|
Témaindító hozzászólás
|
2016.06.24. 21:47 - |
Rivra & Faolem
* Zárt játék * |
[42-23] [22-3] [2-1]
 Kuncogtam ahogyan Faolem titokzatosan felelgetett nekem, s próbálta megmagyarázni nekem, amit talán még maga sem értett. Ez a bohókás jellemvonása mely elsőnek megfogott benne, így talán mindig is ez lesz a gyengém benne.
- Bár nem mondanám unalmasnak az életem, így kevés ilyen "unalmas" percem akad.. Mégis azt hiszem eltölteném veled őket. Tehát nem csak az unalmasakat! - nevettem fel halkan, s reméltem, hogy "jól érti" Fa a szavaimat. Nem szerettem volna korlátozni abban, hogy önmaga lehessen, ám úgy éreztem e pillanatban, hogy képes lennék napokig csak így állni, s a gondolatait hallgatni. |
 Nagy kő esett le a szívemről, mikor megtudtam, hogy nem is baj, hogy csak egy van belőlem! Ezek szerint -és szerencsémre- neki elég vagyok, és remélem leszek is. Másrészt is csak pozitívum számomra, hisz nem kell kitől féltenem, remélem!
A korábbi meggondolatlan kijelentésem nem talált süket fülekre, persze, hogy elszégyelltem magam. De ha ő is csak nevetni tud rajtam, akkor én sem sírhatok!
Ami a kalandosságot illeti, nagyon meglepett azzal ami rólam mondott. Persze nagyon jól estek e szép szavak, de hirtelen azt sem tudtam, hogy megilletődjek vagy megköszönjem vagy miként reagáljak rá.
- Örülök, ha így érzed.. - szólaltam meg félig mosolyogva, beszéd közben mély levegőt vettem -...de jó ha tudod, hogy ha velem maradsz akkor még szórakoztatóbb lesz! - próbáltam sejtelmes lenni miközben kiengedtem orromon a levegőt. - Arra értem, hogy ha egy magamfajta vándorral töltöd unalmas perceidet, akkor azok nem mindig lesznek unalmasak! - hatásszünet - Persze ezzel nem cáfolom meg, hogy nem kalandos az életem, csupán...na majd megtudod! - zártam le gyorsan a végét.
Továbbra is fejemet a nyaka mögötti részen pihentettem, és élveztem ahogy szárnyával betakar. |
Szélesen mosolyogtam a szófukar megszólalásain, hisz tőle elég hihetetlennek tűnt, hogy nem tud mit mondani. Kedves hangon szólaltam meg: - Nem is baj! - arra, hogy testvérei nem hasonlítanak rá.
"A családom nem nagy... még" Erre a kijelentésére szélesen elmosolyodtam, melyet visszatartani sem tudtam, s úgy fordítottam a fejem, hogy véletlenül se lássa meg a dilis vigyorom. Nem szóltam semmit, éreztem, hogy zavarba jött. Nekem ennyi elég volt, nem feszegettem a témát.
- Lehet, hogy nem kalandregény az életed.. Te mégis elég kalandos vagy számomra! - mondtam lágy hangon neki, fejemet kissé hátra és egyben feléfordítva. - Ám ezt úgysem lehet kérdés-felelettel megoldani. - mondtam hozzászúrva mondandómhoz, nehogy feszélyezve érezze magát, hogy kérdezgetem. Az idő úgyis összehoz minket... vagy ha nem megy a dolog: majd arról is gondoskodik. |
~ Ó ezt bóknak veszem. ~ reagáltam magamban Rivra szavaira: "vén csont" és mosolyogtam hozzá.
Nagyon kellemesen éreztem magam, megpihentetve fejemet Rivrán. Cseppet sem zavartattam magam, ha egyszer kényelmes és még nem dobott le magáról, akkor maradok.
Hangulatunk változott, visszatértünk mindketten a földre, legalábbis én hirtelen elálmosodtam, és ennek eleget tenni csak a földön tudnék, de nem most! nem ilyen helyzetben!
Amennyire tudtam, nevettem Rivra megjegyzésén. ~ Faolem-utánzatok..még az kéne a jelenlegi káoszhoz. ~ gondoltam magamban.
