|
Témaindító hozzászólás
|
2016.06.24. 21:47 - |
Rivra & Faolem
* Zárt játék * |
[42-23] [22-3] [2-1]
 - Ami azt illeti segthetsz elűzni a rossz álmaim! - mosolyogtam rá - Ha ezen túl leszünk.. együtt.. nem áll semmi a boldogságom útjába, s talán nem fogok ilyen bolondságokat sem álmodni. - magyaráztam neki, s bíztam benne, hogy minden jobb lesz, de nem kis aggodalom nyomta lelkem ezzel kapcsolatban...
Mókás látványt nyújtott a szürke pegazus, ahogyan felállt, de ezért szerettem: jókedvet hozott életemben, melyet senki más nem tudott volna így megadni nekem. Hátrébb léptem, s kedvesen mosolyogtam.
Meglepetésként ért, hogy Faolem, ki annyira imád aludni ilyen gyorsan magához tért, s indulásra készen állt előttem egy hatalmas nyújtózkodás után. Pár pillanatig néztem ahogyan ébredezik, ám hamar meglódult kifele az erdőből. Még egy utolsó pillantást vetettem a kútra, hogy jól emlékezetembe véssem ezt a csodát. Így késve ugrottan Faolem után, ám hamar beértem, s egy gyorsan, hirtelen mozdulattal nyakamat kinyújtottam felé, s orromat az övéhez nyomtam. Csupán egy pillanatig tartott az akcióm, majd széles vigyorra az arcomon figyeltem magabiztos iránymutatását, miközben az előttem álló erdőt kémleltem...
//folyt. köv. Kelvarionon-liget// |
 Kellemes volt az ébredésem, hiszen nem más mint életem szerelme ébresztgetett. Jól esett minden érintése, főleg amikor pihe-puha orrát az enyémnek nyomta. Balgaságom miatt nem gondoltam arra, hogy magam mellé húzzam négy lábam, ennyire kényelmes volt így kiterülve mint egy béka. A valódi ébresztést Rivra következő mondata jelentette számomra.
- Rémálmok?! - kaptam fel fejemet ijedten mint akinek a fenekébe csíptek. - Egy szavadba kerül és megszüntetem őket! - szóltam eltökélten, miszerint legközelebb nem hagyom, hogy édes alvását rémes álmok töltsék ki. Nem mintha az éjjeli ébredés nálam egyik percről a másikra menne, de felajánlani sosem rossz dolog. Ami nem ígéret azért nem kapunk halálbüntetést ha nem sikerül betartanunk. Ennek megfelelően szóltam kissé poénosan hozzá: - Bízd csak ide azokat a rémálmokat! - mosolyogtam rá és először a hátsó lábaim segítségével, majd mind a néggyel felálltam..jobban mondva idiótán feltápászkodtam. ~Ennyit az én elegáns gavallérságomról.~ jegyeztem meg magamban. Miközben felálltam Rivra megnyugtatott, hogy ha mellette vagyok semmi gond nem lesz. ~Én is így gondolom.~ mosolyogtam rá, de inkább kajla vigyor lett belőle.
Leléptem a száraz dombról és néhány méternyire eltávolodtam a kancától. Megálltam és nyújtózkodtam egy hatalmasat. Mint ahogy a madarak szokták úgy én is kifeszítettem szárnyaimat. Feszültek is rendesen mint egy húr. Jól esett nagyon, s dolgom végeztével visszafordultam Rivrához.
" Lassan indulnunk kellene. " milyen igaz. Néztem kedvesen rá.
- Hát akkor ne lopjuk a napot! - csattant fel a poénos Faolem énem és rögtön ügetésben találtam magam.
- Erre! Biztos tudod, hogy innen nehéz kijutni. - mondtam oktató jelleggel miközben beértem a fák közé, nyomomban Rivrával. - De nem nekünk! - mosolyogtam magamban, és örültem, hogy tudom a kiutat. |
Csak álltam ott, s néztem őt: figyeltem ahogyan ébredezik. Épp olyan lassan ment neki, mint Kelvarinonban pár nappal ezelőtt. Erre halkan kuncogni kezdtem, de úgy döntöttem most nem esek neki, mert csak újra bevágná a durcit. Erre még szélesebben elvigyorodtam, s pár lépést tettem felé, s úgy döntöttem ma óvatosabban és sokkal kedvesebben keltegetem. Egyet megtudtam Faolemről, melyet teljes bizonyossággal mondhattam: Az alvás szent!
Mikor álmosan köszöntött az a szívem melengette: eddig csak a nevemen szólított, de ma reggel ennél többet kaptam tőle: "életem". Ízlelgettem magamban a szót s elgondolkodtam annak jelentését, mely igenis kedvemre való volt.
- Jó reggelt Kedvesem! - óvatosan közeledtem, s fejénél megálltam. Lehajoltam hozzá, s orromat az övéhez nyomtam, s reméltem hogy ez majd kisegíti az "ágyból". Szívesen mellételepedtem volna, de kinyújtózott lábaitól ez lehetetlen volt!
Kérdésére picit elszontyolodtam: - Csak rémálmok gyötörtek, de nem bizonyultak valódinak. - mosolyogtam ismét, hisz társaságában nehéz volt nem ezt tenni. - Amíg itt vagy, tudom, hogy nincs gond! - mondtam, hogy kifejezzem érzéseim, s neki is kedveskedjek. Kelletlenül felemeltem fejem s pár perc után megszólaltam: - Lassan indulnunk kellene! - szóltam lágy hangon. |
Előző nap éjjel szinte azonnal elaludtam ahogy lehajtottam a fejem. Minden kimerítő volt, a repülés és sétálás, meg azok a jó, tartalmas, érzelmes beszélgetések. Sosem fogom elfelejteni a percet amikor hozzáértem életem szerelméhez, magamba szívhattam illatát, magamhoz húzhattam testét és szinte megállás nélkül hallhattam bársonyos hangját. Még amikor szomorú is volt, gyönyörű volt a szemeben.
