|
Témaindító hozzászólás
|
2015.08.20. 20:40 - |
* Kiriban - Teim - Blossom *
~ Nyílt játék ~ |
[13-1]
 Nem tudtam pontosan, hogyan is reagálhatnék az unikornis szavaira. Így végül is elintéztem egy bátortalan mosollyal. Hiába, nem nagyon megy ez a beszélgetés-dolog nekem… Jaj, mennyivel könnyebb a gondolataimba merülve, egyedül repülni a végtelen égbolton! Ahogy a szél belekap a sörényembe, ahogy kitárom a szárnyaimat, ahogy siklok… mennyei érzés! Nem kell beszélgetnem senkivel, nem kerülök kínos helyzetekbe – kivéve, ha lezuhanok… -, nem kell senkihez sem alkalmazkodnom…
Sóhajtva ráztam meg a fejemet. Nem igaz, már megint elkalandoztak a gondolataim! Nagy levegőt vettem, és már nyitottam is a számat, hogy megtörjem a beálló csendet. Ekkor leesett, hogy nem is tudom, mit akarok mondani… Sierra, ebbe még bele kell jönnöd! Becsuktam hát a számat, és zavartan bámulni kezdet a talajt. Majd patámmal óvatosan arrébb rúgtam egy kavicsot. Majd jobbra-balra tekintgettem. Nagyokat nyeltem. Ám a kínos csend nem szűnt meg, hogy is szűnhetett volna?! Szólalj már meg! ~ bíztattam magamat kétségbeesetten, de továbbra is csak némán álltam. Majd hirtelen felemeltem a fejemet, és nem is gondolkoztam azon, mit mondok, egyszerűen csak hallgattam, ahogy a szavak egymás után hagyják el ajkam:
- Nekem most… mennem kell… fontos… fontos dolgom van… - azzal léptem egyet-kettőt, majd hátat fordítottam és elvágtáztam. Mikor kiértem egy kis tisztásra, akkor jöttem rá, milyen hülyén is viselkedtem. Ott volt egy csapatnyi ismeretlen ló, akik közült kettő meglehetősen boszorkányosan festett, én meg csak úgy eljövök, épp csak hadoválok valamit, valami nem létező fontos dologról, és.. és… Jaj! Hogy lehetek én ilyen?! Sierra, ez így nem mehet tovább, kezdj már magaddal valamit, meg fog őrjíteni a folytonos egyedüllét! Illeszkedj már be a többi ló közé! ~ korholtam magamat, majd felrepültem. |
 Egyre inkább körvonalazódott bennem egy olyan gondolat, miszerint kicsivel jobban megütöttem magam valamelyik esés során, mint azt eleinte képzeltem. Először a pegazus, aztán még egy sámánnak festő kanca. Komolyan összezavarodtam ezt látva.
Hogy is hívják? Sierra. Na, ez is jó név. Elég hosszú, hogy nemes legyen, de úgy cseng, mintha tűnékeny lenne, és egyik pillanatról a másikra szétesne. A végén pedig van egy hatalmas szünet, épp ezért nyitott, jelzi, hogy több egy rakás hangnál.
Most már valamivel bátrabban pislogtam. Toporogtam a lábaimmal egy kicsit, mert habár jó társaságban voltam, igazán történhetett volna már valami hallatlanul izgalmas. De, mivel ez továbbra sem esett meg, beértem azzal, hogy tőlem néhány lépésre ott áll az általam valaha látott legszebb teremtmény - bár ez ismeretségi körömet tekintve talán nem is számít olyan nagy szónak. És minden erőmmel azon voltam, hogy ennek ellenére se bámuljam őt feltűnően. (A többiek létezése, habár nem feledkeztem meg teljesen róluk, most meglehetősen háttérbe szorult.) Meglehetősen zavart, hogy ő közel sem találhat olyan rokonszenvesnek engem, mint én őt. Ez csak természetes. Hiszen pegazus. Felszegett fej, széttárt szárny, peckes lépés mindenek felett. Számukra elvégre mi, földhöz ragasztott teremtmények csak zavaró tényezők vagyunk, nemde? Persze sosem késő megváltoztatni a "szerencsétlen hülye, akire véletlenül ráestem" összképét.
Picit felszegtem a fejemet, megvetettem a lábaim, és finom, hattyúszerű ívbe hajlítottam a nyakamat, majd megszólaltam. Lehetett volna sokkal hősiesebb a hangom, ha nem a közelmúltban léptem volna ki a csikókorból, épp csak fiatal felnőttnek mondhattam magam. - Kedves név. Örvendek a balszerencsének. Blossom vagyok, de hívj csak, ahogyan szeretnél. - feleltem, majd érzékelve a baklövést, sietve hozzátettem. - Kivéve a Cukorborsót és a Kathach-ot, ha nem haragszol. |
Az unikornis mén feltápászkodott a földről. Szerencsére nem úgy tűnt, hogy bármi komolyabb baja lenne. Kissé talán kótyagos volt… Mikor talpra állt, körülbelül egy percig pislogás nélkül bámult, majd megkérdezte, jól vagyok-e. Nem számítottam erre a kérdésre, hiszen egyértelműen én voltam a hibás, de azért válaszoltam:
- Igen, jól vagyok – bólintottam, miközben csaptam egye-kettőt a szárnyaimmal, minek következtében még pár tollam kihullott. Ezután a sörényemből és a farkamból igyekeztem kirázni a gallyakat, leveleket. Miután úgy ahogy összerendeztem magam, szárnyaimat összecsuktam. Jobban szemügyre vettem a mént, kire az imént kissé rázuhantam. Fakó szőre volt, és hasonló színű sörénye. Fekete szeme pajkosan csillant. Rövid, csavart szarva eléggé… furcsa látványt nyújtott. Legalábbis, azoknak az unikorisoknak, akikkel eddig találkoztam, hosszú, szép szarva volt.
