|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.14. 19:55 - |
Altair + Wydown/Glimt + Misty
* nyílt játék * |
[50-31] [30-11] [10-1]
Mikor az erdőbe léptem, megreccsent egy ág, én pedig visszahátráltam egy lépést. Mivel egészen új ló voltam, ezért nem tudtam, hogy mi lehet az erdőben. Hirtelen megütötte a fülemet valami prüszölésféle
,,Bizonyos, hogy ez csak a szél. Nekem a ménesemben azt mondták, általában üres ez a hely"
Mikor beljebb mentem az erdőbe megpillantottam Mistyt, és még három lovat. Kicsit ijedten pillantottam Mistyre. |
 Nem akartam gyengének látszani a kanca előtt. -Nem kell semmit sem mondanod..A helyedben én se tudnék mit tenni..-szólaltam meg mély hangomon, kedvesen. Nagy nehezen feltápászkodtam és a kanca felé fordultam, kicsit remegő lábakkal. Aligha láttam valamit. Szinte kezdett minden elsötétülni körülöttem. És bumm, összeestem. Becsuktam szemeimet. Az álmomban egy felhőn lebektem. Olyan nyugodt és békés volt minden. A nap lágyan cirókázott, miközben a szél hűvös levegőt fújt. Mennyei érzés volt. Ez volt életemben talán a legszebb hely amit láttam. De mégis valami nem hagyott nyugodni.. |
 Nem is kérdés, teljes sokkot kaptam. Mereven álltam és figyeltem a többiek távozását, mint aki űálló helyében halt. Nem, mozdultam, nem koncentráltam, szemeim a semmit bámulták. Lábaim leszibbadtak, fejem lehajtottam, szédelegtem. Kezdtem gyanakodni, ez már nem egy egyszerű sokk volt.
Eszem azt diktálta, hogy forduljak vissza és térjek vissza ménesemhez, testem azonban legkevésbé sem akart engedelmeskedni. Lábaim hatalmas zsákokká változtak, nehezen bicegtem előre, remélve, hogy mindezt csak az ütés okozta, és hamar rendbe jövök.
Céltudatosan homályos képkéntszemlélve a világot törtem előre az erdőben, amikor hangokat hallottam. Túl ismerős volt, muszáj volt oda mennem. |
 A mén felállt, de remegő lábain látszott, hogy csak a büszkeségének köszönheti, hogy nem esett újból össze. Szemlátomást le volt gyengülve. Nem tudtam megállapítani, hogy csupán fáradt, vagy netán beteg-e?
Zavartan kapartam patámmal a talajt, és szám szélét rágtam. Zavarban voltam. Ó, hogy kerülhetek én mindig ilyen kínos helyzetekbe? Mit kell ilyenkor csinálni, mondani?! Lehajtottam a fejemet, és a földet néztem.
- Óh... Én csak... Ööö... - hadováltam össze-vissza. Oké, ennyit arról, hogy minden helyzetből gyönyörűen kivágom magam... Tekintetemet óvatosan újra a csődörre emeltem. Segíteni nem tudok, ha meg csak úgy sarkonfordulok, az meg milyen már?! Utáltam tehetetlen lenni, de ebben a helyzetben tényleg nem tudtam, mi tévő legyek.
|
Mikor meghallottam egy kellemes lágy hangot, abbahagytam a prüszkölést. Félig hátrapillantottam. Megláttam hogy az előbbi unikornis kanca álldogál mögöttem, közben engem néz. Remek...nem hittem volna hogy egyszer valaki így fog meglátni, miközben szenvedek. Szemembe csúszott a sörényem, de nem voltam képes eltolni. Minden erőmet összeszedtem, majd lassan felálltam. Remektek a lábaim mint a nyárfa levelei. Fogaimat ismét összeszorítottam a fájdalomtól. Szárnyaim lecsúsztak a testem mellől, és leterültek a puha zöld fűre. Fejemet lógattam, mert egyszerűen nem volt erőm hogy egyenesen és méltóságteljesen álljak. Viszont ahogy felálltam újra rádőltem a fára. Ez talán válasz volt a kanca számára. Szívem hevesen kezdett verni, elkezdtem kapkodni a levegőt mint egy őrült. Szánalomra méltó vagyok...gondoltam fájdalmak közt. Szárnyaim mellettem feküdtek. Nem bírtam megmozdítani azokat sem. |
Még pár percig némán álltam, gondolataimba merülve. Aztán úgy gondoltam, mostmár tényleg ideje indulnom. Egy rövid biccentéssel köszöntem el, majd kikerülve a Cornus ménesbelit, eltűntem a fák között. Átléptem a keskeny, tiszta vízű kis patakot. A köd selytelmesen gomolygott körülöttem, az erdő csendjét csak a szél álltal felkavart levelek zöreje törte meg.