Alvás közben nem egyszer próbáltam pozíciót változtatni. Egy mozzanat sem volt direkt, ha megböktem Rivrát, nem szándékosan tettem, csak valószínűleg próbáltam volna megfordulni, sikertelenül. Egy próbálkozás közben sem ébredtem fel annyira mélyen alukáltam. Szerencsére testem hamar feladta, s az éjszaka nagyobbik részében mozdulatlanul feküdtem.
*Másnap reggel*
Míg én aránylag csendesen húztam a LÓbőrt, Rivra már nem csak ébren vo,t, hanem fel is kelt. Elhagyta bemelegített helyét, odébb sétált és nézett. Mindebből én semmit nem fogtam fel, hisz aludtam.
Ébredésem kellemes volt és meghitt. Először szagokat éreztem, majd a fényre is érzékeny lettem és a hangokat is értelmezni tudtam. Ezúttal szándékosan mozgattam picit lábaimat, de nem éreztem Rivra jelenlétét. Egy adott pillanatban kinyitottam a szemem és azt láttam, hogy Rivra megállás nélkül bámul. Ez a bámulás jól esett. ~Gyönyörűm!~ Minden bizonnyal békés és szelíd voltam alvás közben, de ha nem lenne itt akkor sebezhető is lennék. Nem szabadna idegen földön aludni, de itt a Forsante ménes területén kevés aggasztó dolog történik.
Nagyon bántott a dolog, hogy ő ébredt fel hamarabb, Hisz az én dolgom lenne felette állni és őrködni. De sajnos ehhez valószínűleg hozzá kell szoknia, mert én imádok aludni!
Lassan felemeltem a fejem és körbenéztem, már amennyire fekve tudtam.
- Jó reggelt életem! - köszöntöttem álmosan, nagyon kómás voltam még. A fejem önkéntelenül visszahuppant a földre. Lábaimat kinyújtottam, de szárnyaimat magam mellett hagytam. - Jól aludtál? - kérdeztem ismét rekedtes hangon, szemeim ismét csukva voltak. Nehezen ment az ébredés, pedig tudtam, hogy komoly út áll előttünk. |
Az este eltelt, miközben a számomra kedves mén testének melege fűtött. A hajnal első sugarai a felettünk széthajló fák között értek le hozzánk: kényelmes helyem volt, ám a rossz gondolatok alvás közben is kísértettek, s egy sor rossz álmot hoztak magukkal.
Ezek egyike riasztott fel álmomból, s hirtelen fejem megfordítottam, hogy megnézzem Faolem ott van e mögöttem. Természetesen ott volt, s teste ugyanúgy melegítette a hátam. Nagyon sóhajtottam, s rájöttem: ez mostmár a valóság. Igyekeztem óvatosan felállni, hogy Faolemet még ne keltsem fel, ha nem muszáj. El kell indulnunk, de azon a kis időn már nem múlik. Távolabb lépkedtem, patám a vízből nem emeltem ki, hogy a locsogás ne törje meg a relatv csendet. A kút fölé hajoltam, s bámultam bele, közben gondolataimat vettem sorra. Mit kell tenni, hogy kell tenni... mit fogok mondani.
Faolem párszor megmoccant még álmában ekkor ráemeltem pillantásomat, hogy legeltessem szemem rajta. Rendkívül békés volt, ahogy óvatosan le és fel mozgott mellkasa. Akaratlanul is széles mosolygás uralta az arcomat. |
Jó érzés volt Rivrát ennyire közel érezni magamhoz. Szinte oda vissza szorítottuk egymást. Csakhogy nem csinálhatjuk ezt a végtelenségig. Majd a kanca kiemelte fejét az enyém alól és felcsendült édes hangja.
Kérésén akaratlanul elmosolyodtam. ~Hogy az én erőmmel? Inkább az én hadseregemmel! ~ húztam ki magam büszkén, gondolatban. Nagyon jól esett, hogy Rivra ilyesmire kért.
- Természetesen ott leszek. - mondtam kedvesen és próbáltam bizalmat zsúfolni a szavak közé, de annál többet nem sikerült mint amennyi bennem volt, azaz az összeset.
Következő mondata hirtelen megrémisztett, de persze tudtam én is, hogy ilyesmire számítanunk kell.
- Azért csak nem fognak megcsonkítani. - szóltam poénkodva miközben álltam Rivra szomorú pillantásait. Ezek a pillantások oly sokáig tartottak, hogy mosolyom idővel eltűnt.
Mélázásom közben nekem is feltűnt, hogy bezony este van már, de ennél tovább nem gondoltam a dolgot. Mit és lépjek most? A kérdésre Rivra adta meg a tökéletes választ, igen okos módon: cselekvéssel és szóval.
- Igazad van! Tegyük el magunkat holnapra..és a hosszú útra. - mosolyogtam vissza rá. Biccentésének irányában a Kút állt. Arra fordítottam a fejem. ~ A-a. Abba az irányba nem mehetünk, mert... ~ ecseteltem magamban. Közben Rivra fogta magát és letelepedett a Kút melletti száraz, puha, bélelt földre. ~ Ahh, szóval úgy, tudtam ám! ~ mosolyogtam rá, semmi ok nélkül. Nem hallhatta a belső hangomat, de nem is vehette zokon, hogy csak úgy mosolygok.
Odasétáltam hát melléje, közben egy lépés kellemetlenül sült el, mert a kanca bociszemeit néztem, de időben korrigáltam és biztonságban lefeküdtem mellé. Zsúfoltan bár, de abszolút kényelmesen fértünk el.
- Aludj jól! - motyogtam halkan, már lehunyt szemmel. |
Mikor magához szorított úgy éreztem, hogy bármi is történjen: ha ő velem van jöhet az összes örökkévaló! Mi, együtt megküzdünk velük. Én is erősen magamhoz szorítottam, s mélyet szippantottam a sörényébe fúrt orrommal.
