|
Témaindító hozzászólás
|
2015.08.07. 16:49 - |
Teim + Glimt
*Nyílt játék* |
[7-1]
 Fejemet a köldhöz közelítve figyeltem minden egyes mozdulatát a kancának.-Sokkal nagyobb erő?-kérdeztem a határaimat feszegetve, szemtelenül. Végül ismét kihúztam magamat és hunyorogva az égboltra emeltem tekintetem. Már elmúlhatott dél. Visszanéztem a kancára és válaszoltam neki:-Talán kiutat az erdőből mielőtt késő!-mondtam fenyegető hangnemben majd hátat fordítottam neki. Elindultam visszafelé de még odaszóltam neki:-Ha megbocsájtasz mennem kell. Tanácsolom,hogy menj el. Mert árulkodós vagyok.-mondtam. Nem akartam semmi bajt. Ezért is mondtam neki. Mert ha én beköpök valakit a határőröknwk annak nincs túl jó vége általában.../Glimt el/ |
 Feleslegesnek ítéltetett a hátrálásom, így megtorpantam, és büszkén húztam ki magam. Bár éreztem, hogy izamim megfeszülnek és ilyen tartásban mégnehezebben vettem a levegőt.
A mén két méteres távolságot tartva körbe sétált, én pedig folyamatosan követtem a tekintetemmel. Hallottam, hogy az agancsosok ménesének nevét suttogja maga elé, majd egy nyilvánvaló megálípítást tesz, egy kérdés keretében. Prüszköltem egyet és elmosolyodtam.
- Cornus, Forsante? Hah! -Epésen felnevettem - Nem, a legkevésbé sem. Sokkalta nagyobb erőt szolgálok, mint bármely ménes. - Úgy éreztem rajtam a sor, így elindultam körülötte. A lehető legsejtelmesebben néztem és nem is kinézetén akadozott a szemem. Egyenesen íriszébe bámultam, olyan lomhán, és sejtelmesen, talán kissé még fenyegetőn is, hogy a legtöbb lovat már ez támadásra, vagy menekülésre kényszerítette.
Lehet, hogy ő is egy magam fajta. Közel voltam ahhoz,hogy megrázzam fejem saját bolondságomon. Dehogy. Túl nagy véletlen lenne pont egy unikornis erdőben találkozni egy semleges unikornissal. Pillanatra levettem tekintetem szemeiről és újból végigmértem. Tiszteletet parancsoló arc. Úri tiszt... Talán tanácsos...
Mire körbe értem, megtárgyaltam mindent magamban, ami abban a percben érdekelt. Majd metorpantam előtte és ra mosolyogtam. Balszememet azonban még mindig takarta sörényem.
- Mit keresnék egy mágikus erdőben, ha nem mágiát? - kérdeztem szelíden, és élvezkedtem a szellő lágy simogatásában. |
Oldalra döntöttem végül a fejemet és gyanakodva figyeltem,hogy mit lép a kanca.Kém lenne?kérdeztem magamtól.Lassú,kimért lépésekkel indultam el felé.A sziklás részen óvatosan de ahogy ismét a földön álltam egy kicsit gyorsítottam.Pár méterrel a kanca előtt megálltam.Ismételten kihúztam magamat és végigmértem. Különös kinézetű,annyi szent.Tartva a kb. 2 méteres ,tisztes távolságot lassan körbesétáltam.Szememet végig rajta tartottam. Prüszköltem egyet amikor ismét előtte álltam.
-Cornus?-suttogtam magam elé.Talán nem kéne egyből felfedni kilétemet... Halkan dobbantottam egyet melső patámmal.Megszeppentem a gondolatától,hogy valaki meglát egy... ilyen kancával beszélni.Ha minden rendben megy, a kanca nem ismer fel.Amúgy sem nagyon ismerem a többi ménes tagját.
Gyanakodva ismét végigmértem és szemem megakadt a galamb-, és hollótollakon. Valami jelentésük minden bizonnyal van.
-Mit keresel itt?Nem úgy nzel ki mint egy Forsante ménestag....-kérdeztem végül rá kerek-perec. |
Sikerült kiérnem az alacsonyabb cserjék alól, és kinyújtóztatnom nyakamat. Kissé meglóbáltam, hogy kivesszen belőle a görcs, ami egy halk roppanás keretében meg is történt.
Abban a pilanatban már kezdtem reménykedni, abban, hpogy a temérdek legelhető fű mellett vízre is találhatok. Mert az Elvironban még a fű is zsenge, élettel teli és boldog volt. Meg finom.
Éhezni nem éheztem, de torkom égőkatlanná változott, így még a fű is íztelennek és száraznak hatott.
A reménnyel teli pillanatok azonban gyorsan tovaszáltak, akár a tavaszi, lágy szellő. Arcomba fény vakított, amelyet a fák lombja közt beszűrődő nap vert vélhetőleg egy csillogó tárgyra. Pislogtam és úgy kerestem a fény forrását.
Nem azt láttam, amit vártam volna. Egy unikornis mén állt a szikla tetején. Közel 10 évvel idősebbnek látszott nálam.