Fülemet hirtelen megütötte egy hang. Mintha... mintha egy ló prüszkölt volna. Ugyan, csak a szél volt! ráztam meg a fejemet. De újból meghallottam a horkantást. Biztosan nem a szél... De lehetetlen, hogy újból összefussak egy lóval! Ígyhát kivertem a fejemből a hangot, és tovább baktattam a sűrű, kísérteties rengetegben.
Megtorpantam. Előttem, alig egy méterre, egy fa tövében volt valami... Nagy, sötét, és... és kék?! Óvatosan közelebb léptem. Így már felismerhetővé vált a földön heverő pegazus. A kék szárnyú, fekete mén. Észre se vettem, hogy elment. De miért fekszik a földön?
- Jól vagy? - kérdeztem. Közben pedig őszintén reméltem, hogy nem fogja azt hinni, hogy követtem. |
Mint egy veszélyt érző állat, úgy kaptam fel a fejemet, a reccsenő ág hallatára. Hirtelen a semmiből előtört a Cornus ménesből származó mént testével megvédte az unikornis kancát. Olyan gyorsan történt minden hogy, nem bírtam felfogni hogy valójában az idegen csődőr megmentett egy "ellenséget". -Hm...megleptél.-gondoltam egy belső mosollyal. Megvártam míg a két ló felkel, és látván hogy nem lett nagyobb bajuk, lassan hátat fordítva, elindultam utamra. Ez volt talán vándor életemben, a legizgalmasabb nap számomra. Kobakomat alacsonyabban tartottam a többi lónál, pedig egy fejjel magasabb lehettem mint ők. Csapzottan, fáradtam és gyengén vágtam bele a semmibe. Nem tudtam hogy ez után mi lesz. Viszont lábaim nem bírták tovább a gyűrődést. A többektől körübelül 21 métterel lassan ledőltem egy fa mellé. Végtagjaim szörnyen fájtak. Megpróbáltam felállni, de hiába. Oda voltam kötözve a földhöz, végtelenül. Prüszkölni kezdtem az idegességtől. Most mi lesz?! |
Megráztam a fejem mint egy téli álmból ébredő fáradt medve. Egy különbség volt, én nem ébredtem téli álomból, és nem voltam medve. Nem voltam már az az életerős ló aki reggel a Lyacon határát lépte át. Legszívesebben lefeküdtem volna ültő helyemben és hagytam volna hogy elnyomjon az álom. Azonban ez nem látszott épp célszerűnek, midőn a társaságom két pegazust és egy unikornis kancát is magába foglalt, akik bizonyára nem vennék olyan jó néven, hogy, mint egy haldokló elaludnák a tisztás közepén. Lassan, remegő lábakkal próbáltam feltápászkodni, amikor az unikornis kanca megszólalt.
Életemben csak pár alkalommal kaptam köszönetet, és azután, hogy a Lyacon sötét erdejébe léptem nem számítottam, hogy itt egy újabb ér majd. Szánalmasan dadogtam, mint egy iyledt kiskutya.
- Én... ugyan...szíves örömest - végül sikerült kinyögnöm valamit és magamra akasztottam egy fanyar mosolyt.
|
A szél feltámadt, a korhadt fák csak úgy dülöngéltek. Hirtelen hangos reccsenést hallottam. Mielőtt még megtudtam volna nézni, mi adta ki a hangot, egy erős ütést éreztem az oladalamon, és elterültem a földön. Nem mondom, fájdalmas volt. Mikor fejemet felemeltem, megláttam a mellettem fekvő mént. A Cornus kémet, igen. Aztán mögötte, hátsó lábaitól alig pár centire, egy hatalmas, vaskos faág hevert. Az ijedtségtől a szívem hevesebben vert. Ha az az ág rámesik... Bele se mertem gondolni... Gyorsan talpraáltam, és hálásan a csődörhöz fordultam:
- Te... te megmentettél... Köszönöm.
