|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.30. 22:00 - |
Reyna - Altair
* Zárt játék * |
[33-14] [13-1]
 Óvatosan igyekezve mind inkább a saját lábamon menve, illetve hát bicegve a barlang felé “menni”. Még nagyjából emlékeztem merre van. Pár lépés után szerencsére megtaláltuk a barlangot, igaz, hogy nekem így is kilómétereknek tűnt a távolság. A barlang kisebb volt, mint az emlékeimben. Óvatosan kinyújtottam azt a szárnyam, amelyikkel nem épp Altairon támaszkodtam. A szárnyam végén lévő két-három tollba vezettem csak mágiát, fényével ellenőrizve, hogy nincs-e medve lakója a barlangnak. Szerencsére nem volt és ketten még azért többé kevésbé elfértünk benne. Szinte azonnal lerogytam a földre és hálásan néztem fel rá.
- Köszönöm! - Kicsit évődtem, de végül feltettem neki a kérdést, melyre nagyon reméltem, hogy igen lesz a válasza. - Itt maradsz velem? - Fáradt voltam, gyenge és védtelen. Szükségem volt rá. Legalábbis nagyon szerettem volna ráfogni ezekre az indokokra. Már nem értettem sem magamat, sem őt. Ma majdnem fél tucatszor egymásnak estünk, most meg egy barlangban vagyunk, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen vágytam a társaságára, azt akartam, hogy mellettem legyen. |
 Reyna érintésétől felhevült testemben a vér... Furcsa, kellemes melegség járt át mégis viszkettem az izgatottságtól. Hagytam, hogy rámtámaszkodjon és szelíden rámosolyogtam. Említett valamit apámról, de túlságosan elfoglalt voltam ahhoz, hogy ezen gondolkozzam. - Ezt inkább beszéljük meg később. Mármint, az apámat.
Tudtam, hogy pihennie kell, és beszélt arról, hogy látott a közelben egy barlangot. Majd egy félénk tekintet kíséretében segítséget kért. - Segítek, csak mond hol van az a barlang. - szóltam a lehető legszelídebb hangnemet megütve. - És nyugodtan támaszkodj csak rám.
Összeszedtem minden erőmet, hogy érezze, stabilan tartom és nem hagyom megbotlani. Átvitt és normál értelemben véve sem... Közben körbekémleltem, hátha meglátom a barlangot, de a sötétben kissebb volt a látóterem. |
Amint összerogytam odaugrott mellém, láthatólag aggódott értem. Erőlködve próbáltam feltápászkodni, kevés sikerrel. Először ejtette ki a száján a nevemet. Ettől valahogy furcsa melegség töltött el, jól esett, hogy aggódik értem. Aggodalmát látva szerettem volna megnyugtatni.
- Nem hiszem, hogy tartanod kéne attól akit láttam. Egyszerűen tébolyodottnak és elveszettnek tűnt. Na meg nem is kicsit megcincáltnak. Azt hiszem keresett valakit. - Továbbra is igyekeztem talpra állni. Az egyik szárnyammal óvatosan rátámaszkodtam, reméltem nem veszi zokon. Végre-valahára sikerült magam alá gyűjtenem a lábaimat, ám inkább feküdtem Altairon, mint álltam a lábaimon. - Nekem pihennem kell. Láttam arra felé egy barlangot. - Böktem az említett irányba. Mostanra már világossá vált számomra, hogy egyedül nem jutok el odáig. - Segítesz? - Néztem rá félénken. ~ Szerencse, hogy ezt Kathach nem hallja. ~ Mondjuk én sosem tartottam rossz dolognak a segítség kérést. ~ Ha valamit nem tudsz megtenni egyedül kérd mások segítségét, nemde? ~ |
Reyna összerogyott és abban a pillanatban eltűnt minden haragom. A szimpatizmus és a védelmezőösztön arra késztetett, hogy segítsek neki, és gondolkodás nélkül oda ugrottam volna mellé. És csak ezután mondta, hogy ő nem olyan. Épp amikor segíteni akartam folytatta.
