgy a biztonságos. |
 A két ló bemutatkozott. Név szerint Theron és Aurora, bár ez utóbbi nevét már ismerte. S ő úgy is döntött, közelebb baktat hozzá, melyet Eriel nyugtalan tekintettel szemlélt. Eléggé elszokott már a társaságtól, és nem akkor, ott akart felhagyni ezzel.
Hogy ne kelljen a másik kettő szemébe néznie, inkább a fákat figyelte. Az óriás növények lábainál nyeszlett bokrok nyújtózkodtak, köztük pedig árnyak járta lenge táncot, mintha saját akarattal bírnának. Majd egyszer csak csönd lett. Teljes csönd, ám nem az a fajta, amelyik megnyugtatja a lovat, hanem az, amely figyelmeztetni akarja valami rosszra. Valami szörnyűre. Vihar előtti csend.
Az unikornis rá pillantott, Eriel pedig vissza. Nem nyugtatta meg az a tény, fogalmuk sincs, mi folyik ott. Füleit hátracsapta, de egyelőre nem mozdult. Csak várt.
Suttogás.
A kanca nem hallotta tisztán mit mondott, csak azt, egyiküktől sem érkezett. Van itt még valaki... vagy valami...
Egy lény üvöltött fel mögötte. Eriel megpördült, a kelleténél jóval gyorsabban, viszont nem látott semmit sem. A lény hangja szörnyű volt, mint egy állati sikoly.
- Ez a hely nem biztonságos - jelentette ki a nyilvánvalót továbbra is hátracsapott fülekkel. Mellső patájával a földet kaparta. Mennie kellett. Aurorával, és Theronnal, vagy nélkülük... |
- Az enyém pedig Theron. Örvendek a szerencsének. - mutatkoztam be én is az újonnan megismert kancának, Erielnek. Úgy tűnik, érdemes volt idáig elcsatangolni. Mindig jó új ismeretségeket kötni, gondoltam, miközben a körülöttünk álló kiszáradt fákra tévedt a tekintetem. Még akkor is, ha ebben a lélekvesztőben kerül is rá sor. Nem szerettem bele ebbe a helybe, de azt hiszem, ez érthető. Hirtelen furcsa érzés fogott el. Valami itt nem stimmel.
Pár pillanatra síri csend lett. A suttogás is abbamaradt. Kérdőn tekintettem Aurorára és Erielre, mintha tőlük várnám a választ a jelenségre. Igen. Valami itt nagyon nem stimmel. Érzékszerveim kiélesedtek, vártam, hogy történjen valami.
- Ez különös. - csak ennyit tudtam mondani, majd egy jéghideg érintést éreztem valahol a nyakam környékén. Az érintéshez egy fojtott, kísérteties hang is társult, közvetlenül a fülem mellett. "Meneküljetek!" Jó, de mégis mi elől? Nem üldöz minket senki. Aztán hirtelen meghallottam ugyanazt a vérfagyasztó, üvöltésszerű hangot, amit korábban. Csak ezúttal tisztábban, és közelebbről. Sokkal közelebbről. |
Theron szavaira csak bólogattam. Eddig még csak a kedves és játékos oldalát villogtatta meg. De úgy gondolom, neki is van egy másik "alakja" ahogyan ez az ismeretlen kanca is-mint utólag kiderült, Eriel-biztosan tud kedvesebb lenni.Ekkor Theron megszólalt. Szavai egyre csak könnyítettek rajtam:
-Huh, már azt hittem, sosem mondod!-mosolyogtam a ménre majd Erielre tévedt a tekintetem:-A nevem Aurora.-mutatkoztam be és bátorító mosoly kíséretében közelebb léptem hozzá. |
Fontolgatta a különös kinézetű kanca szavait. Kinek mellesleg a nevét sem ismerte. Majd az unikornis felé fordult, aki megerősítette társa szavait. Meglehet, ugyancsak ékesszólóan. Vajon mindig így beszél? Valami oknál fogva mégis hitt nekik. Elhitte, hogy velük tarthat, és akkor kivezetik az erdőből, és talán ebből a hirtelen jött kétségbeesésből is.
Bólintott, és közelebb baktatott hozzájuk. Tartása továbbra is a jól megszokott távolságtartást sugározta.
- Örömmel - csak ennyit mondott. Nem értette, miért szántak rá ennyi időt, és kedvességet, hiszen ő egyszerűen elment volna mellettük. Fel nem foghatta, miért szólították meg, és invitáltak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Nem tudott volna választ adni kérdéseire.