Nem tudtam, miért tette. Hiszen ellenséges ménes tagja. Hagyhatta volna, hogy rámzuhanjon az ág, erre a tettre nem kötelezte semmi...
Bár eddig úgy gondoltam, hogy amint hazaérek a méneshez, szólok Glimt-nek a kémről. Kötelességemnek éreztem a vezért az ilyenekről tájékoztatni. De az előbb történtek után már ezt nem éreztem tisztességesnek. A saját testi épségét kockáztatva ellök egy zuhanó ág elől, én meg hálából köpjem be Glimt-nek? Na azt már nem! |
A lovakat nem különösebben érdekelte a távozásom, ami részben nyugalommal, részben pedig ennek ellenkezzőjével ajándékozott meg. Nem adtak rá okot, hogy azt higgyem, nem rohannak futva a ménes vezérhez. Kihasználtam az alkalmat és be oldalaztam a sötétbe, és eltakart a köd.
Maradtam. Végtére is, nem hagyhattam annyiban, hogy felfedeztek, tiszta sor. Ha unikornisunk futva rohanni kezd a vezéréhez, úgy utána futok. A köd lepelben óvatosan lépkedve tartottam szemmel a társaságot, és folyamatosan, lassan jártam körbe őket. Ezúttal óvakodva minden lépésre, elkerülve az ágakat, köveket, recsegő leveleket. Egyszóval bármit ami veszélyeztethetett. Olyan lehetetlennek látszott, hogy felismernek, olyan messzinek, mágis megtörtént. A kosszavrból nemszabadott volna tudniuk... Valami más álhat emögött.
Gondolataimat a feltámadóm szél szakítótta félbe végig söpört a fákon, és teljes erejéből megcibálta azokat, és a méteres korhadó ágakat. A hatalmas instabil ágakat, amik a fejünk felett éktelenkedtek. Egy közeli faág pedig feladta a szolgálatott és hangosan reccsent. Megrdermedtem. Körülkémleltem, amikor megláttam az ágat. Épp társaságunk Forsante tagja felett.
Időm nem volt gondolkozni, kilőttem magam, mint a puskagolyó és teljes erőből neki csapódtam a kancának ellökve őt a fa útjából. Természetesen sikerült a földre esnem és csak remélhettem, hogy az ág nem rajtam landol. |
Figyeltem a hátrá ló mént. Lehajtott fejjel lépdelt hátrafelé, a száraz faágak, levelek meg-meg reccsentek patái alatt. Ez most mit csinál? Támadni nem fog, az egyértelmű... Úgy gondoltam, több figyelmet nem érdemel, így odafordultam a két peagzushoz.
- Amúgy Misty vagyok, a Forsante ménesből - mutatkoztam be kedvesen. Kedvesen? Nem is... inkább unottan. Egyrészt azért mutatkozzatam be, hogy megtörjem a hirtelen kialakult csendet, másrészt meg reméltem, hogy így talán a másik két ló is bemutatkozik. Hiszen azért kissé kiváncsi voltam, kikkel is futottam össze.
A vállam újra megfájdult. A seb, hát persze...Ki is ment a fejemből. Vetettem rá egy pillantást. A vágáson a sötétbordó alvatt vér halványan megcsillant a gyér fényben. |
Ránéztem a hátráló ménre. Figyeltem ahogy lábait egyenként rakja hátra. Nem álltam valami diadalosan, sőt olyan voltam mint akit fejbe vertek volna. Lábaim megremegtek mivel már több napja nem aludtam. -Nehogy most adják fel itt nekem a lábaim a szolgálatot....-gondoltam kétségbeesve, miközben végtagjaim kezdtek gyengülni. Fülemet a mellettem álló két kancára szegeztem. Szó szerint gyökeret vertek a lábaim. |
A fekete pegazus szavaitól megdermedtem. Nem a sértések tömkelegétől, ugyan. Attól, hogy tudja ki vagyok, és képes kijelenteni ezt egy tisztavérű forsante tag előtt. Sikerül veszélybe sodornom a népemet...
