|
Témaindító hozzászólás
|
2016.05.08. 10:27 - |
Astra & Rofocale
* Zárt játék * |
[21-2] [1-1]
|
A feladat egyszerűen hangzott: csak oda kell menni valakihez és meg kell gyógyítani. ~ Semmi érdekes, ne félj Nil, mintha csak otthon lennél. ~ bátorítottam magam. Végül is ez a hivatásom, tisztában vagyok vele, de jelen esetben aki segítséget kért nagyon unszimpatikus volt számomra. Szikrázó jellemével egyáltalán nem illet bele az erdő idilli világába. Bár ő tőle nem tartottam igazán, elképzelésem sem volt, hogy mi vár ott ahová majd vezet. Erőteljes hívószava kemény és parancsoló volt. Mégis követtem, remélve, hogy nem csapda a dolog. Bár korábbi izgatottságát figyelve nem tűnt színészi játéknak.
Utunk során igyekeztem szorosan a nyomában maradni, de a tisztes távolságot tartottam. Idő előtt megéreztem a vér szagát, innentől akár egyedül is odataláltam volna a sebesülthöz. Az erdő széle felé haladtunk, ami alátámasztotta a gyanúm: vándorokról lehet szó. Egy váratlan pillanatban a mén erősebb fokozatra kapcsolt és céltudatosan odarohant egy messzi fához. Megérkeztünk. A fa alatt egy szürke ló feküdt, s ahogy a fekete lehajolt hozzá, láttam, hogy szoros kapcsolat fűzi őket össze. Szerelmesek, vagy tán testvérek? Lassan közeledtem, kivárva a legjobb pillanatot a betoppanásomra.
- Segítek, nyugi. - szólaltam meg nyugodt hangon, mikor a mén kiadta a parancsot. Eléggé fusztrált a hozzáállása, de ha nem követtem volna akkor a lelkiismeretem mardosna. Amit ezután tett és mondott arra nem reagáltam csak közömbösen felnéztem rá.
Közelebb léptem a fiatal kancához. Ekkor láttam csak, hogy átlagos ló, nincs se agancsa se szarva.
- Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak. Figyelmeztetnem kell téged arra, hogy amit tenni fogok enyhén csípni fog. - én is kissé lehajoltam feléje, de közel sem olyan közel mint korábban a mén. |
 Türelmetlenkedve vártam a kanca válaszát. Okkal voltam feszült, amit csak ideig óráig tudtam leplezni. Minden elvesztegetett perccel a halál torkába sodrom Astra életét.
Láttam a kancán, hogy tartózkodik tőlem, mégsem fut el ijedtében. Az is átfutott agyamon, hogy ménestag lehet, ki lehet most segíteni fog, de a későbbiekben még hátba döfhet. De hamar mellőztem ezt a gondolatot, úgy véltem ráér ezzel majd később foglalkozni.
Finom hangján érkezett a megváltó válasz. Ő gyógyító!
Ezekután már csak egyetlen dolgom volt: sebesült szerelmemhez vezetni őt.
Közelebb léptem hozzá, most már alig egy méter volt köztünk. Közelebb nem is mentem volna, hiszen tűéles szarvai komoly veszélyt jelenthetnek. Láthatóan nem a támadás ereje lapult meg bennük, ami alátámasztotta, hogy valóban gyógyító lélek.
- Kövess hát! - mondtam. Próbáltam viszonylag kedves maradni, hiszen ha elijesztem talán....bele sem merek gondolni.
- Erre, utánam! - mondtam szemtől szembe, majd megfordultam és ügetve távoztam. A sokadik fánál hátrapillantottam, hogy követ-e. Némi habozást követően megindult utánam.
Kevesebb mint húsz percen belül odaértem a földből kiálló fához, melyet száradt vér borított. Útközben mélyeket szippantottam a levegőbe, érezte Astra finom illatát, vére szagát és reméltem, hogy idegen lény nem környékezte meg.
Társam nem messze feküdt egy fának támaszkodva. Láttam, hogy nem mozog, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. - Astra..életem. - nyüszögtem halkan mikor odaértem eléje. Közben nem is figyeltem az idős kancát, hogy hol tart. Lehajoltam Astrához, orromat nekinyomtam finom ajkának. Hallottam az unikornis lépteit. Megérkezett. Felemeltem a fejem és ránéztem, majd Astra vérben ázó combjára.
