|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.14. 19:55 - |
Altair + Wydown/Glimt + Misty
* nyílt játék * |
[50-31] [30-11] [10-1]
 A hangulat nagyon feszült volt. Minden bizonnyal azt gondolták, hogy a Katopyiris ménes tagja vagyok. Kčrdőn tekintettem az egyszarvúra...Egyszatvút mondtam? Sokszarvút akartam... Szóval rá és a másik,torz külsejű lóra.-Követni?-húztam el a szám egy ördögi vigyorra.-Mégis miből gondolod?-röppentem fel kb.fél méterre a földtől. Közben gyanúsan néregettem a fekete pegazust. Tisztes távolságban maradva mindenkitől megálltam. Kínos csend lett. Csak a víz csobogását és a szél susogását. Včgül én törtem meg a csendet:-Mi lenne ha úgy tennénk mintha vékepártiak lennénk?-húztam oldalamhoz a szárnyamat majd körbenéztem társaságomon. Végül elindultam lassan körbe. Így volt egy kis időm,hogy jobban megnézzem őket. |
 A mén abbahagyta az ágaskodást. Balra fordult. Követtem tekintetét, és én is megláttam a ködből előbukkanó szárnyas kancát. Na, de jó! Mégegy pegazus... Elegem van belőük! De azért illedelmesen odabiccentettem neki. Nem reagált rá, mert ekkor már a csődörre függesztette tekintetét. Szemei a piros és a rózsaszín árnyalatában játszottak. Ami még igen furcsa volt raja, az az volt, hogy egyik szárnya kék, míg a másik piros színben tündökölt.
Hirtelen egy ág reccsent. Azonnal a hang irányába fordultam. A nem messze folyó kis patak sáros partján megpillantottam egy mént. Egy pegazus mént... Istenem, ennyi pegazus... A félhomályban igen könnyű beleolvadnia a környezetbe a fekete lovaknak. Lehet, hogy még én sem veszem észre az elszáradt bokor mögött álldogáló, fülét figyelmesen hegyező lovat, ha nem lép rá egy száraz gallyra. Ám így leleplezte magát. Tettem felé pár lépést, és halkan prüszkölve üdvözöltem. Ellenségnek kellett volna néznem, hiszen pegazus, de mégis... Nem voltam biztos benne, hogy Katopyris tag. Hiszen ahogy ismerem azt a ménest, a tagjai ilyenkor már támadtak volna...
És a másik pegazus? - néztem vissza a különös fehér foltokkal rendelkező kancára. - Ő vajon a Katopyris ménes tagja?
|
 Közel a levegőben dermedtem meg, amikor megszólalni hallottam az előttem álló kancát. Patáim megrengették a földet amikor visza csapódtak rá. Agyamig lassan jutott el a gondolat, hogy talán most olyan lóval találkoztam aki nem tudja ki vagyok, mit keresek itt. Talán jobb is így, bolondot csináltam magamból, de nem robbantottam ki háborút... Valami észerű magyarázat született meg a fejemben, aminek kicsit még köze is volt a valósághoz. Szóra nyitottam számat, ám egy kanca érkezése félbe szakította a gondolataimat. Ismerősen festett, amikor a Laynarvis területének szélén átvágtam láttam az erdőben. Bizonyára ő is közéjük tartozott. Erős gyanut ébresztett bennem, úgy hittem, engem követett, így félre tettem a magyarázó szövegemet és a Wydownak nevezett kanca felé fordultam. Szárnyaival ügyesen oszlatta el a ködöt, mondhatni profi módon. Utáltam a pegazusok ügyességét... Udvariatlan, mégis szükségesnek érzett módon leintettem az unikornist és a pegazus felé fordultam.
