|
Témaindító hozzászólás
|
2016.11.05. 18:50 - |
Seth + Eriel
* Nyílt játék * |
[30-11] [10-1]
 Seth szerencsére nem kérdezősködött tovább, aminek örült, mert a bátyja továbbra sem tartozott kedvenc témái közé. Patái alig hallhatóan kopogtak az ösvényen, lépei nyomán finom por szállt fel. Viszont továbbra is vele tartott, ami valahol megnyugvással töltötte el Erielt.
- Tehát Örökkévalókat keresel - foglalta össze a mén szavait. - Már jópárszor jártam erre. Eddig még nem találkoztam velük.
~ Mert nem számítok annyit, hogy felfedjék magukat előttem. Mert nem vagyok valami érdekes. ~
Eriel ezek után nem nagyon szólt többet. Nem értett a társalgáshoz, és nem is erőltette a dolgot, így csak csöndben baktatott, miközben az erdő zavai visszhangoztak körülöttük. Hangok duruzsoltak a bokrok között, és ismét úgy érezte, mintha egy figyelő szempár szegezőne a tarkójára. De nem látott senkit. |
 Hmm. Szóval keres valakit. Van egy olyan érzésem, hogy jobb, ha nem tudom, kit. Miután a Lyacon nem egy virágos mező, itt nem sok ép elméjű ló marad sokáig, hacsak nem vándorok vagy száműzöttek. Bár a vándorok se az erdő legsötétebb pontján táboroznak. Mindegy, semmi közöm hozzá.
- Így már érthető. - jegyeztem meg, majd elindultam Eriel mellett. Bár nem ismertem, sőt, igazából kissé távolságtartónak tűnt, úgy éreztem, tartozok neki annyival, hogy ha már majnem halálra rémítettem, legalább elkísérem egy darabon. Amúgy szerintem egész jó testőr lennék. Ha másra nem leszek jó, talán bevállalom.
- Csupán a tudományos kíváncsiság vezérelt errefelé. A hírek, amik az Örökkévalókról szólnak, pont elég sejtelmesek ahhoz, hogy magam is utánuk járjak. Persze emellett igyekszem nem bajba kerülni, még ha kevés esély is van rá. - feleltem félmosollyal. Nem keresem én a bajt, mégis mindig megtalál.
Az ösvényen továbbhaladva még sötétebb és kihaltabb lett minden. Muszáj volt az orrom elé koncentrálnom, hogy biztosan ne bukjak fel semmiben, vagy hogy egyáltaln az ösvényen maradjak. Rá kellett eszmélnem, hogy már vagy egy tucatszor jártam a Lyaconban, ezen az úton még sohasem mentem végig. A suttogások itt nem voltak olyan hangosak, viszont minden más apró zaj felerősödött. Végigfutott rajtam a hideg. Abban a pillanatban sajnálatot éreztem azok iránt a száműzöttek és vándorok iránt, akik ott tengették napjaikat. |
Árgus szemekkel figyelte, ahogy közelebb lépdel hozzá. Eriel nem gondolta, hogy valami rosszat akarna tőle, de egy olyan helyen jártak, ahol sosem lehetett tudni.
- Nekem szerencsére még nincsenek ilyesfajta tapasztalataim - egyik lábáról a másikra állt, mint akinek már mehetnéke van. Seth következő szavaira kétkedve felvonta a szemöldökét. ~ Bájos volnék? ~ játszott el a gondolattal. Neki nem szokás bókolni, ami azt illeti, észrevenni se nagyon. Az egyik leghétköznapibb ló volt Seminarya szerte.
- Valakit keres. Olyasvalakit, aki látni sem akarja - felelte titokzatosan.
Ismét irányba fordult, így már oldalát mutatva a ménnek, és lassan, csendesen megindult előre. Határozott céllal érkezett az erdőbe, és nem tervezett feladni azt, még akkor sem, ha hirtelen nem várt társasága lett, de lassú tempójával egyértelműen jelezte, Seth is vele tarthat.