- Segíts rajta! - szóltam rá feszülten. Mielőtt bármit is mondhatott volna odaléptem hozzá és a fülébe súgtam: - Meg KELL mentened! - szinte parancsolóan kiemelve a kell szócskát. |
 Fejemet inkább a földre raktam, kezdett fájni a nyakam a fának támasztva. Nem sok idő telhetett el mióta Rofocale elment, kezdtem nyugodtabb lenni de fáradtabb is a fájdalomtól és rossz érzés volt ahogy lábamra kezdett száradni a vér. Legszívesebben lemostam volna magam egy kellemes vízben, ha minden jól alakul meg is kérem Rofoct hogy menjünk keressünk egy alkalmas helyet. Jó érzés ahogy törődik velem és mellettem van, a levegőt lassan vettem és egy kanca szaga csapott meg. Lehet erre jár, kérdés hogy veszélyes e vagy nem? Nem sokat gondolkoztam ezen mert a fáradtság kimerített és lecsuktam szemem. Úgy éreztem lassan elalszok.. Nem szerettem volna mert akkor nem tudok figyelni de eluralkodott rajtam és nem törődtem semmivel, csak pihentem. |
 Éreztem a levegőben a mén erőteljes illatát és dominanciáját, mégis attól volt érdekes, hogy minden izomrándulása izgatottságról, feszültségről árulkodott. Tudtam, hogy jobb lesz vele vigyázni.
Az első percekben hittem benne, hogy békés szándékú Forsante mén, de kiállása majd verbális megnyilvánulása azonnal elárulta, hogy nem idevalósi.
- Szervusz! - köszöntem vissza kedvesen, hangom lágy és anyaias volt, mintha csak a saját fiamnak köszöntem volna. A csődör erre megrázta fejét, mintha füleit bántotta volna kedves hangom. Nem zavartattam emiatt magamat, csak figyeltem.
Első kérdését követte még kettő, mindezt oly gyorsan, hogy ha nem fejezte volna be azonnal, akkor biztos elfelejtem az elsőt. Egyszerű kérdések voltak, azonnal akartam válaszolni rájuk, a teljesség igénye nélkül.
- Csak.. - mondtam, mire szavamba vágott, határozott, erőteljes hangján. Kissé összerezzentem. Egyáltalán nem keltett pozitív benyomást bennem a ló, mégis felkeltette érdeklődésemet. Láttam, hogy félelmét leplezi erőszakosságával. ~Tipikus.~ jegyeztem meg magamban.
- Ami azt illeti.... - mondtam, de kétszer is meggondoltam, hogy bevalljam-e neki, hogy tudok gyógyítani. Mi van ha épp ezért lesz veszélyes? De mi van ha valaki nagy bajban van? Kockáztattam! - ...a gyógyítás a specialitásom. - fejeztem be mondatom. Ezután már csak vártam, hogy mit fog tenni a másik. |
Izgatottan figyeltem minden rezzenését az unikornisnak. Első ránézésre ártatlannak tűnt, de jó álca is lehet! Az is lehet, hogy megfogtam vele az isten lábát, de megeshet, hogy nagyobb veszélyt jelent Astrára nézve mint ahogy gondolom. Minden esetre muszáj szóra bírnom!
- Üdv! - mondtam halkan. Szívem szerint azonnal a tárgyra tértem volna, de próbáltam tapintatos lenni, hátha ő fogja megmenteni szerelmem életét!
- Forsante vagy? Vagy idegen? Vagy mit keresel itt? - zúdítottam rá kérdéseimet, közben feszülten figyeltem. Mi van ha csak az értékes időmet pazarolom vele?
- Mindegy nem érdekel! - vágtam rá türelmetlenül. - Tudsz gyógyítani vagy nem? - kérdeztem fokozott kíváncsisággal és izgalommal. Bárcsak ismernék megbízható gyógyítót, akkor nem vesztegetném egy percet sem el.
Az idősebb kancát csak a lényegről faggattam. Leszögeztem magamban, hogy ha tud gyógyítani akkor akár erőszakkal is kényszeríteni fogom, hogy segítsen! |
Ameddig Rofocale velem volt nem gondoltam a lábamra és nem éreztem a fájdalmat, végig néztem ahogy eltűnik a fák között sietve. A fájdalom ismét belenyilalt lábamba és körbenéztem hol lenne biztonságosabb lepihennem. Nagy levegőt vettem és óvatosan elsántítottam a kiszemelt fához, Lehajoltam és lassan letettem magam, fejemet a fa törzséhez támasztottam. ~ Remélem nem lesz baja.. ~ Gondoltam az én erős ménemre és idegesen vártam hogy vissza jöjjön. |
Miután szomorú búcsút vettem lányomtól, a ménesen területére tartottam visszafele. Valójában semmi kedvem nem volt megközelíteni őket, de valahogy éreztem, hogy már nem kell sokáig szenvednem mellettük.
