|
Témaindító hozzászólás
|
2015.10.02. 16:09 - |
Orel + Sheylah + Supernova Galaxy
*Nyílt játék* |
[27-8] [7-1]
 A húgom látszólag hirtelen meggondolta magát, és sietve távozott. Éreztem, hogy ez nem azt jelenti, hogy már nem akar átszökni a másik ménes terültére, inkább csak azt, hogy nem akarja, hogy vele tartsunk/tartsak. Ez a döntése eléggé aggasztott, így nem védhetem meg őt... Egy nem régi szökése alatt is csúnyán megsebesült... de én sem lehetek mindig vele. A húgom távozásával már a mén sem akart velem maradni, min nem is lepődtem meg, egyértelmű volt, hogy inkább Sheylah miatt van még itt. Hagytam, had menjen,már úgy is az erdő szélén voltunk, ha idáig elkísértük, az erdő biztosan kiengedi... legalább is reméltem. A kitérő gondolatát elvetettem, megfordultam és az első célomra gondoltam: megtalálni azt a bizonyos növényt. Magabiztosan haladtam előre, tudtam, hogy az erdő segíteni fog nekem a keresgélésben.
/Nova el/ |
 Sheylah csak úgy vágtába ugrott majd eltűnt a fák között. Most meg mi történt?! Nem tudtam felfogni hogy ezt most viccenek szánta vagy csak egyszerűen bekattant. Az biztos; az unikornisk furcsák. Miután a kanca nem mutatott magáról életjelet, erről pedig azt szűrtem le hogy elment, így jobbnak láttam ha én is elindulok, de a mén nélkül. Valahogy tudtam ha egyedül maradok vele, biztos kinyílik a szám. Egyszóval igy is-úgy is, egyedül kell kijutnom. -Azért köszönöm a segítségdet, de én húzom a csíkot.-pillantottam rá még utoljára a lóra, majd elrugaszkodtam a földről és vágtába kezdtem. Erősen próbátam arra gondolni hogy kijussak az erdőből. Először nem vált be, így már nem csak agyamban mondogattam hanem hangosan is. Alig öt perc múlva megtaláltam a kijáratot. Nem lehettünk messze, ezek szerint. Ügetésbe váltottam majd elindultam keresni valami jó helyet, kilépve az erdőből.
/Orel el./ |
Bár már Orel is beleegyezett, hogy elkísér, nem voltam túl boldog. Szörnyű bűntudat gyötört. ~ Ax sosem hágná át a szabályokat, neki a határok szentek. Most meg arra kérem, hogy tegye meg. ~ Szörnyű vagyok! Nem élhetek vissza a szeretetével! Ha akarok valamit, azt el kell intéznem egyedül! ~ Hirtelen ugrottam vágtába és siettem el, remélve, így majd nem érnek utol. Nem tudtam hova tartok, csak abban voltam biztos, a Kelvarion-ligetbe nem mehetek.
/Sheylah el/ |
-Minegy is. Megérzéseim szerint ti sem fogtok nekem támadni. Ez nekem épp elég.-vontam meg vállamat semmitondó hangon. Lassítottam ismét a tempómon, mivel egyáltalán nem tudtam hogy hol is vagyunk. Tekintetemmel az előttem fekvő utat fürkésztem nehogy orraessek ismét. Hirtelen arra lettem figyelmes hogy a kanca kiveszi a sörényeből a ráragat fűszálakat. Fejemet épp fordítottam volna felé hogy belenézzek a szemébe, azonban szarva arcomnál volt. Félszemmel figyeltem ezt az igen érdekes "eszközt remélve hogy nem leszek nyársra tűzve.
-Köszönöm szépen, hölgyem.-mosolyodtam el, miközben félszemmel őt figyeltem. -Amúgy is unatkoztam..szóval veletek tartok.-horkantottam fel vidáman. |
Sok unikornis tért rossz útra mostanság, ezt nem vitathattam, ám fogalmam sem volt, mit is mesélhetnek róluk.
