|
Témaindító hozzászólás
|
2015.08.06. 19:34 - |
Darkness + Lyra + Chiquita Diablo
nyílt játék |
[5-1]
 Inkognitóm nem húzta hosszú ideig, de még így is tovább, mit azt előre gondoltam volna. Egy tengerkék szempár szegeződött rám. Köszöntött. Hangja kellemesen csengett. Zavartalanul megráztam a fejem, kissé eltűrve üstökömet a szememből. Agancsomról lógó gyöngyök a látóterembe himbálóztak, akár egy egyre lassuló inga. Közelebb léptem egyet, majd a másik lábamat is az előzőhöz igazítottam. Élveztem, ahogy sörényem alá egy kis levegő került.
- Örvendek. - aprót biccentettem. - Jómagam csak Lyra.
Hangom, habár befejeztem a mondatot, még rezgett kissé a szügyem környékén, majd lassan, fokozatosan elhalt. Így volt tökéletes. Ha egyszerre vége lesz, az olyan, akárha egy dalt szakítanánk meg, kissé csalódott érzés, míg ha fokozatosan elhalkul, kerek egésznek érezzük.
Darkniss. Jó név. Szépen csengő, zengős, de nem hivalkodó, elég rövid. És kissé talán nyüzsög benne egy-két titok. Tökéletes a gazdájának.
Láttam, hogy beszélni akar. Sok jele van. Többek közt, hogy minden átmenet nélkül bemutatkozik. De ez még mindig kiemelkedő igyekvés ahhoz képest, amikor olyanokkal támadják a csődör lányát, mint a "szép időnk van, nemde" és egyéb virágai az elmének.
- Nos, egyedül a Lyaconban... mi hozott ide? Általában ritkán járnak ide pihenni a lelkek. - kezdeményeztem, látva, hogy ő már megtette, ami tőle tellett. Kötelességemnek éreztem folytatni a csevelyt, akkor is, ha csak gyenge, semmitmondó kérdésekkel állok elő. Ráadásul szeretek inkább pozitív csalódást okozni, nem elcsüggeszteni másokat, ha azok nem keresik egyértelműen a bajt. Nem volt szándékomban viszont megnyílni előtte, mint csikó szája, ha egy szimpatikus fűcsomóval találkozik, amíg ki nem ismerem annyira, mennyire bízhatok benne, s folytathatunk-e társalgást anélkül, hogy a ménesek közti kicsinyes utálkozás közénk állna. Szeretek minél többet tudni arról, amit teszek. És persze arról, akivel teszem. |
 Tengerkék szemem megragadt az aljnövényzeten. Vörösfenyő termések, mindenféle növény, sok letördelt gally volt az erdei homokos földön. Szinte ősznek éreztem az évszakot, de a meleg maradt, itt volt a levegőben az évek során, mint mindig.
Patámat óvatosan helyeztem egy kevésbé gallyas helyre, és elindultam egy ribizlibokorhoz, fejemet nem tartottam fent, tisztában voltam, hogy mögöttem egy számomra ismeretlen ló van. Nem akartam, hogy túl hamar nézzünk egymás szemébe, azt akartam, hogy először is meggyőzzem őt afelől, hogy tőlem nem kell tartania. Én tudtam, hogy ő nem akar engem bántani, hogy ő is tiszteli az erdőt, és nem kiscserkész módjára baktat végig az erdőn, reméltem, hogy nem buknak fel az érzékeim, és nem fogok csalódni. Folytattam rövidke utamat a bokor felé, de nem ettem a gyümölcsből. Meleszagoltam, orromat a gyümölcsök közé dugtam, és várakoztam valami neszre, ami pár másodperc múlva meg is ütötte a fülemet. Nemtudom, hogy mi törénhetett, de az ösztöneim szerint egy lábváltás, vagy egy közelebb lépés lehetett.