Látott egy lovat.... egy lovat aki... aki hasonlított rám. Egy örökkévalót.
- Láttad? - a hangom továbbra is remegett de... de ez félelem volt.- Láttad a apámat?- Az apám vissza tért Seminaryába.
Reyna azonban nem tudott válaszolni, remegett, mint akinek rohama van és lehunyta szemét. Pupilláim kitágultak, szívem hevesebben vert mint valaha. Oda ugrottam hozzá és lehajtottam a fejem hozzá.
- Istenek! Reyna? Kérlek, ne aludj el! - évek óta alőször szólítottam az isteneket. Imádkoztam, hogy ne essék baja. |
Egyszerre csak azt éreztem, hogy a lábaim alám hajlanak és én a földre rogyok. A rúnák kialudtak, szárnyaim pedig mellém hulltak. ~ Ez "jobbkor" nem is jöhetett volna. Teljesen kimerültem, ráadásul abszolút védtelen vagyok. Száz százalékig ki vagyok neki szolgáltatva. ~ Inkább a földön maradtam, erőm sem sok volt és jól esett feküdni. Mintha magyarázkodni akart volna, aztán..... át váltott támadóba. ~ Igen, pegazus vagyok örülök, hogy feltűnt! Gondolkozz Reyna, ezt eddig is tudta. Akkor? ~ Elkezdtem visszafelé pörgetni az időt magamban. ~ Aha, a szárnyam azóta néz rám így, amióta világít a szárnyam. A mágia! Most Örökkévalónak néz? Ez nem igaz! ~
- Nem vagyok Örökkévaló, ha erre gondolsz. Láttam viszont egy félszarvút, aki kicsit hasonlított rád. - A félelem visszakúszott a szívembe. ~ Most már mindegy. Ha rámtámad, ha nem, kíváncsi voltam erre. Tudtam, hogy védtelen vagyok, talán épp ezért is kérdeztem rá most. Nem akartam felhozni ezt a gyűlésen, nem akartam kirobbantani egy háborút, ha esetleg megsértődne, de most... most már mindegy volt nekem. ~ Megint elkezdtem remegni, ezért inkább a földre helyeztem a fejem és lehunytam a szemem. |
Azt hittem, azután, hogy minden mondatom összeszedetlen, nem fogja fenyegetésként venni az utolsót, de tévedtem. Másodpercek töredéke alatt reagált. Szörnyű volt látni a félelmet a szemében és azt, hogy kétségbeesetten próbál nagyobbank tűnni és ezzel elűzni engem.
Próbált valami fenyegetőt mondani, és megmernék rá esküdni, hogy nem azért mondott le erről, mert megváltozott a véleménye.
- Figyelj, én...én nem...- épp próbáltam magyarázkodni, amikor tejfehér fény tőrt fel a szárnyain ékesedő rúnákból. Pillanatokig meredtem a fénybe, s csak ezután sötétedett el teljesen tekintetem.
- Te? Te is olyan vagy? - hangom remegett a dühtől, s fogaim között szűrtem a szavakat. Mostmár félhetsz. Sugallta a tekintetem. Képes lettem volna neki ugrani, ha ő is olyan... örökkévaló. Minden szimpatizmus, amit felé tápláltam egy csettintésre elbújt a harag mögött. Ha kiderül, hogy ő is olyan, akkor végleg megszűnik. |
Bár mondata kicsit kétértelmű volt, én mégis bocsánat kérésnek vettem. A következő megszólalásától meghűlt a vér az ereimben. Éreztem ahogy az összes szőrszálam égnek mered a hátamon. Szemeim tágra nyíltak a rémülettől. Remegve hátráltam pár lépést, de két lépésen belül nekiütköztem egy sziklafalnak. Szárnyaim szétnyitásával igyekeztem megnövelni a méretem. Gondoltam rá, hogy felrepülök, de a fölöttem lévő sziklapárkányt látván letettem erről a reménytelen ötletről.