- A pletykák gyakran torzítják a történeteket. - Bár ha jól tudom Fenriré az utolsó szóig igaz. Vele sem szeretnék találkozni. - De nem mindegyik száműzött ló tett igazán rosszat. - ~ Attól még nem lesz egy virág érdekes, hogy te még nem láttál hasonlót. ~ Futott át egy kósza gondolat a fejemen. Egészen halkan horkantottam. ~ Lehet tőle félni? Nem ez jutna róla először az eszembe. ~ Egészen felgyursulva mellém került és rámkacsintott. ~ Óvatosan és lassabban! Könnyen orrabukhatsz valami… ~ Még csak végig sem sikerült gondolnom, majdnem el is esett. Pár fűszál került a sörényébe nem tudom honnan, hisz körülöttünk virágok voltak, ameddig csak a szem ellátott. Hiába erőlködött, nem tudta kirázni a sörényéből őket. Óvatosan közelebb hajoltam hozzá és elkezdtem kiszedegetni a fűszálakat. Reméltem nem tesz semmilyen hirtelen mozdulatot, mert már egyszer majdnem sikerült a szarvamra tűznie magát.
Egy hálás mosollyal nyugtáztam, hogy Nova velem tart. Mivel a vándor nem nyilatkozott, úgy gondoltam az erdő szélén majd szétválnak útjaink, gondolom nem akart megsérteni egy nemleges válasszal. ~ Bár ki tudja, lehet meg sem hallotta, amit mondtam. ~ |
A mén szavairól sorra jutottak eszembe a Forsanteból száműzött lovak... valóban, az utóbbi időben egyre több unikornis tért rossz útra - Pletykák mindig terjengenek, minden ménesnek megvannak a maga fekete bárányai - feleltem kicsit elkomorodva. Ennél konkrétabb választ nem akartam adni - ezekre a lovakra a ménes egyik tagja sem büszke. Bár, ki tudja, vannak, akiket igazságtalanul száműztek... nem mindegyik bűntettre volt konkrét bizonyíték. Az akkori vezér gyakran nem volt eléggé alapos.
A komor gondolataimból a húgom hangja húzott vissza a valóságba - Persze, veled tartok - mosolyogtam a húgomra. Örültem, hogy elhívott - még ha a vándor mént is hívta magával - többen nagyobb biztonságban lennénk. És ha már úgy is oda megyünk, én is gyűjtök magamnak egy pár hajtást - ha másképp nem használom fel őket, szárítva elteszem a hajtásokat. Igaz, úgy gyengébbek, de pár főzetbe felhasználhatom, ha sürgősen kellenének.
Nem kerülte el a figyelmem, hogy Orel Sheylahra kacsintott. Nem igazén tetszett, hogy közeledni próbál felé, de egy ennyitől még nem borulhatok ki. Kíváncsi voltam a húgom reakciójára. A figyelmem nemsokára újra a ménre terelődött, aki a macsós felvonulása után közelebbről is szemügyre vette a talajt. A mutatványától akaratlanul is halvány mosoly kúszott az arcomra. |
Megvárva a mént, mellé léptem majd figyelmesen végighallgattam. Mondata végén felhorkantottam.
-Azért hallottam ezt-azt az unikornisokról, habár nem biztos hogy mind igazak. Noha nem mindegyik szép történet.-vontam fel mindkét szemöldökömet cáfolva a válaszát. -A Kelvarinon ligetről érkeztem, és láttam idejövet pár érdekes virágot.-pillantottam egyszer Sheylah-ra aztán Galaxy-ra. Éreztem hogy nem fognak bántani, és jól kifogok jönni velük, azonban testem még mindig égett a bizonytalanságtól. -Hah! Hidd el, azért lehet tőlem félni!-emletem fejemet a magasba, majd farkammal csaptam néhányat. Tempómon gyorsítottam, így egy kicsit eléjük kerültem. Amint középre értem fejemet a kanca felé fordítottam, majd rákacsintottam. ~Így kell valakit levenni a lábáról~gondoltam magamban teljes magabiztosággal.
Azonban csábos lépteimet megszakította egy gyökér, amibe jobb lábam beleakadt aztán orrabuktam. Szélsebesen visszapattantam, majd újra felvettem a jelenlegi tempót. Pár fűszál a sörényembe ragadt, amit egyszerű fejrázással nem tudtam volna kiszedni. Elszégyeltem magamat. Testtartásom már kevésbé volt büszke. Reméltem hogy emiatt nem gyúnolnak ki..Habár egy csalfa mosoly így is került az arcomra. |
A bátyámra néztem amikor megszólalt. ~ Úgy látszik nem csak én rohangálok állandóan gyógynövények után az erdőben. A gyógynövények frissen a leghatékonyabbak. A legtöbb gyógyító tart egy kis kertet a legfontosabb növények számára, de sajnos nem minden növény nő meg ezen a területen. Például a hegyiek nem... ~ Orelre pillantottam.