- Követtél? - nyers hangnememet abban a pillanatban szükségesnek éreztem, bármit is reagál Wydown. Abban a pillanatban szemem megakadt egy, a távolban álló pegazuson, aki felénk fordította a tekintetét. Ha "szerencsém" van tisztavérű.... Óriási, nincs egy pegazus mentes percem... |
 - Lyacon erdőség...mindig megnyugtat ez a hely...-gondoltam miközben mély levegőt vettem, a tiszta friss levegőből. Épp az erdőn átfutó patak mellett álldogáltam, és figyeltem a felhők lassú menetelét. A szél itt-ott felerősödött, amitől sörényem kissé kócossá vált. Lehajoltam a kis patakhoz, amiből kortyoltam egyett. A szám közelében kisebb halak uszkáltak el teljes nyugalommal. Ez egy csodás nap volt számomra. Nem találkoztam idegen vándorokkal, vagy netán tisztavérűekkel..szerencse. Viszont boldogságom nem tartottsokáig, mivel nem is olyan messze tőle megpillantottam három másik lovat. Nem tudtam hogy most, harcoljak vagy inkább hátráljak meg tőlük. Energiám nem sok maradt az éjszakai repülések miatt. Nem tehettem mást, megdermedve figyeltem hogy mit lépnek, vagy hogy észre vesznek egyálalán. |
A Lyacon-erdőségeket jártam. Vándor éveimből jól ismertem a helyet. Lassan lépkedtem mikor meghallottam néhány ismeretlen hangot. Minden bizonnyal lovak. Mint ahogyan megtanultam szárnyaimmal a ködöt magam köré vontam és hangtalanul közelítettem. Szárnyaim folyamatosan mozogtak,hogy a köd is haladjon velem. Mikor elég közel értem egy kis burkot vontam fel magam köré és ezt hirtelen szétnyitottam,ezért a köd eltűnt,kb 6-7 méteresnkörzetben. Kérdőn néztem az ágaskodó lóra. -Wydovn.-biccentettem a mén és a kanca felé. Bizalmatlanul végigmértem őket. Kihúztam magamat és a szárnyaimat kieresztettem,hogy nagyobbnak tűnjek. |
A fekete mén ügyesen elharapta az őt fogvatartó kötelet, talpra szökkent, és vad ágaskodásba kezdett. Komolyan fontolóra vettem, hogy nem biztos, hogy épelméjű szegényke... Kérdőn felnéztem rá. Nem nagyon tudam leolvasni arcáról, hogy mit gondol. Viszon észrevettem a fejét ékesítő kosszarvat. Ma a második... nem, a harmadik ilyenfajta szarvval rendelkező lóba botlok.
Sóhajtottam egyet, majd türelmesen néztem, ahogy lábait őrült módjára lengeti a levegőben. Végül megkérdeztem:
- Mondd, mégis mit csinálsz?
Komolyan nem tudtam mire vélni a viselkedését. Minek kell így ágaskodnia, mikor csak köszöntem neki? Finoman szólva egy kergeürgére emlékeztet. Oké, lehet, hogy ellenséges ménesbe tartozik - vagy talán vándor? - de akkor vagy támadjon meg, vagy vakkantson oda egy köszönést!
Bár, ha nem áll velem szóba, az még jól is jöhet...-gondoldtam el. - Akkor szépen eloldalgok innen, és keresek egy békés helyet... Igen, talán ez lenne a legjobb!
Inkább mégis maradtam. És elfogott az az érzés, hogy a közelben van még valaki... |
Határozottan nem képzelődtem amikor hangokat hallottam, egyre jobban erősödtek, egyre közelebb értek. Feléled bennem az érzés, hogy újabb harcba keveredhetek, ahogy az általában az ilyen túl egyszerűenk látszó küldetéseimen lenni szokott. Az első, és legfontosabb szabály amit gyakran elfelejtek, hogy mindig lássak át a szitán. Egy újabb kudarcot írhattam a listára, amelyet vérrel írtam s hegeim hírdették.
Ez a küldetés azonban egészen más volt, mint álltalában. Ezt ugyanis nem kérésre tettem. Az egyetlen dolog ami hajtott, hogy felfedezzem az Auron szírt környékét még a Népgyálés előtt. Nem akartam, hogy bármely tisztavérő tudomást szerezzen az itt létemről, ugyanis az akár viszályokat is robbanthatott volna ki a többi ménessel szemben, mondván, hogy a Cornus puccs szervezésbe kezd. Mivel vezérem tudta nélkül, nyomtalanul tűntem el az északában, gyors és tiszta műveletet akartam, ezt azonban rengeteg zavaró tényező nehezítette. A néhány napja esett esső elmosta a a legkeményebb terepeket. Lucskossá tette az erődsségeket és színte járhatatlanná az utakat. Nembeszélve arról, hogy mindeközben erősen megközelítettem a Laynarvis ménes határát és csodának mondható, hogy nem fedeztek fel.