- Ha… - ~ Azt hiszem valami nagyon fenyegetőt kéne mondanom neki, amitől nem támad rám. ~ Vesztemre nem jutott semmi ilyesmi az eszembe. ~ Rayat nem érne időben ide, túl messze jöttem. Ezt ő is pontosan tudja! Következő jó ötlet? Addig harcolsz ameddig bírsz. Volt már jobb tervem is, de most kénytelen voltam erre alapozni. Csak becsüljön alá, akkor talán lesz esélyem ellene. Illetve egy dolgot tehetek még, ha mágiát használok legalább félelmet nem érzek majd. Talán el is tudom tántorítani a tervétől! ~ Csak egy másodpercig kellett koncentrálnom, szárnyam felizzott, a rúnákból áradó hófehér fény miatt biztosra vettem, kilóméterekről is látnak minket. Ezt még sosem próbáltam teljes sötétségben, így magam is meglepődtem, hogy milyen nagy körben teremtettem fényt. Éreztem ahogy feltüzel és megnyugtat a mágia. ~ Gyere ha akarsz várlak! Legyőzhetetlennek éreztem magam. Vajon ezt érzi egy Örökkévaló is? ~ Most nem értem rá ezen gondolkozni. |
Látszólag nem tetszett neki, hogy így beszéltem, de nem vonhattam vissza a szavaimat. Csak úgy kicsúsztak a számon.
- Ühüm... Végülis ez a dolgunk. Persze álltalában nem kell szólni... - ahogy kimondtam, tudtam, hogy szavaim sértőek lehetnek. Bolond vagy Altair...egy tuskó. - Persze... nem úgy értettem... - Elkezdte a mondatot de többször is megakadt...mintha vissza akarta volna vonni a szavait. Amikor a védelmező ösztönökről beszélt, elmosolyodtam. - Akkor jó, hogy most nincs itt. - megint olyat mondam, ami félelmet kellthet az emberekben. Konkrétan mintha azt mondtam volna: Jó, hogy nincs itt a tesód, így könnyebb lábalól eltenni. Pedig erről szó sem volt... Csak zavart voltam... |
~ Hmm… sétál. Kösz Altair, ez nekem is feltűnt. ~ Igyekeztem megnyugtatni a hevesen dobogó szívemet. ~ Még mindig félnék tőle? ~ Következő mondatában persze a vezéremre tett megjegyzést. ~ Nem lehetne elvonatkoztatni ettől? Attól még, hogy van egy pár szárny a hátamon, nem vagyok három tulajdonsággal meghatározható! Ezt valahogy mindig elfelejti a többi ló. ~ A támadás gondolata csak egy pillanatra merült fel bennem, ennyi idő kellett ahhoz, hogy a józan ész győzedelmeskedjen. ~ Te fáradt vagy, ő pedig alapból is erősebb nálad. Nyughass! ~
- Kathach előbb-utóbb úgy is elküldött volna körülnézni. - Egy pillanatig sem volt kétségem afelől, hogy tudja mi vagyok. - Inkább a tesómat… - Elharaptam a mondatot. Nem akartam neki el árulni, hogy rendelkezem eggyel. ~ Most már mindegy. ~ - nem akartam ott hagyni. - ~ Néha olyan szerencsétlen egyedül. ~ - Tudod ő olyan kis.... - ~ Mit is akartam mondani? Éljen. Sikerült jól belezavarodnod a mondanivalódba. ~ - védelmező ösztönöktől túl fűtött. ~ Tudod mit Reyna? Inkább fogd be, azzal jobban jársz! ~ |
Kémként az ember megtanul még akkor is figyelni, ha máshol jár az esze. Emelett az érzékeink és sokkalta fejlettebbek, főleg, hogy nagyrészt a sötétben mozgunk és bújunk meg. A hallásunk pedig elég jó ahhoz, hogy néha még egymást is meghalljuk. És én most meghallottam őt. Azaz, amikor meghallottam a hangját, nem tudtam ki az, de lépteinek berögződött óvatosságából rájöttem, hogy kém.