- Nem vagyunk túl harcias ménes, kevés unikornis tud rendesen harcolni. De aki kivívja haragunk az reszkessen, mert mi nem patával támadunk. - ~ Én valószínűleg erre sem lennék képes. ~
Teljesen felvillanyozódtam amikor megtudtam, hogy a Kelvarinon-ligethez tartunk. ~ Talán rá tudom venni a bátyámat, hogy keressünk meg egy bizonyos növényt. Egyedül nagyon félnék ott a történtek után. Két unikornis nagyobb biztonságban van, mint egy. Esetleg a vándort is megkérhetném, hogy kísérjel el. ~
- Nekem át kell mennem a Kelvarinon-ligetbe. Elkísértek? Szükségem van friss Fehér fűz hajtásokra. Sajnos sehol sem találtam ilyet az Elvironon belül. - ~ Pedig itt is van jó pár fűzfa. ~ |
Nyugodt léptekkel, a saját tempómban haladtam előre. Az én sebességem lassabb volt, mint Orellé, de nem akartam gyorsítani. Gyógynövényekért jöttem ide, nem akarom az egész napomat azzal tölteni, hogy egy határsértőt kísérgetek. Ha már Elviron-erdejében vagyunk, közben összeszedhetem amire szükségem van. Figyelnem kell a tájat is... - A Kelvarion liget felé. Kell pár gyógynövény, eléggé kifogytam belőlük. - pillantottam halvány mosollyal a húgomra.
Kicsit örültem, hogy Orel bevárt minket, így jobb volt, mint a hátsó felét figyelni útközben...
- Az unikornisokról azt tartják, hogy békés népség. Persze vannak kivételek, de én nem szeretem a felesleges harcot. Amíg nem adsz okot rá. - fordúltam nyugodtan Orel felé - Nem tűnsz veszélyesnek. És nem ellenkeztél. Még nem volt rá okom, hogy egy kicsit is ellenséges legyek. |
Noha kicsit csalódtam, hogy nem tudtam ezt az ügyet megoldani, és ez valamilyen szinten elhalványította bennem azt a kis magabiztosságomat, még is jó volt hogy eltölthetek egy kis időt az unikornisokkal. Főképp Sheylah-val. A mén kijelentésére, elindultam arra az irányba amerre bökött az orrával. Pár másodpercig komfortosan lépkedtem, de aztán rájöttem hogy be kéne őket várni. Megtörve a csendet érdeklődve rájuk néztem. -
Amúgy hogyhogy nem támadtatok nekem, már mint nem mintha nem örülnék neki, csak érdekes. Más lovak már rég rámugrottak volna..-tekintetem némi izgatottságot és kíváncsiságot sugallt, persze azt a kis tényt leszámítva hogy a kanca csak a fa miatt mordult rám, ellentétben Supernovával aki barátságosan még rám is köszönt. Valamilyen szinten az is bökdöste az oldalamat, hogy ez talán csak egy csali, hogy mégjobban eltévedjek, de a kinézetükből és a temészetükből ítélve nem tűnnek főgonoszoknak. |
A mén végre elárulta nekünk a nevét. ~ Orel… illik rá. Na jó ez hülyeség nem mondhatod, hogy olyan “Orelles” ~ Pedig pont ezt tettem. Orel visszautasította Ax segítségét. ~ Egyedül is kijut? Na azt megnézem. ~
Érdeklődve figyeltem amint odasétál egy fához és lecövekel előtte. ~ Mire készülhet? ~ Ez ügyben nem lettem okosabb, de mintha a bükkfa is megharagudott volna rá. ~ Mit csinálhat még ez a ló, a fák rugdosásán kívül? ~ Össze-vissza kóválygott a réten. El kellett mosolyodnom, amikor elfogadta a bátyám segítségét. Nova elindult egy irányba. ~ Most merre is megyünk? Már nem is emlékszem. Ahj Sheylah, az erdő vezet téged ahova akarsz menni. Ezt mégis, hogy tudod elfelejteni?! ~ A bátyám mellé léptem.
- Hova megyünk? - Személy szerint nagyon szerettem volna belógni a Kelvarinon-ligetbe. Ott is nőtt egy növény, ami máshol nem volt megtalálható. Az ellenséges területeken rengeteg ilyen növény nő. Volt egy kedves pegazus ismerősöm, akit gyakran kértem meg, hogy hozzon nekem olyan növényeket, amiket én nem tudnék megszerezni. Hálából elláttam ő és a bátyja sérüléseit.Kifejezetten kedveltem őket. |
Nem szívesen ismertem el, de már semmit sem tehettem, a seb túl régi volt... A húgommal ellentétben én hittem benne, hogy még meggyógyíthattuk volna valahogy... Hiszen az unikornisok ennél súlyosabb sebeket is tüntettek már el ~ jobban kellene figyelnem rá... a húgunk születése óta nehezen találja a helyét ~ Hibásnak éreztem magamat.