Közben Eriel észrevette, hogy szinte görcsösen próbálkoznak egymás magázásával. Ebből azt szűrte le, talán mégsem oly' közeli ismerősök, hisz akkor máshogy szólnának a másikhoz. De ilyen módon arról is tudomást szerzett, hogy a kanca neve Aurora.
- Eriel vagyok - mutatkozott be sután, mivel nem tudta, mikor érkezett el annak az ideje. Aznap már másodjára vett részt kissé erőltetett bájcsevejben. Eriel nem volt a szavak lova, úgy gondolta, inkább a tettek beszéljenek. Utálta a helyzeteket, amikor ez nem volt elég.
Utálta, amikor ő nem volt elég... |
- Támogatom az ötletet. Szerintem, még ha jelen esetben nem is vagyunk kitéve közvetlen veszélynek, ezekben a baljós időkben jobb az óvatosság. - bólintottam Aurora szavaira. Na persze, legyünk elővigyázatosak. És ezt éppen én mondom, jegyeztem meg magamban. - Szívesen látjuk köreinkben, amennyiben megtisztel a társaságával. - tettem még hozzá az ismeretlenhez intézve, szelíd mosollyal, majd lopva Aurorára pillantottam. Elképzelhető, hogy túlságosan is távolságtartónak, vagy esetleg komplett idiótának tartson ennyi mértéktelen udvariaskodástól? Talán éppen ideje lenne felajánlanom, hogy tegeződjünk... Egyáltalán mi a fenének vártam ennyit? Nem vagyok ma egészen normális, tisztáztam magamban, majd felé intéztem szavaimat:
- Azt hiszem, éppen eleget kínoztalak már a magázódásommal, kedves Aurora. - mondtam félig nevetve. - Szóval, amennyiben nincs ellenedre, örömömre szolgálna, ha tegeződnénk. |
-Nem gond, de tényleg.-mosolyogtam. Napról napra eszembe jutnak az emlékek. És nem csak a száműzésről. A barátokról, családról, szerelemről. Próbálnám elfelejteni őket, de akkor nem maradna mesélnivalóm:-Pedig nem olyan nehéz, higyjen nekem-nevettem halkan.
Az ismeretlen lónak azonban ő sem ajánlotta, hogy a sűrűbe menjen.
-Az erdő sűrűje felé tart.-ahj, nem megy nekem annyira eza magázódás. Sokkal jobban szeretek közvetlen lenni, de mindegy.-A Lyacon legveszélyesebb helye. Inkább csatlakozzon hozzánk. Jobb, ha egyikönk sem marad itt.-fordítottam a fejemegy pillanatra az övényre, majd az ismeretlenre rámosolyogva böktem előre. |
Eriel átvágott az erdőn, egyre mélyebbre hatolva. Itt már könnyű volt haladnia, hiszen a napfény hiányában egyetlen cserje sem nőtt a fák árnyékában. Csak fenyők, és más, számára ismeretlen fafajok érdes törzsét látta maga előtt. Némelyiken hosszú karomnyomok éktelenkedtek, de Eriel inkább nem gondolkozott el ezek keletkezésén. Ahogy haladt beljebb, minden egyre álomszerűbbé, és valótlanabbá vált, még sem fordult vissza. Jobb láb. Bal láb. Előre... Gépiesen haladt, miközben próbált száműzni minden gondolatatot...
Pár másodperccel előbb érezte meg a jelenlétüket, mint ahogy a hangjukat meghallotta volna. Nyugtázta, aznap tökéletesen működik a nem létező hatodik érzéke, és csak ezután jutott el odáig, hogy az imént hozzá intézett mondatok eljutottak az agyáig, és az fel is dolgozta azok értelmét.
Fásultan a hozzá szólókra nézett. Nem tartotta szükségesnek, hogy bármiféle támadó, vagy menekülő mozdulatot tegyen: ha a másik kettőnek rossz szándékai lettek volna, nem szólítják meg. Legalábbis nem így. Tekintete elidőzött rajtuk egy darabig. Egy mén, és egy kanca. Egyikük sem tűnt fenyegetőnek. Csak két ló. Egy sötét erdő közepén, társaság nélkül. Arra voksolt vándorok, vagy különböző ménesből származó párocska, különben eszükbe sem jutna idáig merészkedni.
Szavaikra megkésve válaszolt, talán azt hihették, ez el is marad.
- Alig öt perce, még tisztában voltam szándékaimmal. Mindazonáltal, ha veszélyeket tartogat eme erdőség, ti mit kerestek itt?