- És egy jókiállású mén? - tudakolta Eriel. A Lyacont nem gyakorta látogatják olyanok, akiknek egészen tiszta szándékaik vannak.
A kanca azt vette észre, magához képest igencsak sokat szólt, de továbbra is tartotta a két lépés távolságot, még ha nem is fizikai értelemben. |
Közelebb léptem az újonnan megismert kancához, Erielhez.
- Nos, tapasztalataim szerint nem is a békés szándékú élőlények vannak többségben a Lyaconban. Kevés teremtmény fordul meg itt, aki nem akar megölni vagy halálra rémiszteni. Vagy akár mindkettő. - mondtam, majd rutinszerűen körbepillantottam, mert sosem lehet tudni... - Szabad megkérdeznem, hog mit keres egy ilyen kietlen helyen egy ilyen bájos hölgy? Ez nem a legmegfelelőbb hely egy pihentető, délutáni sétára. - érdeklődve tekintettem rá, hiszen valószínűleg nem ugyanazzal a céllal érkezett, mint én. Magára hagyni semmiképp nem akartam, pláne a történtek után. Persze mindezek mellett egész kellemes társaságnak tűnik. |
A ködből lassan kibontakozott a rém, aki tulajdonképpen nagyonis valóságosnak látszott, nem Istennek, nem Szellemnek, és nem Örökkévalónak, habár még egyet sem látott az alábbiak közül, szóval viszonyítási alapja nem igen volt. Az ismeretlen jókora agancsokkal és szárnyakkal rendelkezett, testalkata pedig arról árulkodott, akárhová tartozik is, igencsak megedzették az évek. Ezek mellett szemrevaló ménnek tűnt.
Ahogy Eriel elé ért, elmosolyodott, és meghajolt, majd megszólalt, olyan hangon, mintha egy riadt kiscsikóhoz beszélne, ami annyira nem is állhatott távol a valóságtól.
- Nekem pedig nem állt szándékomban megijedni. Mégis sikerült - megszokott szenvtelen hangján szólt, amely nem árulkodott arról, az imént valóban halálosan megrémült. - Eriel - mutatkozott be. - És igencsak meglep, hogy ebben az erdőben valakinek békés szándékai is vannak.
Továbbra sem vette le a szemét a felbukkant Sethekiel-ről, aki ugyan nem bizonyult veszélyesnek, de a kanca mindig óvatos volt, és mindenkivel szemben gyanakvó. |
Közelebb léptem a titokzatos ló felé. Megpróbáltam felmérni, milyen veszéllyel is állhatok szemben. Nincsenek szárnyai, sem szarva vagy agancsa, alakja vékony, kecses. Nem, egy Örökkévaló nem lehet ilyen. Ez ellentmond minden eddig hallottnak. Ahogy lassan tovább közelítettem, egyre biztosabb voltam benne, hogy nem vagyok veszélyben. Tudtam, hogy észrevett, és reakciója méginkább megerősített abban, hogy nincs mitől tartanom. Egy fenevad már régen nekem ugrott volna. Az erdő mégis sejtelmesen viselkedett. Mintha csak azért is, ok nélkül a frászt akarná hozni az erre érkező gyanútlan vendégekre.
Elég közel kerültem ahhoz, hogy jól lássam: egy gesztenyepej kancába botlottam. Láttam rajta, hogy szörnyen megrémült, szóval lágyan elmosolyodtam és meghajoltam előtte.
- Bocsásson meg, kisasszony, nem állt szándékomban megijeszteni. - mondtam viszonylag halkan, hisz simán elképzelhető volt, hogy más is tartózkodott ott rajtunk kívül. - Ebben a kísértetjárta erdőben nem lehetünk elég óvatosak. A nevem Sethekiel Pantau, és a szándékom békés. - A lehető legmegnyugtatóbb hangomat próbáltam elővenni, több-kevesebb sikerrel. |
Minden csendes volt, a cserjék sem reccsentek meg. Talán Erielen kívül egyetlen élőlény sem olyan ostoba, hogy bemerészkedjen a Lyacon mélyére. A legendák szerint a hely nyüzsgött a szellemektől, sötét Istenektől, és újabban már Örökkévalóktól is. Ennek alapján már legalább kettővel össze kellett volna futnia útján, ám minden csendes maradt. Végtére ő maga is már majdnem szellemnek számított.