Közelebb lépett, mire én hátrálta pár lépést, hogy jobban lássam a másik lovat. Nos, kissé felállt tőle a hátamon a szőr… Csak egy egyszerű pej, de ami a feje egy részét takarta… brrr… egy ló koponyája… Ehhez párosultak még a sörényéből és farkából lógó madártollak, valamint a három szem gyöngy. Hogy őszinte legyek, eléggé misztikus, már-már ijesztőnek mondható külseje volt. Talán valóban lappang benne mágia ~ gondoltam. Erre a következtetésre mondjuk azzal próbáltam meg rácáfolni, hogy csak az unikornisoknak van némi varázsereje. De akkor is... Valami nyugtalanító volt benne.
- Amúgy… amúgy Sierra vagyok – vettem le a tekintetemet a furcsa kancáról.
Közben észre sem vettem az agancsos kancát, aki nem is tudom, mikor jöhetett. Kissé hátrahőköltem, mikor megláttam. Ő is eléggé különösen nézett ki. Barna szőrét a fehér foltokon kívül festett minták is tarkították. Valamint az ő sörényében is volt egy-két toll. Hova keveredtem én? Mi lesz itt, boszorkánytalálkozó?! ~ futott át az agyamon. Komolyan, csak egy kis sétarepülésre indulok, erre egy elbénázott zuhanórepülés miatt eléggé érdekes lovak társaságában találom magamat! |
 Lassú léptekkel haladtam a fák között, egy holt nyugodtságával élve. Órákkal ezelőtt hagytam el az elviront, mégsem tudtam kivernia fejemből a találkát. Persze egy darabig áldottam a szerencsém, hogy kijutottam abból az átkos erdőből, és szerencsémre egy forrás mellett még pihenő helyre is találtam. Azthiszem a szellemek ezúttal megsegítettek... De ennek ára lesz. Nagy ára..
Miután kiévleztem sziesztám óráit rávettem magamat arra, hogy még aznap elinduljak a Kelvarionba, mely zarándoki listám második helyén szerepelt. Nem hittem, hogy itt igazi mágirára találhatok, de az Elviron nem segített meg engem... Nem akarta, hogy megtudjam a titkát.
Kedztem vészesen benn járni az erdőben, de midőn erőm tejében voltam, nem féltem a határőröktől. Bizonyos, hogy gyorsabb lennék náluk futásban, és nem kerülnék a markukba..
Ha bolond, virágdobáló/szagolgató ló lettem volna, akit fejére ejtettek, bizonyára fütyörészek jó kedvemben, de én ehelyett csak kajánul vigyorogva törtem be az erdőbe. Ez a tökéletes nap. Ez az a nap amikor esélyem lesz megtalálni amit keresek...
Reméltem, hogy egyedül leszek, hogy békében tehetem meg az utat, de a szellemek ezt nem akarták. Egy fatörzsnél kedztem el lassan ügetni, amikor megelégeltem a semmit tevést. Egy darabig sima volt az utam, bár néha átugrottam egy két kidőlt fát is... Akkor szólt közbe a végzett amikor az üres tér helyett tekintetem egy hátráló ló farával találkozott én pedig a lehető leggyorsabban fékeztem le és elugrottam az útjából egyenesen a különös társaság közé. Egy unikornis, egy pegazus és egy ló társaságába keveredtem és mivel hatalmas robajjal ugrottam közéjük, valószínüleg mind észrevettek. A pegazus és az unikornis szinte kivehetetlen volt, ugyanis épp akkor próbálták rájönni melyik testrész melyiküké... A ló azonban tisztán látszott, és kinézete felkeltette az érdeklődésemet Egy ló koponyája díszelgett a fején, és a vak is láthatta, hogy igazi volt. Egy egykor élő ló koponyáját viselte magán... |
 A mén nem kapcsolt. Azt hiszem legfeljebb akkor takarodott volna el, ha a Szellemek haragja szakadt volna ránk. Vagy talán azokra is hirtelen felindultságból rávetette volna magát, ezt nem tudhatom. Csak azt, hogy továbbra is mellettem idétlenkedett, számomra már régen leírva magát sült bolondnak. Mert egy normális ló már rég sikítófrászt kapott volna tőlem, vagy rám támad, esetleg szimplán elfut. De ez... csak tovább magyarázott.