Amint óvatosan megfordultam megláttam azt a gyönyörű agancsos kacát, aki már egy idelye mögöttem volt.
Megjelenése az erdőre emlékeztetett, a tavaszi levél jutott az eszembe. - Akkor még oly élénk szinekben pompázott az erdő, bár akkoriban inkább az Aroun - szirthez jártam a gyönyörű kilátás miatt. Talán most is ott lennék, ha a nap nem sütne oly kegyetlenül, mégha a szellő néha nyújt egy kevéske kis enyhülést, de az igazat megvalva a Cornus ménesnek van hűsítő menedéke az Ewan - tó. De nem óhajtok panaszkodni, mert talán ez a mai kalandom által egy újabb baráttal a szívemben érek vissza a ménesem területére, talán lenne egy kis esélyem arra, hogy szerezzek egy olyan barátot, akivel néha összefutnánk, és csevegnénk egy jót. Na jó! szálljunk vissza a földre, és törődjünk először azzal, hogy ne keverjünk nagy bajt!! De most nem ez a főtéma. - Gyönyörű őzagancsából selyteni lehetett, hogy hét évesnél nem lehet idősebb. Egyik agancsáról három fagyöngy lógott le valami természetes anyagból készült madzsagon, ami nekem valahogyan nagy begbízhatóságot sugallt. Sörénye és farka gyönyörű lágyesésű volt, és rajta a fény barátságos csillanása a sörényének és a farkának egyaránk egy amolyan selymes hatást adott. Összeségében egy gyönyörű ló volt, és gyanítottam, hogy belül sem lesz szilárd, és torz. Azt, hogy kanca nem volt nehéz megállapítani - testfelépítéséből - .
Szia! - Egy darabig még ő is méregetett, és egy amolyan "kínos csend" alakult. Senki sem szólt egy szót sem... Az a néhány másodperc ami ekkor eltelet nekem fényéveknek tűnt... Elkezdtem agyallni, hogy mit mondhatnék az érdekében, hogy megtörjem a jeget kettőnk közt, és beszéllgetni kezdjünk. - Én Darkniss vagyok. |
Lassan lépdeltem a Lyakon erdőségek sűrűje felé. Miden lépéssel puhán, nasztelenül tettem a patáimat, ügyelve, hogy ne lépjek korhadt ágakra. Nem szerettem volna felhívni magamra a figyelmet, habár szokásom volt egy ideje ide járni, mert olyan növények sarjadtak itt, amilyeneket a ménesem területén sosem találhatnék meg. Szeretem, hogy itt csend van, mégis, bizonyára nem kirándulgatnék ezen a környéken éjszaka. De végső soron, ha a ló tisztában van vele, mit kell lépnie, amikor meglát egy lidércfényt, és nem tér el messzire a kitaposott ösvénytől, ritkán esik komoly baja. Persze, nincs rá biztosíték, hogy ha bemerészkedsz, élve is fogsz kijönni. És még itt is az az átkozott meleg. Nem bírtam, hosszú sörényem szinte elviselhetetlenül melegítette a nyakam.
Hallgatóztam, nem-e hallok idegen neszt. Igen, valóban egyre gyakrabban látogattam a helyet, de ez nem jelentette azt, hogy nem ráz ki a hideg, amikor süvöltés hallatszik a sötétből. És akkor meghallottam valamiféle középhangos patadobogást. Odafordultam, tétováztam. Menjek? Végső soron jobb, ha én látom meg először őt, nem fordítva. Egyrészt ez az óvatosság munkált bennem, másrészt viszont az érdeklődés. Semleges területen voltam. Itt akár egy másik ménes tagjával is találkozhatok. Vagy egy vándorral.
