|
Témaindító hozzászólás
|
2015.07.14. 19:55 - |
Altair + Wydown/Glimt + Misty
* nyílt játék * |
[50-31] [30-11] [10-1]
 A környező száraz bokrok, lehullott levelek, az aljnövényzet, minden égett. Szememben visszatükröződtek a táncoló lángok. Nem tudtam mozdulni, lábam gyökeret vert, mintha patáimat a talajhoz ragasztották volna. Lefagyva bámultam a tüzet. A Cornus kém hangja zökkentett ki. Megráztam fejemet, majd hátat fordítottam, és vágtázni kezdtem, ami nem volt könnyű a sűrű növényzettől. Nem volt más célom, csak ki akartam jutni az erdőből. Az eső ugye megfékezi a lángokat? Ugye nem fog továbbterjedni a tűz? – reménykedtem. Ha meg mégis minden lángra kap… Bele se mertem gondolni, mi lesz, ha nem jutok ki időben ebből az elátkozott, furcsa, már-már rémisztő helyről…
Megláttam az erdő szélét. Igen! Sikerült! Megvan a kijárat! A megkönnyebbülés átjárta reszkető testemet. Már nem néztem sehova, csak a kijáratot láttam. Lehetett volna ez a vesztem… Egyik hátsó lábam beakadt egy már szinte teljesen elkorhadt fatörzsbe. A fának, mi valószínűleg már évek óta halott, ágai erősek voltak, annyira legalábbis, hogy lábamat ne eresszék. El van átkozva, én mondom! Normális fa ilyenkor már porrá, földdé van válva! Miközben a fatörzzsel küzdöttem, eszembe jutott, hogy…
- Te jó ég! Hajnalodik! A Népek gyűlése…
Glimt elhívott a gyűlésre. Tanácsadó vagyok, így ott a helyem. Még kétségbeesettebben próbáltam kirángatni lábamat az ágak közül. Egy erős rántásra végre kint volt. Kivágtáztam az erdőből, és az Aroun szirtet vettem célba. |
 Lelassítottam lépéseimet és hátrafordultam az unikornis kanca felé. Válaszolni akartam neki, szemeim azonban az égre meredtek. az eső elálni látszott, úytűnt teljesen elül, amikor egy cikózó villám az egyik fába csapott. A fa máglyává váltan zuhant a földre, a tűz pedig pattogva, ropogtatva a fát terjedt át a fűre. Mint az olaj, úgy táplélta a száraz fű a tüzet. Lábaim cöveket vertek és belebámultam a fel-felcsapó lángokba.
- Futás - motyogtam és hátatt fordítva indultam el, először ügetve. Reméltem, hogy követnek. Mindeközben eszembe ötlött a gyűlés, amelyet ma tartanak. Nem érdekelt, hogy gyávának tűnök, hogy ott kell hagynom őket. Szólított a kötelességem és mennem kellett - Fussatok! Nekem mennem kell. - azzal beugrottam vágtába és szökkenve vettem célba az Auron szírtet.
/Altair el/ |
A talaj egyre csúszósabbá vált, az eső egyre jobban esett. Nedves sörényem a nyakamra tapadt, de ami még ennél is idegesítőbb volt, az a szemembe lógó, vizes üstököm. Megráztam fejemet, ezzel valamelyest arrébb csúsztak átázott tincseim. Felzárkóztam a Cornus mén mellé.
- Remélem tudod, hogy merre megyünk... - szóltam hozzá. Tényleg reméltem, hogy nem tévedünk el ebben a nagy viharban, itt, a Lyacon-erdőségben, hol állítólag különös lények élnek. Nem szerettem volna velük megismerkedni... már ha valóban léteznek. Mert én nemigen hiszek a szellemekben, démonokban, vagy tudomisén, milyen lényekről!