A nevemet kérdezte. Megint. ~ Végül is megmondhatom neki. Ha tudja, ha nem, egy szó ugyanolyan jelentéktelen marad. Különben is: az én nevemet kevesen ismerik. Akik mégis, nincsenek olyan állapotban, hogy elmondhassák. Kísértet vagyok. Múló pillantás. ~ gondtoltam, miközben halkan sóhajtottam.
Egy pillanatra megálltam, és izzó tekintettel a Forsante csikó szemébe néztem, mintha a gondolatait, és a legmélyebb titkait akarnám kifürkészni, és az elmélyébe látnék. Pedig éppen azon gondolkoztam, hogyan csilloghat így egy földi anyag, ahogyan az ő hófehér szarva teszi...
- Kiriban - közöltem halkan, és jelentősségteljesen. Nem tettem hozzá, hogy ez a nevem a lakcímem, vagy a koponya volt tulajdonosa, gondolom erre a következtetésre magától is rájött. Vagy ha nem, akkor még annál is ostobább lenne, mint azt addig hittem.
Nem tűnődtem el azon mit ért "könnyű név" alatt, de nem is nagyon izgatott a dolog. Annyi mindent összezagyvált már ez a szerencsétlen, hogy a Shiron falyóra gátat lehetett volna építeni annyi marhaságból. A gyúnyos, ugyanakkor halvány vigyor is a helyére került démoni képemen.
Majd a krémszínű unikornis tovább szövegelt.
És a mosoly végleg az arcomra fagyott.
~ Szellemek. Igazi Szellemek... A Szellemek gonoszak. Megbüntetnek. Elvesznek mindent, ami valaha volt, megkeserítik a múltadat, és elveszik a jövődet. A Szellemek olyan hatalom, amit nem szabad zargatni. Aki megteszi, arra már csak a halál, vagy az örékké tartó kínszenvedés várhat. ~
Meg voltam győződve arról is, hogy a Béke kútja csupán egy felsőbb hatalom tréfája volt. Az évek hosszú egymásutánjában elég időm volt ezen gondolkozni. Mert csak nekik van hatalmuk arra, hogy a lovak sorsát legyintésekkel intézzék el. Pillantásukka hgyeket tehetnek a földdel egyenlővé. Ők a Halál, és az Élet egyszerre...
- A Szellemek nem játék. A Szellemeknek nincs neve. A Szellemek halhatatlanok. És megtalálnak mindent, ami nem tetszik nekik - mondtam az unikornisnak komoly ábrzattal. Bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy hallotta.
Mert abban a pillanatban egy pegazus zuhant le az égből.
Azt hittem aznap már nem jöhet más, minden felé lovak fognak potyogni, amerre csak járok. De nem. Ez az égi test ezúttal elkerült, és a mellettem álló unikornisba csapódott, aki a következő pillanatban elnyúlt a földön.
Nem vigyorogtam. Nem tettem egy gúnyos megjegyzést sem.
Csak hátrálni kezdtem, imádkozva azért, hogy minél hamarabb eltűnhessek a szemneik elől. Azonban a jelek szerint már elkéstem. A pegazus kanca már felállt... |
A kanca szemmel láthatóan nem repesett a jelenlétemért, ezt z is mutatta, hogy olyan szemekkel fürkészett, mintha egy nagy gomba lennék, útban a lábának. Ami némi önelégültséggel töltött el, és menthetetlenül éreztette velem, hogy bizony én jó színész vagyok, ha elismerné más helyzetben, ha nem.
Nem láttam azonban rajta, hogy nyílt ellenségeskedésre kerülhet sor, nem kellett attól tartanom, hogy megpróbálja letépni a szarvam, vagy berúgni az oldalam, de még attól sem, hogy további életemet egy levelibéka alakjában kell leélnem.
A tudat, hogy már ölt, kissé megborzongatott, de ahogy újra végignéztem rajta, rádöbbentem, hogy ez teljesen felesleges, hiszen tudhattam volna, már pusztán a fellépéséből. Csak egy kicsit inogtam meg abban a hitben, hogy nem veszélyes tovább szórakozni vele, de végül addig morfondíroztam, amíg a további játék mellett döntöttem. Blossom, neked soha nem volt, és valószínűleg nem is lesz félelemérzeted, tisztáztam magammal. Abban is biztos lehetsz, hogy vajmi ritkán gyilkolásznak tapasztalatlanságért, kérdezősködésért és rámenősségért, bármennyire is jeleskedsz... jeleskedem ezekben.
Miután ezt ilyen gyönyörűen lejátszottam elmémben, következett a színdarab második felvonása, ha ugyan nem volt máris egy, hogy átestem rajta, őrült vaddisznó módjára rontva elő egy bokorból.
- Márpedig én szeretem a neveket. Nekem jó nevem van. Könnyű név.
Blossom, igen. Ez könnyű név. Nem azért, mert csak két szótag. Hanem, mert nincs még rajta súly. Nem akaszkodik rá gyilkosság, hazugság, gyávaság, megbocsájthatatlan vétkek. A Blossom súlytalan. Ha túl nehéz lesz, leveszem, és felveszek újra egy könnyűt.