Úgy tűnt, hogy a mén gondolataiban teljesen máshol jár, valószínűleg nem is hallotta amit neki mondtam. Szerencsére magától is rájött és elárulta a nevét. ~ Egyedül is kijutsz...? Még nem volt olyan nem unikornis, aki egyedül - élve - elhagyta volna Elviron-erdejét ~ Követtem a tekintetemmel a mozgását. ~ Most mit akar? Beszélni a fákkal...? ~ Az erőlködését látva akaratlanul is elmosolyodtam. makacs Végre beismerte - legalább is egy kis részben - hogy egyedül nem fog kijutni innen. - Erre - fordultam az ellenkező irányba, az arcomon még mindig ott ült egy halvány mosoly. |
Gondolataimmal voltam elfoglalva, közben egy szót sem hallottam amiket egyást közt beszéltek. Némi idő után leesett hogy nem ártana nekem is elmondanom a nevemet, mert a végénérdekes beceneveket fognak adni, főképp az előző megszólalásom után.
-Uh, be se mutatkoztam, Orel.-néztem végig a sötét fákon. A mén kijelentésére felkaptam a fejemet majd a szemébe pillantottam. -Egyedül is kijutok, de azért kösz.-mosolyodtam el kissé ügyetlenül, majd odasétáltam az egyik fához. ~Ha már ennire okos vagy, akkor mond meg nekem merre van a kiút, te tölgy!~parancsoltam neki gondolatban egész szigorúan. Pár pillanatikg csak figyeltem a fát, majd toppantottam egyet. ~Süket vagy?!~a válasz szintén a nagy semmi volt. ~Hát jó, ha nem segítesz megoldom nélküled is!~ püffögtem tovább majd egy bokorhoz léptem. Próbáltam átlátni fölötte, de szinte elvesztem szemeimmel a sötétben. -Öhmm..Akkor erre..-folytattam még magabiztosan, aztán körbejártam őket, miközben a fákat kémleltem. ~Istenem Orel, fogadd már el hogy ide segítség kell, jó lenne ha eldobnád azt a nagy egódat~sóhajtva beláttam hogy igaza van ennek a hangocskának ami bennem beszél.
-Nos ha már ilyen szépen kéred, akkor igen, jó lenne ha megmutatnád az utat.-álltam ismét elé, mint aki teljesen jól tudja hogy mit is csinál. |
Meglepett, milyen megértő a vándor ló. ~ Milyen jó lenne, ha a nevén tudnám szólítani! Bár úgy tűnt nem igazán akarja nekünk elárulni, hisz a bátyám már kétszer is rákérdezett. ~ Őt is megtámadta egy Cornus, de neki sikerült elmenekülnie. ~ Szerencsés! ~
Következő pillanatban az almafa bosszút állt a lovon. Rémülten rántottam odébb a fejem, nehogy felnyársaljam, így az orrom a szügyéhez ért. Mentegetőzni próbált, de én csak lesokkolva álltam. ~ Ha csak egy kicsit is nagyobbat ugrik, már nem élne... ~ Mérgesen néztem a fára. ~ Ezzel engem hoztál kellemetlen helyzetbe, meg is ölhettem volna! ~ Láttam, amint a fa egy apró virágot növeszt és szinte felém nyújtja. Szokás szerint a sörényembe “akasztotta” a virágot, nem tudom miért rajonganak a fák ennyire értem. Mindig tele voltam aggatva virágokkal, ezért virágillatot árasztottam, általában mindig más virágét. Ezt eddig mindenki megjegyezte, valószínűleg az ellőttem álló ménnek is feltűnt. Sosem értettem, hogy a sörényemben és a farkamban lévő virágoktól miért van nekem is virág illatom.