Mi, akik ezt a hivatást űzzük, álltalában nem jövünk ki egymással, és ebben a versengés is közre játszik, valamint az is, hogy kémből mindig csak egy van a ménesben és vannak akik olyanszinten egomániás barmokká válnak, hogy a társaságuk kibírhatatlan és feljebbvalónak érzik magukat annál, hogy másokkal szóba álljanak. Persze ezek a kémek sokszor vesztükbe rohannak, mert azthiszik nem hibázhatnak. Nekik más is a járásuk, nem ilyen puha és óvatos.
Nem kellett sokáig töprengenem mert valaki, vagy valami futtából az oldalamnak vágódott. Kishíján lerogytam, de lábaimmal megtámasztottam magam és ránéztem a jövevényre.
Reyna. Szívem dobként kezdett verni és összeszorúlt a torkom. Szőrszálain táncolt hold, s a csillagok fénye, s szemei ékkőként ragyogtak... Szívem a torkomba kúszott, ő előbb összeszedte magát mint én, és sokkal határozottabban is szólalt meg.
- Én... sétálok? - válaszomból kérdés lett, amit inkább magamhoz intéztem, mintsem hozzá. Tulajdonképpen mit keresek itt? Azután Reynára néztem. És ő mit keres? - Tulajdonképpen ugyanezt kérdezhetném én is. Mi vett rá, hogy otthagyd, azt a híres vezéred? - szelíd hangnemben szóltam, habár szavaim nyersek voltak. Ahogy mondani szokás; Nem kenyerem a beszéd.
|
Olyan érzésem volt mintha menekültem volna valaki elől. ~ Mégis mit művelsz? Hogy hagyhattad ott a vezéredet és a testvéredet csak úgy? Egyáltalán, hova mész? ~ Nagyjából ezek kavarogtak a fejemben és a célom még mindig nem volt meg. Mikor a szárnyam már fáradni kezdett, leszálltam és vágtázva folytattam az utamat. Majdnem hangtalanul futottam, ebben nagy gyakorlatom volt már. Nem is figyeltem merre megyek, csak hallgattam a szél tompa zúgását a fülemben. Szinte láttam az emlékeimet az engem körülölelő sötétségben. ~ Mintha pillangók volnának, úgy röpködnek össze-vissza. ~ Persze az ilyen idillinek tetsző pillanatok sosem tartanak örökké, neki is mentem valaminek. Megbökdöstem az orrommal azon gondolkozva mi lehet ez. A vészcsengők kicsit későn szólaltak meg a fejemben. ~ Ez meleg és puha. Biztos, hogy nem kő. Remélem nem medve, de egy Örökkévalónak sem örülnék. Ahelyett, hogy ezen elmélkedsz, megnézhetnéd kinek mentél neki! ~ A gondolatot tett követte. Amikor sikerült beazonosítanom melyik az eleje, megszemléltem. Mondjuk ez már fölösleges volt, addigra pontosan tudtam ki áll előttem. ~ Altair ~ Egyszerre lett melegem és kezdtem el fázni.
- Mit csinálsz itt? - Hangom valószínűleg alig volt több suttogásnál, szinte leheltem a szavakat. |
Monoton lassúsággal emelgettem lábaimat és éreztem, hogy azok szépen komótosan ólommá nehezednek. Gondolataimat patáim koppanására összpontosítottam, s ahogy azok a kőhöz értek egy dallamot komponáltam ritmusukra.
Mire meguntam a ritmust már messzejártam a gyűlés helyszínétől, és csak futólag tekintettem vissza. Kissé zavartan éreztem magam, visszagondolva arra, hogy választ se hagytam feljebbvalóimnak, de túl zavart voltam, hogy ezen gondolkozzak. Oldalra tekintettem és szemléltem a csillagokat. |
Reyna - Altair
* Zárt játék * |
[33-14] [13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