- És állítólag akkor idézhetsz meg egy szellemet, ha tudod az igazi nevét, nemdebár? Hívtál már valaha ha...
Nem tudtam befejezni ezt a mondatot, pedig erre az egyre kíváncsi is lettem volna, mert levelek zörgését hallottam meg valahonnét. Az első gondolatom az volt, hogy ennek egy Cornus őrnek kell lennie, és hogy' fogom kimagyarázni, hogy itt bóklászok az erdejükben. Biztos megemlítem, hogy szép, csak sok az agresszív cserjéjük... Ide-oda kapkodtam a fejemet, merről érkezhet, de még egy lelket sem láttam.
És akkor megtörtént, amire soha életemben nem számítottam. Igazából mindaddig úgy gondoltam, nekem már nem lehet újat mondani, de akkor kiábrándultam ebből a hitemből. Szó szerint égi csapás volt: fentről érkezett, mint egy hullócsillag, és egyenesen rámzuhant, hogy újfent a földre kerültem.
A következő perc szintén kótyagos állapotban pergett, csak időszakosan érzékeltem a világot. Kancahangú mentegetőzés. Egy patta az orrom előtt. Tollsuhogás. Egy fűcsomó. Lekerül a súly az oldalamról. Egyik láb... A szemembe lógó üstököm. Másik láb... És megvan. Felálltam. Milyen furcsán táncolnak a levelek! És milyen narancssárga minden! És... hogy a jó életbe!
Ez utóbbi gondolatomat annak címeztem, hogy egy aranyszínű szárny mellett megpillantottam egy fehér hókát, két mélykék szemet, melyhez egy kecses fejű, lobogó aranybarna sörényű kanca "tartozott". Kissé ugyan szétzilált volt a külseje, de közel sem annyira, mint az enyém lett volna, ha az égből pottyanok ide. És nem akartam pislogni, mert attól féltem, amint behunyom és újra kinyitom a szemeimet, eltűnik az egész, és Wanderhawk fog keltegetni, hogy mit alszok még mindig, amikor ilyen magasan jár a nap.
Aztán mégiscsak pislogásra kényszerülem, mert föld is jócskán ment a szemembe, és csípett. Viszon a válasz és egy kissé talán szemérmetlen megjegyzés már a nyelvemen volt. Gálánsan elfojtottam, hogy "kissé erős kezdés, hogy nyomban rámveted magad, de részemről rendben", és sokkal úriasabban feleltem neki.
- Felesleges szabadkoznod. Nyilvánvalóan én álltam rossz helyen. Kapcsolhattam volna. - kiráztam az üstökömet a szememből, bár ez ezúttal sokkalinkább önérzeti célt szolgált, mintsem a látási viszonyok javítását. - Egyébként nekem illene kérdeznem. Méghozzá, hogy jól vagy-e.
Azzal kicsivel közelebb léptem, igyekezve nem elesni, amint felemelem valamelyik lábam. Az volt a szerencsém, hogy nem egy kétajtós szekrény zuhant rám az égből. Mázli, hogy minden pegazus kecses alkat. |
Szárnyaimat kitárva siklottam. Ráfeküdtem a szélre, hagytam, hogy irányítson. Nem érdekelt, merre megyek, csak céltanul vitorláztam. Mély levegőt vettem. Beszívtam a friss, nyári levegőt, mibe eső illat vegyült. Majd behunytam a szememet, és úgy repültem tovább. Ez az igazi élet! Mi kell több? Repülés, a csodás levegő, az álomszép táj... óh... Szememet kinyitottam, és körbetekintettem. Körülöttem csak néhány bárányfelhő volt, de a távolban látni már a sötét esőfelhőket. Alattam pedig hatalmas erdő terült el. Nem tudtam, melyik rengeteg lehet. Mióta elindultam, nem igen figyeltem, merre repülök.
A szabadság átjárta a testemet. Éreztem, hogy most számomra nincs határ. Nem érdekelt, melyik ménes terüete fölött szárnyalok. Ha észrevesznek is, elkapni úgysem tudnak a határőrök. Mosolyra húztam a számat, majd hangosan felnevettem. Úgysem hallhatja senki... Szárnyaimmal, melyek a nap fényében aranyárnyalatúnak hatottak, erőseket csaptam, nyakamat kissé előrenyújtottam, lábaimat, mint vágta közben, úgy mozgattam. Eléggé erőteljesen repültem. A szél belecsapott az arcomba, meglobogtata a sörényemet... csodálatos volt! Csaptam mégegyet, majd szárnyaimat testem mellé húzva forogni kezdtem a levegőben. Ész néküli pörgésemből kecses szárnysuhintásokkal tértem vissza a normális repülésre. Letekintettem a földre. Az erdőben, mi alattam terült el, egy kis lyukknak hatott az aprócska tisztás, mit leszállóhelynek néztem ki. Kissé lejjeb repültem, olyan magasságba, ahonnan már észrevettem volna, ha vannak lent lovak. Nem voltak. Egy igen veszélyes mutatvány jutott az eszembe. Erre őrült mosoly ült ki az arcomra. Mély levegőt vettem, majd lendületet. Szárnyaimat összecsuktam, és hagytam, hogy zuhanjak. Fejjel a föld felé, eszméletlen gyorsasággal. Egyre közeledtem. Még pár méter, és kitárom a szárnyaimat... Ám ekkor rá kellett jönnöm, hogy tévedtem egy kicsit... Rosszul mértem be a helyet, nem a tisztáson fogok landolni, hanem kissé beljebb, a fák között, ami nem jó... Jaj, ne! Tollas végtagjaimat későn tártam ki, a zuhanás már elkerülhetetlen volt. Legrosszab esetben eltöröm pár csontomat... ~ futott át az agyamon. Ekkor vettem csak észre, hogy két ló is van ott, ahova valószínűleg be fogok csapódni...