- Háát, ami azt illeti, rohangál egy vérrokon, vagyis kettő, de nem hasonlítanak rám, sem viselkedésben sem jóképűség terén. - válaszoltam kedvesen, az ő hangjánál valamelyest hangosabban és mosolyogva.
Egyáltalán nem növelte az egómat amit Rivra mondott, de azért jól esett, hogy a "jóképű" jelzőt használta.
- Ezt leszámítva a családom nem nagy... - meséltem türelmesen - .. még,- vágtam rá hirtelen, de aztán meg is bántam mit mondtam. Te jó ég! Félre ne értse! - Úgy értem, hogy testvéreim már nem lesznek! - tettem hozzá gyorsan. Sóhajtottam egy nagyot és folytattam.
- Figyu, az életem nem egy kalandregény. Nem jártam meg egy háborút sem, vándorként kerültem kellemetlen helyzetekbe, de semmi extra. - mondtam unottan. Így belegondolva tényleg nem hosszú az önéletrajzom. |
- Ha jól tudod? Te vén csont! - kacagtam fel újra. Mókásnak találtam, de nem annyira, hogy bármilyen körülmények között nevessek rajta. Egyszerűen a hangulat mi kialakult nevetésre ösztönzött.
Család... elgondolkodtam, hogy én milyen kapcsolatot tudok felmutatni... Semmilyet. Nekem csak ... Ő van?! Talán ez az űr, mit most ő töltött ki határozta meg boldogtalan életem...
Óvatosan a hátamra tette fejét, s a hideg is kirázott, olyan jóleső érzés volt a mén érintése. Láttam, hogy Faolem magától nehezen kezd bele a mesélésbe. Talán nem tudta, hogy hol is kezdje, mi nekem az amit fontosnak tartok. Ekkor arra gondoltam, hogy picit lazábbra fogom a vallatásszerűen indult beszélgetést.
- Oohóó. Szóval Seminaryán még rohangál egy csomó Faolem-utánzat, kik ugyanolyan jóképűek mint te? - viccelődtem családjára utalva, ám hangom gyengéd volt, szinte suttogtam. Szárnyam óvatosan megemeltem, nehogy orrbavágjam újdonsült társam, s kissé előretartva a hátára helyeztem azt. |
Annyira, de annyira jó volt viszont hallani a szót: szeretlek! Főleg, hogy szívből jött, egy olyan szívből melyre e perctől fogva vigyázni fogok!
Jól éreztem magam. Sokkal jobb érzés volt elhozni ide Rivrát és a tervek szerint cselekedni, mint ahogy vártam. De nem csak hogy fogadta a közeledésemet, hanem viszonozta is, ez volt a legjobb az egészben!
Becenevem hallatán füleim a hang irányába fordultak, bár nem kellett nagy utat megtenniük. Kíváncsian hallgattam Rivra bájos hangját. Akaratlanul is szélesen mosolyogni kezdtem a kérésén. Nagyon aranyos volt a kuncogásával, de nem tudtam, hogy azért kíváncsiskodik, mert fél, vagy mert még többet szeretne.
- Ha jól tudom tíz éves vagyok... -kezdtem bele halkan a mesélésbe. Hangom tele volt érzelemmel.
A befejezetlen mondat után kicsit csendben maradtam, míg közelebb léptem hozzá és fejemet végig csúsztattam a nyaka oldalán, prüszkölve egyet zöld sörényébe. A marjához érve oldalra léptem, hogy merőlegesen legyek, majd fejemet a lapockájára helyeztem, vigyázva szárnyára, mely ezen az oldalon volt.
- ..vándor vagyok, vannak barátaim, családom. - mondtam normális hangon, mintha csak azt kérdezték volna meg, hogy milyen évszak van. Közben a fejem teljesen a nyaka mögött volt, de tudtam, hogy nem okozok fájdalmat neki, ennyi súlyt elbír. A fák közé bambultam. |
A mén tűrte ahogyan közeledtem felé. Aztán kimondta azt a szót alig hallhatóan... Pedig az istenekre mondom: beletörődtem abba, hogy sosem fogja elhagyni a bolondos s büszke mén száját. Elmosolyodtam szégyenlősen, s arcom a fülembe suttogó ménéhez simítottam. - Én is szeretlek! - nem jutott semmi magasröptű, szép monológ eszembe, mellyel kifejezhettem volna az érzést, mely magával ragadott... reméltem, hogy a mindig nagyszájú ménnek elég lesz... vagyis én... elég leszek.