- Máskor mindenképp felkereslek, ígérem! Sajnos ezzel még te sem tudtál volna mit kezdeni. - Néztem szomorúan Novára. - Sosem fog eltűnni. - Ezt nem akartam kimondani, mégis kicsúszott a számon. ~ Hagyd abba az önsajnálatot! Egészen eddig ezzel voltál elfoglalva. ~ Kíváncsi voltam mit válaszol a mén Axelnek, nem olyannak tűnt, aki egyszerűen hagyná magát kikísérni. |
Látszólag Sheylat is bántotta, hogy hazudott. Nemsokára az igazságot is elmondta... valami hasonlóra számítottam - Sheylah... - szólaltam meg halkan. Feleslegesnek gondoltam az ilyenkor szokásos kioktatást, hogy nagyobb bajod is eshetett volna, szerencséd van, hogy megúsztad ennyivel és ezekhez hasonló okosságok. Tudtam, hogy ezeket mind ő is tudja... és azt is, hogy nem fogom tudni visszatartani, újra és újra át fog menni más területekre, amíg meg nem találja, el nem éri azt, amiért bolyong. - Kérlek... máskor legalább keress fel, ha megsebesülsz... - bántott, hogy nem tudtam többet tenni érte... A sebei begyógyításához már késő volt, ezeken az a kevéske mágia, ami a tulajdonomban van, nem segíthetett... ha korábban megkeresett volna...
A mén furcsállva nézett rám persze, az erdő nem engedi ki őt... - Akkor kikísérünk... - Jobb időtöltést is el tudtam volna képzelni, mint egy vándor mént kísérgetni Elviron-erdejében, de nem hagyhatjuk itt kószálni. - Amúgy... ha már ennyire érdekelt a nevünk, te is elárulhatod a tiedet.
A húgom többszöri figyelmeztetése ellenére a mén nem hagyta békén a fát, akinek addigra elfogyott a türelme és egy kis gallya belecsapott a ménbe... ezzel még nem lett volna túl nagy gond, viszont a mén egyenesen a húgomnak ugrott, a hirtelen mutatvány közben szinte átszúrta a torkát és Sheylah orrának nyomta a mellkasát. Ezek után zavarba jött és bocsánatkérően hebegni kezdett remélhetőleg többet nem bántja a fákat... |
~Szóval Nova és Sheylah.~futott rajtuk át tekintetem, majd újra a ménre pillantottam.~Hahó! Nem tűnt fel hogy fogalmam sincs hogy hogyan kell inenn kijutni?~néztem rá igen furcsán, kijelentése után. Pár pillanat múlva figyelmem ismét a kancára terelődött. ~Tudtam hogy valami sántít az eddigi törtétekből~kicsit elgondolkoztam a mondottakon aztán együttérzően sóhajtottam egyet halkan.
-Nem értem mi lelte azt a ménest. Mikor a múltkor arra jártam, akkor is nekem jött egy őr. Szerencsém volt hogy gyorsan tudok futni, mert biztos otthagytam volna a fogamat.-pillantottam fel a felettem lógó almára. Pont ugrodtam fel volna a zsákmányomért mikor Sheylah elfecsegte nekem ezt a "ne bántsd a fákat, mert ők is élnek" cuccost. ~Haragtartóak, ugyan. Ezek csak fák semmi többek.~abban a pillanatban ahogy agyamat elhagyta ez a gondolat, egy kis gally belémcsapódott az almafáról. Kicsit megugrodtam a rémülettől, ami következtében Sehylah szarvánál találtam magamat. Nagy szemekkel néztem a szaru képződményt, ami majdnem a torkomat szúrta át. Nagyot nyelve észrevettem hogy a kanca orra a mellkasomhoz ért. Ha egy ló eltudna vörösödni, akkor én most bíbor piros lennék. Hátraléptem egyet, majd bocsánatkérően hadarni kezdtem.
-Öhmmm..bocsánat..csak, csak a fa...-szegesztem tekintetemet egyszer az almafára majd a lovakra. ~Virág illata volt.~gondolataimban csak erre tudott koncentrálni. |
Természetesen a testvéremet nem tudtam becsapni, rögtön rájött, hogy nem mondok igazat. A hangjából csalódottság áradt. Egy pillanatra összeszorult a szívem. Bármilyen nagy is volt a családom, ő volt az egyetlen akit igazán szerettem. Nagyon rossz érzés volt hazudni neki is. A többi ménestársamnak szemrebbenés nélkül adtam be a mesét, de neki… ~ Gyerünk Sheylah, ő az egyetlen akinek nyugodtan elmondhatod! Ő nem fogja kifecsegni. ~
- Megtámadott egy Cornus mén a területén és legurultam egy dombról. - Hadartam, minél előbb túl akartam esni a vallomáson. Amint befejeztem, megnyugodtam egy kicsit. Még jól is esett, hogy valakinek elmondhattam. Kénytelen voltam rádöbbenni, nem csak ő, ha nem a vándor ló is hallotta. ~ Lehetnél körültekintőbb, a múltkor is csak szerencséd volt! Ha nincs az a domb, lehet, már nem lennél életben. ~ Mivel most már mindegy volt feléfordultam és egy barátságos mosoly kíséretében bemutatkoztam.