-Neneneneee! - kiáltottam kétségbeesetten, és szárnyaim őrült csapkodásával próbáltam meg elkerülni, hogy rázuhanjak valamelyik lóra. Ez nem sikerült... PUFF! Kitárt szárnyakkal tepertem le a földre egy krémszínű mént, akinek homlokából kis, csavart szarv állt ki. Ijedten és zavartan próbáltam meg lekászálódni róla. Egy kis szerencsétlenkedés után sikerült is.
- Jaj, bocsánat! Nem akartam... én csak... véletlenül... - szabadkotam dadogva. Szárnyaimból pár toll kihullot, néhány meg kissé meggörbült, mindenem fájt, a letarolt ágakról való levelek és kisseb gallyak a sörényembe és a farkamba akadtak. Ezeknek a naggyát néhány ügyetlen mozdulattal sikerült kiráznom. Az ijedtségtől, és a meglepettségtől hevesen dobogó szívvel néztem az unikornis csődörre. A másik lovat, egy pej kancát, kinek fején valami csontféleség volt, csupán a szemem sarkából áttam. |
A Forsante csikó elég érdekes akrobatamutatványt hajtott végre, melynek címe "Essünk fejjel a bokorba!" volt. Még elnéztem volna egy darabig a szerencsétlenkedését, azonban még várt rám egy feladat, amellyel az eredeti terveim szerint napkeltére végezni akartam. ~ Nos, arról már lecsúsztam... ~ bosszankodtam gondolatban. Közben magamban jót szórakoztam a jeleneten. ~ Komolyan ezt néztem én Cornus őrnek? Egy döglött madarat nem tudna őrizni, a nélkül, hgy el ne repülne... ~ csóváltam a fejemet a valóságban is. Engem nem zavar, ha őrültnek, vagy elmeháborodottnak néz. Amúgy meg... épp elég elmeháborodottat lát ha a víz tükrébe néz. Gonosz vigyor suhant át a képemen a másodperc törtrészéig.
Konokul folytattam utamat a réten, nem törődve azzal, hogy idegesítő légy módjára körözött körülöttem, annyi különbséggel, hogy nem tudtam volna egy faroksuhintással elintézni a sorsát. Persze... Végső megoldásként, talán a farokcsapkodós módszer is jobb a semminél.
Bosszúsan sóhajtottam.
Szerettem a magányt. Szerettem, hogy az égi Szellemeken kívül senki más nem látja mennyire gyenge vagyok, senki más nem lát megalázottnak. És ez így volt helyes. Mert én magányra születtem, mert engem nem értett meg más, csak az erdő fagyott csendje, ami körém burkolózott ha fái közé húzódtam. Az én világom nem állt másból, csak kóborlásból, és a mágiából. Utitársak nélkül. Segítség nélkül. Ilyesfajta szerencsétlenkedés nélkül.
A fiatal unikornis, kinek nevét homály fedte előttem, bár engem nem nagyn tudott érdekelni az sem, ha Glimt - nek, a Forsante ménesvezérnek hívták, bár nyilvánvalóan nem sok közük volt egymáshoz... Mindössze két dolog foglalkoztatott vele kapcsolatban: hogy miként sikerült úgy esnie, hogy nem törte le homlokáról azt a csinos kis szarvat, illetve, hogy beszéd közben mikor is szokott levegőt venni, vagy hogy szüksége van - e rá egyáltalán, vagy általában szimplán a végkimerülésig jártatja a száját?
Igen, egy utódot kerestem magamnak. Valakit, akit ugyanúgy érdekelt a mágia művészete, mint engem. Valakit, aki majd továbbviszi mindazt, amiben rövid földi létem alatt hittem, és aki miatt talán nem volt értelmetlen kicsi csikóként világra jönnöm, és létezésemmel nem kevesebb mint két ló vesztét okoznom. Valakit, ki egyedüli társamként szolgálhat majd kalandaim során. Úgy döntöttem, tanítványomat úgy választom majd ki, hogy feltesz nekem egy titkos kérdsét, melyet csak én ismerek.
A krémszínű unikornis sok kérdést feltett.
De a titkosnak közelében sem járt.