Szám ösztömösen szóra nyílt, de a szavak torkomon akadtak. Enyhén lehajtottam a fejem és hátra léptem pár lépést jelezve, hogy nem szándékozom senkit bántani. Nem reménykedtem benne, hogy hisznek nekem, mégis inkább megpróbáltam. Nem akartam, hogy ez a kis eszme csevely életeket követeljen. |
Nos, úgy tűnik, most találkoztam éppen az egyetlen értelmes pegazussal... Eddig úgy véltem, minden pegazus egyforma, de ez a fekete normálisabb a többinél.
- Szóval kém... - fügesztettem tekintetemet újra a Cornus ménestagra, aki mindeddig válaszra, sőt köszönésre sem méltatott engem. - És mondd, mégis mi után kémkedsz itt, a Lyacon erdőben? Talán kísértetek után? Vagy a közelgő Népek gyűlése miatt nézel körül errefelé?
Igazából, nem fűztem túl sok reményt ahhoz, hogy választ is kapok tőle. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megtudja, követte-e őt a másik pegazus, akinek amúgy vörösen izott a szeme. Közben elmorfondíroztam azon, hogy vajon a kosszarvú van-e olyan tapintatlan, hogy nekiugrik a szárnyas kancának? Simán kinéztem volna belőle...
Közben tennem kellett pár lépést előre, mert a köd olyan sűrűn gomolygott már körülöttem, hogy nem is nagyon láttam a többi lovat. Suhintottam párat dús farkammal, és megráztam sörényemet, hátha ez is segít szétoszlatni körülöttem a ködöt. |
Mikor az unikornis szavai elértek füleimhez, nehezen hittem el amit hallok. Nem gondoltam volna hogy életem során egy ismertlen tisztavérű kanca fog engem, ugymond megvédeni. Főképp egy ilyen semmirekellő vándort, akinek se célja se kedvessége sincs mások iránt. Sosem gondoltam volna hogy amit most teszek, azt valaha is meg tettem volna. Kiléptem lassan a bokrok közül. Fejemet lazán tartottam. Szárnyaimat már nem szorítottamm magam mellett olyan feszesen. Egy halk mély levegőt vettem hogy az előző kis stresszes helyzetemet kioldjam. Aztán kimondtam.. -Számomra nagyon nehezen állja meg a fejembe a helyét ez a dolog. Egy mén ráförmed egy kedves kancára,aki méghozzá barátságosan ráköszön, aztán még neki áll fejebb. Pluszban egy kém vagy..Biztos az Auron szirthez igyekeztél ennyire, nemde? A szarvad alapján a Cornus méneshez tartozol. ...De. Még mielőtt válaszolnál, tudom. Csak egy jött-ment vándor vagyok aki semmit sem tudhat a világról, és akit senkisem ismer. Lehet. Viszont tudom hogy mikor kell visszafogni magam. Remélem ezt valamennyire beletudtam magyarázni a kemény fejedbe..-dobtam hozzá a szavakat miközben szemeim a fák sűrűébe vesztek el. Fejem még mindig lazán állt a helyén. Igazából nem nagyon tudtam hogy ebben a helyzetben hogy kéne állnom vagy viselkednem vele, mert eddig nem történ meg velem ilyen. Csak úgy jött minden.. |
Az unikornis szavait nemesegyszerűséggel elengedtem a fülem mellett. Egy dühös Forsante tagot nem tudok egyszerűen, még több beszéddel lenyugtatni és nem is áll szándékomban. Én mindössze testi épségemet, és ménesem hírnevét hivattam megóvni. Amikor a Wydownak nevezett pegazus megszólalt, egyszerűen elengedtem az izmaim és sóhajtva ránéztem.
- A név csupán egy rideg szó, amit csak, mi, azok használunk, akik nem tudjuk, kik is vagyunk valójában - fanyarul mosolyogtam. - Így tehát Wydown, nem árulom el a nevem, mert nem érzem szükségesnek.