Bár Elviron erdeje még nem fogadott be ménesébe, jól ismertem minden fáját, nem okozott gondot a kijutás. Magabiztos voltam, így megengedtem magamnak, hogy lassan lépkedjek, megcsodálva a természet szépségeit. Eközben olyan sűrű köd rakódott le, ami az eredeti elvironi rózsaszín ködöt is belepte. ~ Gyönyörű. ~ jegyeztem meg magamban.
Távolról csörtetés hallattszódott. Bármilyen vadállatra gondolhattam volna, de az ütemezése és a sebessége alapján egyértelműen vágtázott valaki.
Hirtelen felötlött bennem, hogy idegen vagyok e tájon, jobb ha elrejtőzök. Ám a csend utáni hívó szónak nem tudtam nemet mondani. Ha észrevett hát vállalom tetteim következményét.
Kiléptem a ködös fák mögül, s megláttam egy délceg, életerős mént, unikornist. Nem tudtam mit szóljak, ezért megvártam míg ő emelt szót. |
 Nem tudtam volna elégszer viszonozni a szót, hogy én is szeretem, ezért nem is próbáltam meg. Minden percet kiélveztem mikor hozzámsimult. Bárcsak minden kancával ilyen egyszerű lenne. De Astra nem minden kanca, ő egy tünemény, egy kivételes ló, aki most a segítségemre szorul. Úgy vélem elér később magasztalni, előbb megmentem az életét!
Hízelgő szavaira elmosolyodtam. Nagyon édes volt ahogy megpróbált erőt felmutatni és rámparancsolni.
- Mindenképp visszatérek..egyet se félj! - bíztattam vala, hozzányomtam az orrom és egy szilaj ugrással oldalt fordultam és visszase nézve elvágtattam. A falevelek suhantak mögöttem, a szerencsétlenebbek belevájódtak a földbe - patáim alatt.
Már láttam, hogy az erdő széle felé haladok. Legalábbis úgy véltem, de nem tudtam biztosra, hisz Elviron erdejéből nem lehet csak úgy kijutni. Valahol bíztam benne, hogy ménesbelivel hoz össze a sors, mert akkor duplán segítségét kérhetem.
Egyik pillanatban motoszkálást hallottam mögülem. Fékeztem, de mire megálltam néma csend lett. - Hahó! - szóltam halkan, mélyen felzengő hangomon. A fák közűl, a sűrű ködből egy unikornis kanca lépett ki, nagyjából velem egyidős lehetett. Felszegtem a fejem és kicsit oldalra fordultam. |
Bólintottam Rof válaszára és figyelmesen hallgattam, közben lassan súroltam az orrom nyakához. - Szeretlek. - Súgtam a fülébe, nem bírtam sokáig érzelmeimmel. Próbáltam nyugodt maradni amikor Rof felhozta hogy el kell menni e segítségért. Oldalra biccentettem a fejem hogy lássa én sem örülök. - Örülök hogy segíteni akarsz, csak kérlek gyere vissza hozzám! - Parancsoltam rá és óvatosan szembe fordultam vele mélyen a szemébe nézve. |
Engedni akartam, hgy megnyugtasson szavával, de nem sikerült. Ne is erőltesse, mert rosszul leszek ha romlik a helyzete.
- Én sem ismerek.. - tettem hozzá keseredetten, miközben körbenéztem. -..vagyis de! Magamat jól ismerem, megvédelek!- mondtam büszkén és kedvesen. Pillanatnyi jókedvem tovaröppent következő mondata hallatán.
- Elviron erdeje túl hatalmas ahhoz, hogy véletlenül belebotoljunk némi vízforrásba. Nehéz lesz most lemosni, bármennyire is szeretnénk. - okoskodtam kicsit. Bármennyire is fájt, de igazat hallottam önmagamtól. Ez az erdő nem az a tipikus erdő amit kettészel egy hűs vizű patak.