Döntésem majdhogynem véglegesnek tűnt: ám még lépnem kellett, ahogy ígértem is. Kiszabadítottam magam Faolem öleléséből, s felpillantottam az égre: a csillagok a felettünk széthajló fák között néztek le ránk, s a körülöttünk repkedő ragyogó porral együtt biztosították nekünk a fényt. Ám az idő elszaladt a számomra kedves ménnel, s az álmosság is szememre telepedett. Bágyadtan pislogtam a velem szemben álló ménre, kinek szemében tükröződtek a különös fények.
- Szeretném ha segítenél nekem, hogy a Te erőddel kiegészülve biztosan célba érjek. - szólaltam meg lágy hangon, s mélyen a mén szemébe néztem: - Nem könnyű út áll előttem, s tudnod kell: azzal, ki a Laynarvisból megfutamodik nem biztos, hogy kesztyűs kézzel bánnak. - néztem szomorúan rá, mert nem szerettem volna volna belekeverni, de nem éreztem magamban azt, hogy egyedül képes lennék lépni. Nekem ő a motiváció, s ha a motiváció nincs meg, talán el is bizonytalanodok.
Megvártam válaszát, s csak utána szólaltam meg újra, kedvesen mosolyogva, hisz eltöltött az ő társaságában rámtelepedett boldogság: - Hosszú nap áll mögöttünk, s előttünk is! Gyere! - biccentettem a kút felé.
Az erdő varázsának forrása egy kisebb földkiemelkedés mellett helyezkedett el, mely nem tocsogott a vízben s a rózsaszín levelek borították ágyként. Éppen elfért egymás mellett két ló, ha jól összebújtak, s nekem nem is kellett több! Odatelepedtem, hogy Faolem is elférjen mellettem, s bociszemű pillantásokat küldtem felé. |
- Ez itt a probléma. Mely tán kicsinek tűnhet, mert jó, oké mindenki megvédheti az igazát, de nem olyankor mikor csak rontana a helyzeten, azaz háború előtt. - bólogattam Rivra egyetértő szavaira. Teljesen igaza volt abban, hogy a Katopyris ménesnek kellene az okosabbiknak lenni.
Amit én hosszú-hosszú mesének hittem magamtól az hamar eltörpült Rivra mondandója mellett. Nem hiába, a kancáknak jobban áll a sok-sok beszéd. Mégis úgy éreztem, hogy az a pár mondat amit mondtam nagyon megragadta a kanca elméjét. A múltam? Az apja? A háború? A ménestől való elszakadás? Akkor nem tudtam még hogy melyik.
Engem személy szerint leginkább az érdekelt, hogy mit szól a szándékomhoz, miszerint ki akarom léptetni a ménesből még az összecsapások előtt. Erre hamarosan határozott választ is kaptam.
Amit a testvérekre mondott..csak bólogatni tudtam. Teljesen érthető volt és igaz.
"..lépnem kell!" zene volt füleimnek. Ezt akartam hallani! Egy céltudatos, határozott Rivrát láttam magam előtt. Majd ismét egy érzelmeset. Amit rólam mondott nagyon szép volt. Mosolyogtam és "elpirultam", mert eddig senki nem mondott rólam/nekem ilyesmiket.
Bevallom miközben beszélt aggasztott néhány mondatrész. Hogy különbözőek vagyunk, ő olyan én ilyen. Ám mindezt olyan elhivatottsággal mondta, hogy éreztem ez nem "szakító" üzenet lesz. A mondat befejezésével mindent megfordított bennem. ~Ez az!~ jól beszélt, ő nem szolga hanem társ! Minden kincset megérő társ.
Kis szünet következett. - Örülök, hogy így döntöttél. - szóltam halkan. Ha minden jól sül el akkor pár napon belül hivatalosan is szabad lesz..általam! Vagyis Faolem serege által! Felemeltem egyik mellső lábam, hogy közelebb lépjek hozzá, de megszólalt.
- Nem kell eldugott csücsökben élnünk. - mosolyogtam rá és óvatosan nevettem. A célom nem az, hogy a soha viszont nem látásra elszakítsam őt barátaitól, hanem az, hogy a ménes hagyja békén minden körülmények között.
Amit ezután mondott sosem fogom elfelejteni! "Téged választalak [...] bízom Benned!" Erre nem kellett szavak. Megtettem a már elindított lépést és óvatosan átöleltem nyakammal az övét.
- Minden rendben lesz. - súgtam a fülébe és magamhoz szorítottam. |
Elhallgattam, s ahogy hirtelen az erdő nyakába zúduló beszéd abbamaradt, nyomasztó csend telepedett ránk. Még a madarak is elhallgattak, a gerle pár tovarepült. Pár pillanat múlva Faolem öblös hangja töltötte be az erdőt, melyet szívesen hallgattam volna, bármit is mondott volna, a hangja kárpótolt mindenért.
- Iiigen. Ezen a földön a lovak képtelenek túltenni saját sértett önérzetükön. Bár egyáltalán nem védem a drága "ménesem", mert ők nagyobb őrültséget tettek. Mégis... talán a Katopyrisnek kellene az okosabbnak lennie. - fűztem hozzá Faolem első gondolatához. Ahogy megszólalt, és amit mondott... valahogy mégegy oldalát volt szerencsém megismerni a sokoldalú ménnek. Ez a pár nap melyet együtt töltöttünk csodálatos volt! Megismertem a bohókás és vicces Faolemet, a sértettet, a szerelmeset, a természet csodálóját és most a komoly, érett férfit.