Álltam ott, s csak élveztem a percet, mely oly hosszúra nyúlt, mintha egy órája ácsorogtunk volna már egymással szemben. Halkan megszólaltam: - Fa! - szólaltam meg halkan - alig ismerjük egymást. Mindent szeretnék tudni, mi veled kapcsolatos! - kuncogtam halkan, mert abszurd volt, hogy semmit sem tudok róla, mégis beléestem, mint ló a gödörbe! (....könnyeim csorognak a felmosó vödörbe...yeah!) |
A körülöttünk lévő tér káprázatosan szép volt. Nem ismertem ennél tökéletesebb helyet egy kis romantikához.
A szerelem, mint érzés sokkal jobban átjárta lelkemet, mint a puszta szeretet. Rivra a legelőn is megdobogtatta szívemet, de hisz erre eddig a legtöbb kanca képes volt. Mindegyikkel jól elvoltam, szórakoztunk, mégsem éreztem mellettük erősebb vonzódást, pusztán barátságot.
Rivrával is így kezdődött, ettől aztán a fellegekben jártam: még egy jó barát a listán!
Ám szerencsére több lett belőle puszta játszótársnál!!!
Mikor éreztem, hogy közeledik és homlokunk összeér átéreztem az erőt ami a hatalmába kerítette a kancát. Nagyon szép pillanatok voltak. Hirtelen nem is mertem megmozdulni. Melegség fogott el, de a patáimat ellepő hideg víz elnyelt szinte minden hőt.
Nem tudom pontosan, hogy Rivrának ez milyen élmény lehet, nekem nagyon új, de nagyon élvezem!
Néhány hosszú perc után, amint alábbhagy a mágia és a szerelem heves játéka (Rivra szárnyai), kissé elfordítom a fejemet, hogy orrommal végigsimítsam Rivra orrhátán majd arcélén keresztül eljussak a füle alá.
- Szeretlek! - súgtam a fülébe halkan, nagyon halkan. |
- Bizony - feleltem, s szinte éheztem arra a tudásra, mellyel Faolem szolgálhatott még a kútról. Csodás hely volt, mely talán hatalmasabb is nálunk, így kiváltság jelen lenni e csodánál.
- Én azért mégis csak megköszönöm, hogy veled jöhettem el ide! - mondtam ellenkezést nem tűrően, és amit mondtam azt komolyan is gondoltam. Faolem rámfüggesztette szürke tekintetét, én pedig nyugodtan álltam azt, várva, hogy vajon mit tudok meg a kútról... esetleg róla... Másodikat szívesebben fogadtam volna, annyi szent. Ám ami következett meglepett: A Laynarvis kemény, hideg s olykor könyörtelen méneihez képest, kik sosem tettek felém egy halvány kedves gesztust sem, Fa egy egészen más világba kalauzolt el. Mely akár Seminarya is lehetne...
- Tud.... és akar is? - kérdeztem vissza, bár egyértelműnek tűnhetett erre a válasz. Szinte belebizseregtem abba, ahogyan hozzám ért. Sok idő telt el azóta, hogy valaki nyitott felém, s nem csak én próbáltam mindenkit jobbá és boldogabbá tenni. Homlokomat óvatosan az övéhez toltam, melyek lassan egymáshoz feküdtek.
Ám ekkor végképp nem tudtam visszafogni a bennem feltörő mágiát, mely az érzések elszabadulásával teret nyertek maguknak. Szárnyaim szinte saját életre keltek, ám most már nem törődtem azzal, hogy rejtegessem. Ilyen lehet, mikor valaki kivirul? Futott át az agyamon, ám csak egy pillanatig, mert Faolem mindenkit "kirugdosott" onnan. |
Láttam Rivrán, hogy nagyon tetszik neki a hely, ez örömmel töltötte meg szívemet.