Astra bájos szavai nem hagyták, hogy felhúzzam magam, ami nagyon jó volt e helyzetben. "Nem a te hibád..." Csak mosolyogni tudtam rajta.
Sose gondoltam, hogy ennyire közvetlen lesz velem Astra, de minden érintése földi áldásnak számított.
- Nem szívesen hagylak magadra, sőt semennyire, de hívni kell valakit aki mihamarabb meggyógyít. - szóltam halkan, majd erőteljesebben és elszántabban. Nagyon szégyelltem magam amiért nem tudom rendbe hozni, de nem titkoltam el előle e hiányosságomat. |
Hátra pillantottam a lábamra. - Nem is bírnám most erőltetni. - Nyugtattam szavaimmal hogy tudja nem tervezek semmit ami megint jócskán legyengítene. - Sajnos nem ismerek itt egy búvóhelyet sem. - Mondtam halkan és szememet közben ide oda fordítottam. - Talán elsőnek le kéne mosni kicsit a sebem, ha találunk vizet. - Javasoltam mivel a sok vértől kezdett viszketni a lábam. - Nem a te hibád! Sajnos gyakran megesik velem hogy lecsúszom valahonnan. - Forgattam szemem és elnevettem magam. - Köszönöm! - Bevallom őszintén Rof jelenléte és szavai zavarba hoznak még, olyan vagyok előtte mint egy szégyenlős csikó. Talán kicsit elpirultan nyomtam fejem a nyakához hogy ne lássa zavarom. |
Ami a hőháztartást illeti azzal nem volt gondom, és míg mellettem marad a kanca addig neki sem lesz. Édes csókkal viszonozta az enyémet, s még huncutkodott is.
Éreztem ahogy rámnehezedik feje. Büszkén tartottam őt, s amennyire tudtam feléje fordítottam a fejem, hogy átkarolhassam a nyakát. Én meg sem éreztem a szél hozta hűvös levegőt, csak a melegséget éreztem mely mélyen belülről áradt.
- Nem akarom, hogy a lábadat erőltesd! - jelentettem ki határozottan. Ha butaságot akarna tenni, megállítanám. - Hiába várjuk meg, hogy elálljon a vérzés, amint lépdelni kezdesz megindul minden. Ám valamennyire el kéne távolodni a helyszíntől, éjszakár itt lesznek a vadak. - magyaráztam bölcsen. A mai napon eddig ez volta leghosszabb megszólalásom.
Ígéretére fapofával ránéztem amennyire csak tudtam. - Most viccelsz?! ÉN ígérem meg, hogy többet nem hagylak magadra és nem fog bántódásod esni. - mondtam elhivatottan és egyben kedvesen. ~Szeretlek.~ |
Éreztem hogy Roffot forróság tölti el, zavaromban mosolyogtam és elnevettem magam a pusziktól amik jól estek és egyszerre csikiztek. Én is boldogan nyomtam számat az övéhez és megnyaltam mint egy szemtelen csikó, fáradt nyakamat elnyújtottam mellette és a hátára raktam fejem. Nem akartam nyafogni neki de fájt mindenem, legjobban a lábam. Nem tudtam mit mondjak neki csak csendben vettem a levegőt pár percig és orromat hátához nyomtam hogy rátudjam fújni a meleg levegőt. A közeledő Ősz hűvösebb szelet hozott magával és én ilyenkor vékony szőrömmel fázok. - Mit csináljunk most? - Emeltem fejem a füléhez és suttogtam kérdésemet, hangom kicsit rekedt volt. Alapból erősebb kanca vagyok de most le vagyok gyengülve és csak Rofra számíthatok. - Remélem nem vagyok a terhedre. Ígérem máskor nem lesz velem bajod. - Sóhajtottam és fejemet az övéhez raktam. |
Mindenre gondoltam. Elszaladok egy gyógyítóért, nem! Nem hagyhatom magára az erdőben ahol pikk-pakk megtalálják a ragadozók. Akkor elküldöm a főnixet. De annak meg nem hinne senki. Fenébe, nem hagyom annyiban a dolgot.
Tettem egy lépést hátrafele, meg egyet oldalra és a faágat vizslattam. Addig is nem láttam a kanca szenvedését melytől majd megszakadt a szívem.
Astra mocorogni kezdett. ~ Ne, mit csinálsz? ~ bámultam ahogy felállt. A szavam fennakadt, látva erőfeszítését. Az oda nem illő tárgy tehetetlenül huppant vissza a véres avarra miután biztonságban elhagyta a kanca combját. Azonnal elöntötte a lábát a vér. Szememben a tűzpiros vérre szinte izzott.