Mikor végre magáról is osztott meg egy információt: megállt bennem az ütő. Ismeri az apámat: és él! Hirtelen összezavarodtam és cikázni kezdtek a fejemben a különféle gondolatok, melyek szöges ellentétben álltak egymással. Azonnal meg akartam kérdezni, hogy mit csinált, mi a feladata, hogy érezte magát, volt e saját, új családja... és ennek nyomán jött fel az ellenzék: ideges voltam, hatalmas harag volt bennem felé, és legszívesebben kitöröltem volna fejemből az utolsó emléket is róla. Teljesen elmerültem gondolataimban, szemem ide-oda járt, de nem néztem sehova se konkrétan. Úgy döntöttem, hogy ez nem lesz az apám pillanata! Nem veszi el tőlem ezt is! S lenyeltem minden feltételezést, hogy mi is lehet vele, s a gondolatokat melyek körülötte kavarogtak elüldöztem. Egy kevésbé felzaklatott pillanatban, mikor nincsenek terítéken nagyobb problémák is: meg fogom érdeklődni Faolemtől. De nem most!
Kezdtem észrevenni magam, s hirtelen megrándultam, nyakam és fejem megráztam, mintha ezzel le tudnám magamról söpörni az összes rossz érzést. Faolemhez fordultam, s figyeltem őt: - Tudod, csak nekem egyetlen egy testvérem sincs, kivel megoszthatnám olykor a gondolataimat. Együtt mindig könnyebb elindulni az ismeretlenbe. - mondtam számat félrehúzva, ám ebben a pillanatban rá kellett jönnöm: Nem vagyok egyedül! Van, aki elinduljon velem az úton! S ennek szellemében folytattam: - Igazad van... lépnem kell! - mondtam mélységes szomorúsággal és egyben elszántsággal a hangomban, de tudtam, hogy igazat beszél az újdonsült párom. Egyenesen a szemébe néztem: - Úgy érzem, hogy sikerült némileg betekintenem a lelkedbe. S látom, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Látom, hogy te szabadságra születtél, kötetlen életre, ám azt is látom magamban, hogy én nekem szükségem van arra, hogy másokat szolgálhassak. - feleltem halkan, majd erősebb hangra váltottam, s még nagyobb elhivatottsággal pillantottam Faolemre. - Ám nem szolgaként, semmibe vett egyként a sok közül... hanem megbecsült társként! - Csakis azon járattam az agyam, hogy miként lehetne azt a két dolgot egyszerre összehozni, melyet Faolemnek és Rivrának hívnak. Nem akartam elengedni őt, semmi pénzért, s most a világ végére is elmennék érte, ha valaki azt kívánná tőlem.
Újabb gondolatok érkeztek, melyek szöget ütöttek bennem, s megcsóváltam a fejem: - Tudod nehéz végignéznem azt, hogy az örökkévalók áldozatokat szednek közülünk. A ménesek közötti háború... nem az én asztalom. Ő döntésük, a hatalmuk gyerekes játszmája. Ám nehezen tudok mindenkit hátrahagyni, hogy boldogan éljek a sziget valamelyik eldugott csücskében.... - kis szünet után folytattam - De tudom, hogy együtt mindent megoldunk. Ha nem is azonnal. - mosolyogtam rá egy fél pillanat erejéig, hisz nem volt itt az örömködés ideje: mégis rámertem bízni magam.
Végül elszántsággal, s elköteleződéssel Faolem felé a szívemben válaszoltam: - Téged választalak. Mindig téged foglak választani. S bízom Benned! - néztem a szemeibe mélyen, s teljesen átadtam magam neki. |
Az elmúlt pár perc nyomasztó volt, egyben felszabadító is. Korábban is éreztem, hogy a határt feszegetem, de mikor Rivrából feltört a múlt, kicsit összerezzentem. Nem gondoltam, hogy ilyesmit válthatok ki belőle. Öröm az ürömben, hogy miközben rám zúdított mindent, ő felszabadult a szívét nyomó teher alól. Ittam minden szavát és próbáltam rögtön reagálni, de sosem tudtam mikor hagyja abba, így kivártam és a végén szólaltam meg vagy amikor kis szünetet tartott.
Dicséretes volt a méneshez való hozzáállása. Nem tudtam belekötni abba amit mondott, én is eddig nyugodtnak láttam, még Nirran jelenlétében is. ~De akkor...mégiscsak pusztán muszájból van köztük.~ ezen az álláspontomon egyelőre nem tudtam változtatni, tovább hallgattam. Ezután jött a mese, melyet imádtam! Hiába állt szinte háttal és beszélt egy fának, én feléje fordultam és figyeltem.
Megismételt kérdésemre felkaptam a fejem, de csak számomra ismeretlen neveket kaptam, meg pár információt afelől, hogy nem mindenki olyan a Laynarvisban mint ahogy mondják. ~De ha ilyen jószívűek, őket sem értem mit keresnek ott.~ húztam oldalra a számat és lenéztem a földre. Az egész ménest nem értem minek van, cél, tervek nélkül.
Rivra önkritikáján elmosolyodtam. ~Ha útban vannak átvehetem!~ gondoltam magamban ami a szárnyait illeti. ~De miért nem tudok megszólalni?~ Most lett volna egy mondatra időm, mégsem tátottam ki a számat.
~Avalan! Avalan! Avalan! Avalan! .........Avalan!~ ismételgettem magamban. Ismerős volt, de nem tudtam hozzá kinézetet társítani, hiába tudtam meg róla sok infót Rivrától.
- Érrrr...tem. - makogtam halkan. Az első még értelmesnek nem nevezhető szavam mióta Rivra kiönti a szívét. Büszke lehetek magamra.
Rivra érzelemmel átitatott beszámolója a szívemig nyilalt. Ilyen fájdalmas hangot nem lehet megjátszani. Tettem egy óvatos lépést feléje, de patám alatt a víz nem maradt csendben így megtorpantam. Ahogy haladt a mesével mégjobban megismertem a múltját, az elődeit és egész kivoltát.