Igazán nem akart beleavatkozni a magánéletükbe, mint ahogyan ők az Erielébe, de talán nyersebben válaszolt a kelleténél. Nem tehetett róla, olyan lelki állapotban zavarták meg, mikor a ló legrosszabb esetben sem kíván maga mellé társaságot.
Nem ment közelebb, továbbra is néhány lépés távolságban maradt tőlük, és megkövült arcizmokkal nézett előbb a kanca, majd a mén szemébe. Nem fenyegetően. Nem kihívóan. Csak mint egy szellem... |
Aurora szavai elsőre megleptek, majd elgondolkoztattak. Hogy lenne képes bárki is száműzni egy ilyen értelmes, jó indulatú teremtést? Hiszen sugárzik róla a kedvesség. Persze, a ménesvezéreknek általában nem az a céljuk, hogy a ménestagok érdekeit szolgálják. Hát igen, sajnos ilyen világban élünk.
- Őszintén sajnálom, hogy ily módon tapintottam rá e témára, ez igazán nem jellemző rám. - hajtottam fejet bocsánatkérően - Mindazonáltal, engedje meg, hogy csodálatomat fejezzem ki. Kevés lovat ismerek, akik még egy ilyen szörnyen igazságtalan, legfőképpen önös érdekeket szolgáló ménesvezéri döntés után képesek arra, hogy emelt fővel, pozitívan kijelententsék, hogy végül is a boldogság a legfontosabb. Ez a hozzáállás az egyik legnagyobb erény, amivel ló rendelkezhet. - mondtam tiszteletteljes tekintettel.
Aurora odakiáltott egy lónak, aki a rengeteg mélye felé tartott. Ekkor jutott eszembe a félelmetes hang, amit a rengetegben hallottam.
- Bár nincs jogom beleszólni vagy bármiképp korlátozni szabadságát, de én sem tartom jó ötletnek. - kiáltottam a ló felé, remélve, hogy nem sétál annak a micsodának a karmai közé. |
Csupán egy mosoly volt a reakcióm a bókjára. Minden méntől ugyanazokat hallom.Sajnos egyre többször. De eddig csak ezgynek sikerült megfognia...
-Értelek-mosolyogtam rá mikor azapjáról mesélt. Persze, megértem őt. Hiszen én a szüleimről nem is tudok semmit. Régóta nem találkoztunk, ahogyn Wydovnnal sem. De róla tudok. Él, é egyben van. Terjed a pletyka róla rendesen.
-Hogy én miért vagyok itt?-kérdeztem vissza miközben a mosoly kiszélesedett az arcomon.:-Ez a bájos hölyg ittéli mindennapjait. Vagyis az erdő szélén. Tudja kedves, azoknak akiket száműznek, ez a sors jut.-mondtam egy pillanatra elkomolyodva.:-De a múlton nem változtathatunk!-mosolyodtam el ismét:-Ami megtörtént, megtörtént. Bárhol lehet boldogan élni.
Ha nincs multad, sosem lesz jövőd.-halottam fejemben Wydovn szavait, melyeket legutóbbi találkozásunkkor mondott.
Majd megláttam mégegy lovat, kicsit távolabb tőlünk. Egyenesen az erdő sűrűje felé ment. Odakiáltottam:
-Héj!-majd oda is fordultam egész testemmel:-Biztos, hogy arra akarsz menni?-szavaim halkan visszhangoztak a fák miatt. |
A Nizza síkságáról egyenesen vezetett az útja. Eleinte nem is figyelte, merre tart, csak próbált, minél messzebb kerülni mindentől. Végül rájött, hogy talán akaratlanul is, de a Lyacon rengeteg felé üget. Az esőzést már rég maga mögött hagyta, de a sűrű fellegek követték, mint mások a vezetőjüket. Kifejezetten ijesztő volt, ahogy sötét ölelésükbe fogták az égboltot.
A távolban feltűnt egy fasor hullámzó körvonala. Azóta nem gyakran járok erre...
A Lyacon már messziről borzongatóan hatott Erielre, mintha pókok szaladgáltak volna a hátgerincén. Mégis eltökélte, ismét belép a fák közé, ismét hallja majd a fülébe suttogó hangokat, és kísérteties nyerítéseket.
De onnan legalább nem látszik az ég. És mások sem gyakran járnak erre...
Az erdő határánál megtorpant, és belesett a fák homályába. A rengeteg ezúttal nem beszélt hozzá. Néma maradt, s ez még jobban rémisztette Erielt. Egyetlen holló sem károgott. Csend. Semmi más.