Hirtelen hangosan dördült egyet az ég, majd villámlott. Orrlyukaim kitágultak, és megtorpantam egy pillanatra. Rémülten láttam, hogy egy közeli fába csapott bele a villám! A kiszáradt, vénséges növény - melyben valószínűleg már élet sem volt - könnyedén lángra kapott. Nem tudtam, milyen gyorsan terjedhet a tűz egy ilyen erdőben. Abban reménykedtem, hogy majd az eső meggátolja a tűz terjedését, ám a közben lángrakapó apró kis bokrok nem ezt bizonyították... |
 Egy hirtelen mozdulattal mindenki vágtába ugrott és a Cornus mén után futott. Pár pillanat múlva el is tűntek a fák között. Az eső kezdett joban rázendíteni, én meg még mindig egy helyben álltam, mint egy idióta. Sörényem szemem elé lógott a víz miatt. Megráztam magam hogy valamennyire le tudjam rázni róla a vizet, persze fölösleges volt, mivel újra nyírkos lett egy szempillantás alatt. A talaj alattam kezdett csúszossá válni, amibe kezdtem belesüpedni. -Remek..!- egy könnyed csapással egy méterre a földtől felszálltam, mikor megpillantottam egy kékes fényt. -Egy lidérc...-prüszköltem egyet. A kis lény csábítóan hívogatott be a fák sötétjébe, aminek nagy nehezen tudtam ellenálni. Előrébb mentem hogy jobban megnézzem, hogy hogy is néz ki egy ilyen bigyó. Azonban ahogy közelebb mentem, ő is annyival távolodott tőlem. -Kereos! Térj már észhez, ne kövesd!-fekaptam a fejem, majd egy erős csapással a magasba szálltam. Elindultam a többiek után, akik már jóval előttem járhattak. Ahogy csak tudtam csapdostam szárnyaimmal, viszont az eső miatt szinte semmit sem láttam. Szárnyaimat összecsugtam majd, a talaj felé vettem az irányt. Mikor már közel jártam a földhöz, tollas végeimet újra kinyitottam, amivel könnyedén lesiklottam. Vágtázni kezdtem, de itt sem volt a legjobb haladni. Homályosan láttam a patanyomokat a talajon, amiket követni kezdtem. Nagyon nehéz volt haladni,mi vel szinte csüdig belesüppedtem a sárba. -Gyerünk bírd ki!-szóltam magamhoz, majd szárnyaimat segítségül kértem.Kicsit feljebb emelkedtem amitől már nem volt nehéz a futás. Hirtelen megpillantottam a lovakat, majd teljes sebbeségre váltva felzárkóztam mögéjük. |
Blacky: A magam részéről, én úgy gondoltam, hogy Altair elment a Laynarvis területei mellett, nem arra hogy ez az (:
Én: ebben az esetben tényleg én értettem félre valamit, bocsi. :)
Reag:
Wydownra bámultam és bólintottam. Most azonban fontosabb dolgom is volt. Sietve megkellett találnom azt a barlangot, amit nemrégiben láttam. Azután, hogy az erdő állítólag rémekkel teli, és az égak korhadoznak felettünk. Egy kisebb szél is fákat dönt ki itt...És nem is szeretnék találkozni azokkal a rejtélyes lényekkel.
Ügetésből vágtára váltottam, és fejemmel folyamatosan kémleltem a környéket. |
Sziasztok!
Nem akarok belekontárkodni a játékba vay ilyesmi, csak valami nagyon szúrta a szemem, és nem bírtam megállni, hogy (szokásomhoz híven) ne kezdjek el okoskodni. Szóval a Lyacon erdőség az egy szabad terület, nem képezi a Laynarvis tulajdonát, bár egy kicsit határos a területükkel. Ez egy nagy, félelmetes, sötét erdő, tele félelmetes lényekkel.
(Vagy ha én értettem félre valamit, akkor nézzetek levegőnek, ilyen is előfordult már velem... ;))
További jó játékot:
Blacky |
 -Nem vagyok határőr és hidegen hagynak ezek a dolgok.-jelentettem ki.-Csak egy tag vagyok aki végül is...független a ménes dolgaitól. Megbeszéléseken nem jelenek meg,és nem harcolok. Csak néha.-mondtam. Csapkodni kezdtem végül szárnyaimmal és hamarosan a levegőböl követtem a többieket. Láttam ahogy az unikornis megcsúszik. Felé repültem és szárnyaimmal védve valamennyire az esőtől. Legalább ne zavarja annyira. Bátorításképp rámosolyogtam majd komor arccal repültem tivább. Hirtelen egy villám belecsapott egy fába. Nem gyulladt ki szerencsére de dőlni kezdett eluárva ezzel az utat. Odarepültem és megtámasztottam a fát. A másik irányba kezdtem reoülni,visszatartva valamennyire ezzel a fát. Mikor elszaladtak otthagytam had esset le. Tivább repültem felderíteni a környéket közben haladva a tőbbiekkel. |
Az eső egyre jobban esett. A Cornus ló határozottan, céltudatosan elindult. Kiugrottam a pegazus mén szárnya alól, s vágtázni kezdtem. Felzárkóztam az ellenséges ló mellé. Szerencsére eléggé jól ment a szlalomozás a fák között, így lépést bírtam tartani a ménnel.