A kanca következő szavai lenézőek voltak a ménessel szemben: őrültek, egység hiánya, incidensek, hátbatámadás..stb. De egytől egyig mindenben igaza volt! Együtt értően bólogattam, s némán hallgattam. Nem volt mit mondanom, így hirtelen. Támasszam alá, hogy igen, így van, jól mondod Rivra, ez az folytasd! Ugyan Faolem! Figyelj már oda, most jön a csattanó!
Kathach megtámadása tényleg meglepett. Nem tudtam róla, sem arról, hogy annyira idióta, hogy tényleg egyedül megy oda. Elgondolkodtam, hogy ez tényleg megtörtént? Aztán rájöttem, hogy nem áll jogomban megkérdőjelezni Rivra állítását..főleg azok után amiket lezárásképp mondott: "Háború lesz Faolem"
Tekintetem leszegtem a földre, elbambultam. Minden gondolat olyan gyorsan jött és ment, hogy megragadni sem tudtam őket. Csak annyira jutottam, hogy Rivrát érinteni fogja a háború ha a ménessel marad. Ezt pedig nem hagyhatom. ~Az egyszemélyes Faolem hadsereg bevetésre készül!~ emeltem fel hirtelen a fejemet. Két perc néma csendet követően úgy véltem itt az én időm!!
- Kathach képes revansot követelni, holott nagyobb baja is van a népnek. - szóltam erőteljes mély hangon. Beszéd közben elveszett belőlem a játékos kiscsikó.
- Nem tudhattad, de én a Katopyris ménesben nőttem fel. Aki 5-6 éve bent volt a ménesben azt mind ismerem kívülről-belülről. Kathachot is! - meséltem miközben közelebb lépkedtem hozzá.
- Engem nem tudtak és most sem tudnak határok és szabályok közé kényszeríteni. Én se muszájból se szükségből nem leszek másnak a létszámnövelője, zsoldosa. Ezért testvéreimmel hátunk mögött hagytuk a ménest és tudtommal senki nem bánta meg. - magyaráztam szorgalmasan, kissé érzelemmentesen. Mindezt azért, hogy meggyőzzem.
- Most itt vagyok, boldog vagyok és arra kérlek, hogy...bár tudom nehéz kérés és fura is.. - hadartam -..de segítek elszakadni a Zeth féle szedett-vedett bandától, mert féltelek. - bumm.! Egy csapásra nekem is szófosásom lett de nagyon jól esett.
- Ha tényleg úgy van ahogy mondod, hogy nem szívből szolgálod Zethet, akkor nem akarhatsz az ő oldalán harcolni. Sőt én azt a lehetőséget is megadom neked, hogy legyen bármennyire is véres belviszály, neked ne kelljen a közelében se lenned!- minden szavamat komolyan gondoltam, ezért annak megfelelően határozottan mondtam.
- Csupán arra kérlek, hogy bízz bennem és azt tedd amire kérlek! - mondtam immár kedvesebben mert melléje értem és megálltam mellette, a szemeit nézve oldalról. Egyáltalán nem parancsnak vagy utasításnak szántam utolsó mondatom! |
Hallgattam nyílzáporként érkező fájdalmas kérdéseit, s egyszerre válaszoltam neki, nyakába zúdítottam mindent, mi nyomta a lelkem...
Úgy döntöttem, hogy mesélek: egy részem adom oda neki, mellyel eldöntheti mit kezd. Szerettem volna, ha egészében látja a dolgokat, és talán tudunk egymásnak segíteni is. Nagyot sóhajtottam, mintha egy hatalmas kő nyugodott volt a mellkasomon. Még mindig nem néztem a szemébe - Így kezdtem el a hosszúra nyúló mesémet:
- Már említettem. A társaság miatt.. egyesekkel jól kijövök, persze ehhez kell az is, hogy toleráns legyek, és ne háborodjak fel minden egyes dolgon, amivel nem értek egyet. Mindig is nyugodt természet voltam, nem szoktam zokon venni, ha valaki erőteljesebben szól hozzám, vagy sérteget. Nem lesz a szívem csücske, ahogy én sem az övé, de hát engem se szerethet mindenki. - csóváltam meg a fejem, és kinéztem magamnak egy fát 4 -5 méterre tőlem, mintha csak annak beszéltem volna.
-Azért azt hozzá kell tennem, hogy sokkal fiatalabb voltam, mikor csatlakoztam hozzájuk. Akkor még jobban értékeltem a társakat a nyugalmas életnél. Ám ahogy öregszem, és minden egyes évvel idősebb leszek, úgy alakul át a nézőpontom is.
- Azt pedig, hogy hiányzom-e valakinek?... nem tudom. Nilethának talán, tudod ő egy nagyon kedves unikornis, és egyben jó anyuka. Azért nem mindenki olyan elvetemült ott, mint ahogy gondolják. Ott van még Aveyron, vagy például Forsy, ki egy légynek se tudna ártani. - soroltam fel azokat kik hirtelen eszembe jutottak.
- A másik ami még idetartozik, hogy sajnos hiába szimpatizáltam volna a Forsante, Alios vagy éppen a Cornus ménessel: ott nem látnának szívesen. Nincsen se szarvam, se agancsom - fejem feltartottam, s tekintetem is megemeltem, mintha a homlokom nézném - ezek miatt meg itt ni - hátrafordultam, és a szárnyaimon pihentettem most tekintetem, közben kissé megemeltem őket - az Aliosban elég furán mutatnék. A Laynarvis volt akkor az egyetlen ménes, ahova befogadtak... és nem volt ott az apám... Avalannak hívják, tudod... Mindegy. Nem hiszem, hogy ismered, hisz még fiatalok voltunk mikor csatlakozott a Katopyrishez, azóta él ott, és adta fel a vándor létet. Állítólag a nagyszüleim is oda tartoztak, és azért húzott annyira oda a szíve. - magyaráztam hevesen, a fájdalomtól és zavartságtól mondataim hosszúra nyúltak, és felesleges dolgokat is elkezdtem kikotyogni.