A kanca mégis tett előre egy bizonytalan lépést, majd ezt követte a többi is. Lassan nem látta már a Nap sápadt fényét, de céltudatosan haladt tovább. Egy árnyékként, a többi közt... |
- Aurora. Gyönyörű név egy különleges hölgynek. - jegyeztem meg szelíd mosollyal, majd válaszoltam a kérdésére:
- Ittlétem oka csuán az, hogy régen jártam erre és gondoltam, felelevenítem az emlékeimet. Pár évvel ezelőtt az apám kihajtotta belőlem a leklet is ezek között a fák között és kicsit hiányzott. Mármint nem a mérhetetlen fáradtság érzete, hanem az ő szigorú, erőteljes hangja, ahogy bíztatott és a legjobbat próbálta kihozni belőlem. Persze ezt akkor még nem ismertem fel. Nem becsültem meg eléggé mindazt az erőfeszítést, amit értem tett. Most viszont, hogy ő már jobb létre szenderült, kár sajnálkozni az elmulasztott lehetőségeken. - Ahogy meséltem, szinte láttam lelki szememim előtt mindazt, amit egykor átéltem. Apró bizsergést éreztem a szívemnél. Azt hittem, soha többé nem fog fájni az emléke. Azt hittem, elég erős lettem. Kissé kihúztam magam, vettem egy mély levegőt, és Aurorára mosolyogtam. - De miért is untatnám tovább hangulatgyilkos monológommal? Érdeklődve kérdem hát, mi keresnivalója van egy ilyen bájos hölgynek ilyen sötét, kísérteties vidéken? |
Hamarosan lassítottam a tempómon. Megállva körbenéztem.Letért voln az ösvényről? Van egy ezzel párhuzamos... de az a kereszteződés kicsit messzebb volt. Akkor tuti eltévedt.
Lemondva arról, hogy valaha látom még az ismeretlen mént, elindultam lassan, kimért lépésekkel. Hamarosan úgyis elfelejtem. Az élet megy tovább! Hisz ha valamit megtanultam, akkor az az, hogy nem szabad sokáig sajnálkozni a holtak miatt. A halál nem büntetés, csupán megváltás. Egy idő után azonban meghallottam a patadobogást, és odakaptam a tekintetem:
-Nyertem-jegyeztem meg bohókásan.:-Aurora vagyok.-mosolyogtam rá, mikor bemutatkozott. Hmm... Lehet, hogy ménestag, mert eléggé olyan... nyugis.És kiengyensúlyozott. Udvairas.Áhh, tuti, hogy forsante. De nem említettem meg. Megvártam míg mellém ér, majd lassan sétálva haladtunk a tengerpart felé:
-És...-kezdtem bele mondandómba:-Mi szél hozott a Lyaconba, kedves Theron? |
Úgy tűnt, versenytársam akadt. Nem is akármilyen. Látszólag jól ismerte a helyet, ugyanis meglehetősen otthonosan mozgott a fák között. Én nem mondhattam el ugyanezt magamról; a Forsante területén kívülre ritkán tettem a lábam, és ha mégis így történt, általában csak úgy elrohantam dolgok mellett, bármiféle megfigyelés nélkül. Ez nem volt túl előnyös, rá kellett jönnöm. És nincs is erre alkalmasabb időpont, mint amikor adott a lehetőség arra, hogy bajba kerüljek.
Egy ideig a kanca mellett haladtam, tartottam a tempót. Egy ösvényen haladtunk, ami kisebb kanyarokkal ugyan, de nagyrészt egyenesen vezetett. Megpillantottam egy másik ösvényt, ami úgy tűnt, ugyanarra vezet, de előnyösebb ívekkel. Miért is ne? Levágom az utat, így talán különösebb erőfeszítés nélkül elé kerülhetek, gondoltam, és besoroltam a másik ösvényre. Egy ideig előnybe kerültem, majd nem sokkal később észrevettem, hogy egyre távolodok a kancától. A fák is sűrűbbnek tűntek, az egész környék új ruhát öltött. Minden sokkal hátborzongatóbb lett. A suttogó hangokat tisztábban, erőteljesebben hallottam, sőt, már a jelenlétüket is éreztem. Hidegség járta végig a testemet, mintha nem is evilági helyen jártam volna. Szép volt, Theron! Most mégis merre? Hozzám hasonló idiótát keresve se lehetne találni! szidtam magamat, miközben megszaporáztam lépteimet. Továbbra se tudtam, merre megyek, de nyivánvalóvá vált, hogy a lehető legrosszabb irányba: a Lyacon mélye felé.