- Látod, látod! Mindig tanulunk valamit. - mosolyogtam kedvesen a kancára. Kiváltság volt Rvira "felemelkedésének" a szemtanúja lenni. Akárhogy is, nem csak az unikornisokra van hatással a mágia.
- Ne köszönd! Ha nem én, akkor más kísér el ide. - szóltam és elhaladtam Rivra mögött. Tulajdonképp kikerültem, hogy befejezzem a kút körüli körömet. Patáink alatt a víz csobogása is kellemesen csengett.
A hatásszünet utáni kérdéssel megfogott!
- Persze szívesen mesélek én, már amennyit tudok róla. - böktem ki kedvesen, de a szavak csak motorikusak voltak, mert az agyam az utolsó kérdésen kattogott.
~Meséljek vagy mutassak?~ kérdeztem magamtól elhalkuló hangon. Lassan megfordultam, így pont a kancával szembe kerültem. Talán egy kicsit oldalt állt.
- Szóval én...olyan ló vagyok... - kezdtem szerényen, habozva, de mindvégig Rivra szemeit néztem. -...ak ilyet is tud. - mondtam végül gördülékenyen, szinte hadarva. Úgy döntöttem, hogy mutatok!
Kinyújtottam a nyakam, nem is kellett nagyon nyujtozódnom. Fehér orromat Rivra lila orrának nyomtam, miközben szemeim csukva voltak, szárnyaim ellazulva lógtak. |
Láttam, hogy Faolemet most már valami menthetetlenül magába szippantotta, s szomorúan vettem tudomásul, hogy az nem én vagyok. Talán jobb is volt így, hogy füle mellett elszeleltek szavaim, s az erdő homályába vesztek. Nem most van itt az ideje, hogy ezt megtárgyaljuk.
Egészen eddig Fára próbáltam koncentrálni, ám mikor rájöttem, hogy próbálkozásom hiábavaló tekintetem az előttünk meredező kútra emeltem.
- Fogalmam sem volt róla, hogy az erdőnek e kút a központja, honnan mágiája ered. - mondtam, miközben szemeiben tükröződött a rózsaszín folyadék melyhez odalépdeltem. A különös nedű lassan bugyogott ki a kőkútból. Éreztem, hogyan szárnyaimban is feléled a mágia, melyet annyira elhanyagoltam az évek alatt. Magasra emelte őket valami külső erő, s éreztem, hogy izzani kezdenek. Nem mertem odanézni, s úgy tettem, mintha mi sem történne. Megráztam magam, és tettem még pár lépést, úgy véltem talán így kezemben tarthatom a dolgokat.
Sokáig meredtem még csodálkozva a kútra, s azon filóztam hogyan is kerülhetett ez ide. Milyen magasabb erő gondolta úgy, hogy ennek így kell lennie?Prüszköltem, mikor újra éreztem a bizsergést a szárnyaimban, s Faolemhez fordultam, közben arcomat a hely különleges fényei világították meg:
- Köszönöm, hogy elhoztál ide! Mesélsz nekem még róla? - mosolyogtam, majd ki hatásszünet után folytattam: - Mesélsz nekem még magadról?
|
-Értem.- vágtam rá halkan. El sem tűnődtem azon, hogy mit mondott: ménestag? vagy nem? nevet említett? vagy nem? Túlságosan elvonta a figyelmem valami más.
Csenedes voltam, túl csendes magamhoz képest.
- Én sem gyakran járok ide, de ha a kút hív, akkor jövök! Márpedig csak különleges alkalmakkor hív! - szóltam kedvesen. Ahogy tíz méteren belülre értünk, még ködben is látni lehetett, hogy a sziklán repedések vannak, melyeken rózsaszín folyadék folyik le a köd alá.
Magaaz erdő is teljesen lilás, pirosas, így nem csoda, hogy a lágy szél rózsaszínes leveleket sodort magával. Fejünk felett és mellett kicsi fehér fénypontok röpködtek, mintha szentjánosbogarak lettek volna, csak épp némák, vagy világító hamu, mely a széllel vándorol. Összefoglalva szép hely volt. A talaj oly módon változott, hogy bokáig érő vízben haladtunk tovább. A víz hideg volt, eléggé hideg, de mégis jólesően hideg.