Ellenben az én tűréshatáromat nagyon is környékezte. Lehunytam a szememet, és sötétben haladtam néhány lépésnyit, miközben parancsoltam az idegességtől összerándult tagjaimnak, hogy lazuljanak el. ~ Ez csak egy idegesítő ficsúr. Nem húzhatod fel magad rajta! ~ utasítottam magamat. Felnyitottam a szememet, és nyugodt arckifejezéssel haladtam tovább, noha legbelül majd szétrobbantam a méregtől. ~ Miért hátráltatja ez a fiatal itt a küldetésem? Miért nem idegesíti más lovak agyát? Mondjuk találhatott volna magának ez sötét mágust... ~ ismét átsuhant a képemen az iménti kaján vigyor.
- Igen, igazi - sóhajtottam végül. - Megöltem érte egy lovat...
Néhány lépés erejéig hallgattam, reméltem, válaszommal elijesztem majd a névtelen kíváncsiskodót, és magamban folytathatom tovább utamat.
- A nevek, csak szavak, melyeket az ana a saját csikója megkülönböztetésére használ. Jelentéktelenek.
A gondolat, hogy az Alios méneshez tartozom, nevetséges volt. ~ Én? Egy ménesben? Ugyan már? ~ Sohasem csatlakoztam volna. Egy ménes, csak gátol. Elveszi a szabadságod, a személyiségedet. Olyan leszel, mint egy birka, mely nem gondolkozik, csak követi a pásztora utasításait.
- Alios? Inkább... - kettőt kellett köhögnöm, mielőtt befejeztem volna a mondatot. - ... inkább a halál...
~ Ne aggódj, az is eljön, hamarosan ~ gondoltam csüggedtem, miközben lassan ismét besétáltam z erdő oltalmat nyújtó fái közé. |
Fellökve a másik lovat, átesve egy bokron és lehorzsolva magam egy fa törzsén, kissé szédelgő fejjel kecmeregtem fel, úgy gyűjtve magam alá engedelmeskedni nem akaró lábaim, mint egy újszülött csikó, akinek nincs még gyakorlata az ilyesféle harci feladatokban, mint a négy lábon való közlekedés.
A sejtésem, hogy kanca, és reményeim, hogy szép, egyaránt beigazolódtak, bár ez utóbbi meglehetősen ironikusra sikerült. Gyönyörű, légies járású teremtés, kecses nyakkal, hosszúkás fejjel, finoman díszített sörénnyel. Igen ám, de homlokára egy másik ló koponyája simult, akár egy álarc. Idős volt, legalább két-három évvel több nálam. Pontosabban kellene megfogalmaznom a vágyaimat.
Hátrahőköltem, és az jutott eszembe, milyen kellemetlen helyzetbe kerültem. Kerültünk. Itt állok kukán, kissé kótyagos fejjel, mintha túlzásba vittem volna az erjedt gyümölcsöt, sörényem tele van ágakkal a mogyorótól kezdve a vadrózsáig, és ha nem egyetlen csavaros szarv ékeskedne a homlokomon, olyan lennék, mint egy habókos Cornus - beli gyógyító, aki bevetette magát az erdőbe és remeteségre adta azt a busa fejét. Hát, igen, a szarvam. Amire mostanáig büszke voltam, azt most csak úgy el lehet intézni azzal, hogy "nem látsz a szarvadtól"! Boszorkány... Egy undok nyanya. Nya-nya! Azért persze hangosan nem mondtam volna ki ezt. Mivelhogy annak ellenére, hogy nem repestem a modoráért, és csalódtam is, féltem tőle annyira, hogy ne kössek belé. Mármint ne olyannyira, hogy békává varázsoljon.
Miközben ezen gondolkodtam, ő szótlanul elindult, nem is törődve a jelenlétemmel, csak arra volt gondja, hogy egyenesen haladjon, de úgy tűnt, a világon semmi más nem érdekli, mint a saját úticélja.
Engem viszont érdekelt ő. Éppen elég veszélyes és furcsa - egy szóval izgalmas - volt ahhoz, hogy az én csikólelkem a nyomába szegődjön. Valahogy azt vártam tőle, hogy valami nagy szellemekkel diskuráló vagy sámán, vagy démonokkal cimboráló jövevény legyen, de azt sem tartottam kizártnak, hogy jogosan nevezek túlzottan is élénk fantáziájúnak. Mindenesetre: varázsós volt.
Lépéseimet picire és játékosra váltottam, úgy döntöttem, játszom a gigaméretű csikót, hátha valami hallatlanul nevetséges sül ki belőle. Mellészegődtem, s fejemet közel toltam az övéhez, miközben kihasználtam az alkalmat, hogy szerepem rejtekéből mélyen beszippantsam az illatát, és megbámulva különös szemét. De nem elégedtem meg ilyen gyér alakítással, hanem orromat szemérmetlenül nekinyomtam a fején viselt koponya oldalának, próbálva, igazi-e. Valójában tudtam, hogy az, de nézzétek el nekem, kíváncsi voltam, milyen tapintása lehet a csontnak. Az igazat megvallva tetszett. Következő életemben valami ilyen leszek. Mármint sámán, nem hulla, bár az is egy opció. Gondolatban nevetősen felnyerítettem.