Ekkor egy távolról jövő, különös hangra lettem figyelmes, aminek hallatán megtorpantam. Ez meg mi volt?! Nem hangzott túl barátságosan. Képtelen voltam mihez hasonlítani, hisz' még soha nem ütötte meg a fülemet ahhoz fogható. Olyan érzésem lett, mintha odafagytam volna a földhöz és többé nem tudnék járni. Hatalmas mértékű borzongás fogott el, mint még soha. Az eszem azt súgta, hogy húzzak nyúlcipőt, amíg lehetőségem van rá, de megszólalt az a bajkeverő, kíváncsiskodó hang a fejemben, ami arra ösztökélt, hogy derítsem ki, mi volt az. Aztán eszembe jutott a kanca, és ez elég meggyőző érvnek bizonyult a visszafordulásra. Hezitálás nélkül, megnövekedett tempóban elindultam kifelé. Valahogy sikerült kitalálnom a félelmetes rengetegből, és az ismerős úton megpillantottam a csinos kancát, akinek ekkor még a nevét sem tudtam. Talán fel sem tűnt neki, hogy eltűntem, futott át az agyamon a kósza gondolat.
- Elismerem, méltó versenytársra leltem. - vallottam be fejet hajtva, amikor odaértem hozzá. - Úgy rémlik, még be sem mutatkoztam. A nevem Theron. És a kegyedé? |
-A jómodor a mének legjobb kifogása!-kiáltottam oda neki, miközben vágtáztam. És az egyetlen is.A csintalan mosoly bőven elég volt számomra, azonnal gyorsítottam. Úgy sűvítettem, mint... mint ami ennyire sűvít!
Az elém kerülő akadályokat átugrattam.Ki fog itt kerülgetni?Amúgy is jól ismerem a környéket. Ez nem a Lyacon sűrűje. Közel van a parttalan óceán is. Ha fülelnék egy kicsit talámn hallanám a halk suttogások mellett. Arra van valahol a barlang is, melyben az éjszakáimat töltöm általában.
Látva,hogy egy darabig szabad előttem az út, becsuktam a szememet és ugrottam egy kicsit. Fogalmam sem volt róla, hogy a másik ló hol van. Csak élveztem ezt az egy,röpke pillanatot a sok közül az életmben. |
Csendes merengésemből közeledő paták zaja zökkentett ki. Épphogy kinyitottam a szemeimet, egy kanca kis híján elgázolt, ahogy elviharzott mellettem. Pillanatok alatt észhez tértem, mellső lábaimat a magasba emeltem, majd rögtön a nyomába eredtem.
- Ilyesmiről szó sincs, csupán a jómodor követeli meg tőlem, hogy átadjam elsőbbségemet a hölgyeknek - válaszoltam udvarias, de korántsem nem nyálas hangnemben, miközben felzárkóztam mellé. - Habár, amennyiben a kisasszony megmérettetné magát, kérésére eltekinthetek eme gesztustól - tettem hozzá kissé csintalan mosollyal az arcomon. |
Lassan sétálgattam.
-Egyik láb a másik után!-motyogtam halkan,szórakozott hangon.
A fák között hirtelen egy ló futott el szlalomozva. Kérdőn néztem egy darabig. Nem vett észre.Egy pillanatra felágaskodtam, maj én is utána indultam.
-Jó gyors vagy, aranyapám-suttogtam magam elé, és gyorsítottam a tempómon. Mikor megállt egy kis időre, elsüvítettem mellette, és csak odaszóltam:
-Na mi van, elfáradtál?- nevettem és tovább vágátztam, de kicsit lassabban, hogy ne legyek túl távol tőle. |
Szlalomozva vágtáztam az erdő fái között. Nem mintha siettem volna bárhova is, egyszerűen csak azt éreztem, hogy muszáj futnom. A lételememmé vált, a mindennapi életem részévé. Olyan volt ez nekem, mint másnak az evés. A fejemben még ennyi év után is ott visszhangoztak apám szavai. "Gyerünk, hajtsd magad tovább, különben soha nem leszel bajnok!" Mióta elvesztettem, keményebben edzettem, mint valaha. Ki tudja, talán valahol odafentről most büszkén tekint le rám. Minden vágyam volt, hogy egyszer én is olyan erős és bátor ló lehessek, mint amilyen ő volt. Egy pillanatra megálltam. Becsuktam a szemem és magamba szívtam a friss erdei levegőt. Élveztem, ahogy végigjárja testemet a szabadság érzése. |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