Azután megmagyarázhatatlan előérzet lett úrrá rajta, mintha valaki lenne ott rajta kívül, és az a valaki őt figyelné.
Megpördült, mert úgy érezte, a fenyegetés a háta mögül érkezik.
Eriel izmai pattanásig megfeszültek, mert élt benne a menekülő állat ösztöne, de nem akart gyáván megfutamodni előle, akármi is leselkedjen rá a sötétben. Ezúttal nem. A homályban csak szemének fehérje villogott.
Különös szellő kapott sörényébe, és borzolta tovább az idegeit. Csak egy perccel később jött rá, mit talált olyan furcsának a fuvallatban: a környező fák leveleit nem rezegtette meg. Végül is, nem várt kevesebbet a Lyacontól. |
Egészen a Lyaconig a szárnyaim segítségével érkeztem. Szörnyen zavart a tudatlanság az Örökkévalókkal kapcsolatban, és miután errefelől érkezett a legtöbb észlelés, ebben a sötét rengetegben volt a legtöbb esély arra, hogy nyomra leljek. Ugyan nem féltem egy esetleges találkozástól, a szándékom csupán a megfigyelés volt vagy a reménytkeltő felfedezés, hogy ez a hely nem is hemzseg az Örökkévalóktól.
A rengetegbe vezető ösvénynél leszálltam. Igazából mindegy volt, merre indulok, hiszen hatalmas ez a hely. Halk léptekkel haladtam, törekedtem a láthatatlanságra. Ez a kis séta arra is jó volt, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem. Az egyre komolyodó helyzet miatt szükségessé váló folyamatos gyakorlatozásban igencsak elfáradtam, ha pedig a pihenésben a ménes javát is szolgálom, akkor sikeresen össze tudom kötni a kellemeset a hasznossal. Egy kis járőrözésre amúgy is mindig szükség van.
Lehet, hogy meggondolatlanság, de a Lyacon sötétedő része felé vettem az irányt. Ennek előnye, hogy könnyebben el tudok rejtőzni, viszont hátránya, hogy nehezebben veszem észre a rám leselkedő veszélyt. Ugyan, mikor érdekelt utoljára a veszély? Magabiztosan, de továbbra is óvatosan közlekedtem. Csendben, mint egy szellem.
Hosszasan léptettem az ösvényen, amikor a távolban mozgásra lettem figyelmes. Csak egy árnyat láttam elhaladni, de az alakja jól kivehet volt: egy ló. Ennél többet a félhomályból képtelen voltam kivenni. |
Ismét az erdőséghez tévedt. Eriel nem szerette azt a sötét, és gonosz helyet, mégis állandóan, szinte mágnesként vonzotta. Megszokott, kecses, hangtalan lépteivel közelítette meg a területet. Maga sem tudta, mit keres itt minden alkalommal, talán csak újra látni azt, aki a legjobban gyűlölte őt a világon. Egy darabig az fák vonalát követte, de semmi gyanúsat nem vett észre, sem hangokat nem hallott, sem árnykat nem látott a törzsek közt.
Egy keskeny ösvényre lépett, mely messzire kígyózott a sötétségben. Bizonytalanul lépett rá, nem tűnt ismerősnek. Talán az egész erdő él, s így az ösvények is állandóan változnak. Erielnek ahhoz eddig még nem volt elég bátorsága, hogy letérjen az utakról, főleg úgy, hogy újabban az ő ménesük is az Örökkévalók hírétől zeng. Ő maga még eggyel sem futott össze. Szerencsére.
Beljebb haladt a rengetegben, amíg a sötétlő lombok csaknem összezárultak a feje fölött. |
Seth + Eriel
* Nyílt játék * |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