Résszint oktatási célokból cifráztam a válaszom résszint pedig nem kívántkoztam felfedni kilétemet, és azt sem, hogy egy Cornus kém épp az Auron szírt közelében ólálkodik, ráadásképpjogtalanul tört be a Laynarvis ménes területére. |
 Mikor az mén fenyegetni kezdett teljesen kiborult a bili. Unotta ,egyben fenyegetően néztem rá.:-Követtél?-utánzoztam röhelyes hangon. Hátrébb léptem és széttártam a felemás szárnyaimat. Szemem pirosan megvillant. Csaptam egyet aa szárnyaimmal,hogy az ismét felgyülemlett köd eltűnjön és tisztábban lássam a mén arcát.-Nem követtelek.-fújtattam. Majd ismét kihúztam magamat.:-De örülnék neki ha nem lennél ennyire ellenséges és bemutatkoznál.-mondtam. Közben megfeszültek izmaim és a szárnyamat kitártam,hogy szükség esetén tudjak védekezni.(bocsi hogy ennyit írik csak nagyonnagyon nincs ihletem >.<) |
A fekete pegazus hátrálni kezdett. Léptei megtörték az erdő misztikus csendjét. Azonban a patái alatt recsegő falevelek hangjára a másik két ló is felfigyelt. A kosszarvú ráförmedt. Egy pillanatig tétováztam, majd a mén elé lépetem.
- Mit ártott neked?! Joga van itt lenni! - szóltam vissza neki.
Na jó, ezt nem tudom miért tettem... Rákiabáltam egy ellenséges ménesből származi csődörre, akinek hegyes kosszarva van. Ráadásul, szerintem verekedni is tud. Szóval nem biztos, hogy jó ötlet magamra haragítani...
Viszont nem volt már mit tenni, nem szívhattam vissza szavaimat. Közben feltűnt, hogy a pegazus kanca elkezdett körülöttünk járkálni. Egy pillanatra ránéztem, de aztán visszafordítottam tekintetemet a ménre. |
Wydown ördögi vigyora cseppet sem nyugtatott meg, vagy bátortalanított el. Dühösen kezelebb léptem és a fogaim között szűrve újra megszólaltam.
- Követtél? - reméltem, hogy ezúttal sikerült annyira fenyegető hangnemet elérnem, hogy az illető komolyan vegye a kérdésemet. Fél szemem azonban elvándorolt róla és a közeledő pegazusra siklott. - Állj meg!- Tekintetem rá függesztettem, előre léptem és folytattam. - Meg ne mozdulj! |
Rápillantottam a kanca unikornisra. Ahogy közelebb lépett fejemet felkaptam. Szárnyaimat szorosan magam mellett tartottam. Talán ideges lettem egy kicsit mert már körübelül egy éve nem láttam más lovakat ilyen közelről. Főképp nem tisztavérűeket. -Mi van veled Kereos? Csak nem vagy ideges három lótól?-suttogta egy hang a képzeletemben. Megráztam kicsit a fejemet,mielőtt ez a gondolat tovább kísértené az elmémet. Elrepülni persze nem tudtam, mert fájtak a szárnyaim a sok megeröltetéstől. Csendben álltam megfeszített testtel. A fák susogni keztek a lágy szellőtől. Ez egy kicsit megnyugtatott, de ez nem volt elég számomra.- Ha hátrálnék, akkor csak felkelteném jobban magamra a figyelmet. Míg ezek tanácskoznak megpróbálok arréb surrani..Ám féltem hogy tervem nem akar majd jól elsülni. Kicsit aggasztott az éber unikotnis kanca. Plusz rajta kívül még ketten is vannak. Nem tehettem mást. Szép lassan hátrálni kezdtem. Csak egy gond volt. Lépteim hangosak voltak, a sok elszáradt levéltől, amik egymáson hemertek sok kis kupacban. Vége. -Ha ezek után nem figyelnek ide akkor már süketek is lehetnének.-gondoltam összeszorított foggal. Most mi lesz...nekem támadnak, vagy kegyesek lesznek hozzám? |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