Késve vettem észre, hogy igazából is. Sebaj. Kérdezősködi kezdtem.
- Ez tényleg igazi csont? - elintéztem, hogy szemeim kerekre nyíljanak. - Honnan szerezted? És tegezhetlek? Mi a neved? Az Aliosból vagy ugye, ... Hogy is hívnak? |
Tovább lépdeltem, mikor egyszer csak léptek, vagy sokkal inkább vágtaugrások zaját hallottam meg a távolból. Jégszoborrá merevedtem, hogy ne csapjak zajt, és hívjam fel magamra az illető figyelmét, de gonddolom már elkéstem, a köhögésemmel minden bizonnyal már rég sikerült magamra uszítanom minden épeszú határőrt. Ráadásul a hang egyre közelebbről érkezett, a támadóm olyan hanggal közlekedett, mint egy rinocérosz, de hát egy Cornusnak értelmetlen lett volna lopakodnia a saját eredejében. Természetesen ez csak előnyömre vált, hiszen így pontosan tudtam, merről várhatom majd, és hogyan kerülhetem el.
Lassan hátrálni kezdtem a biztonságot adó aljnövényzet felé, remélve, hogy mogyoróbarna bundám nem világlik majd ki belőle túlságosan, és így rejtve maradhatok az esetlegesen rossz szándékkal közeledő ifjú előtt. Mert abban is biztos voltam, hogy egy idősebb, tapasztaltabb lónak eszébe sem jutna, hogy az ellenség még a hangok miatt is előnyhöz tud jutni a másikkal szemben. ~ Ha fiatal, erősebb. De esetlegesen tapasztalatlanabb is, és könnyebb kijátszani ~ tanakodtam. Idejövetelemnek egyetlen célja volt, megtalálni a romokat, és tanulmányozni őket, nem pedig összeakasztani a bajszomat egy zöldfülű határőrrel...
Már majdnem elértem az erdőt...
Abban a pillanatban azonban egy nagy súly vágódott az oldalamnak, olyan eerővel, hogy képtelen lettem volna visszaszerezni elveszített egyensúlyomat, és az ismeretlen támadó a földre kényszerített.
Egy pillanatra elhomályosodott a látásom, és minden vörösben jtszott előttem, a fejem egy vastag, kidőlt fatörzsnek vágódott, miközben kiterültem a zsenge fűben a réten. Szerencsére a halott mén koponyája megvédett a nagyobb sérülésektől, a következő pillanatban pedig már a tekintetem, és a gondolataim is tiszták voltak.
Lassan kimásztam a rám zuhant súly alól, és dühödt tekintettel mértem végig a vajszínű...
... unikornist...
~ Mit keres egy Forsante Cornus földön?! ~ ez volt az első kérdés, amely felötlött bennem, miközben remegő lábakkal álltam talpra. Villámló tekintetemet az unikorniséba fúrtam, és választ követelve meredtem rá.
- Nem látsz... a szarvadtól? - kérdeztem reszelős hangomon, vontatottan, továbbra is a legfélelmetesebb tekintetemmel társítva, amelyet még vérfagyasztóbbá tehetett a homlokomon díszelgő lókoponya.
~ Most komolyan? Ilyen felelőtlen teremtményeknek osztogatták szét azt a mágiát, ami után én egész életemben kutattam?! ~ gondoltam felháborodva, miközben irigykedtem is rá. Ha lenne szarvam, benne unikornis mágiával, talán legyőzhetném a rejtélyes betegséget, amely engem kínoz. Akkor több időm, és lehetősgem lenne kutatni a varázslat után.
Továbbra sem tudtam, ki az a felelőtlen csikó. De annyit mindenesetre én is észrevettem, hogy nem egy Cornus határőr. Vagyis nyugotan folytathatom utamat célom felé.
Elszakítottam tekintetemet a fiatal ménről, és megindultam ismét előre. ~ Engem nem akadályozhat meg némi zavaró tényező! ~ |
Vad, őrült tempóban vágtáztam a Kelvarion-liget fái között, oldalam megnedvesedett, a tövisek időnként belém kaptak, de ezt alig érzékeltem. Csak menjünk, gyerünk, nincs miért várni! Nem fáj, csak ha gondolsz rájuk. Még a gondolataim is harsányak voltak, sebesek és fiatalok. Nem is próbáltam meg csendben maradni, akkor sem, ha tudom, hogy a Cornus nem lát szívesen a ménes területein.
Ahogy lenéztem patáimra, láttam, hogy hogyan festi a fény aranyos színűre a szőrömet, és felszegtem a fejem, hogy fürödhessek a nap első sugaraiban. Picit megálltam, figyeltem, láttam, hogy mintha szégyellős lenne előttem, a nap nem siet azzal, hogy előbújjon a láthatár takarásából. Pedig nincs miért szemérmeskednie. Nagyon tudok udvarolni.
Éppen ezeket a gondolatokat futtattam keresztül elmémen, mikor meghallottam valamit. Összerezzentem, karamellszínű füleim előrefordultak, és figyeltem. Köhögés volt, rekedtes, nem éppen kellemes hang, sokkal jobb szívvel hallgattam volna helyette madárfüttyöt, de ez éppen eléggé érdekes volt. Sokkalta izgalmasabb, mint a madárdal.