- Az elveiket, meg nem igazán követem. A ménesben nincs egység, így néhány őrült ötlete... az néhány őrültre tartozik csak. Zeth mostanában nem tudom mit csinál, vagy mit sem... forralnak valamit, de ebből a nagyrészünket kihagyták. Például a múltkori incidens... nem hiszem, hogy hallottál már róla, hisz nem rég történt.. talán nem is verik nagy dobra. Az Eurayle-ba csalták Kathach-ot, s kérték egyedül jöjjön: majd megtámadták... pár vándor is benne volt a dologban, de azt hogy milyen mélységben... nem emlékszem. A lényeg, a lényeg: Kathach-ot félholtan elvitte magával a katopyris tanácsadó. - szívembe mélyen belemart a szomorúság, mely a következő szavaimat kísérte. Tekintetem Faolemre emeltemvégül , és aggódás ült az arcomra - Háború lesz Faolem... Külső és belső háború egyaránt: örökkévalókkal harcolunk, miközben belviszály tizedel majd minket. - |
Hirtelen elszakadtunk egymástól ami nagyon nem eset jól. Úgy véltem, hogy mindvégig értettem mindent, de valójában csak az utóbbi mondatai világosítottak fel. ~Ha nem szolgálja akkor nem is önakaratából van ott?~ tettem fel magamnak e rejtélyes kérdést.
- Tehát ha nem szolgálod, akkor muszájból, vagy tudomisén kötelességből miért vagy ott? - kérdeztem ránézve, de láttam hogy elfordult így gyorsan levettem róla tekintetem. Megálltam.
- Ha nem érzed jól magad, márpedig ha ennyire távol vagy tőlük akkor gondolom, hogy nem, akkor miért sorolod magad közéjük? - tettem fel ismét egy kérdést. - Egyáltalán feltűnik nekik a hiányod? Törődnek veled? - folytatam gyors egymásutánban. Ekkor eszembejutott, hogy mekkora balfék vagyok! Össze van törve én mégis idióta kérdésekkel bombázom, mintha faggatnám. Valahol faggatás is volt, de nem akartam mégrosszabb állapotba hajszolni.
- Laynarvisban nem lehetsz kém..most jutott eszembe. - reagáltam megszólalására.
Annyira rosszul esett ahogy kimondta: sajnálom. A lehető legszomorúbb hangon.
- Ne sajnálkozz, én nem haragszok vagy ilyesmi! Csupán nem értem, hogy miként tudsz élni mellettük. Nem jobbak mint a Katopirysek, legalábbis szerintem. - mondtam kedvesen. Valamikor ki akartam lyukadni arra, hogy most már itt vagyok, nem kell közéjük mennie többször, de előtte még tudni szerettem volna pár dolgot az apjáról! |
Amikor eltávolodott tőlem testem megfeszült, s mostmár közel sem voltam olyan kiegyensúlyozott. Nagyot sóhajtott, teljesen közömbösen és tétovázva válaszolt. Kettős érzés volt bennem a mént hallgatva: csalódottság fogott el, hogy talán csak ennyi kellett ahhoz, hogy a "soha" semmivé legyen. Másik oldalról viszont örültem hogy "csak" közömbös volt, s nem vetette a szememre, hogy ménesben élek, s nem illek bele az ő szabad és gondtalan életébe.
- Nem akarom szolgálni. - szólaltam meg végül halkan, fejemet elfordítva tőle. - Nem szolgálok senkit. Csupán nem akartam egyedül maradni.. és sehol máshol nem tűrtek volna meg.. - próbáltam elmondani mi van bennem, de nem is gondoltam, hogy megértheti: ő nem a magányosságból és a viszályból került egy ménesbe, hanem épp fordítva. Nem tudok sokat életéről, de neki van családja, nekem pedig nincs. Úgy gondoltam, hogy ennek hangot is adok:
- Nekem, veled ellentétben sajnos nincs családom. - mondtam, bár nem megsérteni szerettem volna, csak rámutatni, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint ő.
- Ha pedig kém lennék, akkor nem tudnál róla. - feleltem hosszas hallgatás után. Mondata második felére válaszolni sem volt erőm. Nem követtem sétája közben, hagytam, hogy magában gondolkozzon. Mostmár elfordultam tőle, oldalamat mutatva neki, nem szerettem volna még kényesebb helyzetbe hozni azzal, hogy szembe állok vele, s őt szugerálom.
Utolsó mondata mellbevágott, szinte úgy éreztem, hogy fuldoklom. Tehát a valóság tényleg ilyen, s nem csak a szüleim bolondériája. Nem igazán tudtam kiigazodni rajta, azt mondta, hogy minden körülmények között szeretni fog, aztán... pedig, hogy tévedhet. Némán tátogtam, mintha kikívánkozna belőlem valami, de a torkom elszorult. Lehunytam szemeim, nagy levegőt vettem, s csak ennyi jött ki a torkomon, alig hallható remegéssel a hangomban:
- Én... Sajnálom.
Szívesen megmondtam volna, hogy védjem magam: szóltam már neki, csak nem volt hajlandó rám figyelni. Ám csak álltam, s nem szerettem volna megbántani a szürkeséget. |
Komolyból már-már feszültre váltott a hangulat. Igyekeztem nem csak megérteni Rivra fájdalmát, hanem átérezni is! Bár nekem egy fokkal jobb élet fiatalkor jutott, attól még képes vagyok elképzelni a borzalmat és a keserűséget.
És ahogy hallottam Rivránal nem csak a jóból és a szépből jutott.
A történet folytatása nagyon érdekelt. Úgy figyeltem és füleltem, mint egy vadászó farkas. A halk várakozás közben míg elöntöttek az érzelmek ismét felerősödött a madarak turbékolása a távolban. Majd Rivra folytatta: "A történet úgy hangzik tovább.." s ahogy hangzott, ahogy mesélte én úgy figyeltem puha szája mozgását.