Ahol a lombkorona engedte, felpillantottam az égre. A sötétszürke felhőkből csak úgy szakadt az eső. Időnként villám világított be az erdőbe, majd menydörgést lehetett hallani. A szél csak úgy cibálta a növényeket.
Egyenesen előre figyeltem, a lábam alatt már sárossá vált földre nem. A csúszós talajon megbicsaklottak mellső lábaim, és majdnem orra estem. A fájdalom újra belehasított jobb vállamon lévő sebembe. Felszisszentem, mert a jéghideg víz belefolyt a vágásba. De gyorsan összeszettem magam. Nem akartam, hogy a többi ló gyengének nézzen. Bár kissé sántítva, de tovább vágtáztam a többiekkel. Közben őszintén reméltem, hogy a Cornus mén tudja, merre megyünk... |
- Nem nagyon - fanyarul mosolyogtam a pegazusra. Csevegő hangulatomban voltam miközben lassan, komótosan ügetni kezdtem. - Akkor a Laynarivs kicsit képzetteb határőröket alkamazhatna - játékosan csipkelődtem - Furcsálom, hogy nem vettek észre.
Az Auron szírten sötét felhők gyülekeztek,villámok pattogtak az égen. Hatalmas vihar tört ki. Az erdő fáit már cibálni kezdte a szél, a felhők felénk kúsztak.
- Sietnünk kell- szóltam a többieknek és eszeveszett vágtává gyorsítottam ügetésemet.
- Kövessetek! |
-Semmiség.-biccentettem vissza a kancához. Felnéztem az égre. A fehők lassan gomolyogtak az égen. Csodaszép látvány volt számomra. El is terveztem, ahogy eláll az eső, felrepülök a fehér pamacsok közé. Képzeletben ott jártam, de egy erős mennydörgés visszarepített a földre. -Ideje lenne menni..-gondoltam magamba majd a többiekre néztem várva az eseményeket. |
A Cornus méntől megtudtam, mire volt jó a homok borostyán. Szóval most én mentettem meg az ő életét.- gondoltam elégedetten. Közben valami hideg csöppent az arcomra, majd végigfolyt koszos szőrömön. Remek. Az eső is eleredt. Éppen néztem volna körül, hátha találok valami menedéket, mikor a pegazus mén mellém lépett. Kitárta nagy, fekete és kék tollakból álló szárnyait, és fölém emelete azokat.
- Köszönöm - biccentettem hálásan. Tényleg jól esett, hogy nem hagy elázni.
Közben furcsa triónkhoz csatlakozott a felemás szárnyú kanca is. Eddig jópár méterre fölöttünk repkedett, most viszont a Cornus kémmel elegyedett beszélgetésbe. |
Hidegvérrel, rezzenéstelen arccal nézte a történteket. A kidőlő fától felreppent és egy kicsit odafent mutatványozott magának. A fák fölé repült és élvezte a szabadságot. Látta hogy az Auron szirtet egy viharfelhő veszi körbe. Pont akkor érkeztem vissza a társaságba mikor az eddig ellenséges mén felajánlotta a menedékkeresérlst.-Jó ötlet. Az Auron szirtnél már esik.-mondta és elindultak mindanyian. Végül a ménnel együtt hátulnmaradt. Ördögi vigyorral nézett rá:-Na,már nem is félsz hogy követtelek?-folytotta magába röhögését. |
- Csípés - fejemmel megmutattam a heget. - Skorpió szerű állat, nagyon pici, de halálos.Ez pedig egy igen erős gyógynövény.
Az eső lassan ért el minket, szemerkélve, mégis hidegen jegesen.
- Menedéket kéne keresnünk. - Szemeimmel végigkémleltem a helyet, de nem láttam megfelelőt.
|
Termetes fejemet megráztam, majd lassan felálltam. -Én..én is köszönöm.-hajtottam meg a fejemet előtte. A fejem még mindig fájt, de már kezdett abbamardni a fájdalom. Rápillantottam a kancára és a ménre, utána pedig az égre. Vihar felhők gyülekeztek. Néhány pillanat múlva el is eredt az eső felettünk. Fejemet lehatottam, és méretes szárnyamat kinyitottam, abba az irányba ahol a kanca állt, majd fölé állítottam, hogy ne ázzon el. -Ezek után ennyit már csak meg tehetek érte.-gondoltam. |
Úgy tűnik, a homok borostyán használt. A Cornus tag kissé fintorogva elrágta, majd felállt. És megköszönte a segítséget.
- Szívesen. De... Mi is ez a homok borostyán? És milyen betegségre jó? - kérdeztem, mert még mindig nem tudtam, mit etettem meg a két ménnel.