Elindultam, továbbra is halkan lépdelve, mint egy peckes pegazus. Csak az én lépteim nem fényűzést szolgáltak. Ahogy egy sűrűbb részen vágtam át, elszámítottam magam, és az agancsom beleakadt egy alacsony ágba. Kicsit megrántottam a fejem, és némi lehulló és zörgő száraz levél mellett az agancsom is szabad volt. Füleltem, a másik nem-e hallotta meg ügyetlenkedésem, de semmi. Mintha csak ő is engem hallgatott volna. Folytattam rövidke utam, s egy bokor felett átpillantva megláttam az idegent.
Fiatal, különös kinézetű ló volt. Állíthatnám, hogy mindössze kíváncsian szemléltem mindössze, de hazudnék. Első pillantásra kissé megrettentett. Tudnia kell azonban minden ítélkezőnek, hogy a Lyakonban egyesek egy sündisznótól is frászt kapnak. Ez a ló azonban nem volt sündisznó. Közel sem. Kanca lehetett, de a lényeg nem ez. Hanem, hogy tökéletesen passzolt a környezetébe. Mintha most vált volna ki a Lyakon árnyai közül. Szép volt a maga módján. De a maromtól a farkam tövéig bizsergett (vagy borsódzott) a hátam. Megálltam és némán néztem, mit tesz. Álltam, mint egy szoborrá dermedt alak, és figyeltem őt. Nem tudtam, meddig mehet ez anélkül, hogy megpillantana, de kihasználtam az időt, hogy következtetéseket vonjak le.
Bizonyára vándor. Vagy az Aliosból való. Esetleg tartozhat Zeth méneséhez, bár róluk keveset hallottam. A szeme józan és csillogó. Nem tűnik rettentőnek, ha nem nézzük a hegeket és különös mintáját. De ha magamra nézek, ugyan úgy megtéveszt a külső. A szemem alatti azt mutatta, hogy legalább tizennyolc éves vagyok, majdnem négyszerese a valódi koromnak. Megbélyegez bennünket a testünk. |
Mint minden napon mostanában fülledt meleg volt. A nap különlegessége azomban csupán egy kevéske szellőben mutatkozott meg. Egyenlőre. Szokásaimat ezekben az időkben sem szoktam elhanyagollni. Rendszeresen ellátogatok a semleges területek egyikére, mint éppen most. Reggel amint felkeltem, már egyből gondolkozóba estem, hogy hova is menjek, de végül a Lyacon - erdősségek mellett dontöttem. Végül is semmi bajom ezzel a hellyel, és úgy ismerem mint a tenyeremet, de persze én is érzem azt a nyomasztó érzést a testemen, mintha valami figyelne, és ettől az állat lelke teljesen elvesződik a bozótos mélyében, és egyszerűen hát.. nem találja hazáját.
Most, ahogyan már a célegyenest taposom az erdő felé egyszer csak megcsap egy hidegebb szellő - Igazán lehetne már egy kis eső! - gondoltam magamban, de inkább csak annak szurkoltam, hogy ne legyen vége ennek a szellőnek... Hogy a nyár végéig hűsítse a levegőt korülöttem, és ne legyen ilyen fülledt meleg. A szél szinte támogatott az erdő felé vezető úton, mintha legalábbis nagyon fáradt lennék, és ő lenne a barátom, aki mindenhova segít - mire ez a gondolatmenet végigfutott az agyamon eszembe jutott a gyerekkorom. Egy barátom sem volt... A szivem összeszorult, és próbálltam elhesegetni ezt a gondolatot. - . Mihelyt elértem az erdő vonalát a szél nem támogatott többé, bár jó kísérőm volt az út ezen szakaszában valahogyan nem éreztem természetesnek... Mintha lett volna valami célja... Nem ezt azért csak nem gondolhatod! Nem sikerült túl sokáig eljutnom anélkül, hogy egy újabb hátborzongató érzés fogjon el.
Teljesen olyan érzés fogott el mintha figyelnének... De nem olyan volt mint az ezlőttiek valahogyan más volt... Teljesen más volt... |
Darkness + Lyra + Chiquita Diablo
nyílt játék |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