Teljesen megértő voltam, én sem tűrtem volna meg így a szüleimet. Az is teljesen igaz volt amit a Katopyrisről mondott, alá tudom támasztani!
- Értem. - böktem ki halkan, miközben habozva befejezte az utolsó mondatot. Mély levegőt vettem és kifújtam mintha én lennék túl a mesélésen.
Érezhető volt, hogy még nem fejezte be, hogy még nyomja valami a szívét. Vártam tehát, a tekintetét loptam és vártam. Majd meglepődtem és halványan mosolyogtam. Közömbös volt felém a dolog, hogy Laynarvis, így nem tudtam, hogy boldogan fogadjam vagy csodálkozva.
- Öhm..oké. Ha...azt a fiatal mént (Zethet) szolgálod, rajta nem állom utadat. - szólaltam meg amolyan általános hanggal. Kicsit tétováztam, pedig nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ezután.
Elengedtem a szárnyammal, ami közben felmelegedett. Elkezdtem sétálni, de nagyon lassan, csak úgy vonszoltam magam után a lábaimat.
- Mivel vándor vagyok, és nem hazudok, ezért gondolom nem vagy kém, így nem csak játszol az érzéseimmel. Márpedig ha valósak az irántam táplált érzé, akkor én minden körülmények között szeretni foglak. - magyaráztam. Fejem hol lógott, hol magasra emeltem. Nem néztem közvetlenül a kancára, inkább elgondolkodóan az eget fürkésztem beszéd közben.
- Ámbár én pár perccel korábban azt hittem, hogy nem vagy ménestag..így akár tévedhetek is! - mondtam unottan, mintha csak egy lényegtelen tényt közölnék.
Nem bizonytalanodtam el, tudtam, hogy nem ver át, éreztem! Attól, hogy milyen közegben él, még lehet különb a többieknél. Csak azért csináltam és mondtam ezeket, hogy lássa, nem vagyok komolytalan. Elmondtam, hogy engem tényleg nem zavar a ménese, és örülök, hogy őszinte volt velem. |
- Csak most? - nevettem fel Faolem válaszára, miszerint mi nem csipkedjük egymás tollait. Majd teljes mértékben elterelődött másmerre a beszélgetésünk. Láttam rajta, hogy tényleg megérintette a dolog, és úgy örültem, hogy végre valakinek elmondhattam, hogy mi van a lelkem mélyén. Olyan valakinek, ki megérti, s megvígasztal: Ki előtt nem kell titkolnom, hogy mennyire fáj! Kérdésemre hevesen válaszolt, s még közelebb húzott magához, éreztem ahogyan levegőt vesz, még azt is, ahogyan hevesen ver a szíve. Csodálatos érzés volt, s orrát az enyémhez nyomva nyomatékot adott szavainak: Soha!
Sóhajtottam nagyot, majd válaszoltam a kérdésére. Már kétszer is belekezdtem ebben a témába amióta Nizzán találkoztunk. Nem tudtam hogy fog reagálni: mindenki máshogyan szokott. Az, hogy ménes tagja vagyok nem szokta megbotránkoztatni a lovakat, ám hogy én, a csendes és szerintük jóindulatú kanca hogy kerültem a Laynarvisba... Volt aki sarkonfordult, s faképnél hagyott, volt aki ennyi kedvességet sem adott nekem: ott maradt velem, hogy aztán kifejezze undorát. Volt akinek tetszett, ám nem épp azoknak a lovaknak, akikkel szívesen eltölteném minden időmet. Én már beletörődtem, s nemis olyan rossz, ha a ló el tudja fogadni a másikat. Az, hogy miket tesznek, és ez nekem nem szimpatikus... igyekszem kimaradni ezekből.
- A történet úgy hangzik tovább, hogy nem bírtam anyámék civakodását... Hisz anyámnak se adtam igazat, mert kellett nekünk akkoriban a segítség, a társaság... viszont a Katopyris... szóval az a ménes csupa büszkeség és szabály. Az sem volt az én világom, s mindkét szülőmet szerettem.... Így ... mondjuk úgy... a köztes utat választottam. - Néztem nagy szemekkel Faolemre, szinte nem is pislogtam, arcom rezzenéstelen volt. - Csatlakoztam a Laynarvishoz. - megvártam reakcióját, s úgy döntöttem, csak akkor mondom el, hogy mikétn történt és van bennem ezzel kapcsolatban. |
Rivra ellazulva engedte, hogy közel húzzam magamhoz és hozzásimuljak. Gyönyörű pillanatok voltak ezek, akárcsak a korábbiak.
- Vagy szebbek! - mondtam viccelődve, mosolyogva. - Bár mi most nem csipkedjük egymást tollait... - jegyeztem meg tényként. Azok fenn a fán egymás bogarászták és mély, alig hallható kuruttyoló hangot adtak ki. ~Na én ilyet nem fogok!~ döntöttem el magamban ami a turbékoló hangot illeti.
A következő másfél persze néma volt. Az a tipikus néma csend amit valamilyen probléma, aggasztó dolog követ. Nem az a tipikus szerelmes csend.
"Tudod.." ennyit hallottam Rivrától, meg azt, hogy habozik. Amennyire el tudtam fordítani a nyakam, ránéztem. Türelmesen és nagyon kíváncsian hallgattam végig, főleg, mivel a hangja aggodalmat árasztott.
A családjáról beszélt, sajnos nem a boldog pillanatokkal mutatta be nekem. ~Sajnálom.~ mondtam magamban mikor szünetet tartott. Következő megszólásánál már majdnem remegett a hangja. Éreztem, hogy komoly pillanatok ezek!
- Nagyon, nagyon sajnálom. - szóltam halkan. Mélyen a szemeibe néztem, majd azt néztem egy másodpercig ahogy egy kis szellő megmozdítja zöld üstökét, aztán ismét csillogó szemeit bámultam. Tudtam, hogy nem maguktól csillognak ennyire. (hanem a könnytől)
Kérdés váratlanul ért. Hirtelen le is fagytam, de a válasz természetes volt.