Közben a pegazus feje is megmozdult. Kinyitotta a szemét, de nem állt fel. Odafordultam hozzá:
- Jól vagy?
Miközben két kérdésemre is a választ vártam, sörényembe belekapott egy viharos fuvallat. Az ég dörgése még itt, a sűrű erdő mélyén is hallatszott. Vihar lesz. Nem árt, talán kicsit le is hűl tőleaz idő. Eléggé meleg van mostanában. |
Halványan rámosolyogtam köszönésképp, lassan belehraptam a szörnyű izzű növénybe. Jó hír, hogy ilyen az íze, ezek szerint orvosság. Lassan elrágcsátam, nem érdekelt, hogy a nedv ami belőle szivárog, összregassza állkapcsaimat. Csak megettem. Szemeim lassan kitisztulni látszottak és hihetetlen adagban kaptam az energiát. Lassan felemelkedtem lábaimmal és a kancára néztem.
- Köszönöm. |
A puha felhők, melyeken ültem kezdtek szétoszlani körülöttem. Mi történik itt?! Furcsa érzés volt, mert ahogy a felhők távolodtak, jobban éreztem magam. A nap már nem sütött olyan melegen, a lágy szellő pedig már nem cirógatott. Kiszálltam az álom csónakjából. Felébredtem. Halványan megláttam a kosszarvú mént és az unikornis kancát. A számban pedig valami izsonyatos íz terjengett. Nem volt erőm még ahhoz hogy felálljak, se hhoz hogy egyszerűen megmozduljak. Vártam tovább behunyott szemmel. |
A fekete mén is összeeset, de ő legalább még beszélni tudott... Magyarázott valamit, valami borostyánról.
- Homok borostyán? - kérdeztem vissza kissé értetlenül. Még nem hallottam erről a növényről. De azért elkezdtem keresni. Viszonylag hamar észrevettem a fa gyökerei között. Lehajoltam, és fogaimmal letéptem a homokszínű növényből. Szóval etessem meg a pegazussal. Odaléptem a szárnyas ló elé, a földre raktam a gyógyfüvet, és patámmal óvatosan belelögdöstem a csődör nyitott szájába. Nem tudtam, használni fog-e. Aztán visszamentem a fához és mégegy adagot letéptem a homok borostyánból. Odamentem a Cornus lóhoz.
- Tessék - azzal leraktam elé a növényt. |
A pegazus mén puhán zuhant a fűbe, első látásra eszméletlenül. A Forsante tag előtte állt, nem tűnt meglepettnek, talán várható volt, hogy a pegazus fübé botlik. Szédültem, egyre csak jobban, szám kiszárad, orllyukaim kitágultak. Tudtam mi a bajom, és tudtam, hogy jobb melső lábamon egy csípés éktlelenkedik. Éreztem, hogy össze fogok esni, mindenek előtt azonban nem akartam meghallni. A kancára néztem és rekedten köhögve megszólaltam.
- Őt is megcsípte? - Nem vártam választ, azthittem, jól gondolom. Biztosítanom kellett a jól létünket, így akármennyire is tartózkodtam tőle, vissza kellett kérnem a szívességet. - Homok borostány. Azt kell megetetni vele. Homokszínű, a fa tövénél rügyezik. - mondtam. Folytattam volna, hogy könnyebben megtalálja, azonban lábaim összerogytak, kénytelen voltam lefeküdni. Nagyokat lélegeztem, gyakorta pislogtam, hoyg éberen tartsam magam. Ez növeli az esélyeimet. A Pegazusnak gyors segítség kellett volna, ha jól tudtam volna, mi a baja. Aki elalszik,csökkennek az esélyei. |
Újra szél söpört végig az erdőn. Ez kissé felfrissítette a fülledt, meleg levegőt. A köd is kissé jobban gomolygott tőle. A fatörzsek vészjóslóan recsegve hajlongtak. Közben a pegazus mén - akinek a nevét amúgy még mindig nem tudtam - megszóllalt. Mély hangja kedvesen csengett. Éppen felelni akartam neki, mikor lábai meginogtak, és puff. Összeesett. Szemeit lehunyva, talán ájulva, talán csak aludva feküdt az ősöreg fa földböl kidudorodó gyökerein. Tettem felé egy lépést. Nem tűnt sérültnek.
Hirtelen felkaptam a fejemet. Paták tompa puffanása hallatszott. Egyre közelebbről... Majd a ködből előlépett a Cornus kém. Ez most követett engem? Vagy a véletlen műve, hogy ebben a hatalmas, kiismerhetetlen rengetegben újból összefutottunk? |
[50-31] [30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