Nagyot nyeltem. Szinte nem ismertem magamra ahogy mozdulatlanul álltam előtte, miközben pár esetlen lépéssel közeledett felém. Zavartságomból érintése zökkentett ki. Érintése nyomán melegség árasztott el, hihetetlen nagy forróság uralta a testem, talán ő is érezhette, hogy rendellenesen meleg a bőröm. Ahogy lassan simult a nyakam mentén, mélyen beszívtam az erdő friss levegőjét és a vér illatának egyvelegét. Amikor belém csípett nem tudtam nyugton maradni. Orrommal a nyaka/álla alá nyúltam, s illatos, finom arcát végignyomkodtam "puszikkal", majd szenvedélyes, a forró szerelmevágytól kicsattanó, tűzpárnát lihegő ajkamat az övének nyomtam. |
Gondolkoztam mit kéne tennem, éreztem Rofocalen hogy tehetetlenül és letörve nézz. ~ Ne félj Astra. ~ Erősítettem magam belül és mellső lábaimmal megemeltem magam óvatosan, épp hátsó lábammal ugrottam egyet és a fa elengedte sebesült lábam. Fogam összeszorult a fájdalomtól és lábam remegett, szerencsémre a kiálló fa darab nem volt vastag és nagy ezért nem mélyre fúródott a lábamba de nagy fájdalmat hagyott. Az átszúrt lábamat felemelve tartottam és nyúzottan mosolyogtam Rofra. - Szia! - Köszöntem neki és három lábon próbáltam közelebb kerülni hozzá, esélyt se adtam rá hogy ő jöjjön hozzám. ~ Ennyire nem béníthat le egy darab fa..~ Makacskodtam és mikor hozzá értem lelkesen dörgöltem magam nyakához és játékosan belecsíptem. |
Féltem! Ha ránéztem a kancára dühös lettem. Védtelenül feküdt a földön, az élet szinte kikívánkozott belőle annyira rossz bőrben volt. S azért voltam haragos magamra, mert megelőzhettem volna a baj...de elkéstem.
Ami megötrtént megtörtént. A fő, hogy segítenem kell!
Nagyon rosszul éreztem magam, mert megzavarodtam. A kanca akit szeretek élet-halál közt fekszik előttem. Én csak ahhoz értek, hogy miként sebesítsek meg lovakat, ahhoz nem hogyan kell meggyógyítani őket. Abban az egyben voltam biztos, hogy az ágat el kéne távolítani a lábából.
Ami viszont ennél is jobban emésztette az a vágy, a szerelem. A vérem meg volt bolondulva, s amint végig-végigrohant a testemen, újra csak visszafordult, s arra a helyre tódult, mint valami vad csorda. Égett a bőröm, de uraltam az erőmet, hisz vigyáznom kellett mit cselekszek.
- Gyógyító kell ide! - motyogtam halkan, szinte csak magamnak jegyeztem meg, közben a sebet néztem. Hirtelen tényleg tanácstalan voltam. Nem merek hozzányúlni az ághoz, lehet csak rosszabbat csinálok. |
Fejemet fáradtam tettem a földre, szemem egyenesen magam elé nézett. Figyeltem a földön fekvő színes faleveleket, nem számítottam senkire. Hiába nyerítettem a fájdalomtól, ezen a részen nincs senki. Szememet becsuktam és majdnem elaludtam amikor hangokat hallottam gyorsan felemeltem a fejem, elsőnek ijedt szemekkel néztem és lábamra gondoltam hogy gyorsan fel kell pattannom de hiába tenném csak erős fájdalmam lenne és itt esnék össze újra. ~ Astra?! ~ Hiába mondta halkan meghallottam hogy a nevemen szólít, felé fordítottam a fejem és láttam felém közeledik. Gondoltam ha a nevem tudja nem lehet rám veszéllyel, ezért nyugodtabban figyeltem ki lehet. Sajnos a kimerültségtől nem láttam jól messzire, amikor lehajolt hozzám örömmel mosolyodtam el. - Rofocale! - Szólítottam a nevén örömmel, sajnos gyorsan eltűnt előlem és sebemet nézte. Pedig szerettem volna még hozzá dörgölni erősen az orrom, sajnos erőm nem sokáig bírta és fejemet megint a földre kellett hajtanom piheni. |
Nem mondhatom, hogy bánatosan, de azért nem csikókori énem vidámságával lépdeltem előre. A fák ágai között különféle csiripelő, éneklő madarak röppentek át, megrázva az ágakat, így "életre keltve" a száraz faleveleket. Ezek haláluk pillanatában elváltak fájuktól és lehullottak a földre, majd kemény patáim alatt ropogva összetörtek.