- SOHA! - mondtam határozottan, de kedvesen. Tüstént orrához nyomtam az orrom és még szorosabban magamhoz húztam, persze óvatosan, hogy azért meg ne fulladjon.
~Várjunk csak!~ ám részletesebben gondolkodni csak most kezdtem el. Az én drága Rivrám biztos nem ok nélkül fél attól amit elmesélt.
- Megígérhetem, hogy sosem jutunk erre a sorsa...de mondd, miért kérdezted? - emeltem el tőle fejemet és egyenesen a szemébe néztem, miközben pár lépéssel megnöveletem a köztünk lévő távolságot. Gyorsan pörgött az agyam: én eddig azt hittem, hogy vándor, mer különben nem szabadna velem lennie ilyen sok ideig, majdnem egy napig. De akkor semmi oka nem lenne félni. De mi van ha nem vándor?! |
Imádtam. Úgy ahogyan van, minden porcikájával együtt. Erős, hatalmas szárnyával óvatosan húzott magához, s úgy éreztem bármitől megtudna védeni, mégis gyengédsége melegséggel töltötte el a lelkem. Elnéztem egy darabig, ahogyan a madarak - akikre Faolem felhívta a figyelmemet - turbékoltak. Nekem valamiféle gerléknek tűntek (legalábbis amennyire elláttam az erdőben odaáig). Bámultam őket, majd odafordultam a mellettem helyet foglaló társamhoz: - Mi is ilyenek lehetünk kívülről szemlélve? - kérdeztem vigyorogva, majd komolyabb dologgal fordultam a ménhez, mely mindig benne motoszkált a fejemben, mikor valakihez közel kerültem... Őhozzá pedig rendkívül közel kerültem, s sosem engedtem volna el magam mellől!
- Tudod... - kezdtem bele nagy sóhajjal. - A szüleim vándorok voltak, csak más elképzelésük volt a jövőről. Aztán marakodni kezdte, mert apám el akart menni a Katopyrisbe... s el is ment, anyám pedig makacsul ragaszkodott az ő elgondolásához, hogy vándor marad. - egy pillanatnyi csend után nehéz szívvel folytattam - Sokat veszekedtek. Azóta nem láttam apám, anyám... meg... valószínűleg már nem is él. S mindezt azért, mert más elképzelésük volt az életről, megbeszélni pedig képtelenek voltak. - Nagyon aggódtam ahogy a szüleim emlékképe megjelent előttem. Faolem ízig-vérig vándor volt, míg én nem, s valamivel több szerettem volna lenni, mint egy kóbor pegazus. - Ugye mi nem jutunk erre a sorsra? - néztem rá mostmár könnyekkel teli szemekkel, de nem engedtem, hogy egy csepp is legördüljön. |
~Hidd el néha én sem.~ morogtam magamban. ~ Vagyis ez így nem igaz!~ Mindig tudom magamról, hogy mikor játszom meg magam és mikor nem. Jelen pillanatban nem csak én tudtam, hogy mi a helyzet, Rivra is világosan látta, hogy a szomorkodásom nem valós.
Mégis..mégis olyan szépet cselekedett. Pedig figyelmen kívül is hagyhatta volna akciómat, de akkor Rivra nem Rivra lenne.
- Kötyönyöm. - motyogtam az orrom alá alig érthetően. ~Mindig lesz ideje rám!~ ismételtem magamban, mert annyira szép szavak voltak.
- Va.. - nyitottam ki számat egy mondat erejéig mikor megéreztem meleg leheletét, majd azt, ahogy puha orrával a nyakam alá lopakodik és felemeli fejemet. Nem volt szükség, hogy lássak valamit (még mindig csukva van a szeme), elég volt érezni a közelségét a föld legszebb kancájának.
Hagytam, hogy megfelelő magasságba "emeljen". Ezúttal én öleltem át szárnyammal és szorosan magam mellé húztam.
- Nézd! - szóltam hirtelen, de halkan és mosolyogva. Nem messze tőlünk, egy magas fán két -általam nem ismert fajtájú- madár romantikázott. |
Felnevettem Faolem megrökönyödött szavaira: - Hjaaj.. Sosem tudom miért beszélsz komolyan, s mikor csak viccből! - húzódott még szélesebbre a mosoly az arcomon. - Mindig lesz Rád időm! Ezt megígérhetem. - fordultam kedvesen felé, mikor ő lehajtott fejjel szomorkodott (legalábbis azt játszotta) mellettem, s mostmár nem pihentette fejét rajtam. A hely - ahol kimelegítette a hátam - sajgott a hiányától.
Óvatosan, de egyben lelkesen megfordítottam magam, s ezzel a lendülettel fejem a nyaka alá toltam, s úgy emeltem meg, hogy ne búslakodjon. |
Utólag visszagondolva, lehet, hogy pöppet okoskodónak tűnhettem, pedig egyáltalán nem akartam az lenni. Sejtésem lehet afelől, hogy milyen lesz Rivrával, de nem garantálhatom, hogy minden úgy lesz ahogy én azt beállítom. De hát most már nem kérhetem, hogy felejtse el amit két perce mondtam.
Olyan kedvesen válaszolt, mégis megrémisztett.
- Kevés unalmas perced akad?! - kaptam fel a fejem hirtelen, mint akinek a fenekébe belecsíptek. - Akkor...nem is biztos...hogy helyem van a...nem éppen unalmas életedben??!! - kérdeztem riadtan, szaggatott hangon és elszontyorodva lehajtottam fejem a földre. Még mindig ott álltam mellette, de már nem értem hozzá.
~Nem baj! Csinálok én helyet magamnak!~ jegyztem meg magamban, céltudatosan.
Fél szemmel felpillantottam Rivrára, de amint felém emelte (ha emeli) a tekinteté, gyorsan becsuktam a szemem s tovább lógattam a fejem. |
[42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
