Csikókora óta keres valamit, ami hiányzik az életéből, de ezt sosem tudta volna megnevezni. Sokáig szülei mellett maradhatott, s a haláluk nem rázta meg komolyan a fiatal Lyrát. Nem arról van persze szó, hogy a kanca teljesen érzéketlen volna, hanem tudta, hogy felmenői világéletükben veszélyes feladatot űztek, így minden nap arra kelt fel, hogy halálhírt hozhatnak neki. Mikor erre sor került, zaklatott beletörődéssel fogadta, tudatában annak, hogy ez az élet körforgása, ahogyan annyiszor láthatta már a Kelvarion-ligetben is. Bizonyos abban is, hogy ő sem lesz örök életű, hacsak nem változik meg hirtelenjében világuk történelme. Csikókori ismerősei azt mondták róla, a halál jegyében született, mert mindig komorabb és érettebb volt a korabelieknél, mintha lépésekkel közelebb lenne a felnőttkorhoz. Gyógyításra közvetlen szülei halála után adta a fejét, annak reményében, hogy talán lesz, akit megmenthet mindössze azzal, hogy tőle telhetően kitanulja a tudományt, és alkalmazza, amikor sor kerül rá. Mikor elveszítette családját, megpróbálta megkeresni egyetlen élő rokonát, Sannát, az unokanővérét, de belátta, hogy nem járhatja keresztül-kasul Seminarya földjét, hogy meglelje. Így hát letelepedett a Cornus ménes területén, mint gyógyítójuk, és élete nagy részét immáron ott tölti. A Népek gyűlésének közeledte mindig várakozással és vágyakozással tölti el, és ilyenkor azt éri, hogy talán sor kerülhet arra, hogy megtalálja azt a kicsi hiányzó valamit, amit csikókora óta keres. Szeretné behatóbban megismerni a többi ménes és persze a vándorok kultúráját. Csikóként még nagyratörő vágyai voltak a békével kapcsolatban,  vezérkancának kívánkozott, hogy eltörölhesse a háborút, de ahogy felnőtt, egyre inkább a saját mindennapi cselekedeteivel igyekszik szolgálni a ménest és a világát.