Halál. Mindenhol csak halál és elmúlás, amerre nézek. Néha megálltam, körbenéztem, hátha akad egy fa mely még mindig víg zöld lombokat ereget, de nincs ilyen. A levelek sorban hullottak, beterítették a kemény talajt, s színes szőnyeget alkottak előttem.
BUMM! Egy éles nyerítés hasította végig a nyugodalmas csendet. Olyan volt, mint amikor esik az eső, hallod a monoton esőzuhogást, és egyszer a távolban egy éles hang felüti fejét, hasít a levegőben ahogy közeledik, majd fejed fölé ér és mélyen eldörren. A kínzó nyerítés eldörrentett bennem valamit: felkaptam a fejem, prüszköltem és éreztem, hogy lábaim vinni akarnak valamerre...valamerre a hang irányába. Vágtattam, szlalomoztam, s megérzésből tudtam, hogy valami rossz fog engem köszönteni ha megérkezek.
Eredeti helyemtől jó messzire kerültem, hosszú percekig vágtattam, hogy aztán megrökönyödjek a látványtól. Astra feküdt a földön, körülötte vérvörös levelek, összetört ágak. Lassítottam, de ha feléled bennem a tűz akkor nem tudok nyugton maradni. Messziről ismertem fel, hogy Astra az, s mikor 15-20 méter sugarú körbe értem megdöbbenve láttam, hogy nem csak elesett, vagy pihen, hanem megsérült!
Nem ijesztett meg a látvány, viszont látván Astrát így, úgy éreztem engem is akkora ággal döftek szíven.
- Astra! - motyogtam mély hangomon, oda ügettem hozzá, lehajoltam hozzá és orommal alig érezhetően, nagyon finomat megérintettem az övét, majd körbe ügettem végül megálltam a hátsó lába mellett és figyeltem átszúrt combját/lábszárát. |
Az erdő szélén sétáltam legyengülve, napok óta nem ettem rendesen. Valamiért vizet se voltam képes találni, de úgy éreztem ez a legkevesebb problémám. Rofoct is elveszítettem, csak ő jár a fejembe minden nap. ~ Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Astra Astra..~ Szidtam magam kicsit gondolataimban, az erdő ezen része a szélénél magasabban van és oldalt lefelé vezet be az erdőbe. Szemem könnyes lett és elgyengült lábam összecsuklott alattam, így másik patám megcsúszott a lehullott leveleken és nem keveset csúsztam lefelé az erdő mélye felé. Mély levegőket vettem ahogy a föld súrolta oldalamat, próbáltam patámmal megállítani magam de egy lejtősebb rész jött és nem sokat zuhantam a földre. Dehogy a földre, pont egy kisebb kiálló fába, szerencsére hátsó lábammal érkeztem bele. Hangosan nyerítettem a fájdalomtól.. Lassan próbáltam kihúzni a lábam belőle és közben sorozatosan nyerítettem. |
Új nap, új remény, új lehetőségek...mind ezt mondja aki optimista és bizakodó, de akár ma is meghalhatok! Ez volt a mai témám amin mélyen elgondolkodtam: élet és halál.
- Nemde? - néztem körbe, s hallgató közönségem továbbra is néma volt. Némán álltak földbegyökerezve, büszkén tartották sárguló lombkoronájukat. Elviron erdejének fái mindig meghallgatnak, sosem szólnak vissza, és ahogy én vettem észre többnyire egyet is értenek velem.
- Egyszer megtalálom életem értelmét! Addig nem halhatok meg! - jelentettem ki szenvedélyesen, mélyen beszívtam a levegőt majd kifújtam. Hosszú hetek alatt nem találkoztam önkéntes örökkévalóval, így elhidegült bennem a vágy, hogy felkeressem a Kutat.
Így bolyongtam hát, szinte céltalanul Elviron fáinak sűrűjében elveszve. Nem is tudom miért keveredtem ide, tán békességre és szelídségre vágytam. De magányra nem! Mégis olyan elhagyatott volt a táj! |
[21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