- Megérkeztünk! - jelentettem ki büszkén, felnézve az égre. A magas fák ágai belógtak, de a kék ég azért látszódott valamennyire. Lenéztem a kútra. A kő középen üres volt, vagyis lyukas és tele rózsaszín folyadékkal. Sűrűbb és könnyebb volt mint a víz, és ahogy a köddel együtt hullott/folyt alá a lábunk alá, meseszép volt.
Tettem egy kört a kis kút körűl, mely a mellkasomig ért.
- Innen ered az erdő védelmező mágiája. - mondtam szelíden mosolyogva. Egy kis tanítás, mesélés sosem árt senkinek. |
Mikor láttam, hogy nyílegyensen valami kő felé igyekszik a mellettem menetelő szürkeség, pár lépéssel próbáltam elé kerülni, s fejem kinyújtva a szemébe nézni. Láttam, hogy valami nem... Fás... Mármint nem úgy viselkedett, mint ahogy elvártam volna aszerint, ahogy megismertem. Valami volt, mi nem stimmelt: vagy csak nem ismerem eléggé, s sokkal sokszínűbb, mint azt hittem! A felfedezés kellemesen értintett s mosoly szökött az arcomra. Már épp fogalmaztam mondandóm, hogy miképp is kérdezzek rá, ám megtörte a csöndet dallamos hangja. Az erdő mágiája s szépsége körbelengett minket, mi különleges hangulatot kölcsönzött sétánknak.
Megráztam fejem Fa kérdésére: - El szoktam járni a ménes területeiről, de ennyire messzire nem hozott még az utam. - válaszoltam titokzatosan. Nem volt ínyemre, hogy eláruljam honnan jövök: csupán azért, mert azt gondoltam, hogy el fog ítélni.
|
Nem kísértem figyelemmel ahogy mellém ér, de éreztem, hogy legyezi a földet. Okosan cselekedett.
- Helyes! Csináld csak. - biztattam kedvesen, de közben rá sem néztem, és azt hiszem mosolyogni is elfelejtettem. Az erdő mágiája mindenhol ott volt, de tudtam, hogy nem az ragadott el. A táj szépsége és természetessége is magával ragadó volt, de nem egyszer jártam itt, így nem ragadott el az sem.
- Rendben, gyerünk! - mondtam végül vidáman, immár mosolyt erőltetve a számra. A fák már nem álltak olyan sűrűn. A talaj is megváltozott, de a köd mindenhol ott volt. Több fény szűrődött be az ágak között, így a rózsaszín színek kissé elmosódtak, főleg, ahogy közeledtünk hozzájuk.
Lassan körvonalazódott egy kő is, amolyan állvány féleség, de még pontatlan volt a széle. Bele telik pár percbe míg odaérünk.
- Jártál már itt? -kérdeztem közben, szemeimet egy percig sem vettem le a kőről. |
Megpillantottam Faolemet, ahogyan kissé előrébb, de megállt s hátrafordult hozzám. Oké, megvan merre tovább.. lehetőleg úgy, hogy a lábam elé nézek... Ha látok a ködtől! Feltápászkodtam a földről nagy nehezen, s a szárnyammal lassan és óvatosan legyeztem magam előtt a ködöt, hogy eloszoljon, legalább annyira, hogy sejtésem legyen hova is lépek.
- Biztosra megyek, na! - kacsintottam a ménre, mikor beértem, vártam merre megyünk tovább a rövid közjáték után. Az ábrázatom valószínűleg rózsaszínes árnyalatot kapott, ahogyan a lilás képem elvörösödött.
- Mehetünk tovább! - mosolyogtam rá kedvesen. Az erdő hangulata valahogy meghozta az enyémet is: a jókedvhez s boldogsághoz. |
Kellemes, szivet melengető érzés volt hallani Rivra nevetését. ~Lehet többet kéne megnevettetni?~ kérdeztem magamtól, de választ nem kaptam. ~Akkor megpróbálom!~ határoztam el, s közben tovább haladtam.
Mikor Rivra megszólalat, már néhány fányi távolságra voltam tőle. Előre figyeltem, annyira néztem a fényeket, hogy meg sem hallattam a huppanást, mikor a kanca elesett. Csak a nevetésére lettem figyelmes, ez zökkentett ki a koncentrációmból.