Láttam benne az erőt, és a gyorsaságot. Szemei tükrözték a tapasztalatot.
Almásderes szőre alatt olyan edzett izmok lapultak, hogy legjobb napjaimon se lett volna esélyem elmenekülni előle. Éreztem, hogy engem figyel és szó szerint lenézett rám. Pedig kisugárzása önmagában is lealacsonyító volt, ahogy fejét magasra emelve, kihúzott tagokkal állt a napfényben.
Mégis nyugodtabb voltam mint vártam. Tagjaim megmerevedtek, de nem próbáltam esélytelen futásnak eredni. Felemelt fővel lassan kezdtem hátrálni, és egyenesen szembe néztem a csillogó szarvú ménnel.
Neked kell lépned, barátom... |
Lassú léptekkel róttam a métereket.Egy közeli kis forrásnál jót beszélgettem pár ménestaggal így egészen jó kedvemben voltam.Mindent jól megnéztem.Pedig már ismertem az erdőt mint a...patámat(:D).Mikor már szó szerint mindentől távol voltam felemeltem fejemet és ügetésre váltottam.Tüdőmet teleszívtam a varázslatos illattal.Varázslatos,mivel az egész erdő csak úgy ontja magából az energiát.Hamarosan egy domb került elém.nem túl magas,de nem láttam át felette.Mint egy kiscsikó felzökkentem,hátha.Halkan prüszköltem én megálltam.Gondolkoztam,hogy felmenjek-e vagy menjek másmrerre. Végül nekivágtam.Adombocska egész jó hangtompító,így aki mögötte van(már ha van valaki mögötte) alig hallja a lépteket.Talán legyint rá és azt mondja:biztos csak egy madár.Fokozatsan lassítottam ahogy a tetejéhez közelettem.
Mikor felértem,elkerültem a lomboronákáltal beszűrődő fényt.Megtorpantam.Szemem megakadt egy fáradt,aggancsokat viselő lovon.Kérdőn néztem rá.Eléggé messze volt.Óvatosan forgatva a fejemet körbenéztem.Halk sóhaj hagyta el szám mikor láttam hol vagyok.A ménestagoktól messze.És ez így jó.Talán még nem látott engem ez a ló,így nem tudja hogy vezér vagyok.Elgondolkozva néztem a lóra majd hatalmas szarvamat a napfénybe toltam.
Szarvam megcsillant ezzel is elárulva engem.De pont ez volt a célom.Hogy észrevegyen.Láttam rajta hogy túl fáradt.Ha menekülőre fogja,utólérem.Nem akarom fényezni az egómat,dekiváló futó vagyok!Gondolatomon kihúztam magamat és elvigyorodtam.Megráztam sörényemet,és míg a másik ló reagál élveztem a az enyhe szellőt. |
Fáradtan, lassan lépdeltem előre, kiveszett belőlem minden létező energia. Éreztem, hogy lábaim ólommá váltan, lustán engedelmeskednek. Nyakamba görcs állt, fáradtan hanyatlott a föld felé. Órák óta, monoton hangulatban meneteltem Elviron erdejében, és habár legszívesebben mentem volna tovább, nem találtam kiutat belőle. Az erdő egy alacsony szakkaszán haladtam, így le kellett hajtanom a nyakamat és agancsaim gyakorta beakadtak az ágak, növények sűrűjébe.
Prüszköltem. Szívem szerint sokkalta jobban kifejeztem volna dühöm, ha lett volna helyem megmozdulni. No meg erőm. Titkon reméltem, hogy nem ép most lesz találkám egy Forsante taggal, mert nem szeretnék az ő markukba kerülni. Vagy tudom is én milyen büntetést szabnak a ménesek egy betolakodónak…
Mégis, valahogy vonzott ez a hely. Régi vágyam volt ide látogatni, és „körutam” első állomásának tűztem ki. Hisz’, hol máshol találhatna az ember mesterre, ha nem egy mágikus erdőben? Éreztem az energiákat és a szellemek jelenlétét. Mégis olyan messzinek tűntek. Túl kedves volt ez a fajta mágia. Kedvesebb, mint amit vártam.
Életközpontú volt, a szellemek eltörpültek mellette, így utam során nem találtam megfelelőnek ezt a helyet. No meg, egy magamfajta vándor nem talál békére egy ménes területén. Nem akartam rettegni az elkerülhetetlentől, hogy megtalálnak. Most már csak ki akartam jutni ebből az átkozott erdőből.
Egyáltalán az unikorisok, hogy élhetnek itt? Teleportálják magukat?
Átléptem egy lehullott faágat. Olyan erős energiák sugároztak belőle, hogy úgy hittem, nyomban gyökeret ereszt… Itt még az élettelen is élettel teli.
Megráztam a fejem hogy eltereljem az ilyesfajta gondolatokat. Kényszerítettem magam, hogy a kijutásra koncentráljak, de valami ellent mondott nekem. Ez az erdő megbabonáz…
Biztos voltam abban, hogy túl közel merészkedtem az unikornisokhoz, de kénytelen voltam szemet hunnyi efelett. Kiszáradtam, és nem akartam más csak egy forrást találni. |
Teim + Glimt
*Nyílt játék* |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