És küldetésem harmadiknapján épp sikerült belelépnem egy ócska csapdába. Ennél már nem is lehetnék szerencsétlenebb.
Nyakamat hátra dugva próbáltam elharapni a köteleket, amikor meghallottam a közeledő hangját.Abban a pillanatban haraptam el a kötelet amikor ránéztem és a lehető leggyorsabban felpattantam. Óriási, egy tisztavérbe botlottam..A ló bizonyára Forsante tagnak számított, én pedig legkevésbé sem akartam össze találkozni egy ilyennel. Nem értettem mit mond ezért próbáltam egyszerűen megfélemlíteni. Prüszkölve kapartam a földet patáimmal és orrlyukaim alma méretűvé tágultak. Ágaskodtam, lábbammal folytonosan kapkodtam, egyszóval megmutattam, hogy nem adom meg magam egy ménesnek sem.
|
Az erdő a szokásos képét mutatta. Sejtelmes köd kavargott a fák között, a napfény alig tudott áttörni a sűrű lombkoronán. Nem nagyon tudtam, merre megyek. De nem is érdekelt. Csupán magányra vágytam.
Hát, ez nem az én napom! Egyedül akarok lenni, erre az Aroun-szirten egy csapat ellenséges ménesből származó lóba és egy vándorkancába botlok. Az egyik féleszű mén ránkszabadít egy vérszomjas medvét. Aztán az a dilis pegazus kanca eltereli a figyelmemet, emiatt a medve majdnem megöl, ám "szerencsére" csak egy kicsit lezuhanok! Hát szuper! És nem elég, hogy egy kő felsértette a vállamat, még azok a nyavajás bokrok is egy csomó karcolást okoztak!
Fejemet lehajtva, nem túl jó hangulatban szlalomoztam az ősöreg fák között. Most mégcsak az sem érdekelt, hogy már rég haza kellett volna mennem a ménes területére, hiszen Glimt már valószínűleg keres. Kit érdekel? Ha leszid, mert elkóboroltam, hát leszid!
Ha azt hittem, itt nyugalmat lelek, hát nagyot tévedtem. Egy sötét árnyat véltem felfedezni, nem is olyan messze. Közelebb érve láttam, hogy egy fekete mén az. Aki csapdába esett. Ó, remek!
Ez tényleg nem az én napom! Megszólítottam a lovat:
- Üdv. Misty vagyok - azzal tovább néztem, hogyan próbálja kiszabadítani magát. |
Sötét ködlepel borult a Lyacon felé a szél enyhén felkerekedett és örvényekbe szedte a földet takaró leveleket. A hatalmas fák lombkoronája között enyhén szűrődött be a fény, ami jelenlegi helyzetemben is sokat segített a rejtőzésben. Természetesen megtaláltam volna a legsötétebb helyet, ha akartam volna, azonban most pont kapóra jött a sötét így nem kellett feleslegesen ugrálnom árnyékról árnyékra, és maradt elég erőm, ha harcra kerülne a sor. Patáimat lassan emelgettem, fejemet a föld felett tartva szagoltam a levegőt, mint a keresésre képzett kopók. Kerestema nyomokat és prüszkölve kapkodtam a különös illetok után. Biztos voltam benne, hogy nem én vagyok az egyedüli arra fele. Izmaim megfeszültek fejemet pedig felemeltem és tovább szagoltam a levegőt. Óvatlan voltam, lábam pillanatokon belül egy kötélcsapdába szorult. Egy lépés közepette a földre borultam és nyerítve próbáltam lábra állna. Fogaimmal megkíséreltem elharapni a kötelet, ám újból megdermedtem. |
Altair + Wydown/Glimt + Misty
* nyílt játék * |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