Gyorsan hátranéztem, kilencven fokkal meg is fordultam. Minden olyan gyorsan történt: megijedtem és furcsálltam, hogy nem látom az egész kancát, csak a fejét. Valahogy mégsem mentem vissza hozzá rémültem, hogy jól van-e, lehet mert annyira vidáman nevetett, hogy csak mosolyogni tudtam rajta.
Lilás-kékes feje körűl a fehér köd játékosan hullámzott, mintha folyt volna valamerre, így teljesen beleolvadt a kanca fején látható fehér vonalakba. Szeme még szebben csillogott! ~ Jó helyen járok! ~ tudtam, éreztem!
Visszatértem eredeti irányomba, de nem léptem egy tapottat se, megvártam Rivrát, hogy mellém érjen. |
Csak lépkedben a sűrű felhőszerű képződményben, élveztem ahogyan a köd a lábamon megtelepszik, s víz formájában kapaszkodik belém.
Felnevettem kedélyesen Faolem szavain, melybe talán egy csöpp megilletődöttség is keveredett.. talán egy csöpp. - Nem rázol le olyan könnyen! - úrihölgy módjára emeltem magasra fejem, melynek azonban csak egy hozománya lett: akkorát estem, mint egy ló (haha..ló...).
Megbotlottam, s egyik pillanatban már a földön is voltam, a köd ellepett, hogy az orromat sem láttam. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy egy pillanatig csak feküdtem, majd kiszakadt belőlem a nevetés: hogy is lehettem ekkora marha? Nevettem csak, majd fejem kidugtam a ködből, nyújtózkodtam, hogy megkeressem Fa merre ment. Úgy nézhettem ki, mint egy félresikerült periszkóp... |
Reméltem, hogy Rivra is épp úgy élvezi a sétát mint én. Engem teljesen magával ragadott a környezet, szinte szó szerint amikor az egyik percben egy gödörben szinte felbuktam. Reflexből széttártam a szárnyaimat így az egyensúlyom nem billent előre, de azért megijedtem. Felegyenesedtem, mosolyogtam egyet Rivrára, mintha semmi sem történt volna.
- Türelmetlen? - kuncogtam. - Ez aranyos, csak türelmetlenségedben nehogy idő előtt megöregedj, mert... - mondtam gördülékenyen és mosolyogva míg megakadtam. Most hogy folytassam, hogy ne értse félre?
- ...mert ha magamra hagy e földön akkor szomorú leszek. - fejeztem be végül. A lényeget így is kifejeztem, és sikerült aránylag nem túl nyálasan mondanom.
A köd nem akart felszállni, de nem is akadályozott a haladásban. A távolban rózsaszín csíkok kezdtek megjelenni nagyon halványan. |
- Mint láthatod, csak rád várok! - emeltem magasra a fejem, s figyeltem merre is indul Faolem. Hangomba több kedvesség kezdett vegyülni, ahogy kezdtem elfelejteni sérelmemet.
- De, igen.. csodálatos! Viszont kezdek türelmetlen lenni! - néztem összeszűkült szemekkel a szárnyas ménre, arcomon vigyorral. Tényleg kíváncsi voltam, hogy hova is vezet a kis utunk. Vagy csupán ide szeretett volna hozni?! |
Rivra nem lassított, pedig oly evidensnek tűnt, hogy megvár, hisz azt sem tudja merre tovább.
- Most akkor te vezetsz vagy én? - álltam meg mikor feltette kérdését. Mosolyogva néztem rá, még ha nem is nézett hátra rám.
- Csakmert jó lenne tudni hova tart utunk, ééééés eredetileg ezt csak én tudtam! - mondtam felvágósan és meglódultam hogy magam mögött tudjam a cornusi területet.
Elviron-erdeje sokkal békésebb, barátságosabb, legalábbis ezt mondják. Nálunk viszont úgy éreztem, hogy nem így lesz. Köd volt, sűrű köd, de alig a térdemig ért. Mintha felhők között sétáltunk volna.
- Hát nem csodálatos hely? - kérdeztem körbenézve, mélyeket szippantva a levegőbe. |
[42-23] [22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