- Sheylah vagyok, nagyon örvendek. Kérlek ne rugdosd a fákat, mert úgy még kevésbé valószínű, hogy kitalálsz. Ráadásul nagyon haragtartóak tudnak lenni. - ~ Hidd el láttam már olyan lovat, aki megsértette őket. Beleőrült a bolyongásba és egyetlen unikornis sem tudott segíteni rajta. Bár alapból sem szeretik a látogatókat. ~ |
Csendben figyeltem a húgomat. Kicsit fájt, hogy a szemembe hazudott... ráadásul pont ezt... már egy ideje gyógyítóként tevékenykedem, biztos voltam benne, hogy nem csak ennyi történt vele - és amúgy is, jól ismerem őt, tudom, hogy milyen, amikor nem mond igazat. A sebek alapján tényleg lecsúszott valahonnan, de nem mindegyik így keletkezett... Mintha verekedett is volna valakivel. - nem mondasz igazat... - Mondtam kissé csalódottan. Rosszul esett, hogy a szemembe hazudott... Mibe keveredhetett? Boztosan egy másik ménes területén járt... A sebeit figyelve lassan kezdett összeállni a jelenet, ahogyan szerezhette őket, már csak pár részlet hiányzott. A figyelmemet az újra megszólaló határsértő terelte el a húgomról. Még be sem mutatkozott, de már érdekelné a nevünk... A tejutat gondolom rám értette - A Nova tényleg jobb lenne. - a hangomban a szokásos nyugodtság volt - Ha már itt tartunk... talán jobb lenne távoznod, mielőtt még többen is észrevennének. - jegyeztem meg, bár az erdő ezen részén nem szoktam túl sok lóval összefutni. |
Látszólag a mént nem is én érdekeltem, hanem az előtte megpillantott huga. Mint akinek oly mindegy hogy ki elé vág be, elkezdett kőrözni felé, akárcsak egy kutya aki kiszemelt fája körül kóvájog. Lehetett érezni hogy ideges, de mégis aggodalom volt hangjában. ~Ismerős ez a viselkedés, amolyan mekarcolom magamat és tuti belehalok című regény alapján, amit a hugom szokott számomra felolvasni.~ Hogy bevalljam azt hittem nagyobb csetepatét fognak amiatt lejátszni hogy itt vagyok, de nem mintha hiányolnám ezt, csak azét furcsa. Noha az unikornisok nem is agresszivitásukról híresek. Amíg meg nem említette a mén, fel se tűnt hogy milyen komoly sebek vanna rajta. ~Ez biztos hogy nem kövek csinálták, erre fogani mernék.~tekinetem gyanakvó volt, de jobbnak láttam ha most inkább csöndben maradtok.
-Vándorként is meg lehet unni a semmittevést egy idő után, épp ezért kalandokat keresek,. És ha már itt járunk megtudthatnám a neveteket, mármint nem akarlak végig virágszálnak, vagy estleg tejútnak nevezni.-néztem végig rajtuk |
A fa úgy tűnt haragszik a ménre, hisz pont a fejére ejtette az almát. nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Nem tűnik komor és unalmas lónak. A fa bántásán kívül ~ amit még most az egyszer elnézek neki ~ semmi bajom nem volt vele. Leszámítva, hogy jó alaposan megnézett magának, bár azt hiszem nem a hegeket bámulta, így ez sem nagyon zavart. Összeségében jó első benyomást tett rám.
- Miért unatkozol ezen a szép napon? - Jó kedvűen néztem rá.
Sajnos a testvéremmel nem volt már ilyen szerencsém. Őt az oldalam érdekelte jobban, az első kimondott gondolata is ezzel volt kapcsolatos. Körbe is sétát minden szögből alaposan megnézve. Mintha csak most jönnék rá mit néz, úgy válaszoltam neki.
- Áh, hogy ez! Csak véletlenül legurultam egy szakadékba és nagyon élesek voltak a kövek. - Reméltem ő is beveszi mint a ménes többi tagja. Már annyiszor mondtam el, hogy én is kezdtem elhinni. Ráadásul még mindig szégyenkeztem miatta. ~ Miért bánt el velem ilyen könnyen az a mén? ~ |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