Még végignéztem egyszer magamon, elégedetten konstatálva, hogy minden narancsfényben úszik – többek között én is -, majd elindultam. Patáim alig érték a földet, de amikor mégis így történt, hatalmasakat dobbantak a talajon. Zizegtek körülöttem a levelek, én pedig kíváncsiságtól fűtve rohantam. Jól éreztem magamat, úgy gondoltam, valóban szabad vagyok. Felszegtem a fejemet, nyerítettem, s kiráztam kissé az üstökömet a homlokomból. Szarvam és fülem között éreztem egy ágat, mogyorógally lehetett, és nyilván a rohanásban akadt oda. Nem zavart, így nem törődtem vele, gyanítottam, leesik, mielőtt célhoz érek. Igen, de mi a cél? Ki? Mén vagy kanca? Hangjából talán az utóbbi, de nem tudhatom. Cornus? Akkor még az is lehet, hogy bajban vagyok. De ha így lenne, a nagyapa kihúz a csávából. Vajon szép? Na, tessék, megint ezen jár az agyam… de mégis…
Kicsi tisztáson rohantam keresztül, majd a sűrűbe visszalépve éppen gyorsítottam a vágtán, mikor megláttam valamit. Valakit. Lehetetlen volt, hogy megálljak, így nem nagyon tudtam szemügyre venni, mivel szinte teljes sebességgel az oldalának tartottam. Lábaimat magam elé húztam, és mint zsiráf a jégen, próbáltam lelassítani, így kicsivel kevésbé nagyobb erővel csapódtam a jövevény oldalának. |
~ A Kelvarinon liget... Milyen pompás ~ tűnődtem, miközben lassan kocogtam az erdő fái között. Különös időtöltésemnek nem sok célja volt, mindössze szerettem volna megtekinteni néhányat a környékentalálható romok közül. Ugyanis mindenki tudja, hogy egy ló nem képes nehéz köveket egymásra tolni. De akor mégis miféle mágia emelhette fel azokat az erődítményeket? Nem tudtam. Nem értettem. Zavart a saját tudatlanságom, minél többet meg akartam tudni a dologról. De ahhoz gyorsnak kell lennem. Gyornak, és csendesnek, hogy minél több időt tölthessek el itt. A Cornus nem az a vendégszerető ménes, nem szívesen látja a magamfajta kóborokat, amit viszonylag meg is tudok érteni...
Farkam győzelmi zásló módjára lobogott mögöttem, ahogy halkan igyekeztem kerülgetni a fákat, és az aljnövényzetet. Ha akartam volna sem sikerül gyorsabb tempót elérnem, hiszen lépten - nyomon tüskés bozót került mellém, amely akadályozta a haladást, és hosszú, véres csíkokat húzott az oldalamra, bár nyilvánvalóan az előbbi jóval jobban zavart.
Végül - a természeti viszonyokhoz képest - egészen gyors tempómat hirtelek köhögésroham szakította félbe. Lassan lépésre váltottam, és könnyes szemmel igyekeztem újra visszanyerni az irányítást a testem fölött. ~ Ne most... ~ gondoltam. ~ Bármikor, csak most ne! ~
Lihegve emeltem fel végül a fejem. Ezúttal nem telepedett titokzatos köd a szememre, hogy magáva kényszerítsen a múlt birodalmába. Felszegtem a fejemet. Tekintetem nem volt, se győzedelmes, se kihívó. Tudtam, hogy nem sokára már nem lesz ilyen szerencsém, és nem játszhatom ki a sorsot. Dühített a tudat, hogy tehetetlen vagyok, és az elmúlás vészes árnyként vonja ki fölém hálóját, arra készen, hogy bármikor lecsaphasson rám.
Prüszkölve tüntettem el a rémképet.
~ Majd ha a Cornus őrei elkapnak, lesz még időd ábrándozni! ~ figyelmeztettem magam, és lassan ismét megindultam előre. ~ A kis magánakcióddal már így is tíz kilóméteres körzeten belül minden épeszű nézelődőnek felhívtad magadra a figyelmét! Már csak idő kérdése, hogy megtaláljanak! ~
Zihálva vrekedtem át magamat, egy újabb bozóton, mely utamat állta. A tüskék beleakadtak a szőrömbe, és felsértették a lábaim, de végül kijutottam a bakor fogságából. Egy kisebb fajta tisztásra jutottam. Felnéztem az égre, amely szinte csak innen látszott. A Nap még csak alig érte el a horizont szélét, és szinte incselkedően bámult le rám, ahogyan megcsillogtatta fényét a mező füvén szikrázó harmatcseppeket. Csakhogy engem nem tudott becsapni.
Ha a ló rejtőzködni akar, a legrosszabb választás egy rét, ráadásul napfényben. Gyorsan odébb kellett állnom, így sietősen folytattam tovább az utamat, abba az irányba, ahol az épületek romjait feltételeztem. |
* Kiriban - Teim - Blossom *
~ Nyílt játék ~ |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
