|
Témaindító hozzászólás
|
2015.12.30. 11:19 - |
Glaoux és Shinderon
* Nyílt játék * |
[26-7] [6-1]
 Mindenki elment és én egyedül maradtam. -Menjünk egy kis kirándulásra. - ötlött fel fejemben az ötlet, így elindultam arra amerre a szél sodor. Eleinte csak lépésben haladtam, de egy kis idő után ügetésbe, majd vágtába váltottam. Lábaim alatt a föld megremegett és a széllel versenyre keltem. Hosszú sörényem és farkam a széllel szált.
/Sinderon el/ |
 Reyna és titokzatos párja elandalogtak. Ketten maradtunk a vén vándorral. Épp meg akartam szólalni, amikor belém hasított valamiféle fura črzés. Muszáj a Katopyrishoz mennem. Történt valami... Odafordultam sietve Shinderonhoz : -Nos Shinderon, örülök hogy találkoztunk. Ma is tudtam így egy kicsit bővíteni tudástáram rgy ismerőssel. Sajnálom, de nekem mennem kell. Vigyázz magadra a vén csontjaiddal! -tettem hozzá humorosan az utolsó mondatot, majd felszökkentem a levegőbe. Csak tudnám mi a szösz lehet ez az érzés...
/Glaoux el/ |
 Igazából nem érdekelt, hogy a jelenlévők felfigyelnek-e rúnáim izzására. Valamilyen szinten büszke voltam magamra, mert én képes vagyok mágiát használni. Kellemes biztonság érzetet jelentett… legalábbis általában. Mint ahogy az kiderült, az Örökkévalók ellen ennyi nem elég. De ezen ráérek még stresszelni.
Amikor a susnyás elkezdett zörögni és mindenféle nem megnyugtató hangot kiadni, Altair is megfeszült mellettem. Idegességemet ez csak tetézte. ~ Miért is kellett nekem leszállnom itt? Mert idióta vagyok, mint mindig. Na meg túl kíváncsi. ~ A recsegés és a ropogás folytatódott, azonban még mindig nem mutatkozott semmilyen létforma. ~ Ez csak a szél, de azért vigyázz! Valami nem stimmel a Lyaconban. ~ Phil szavai nem igazán nyugtattak meg, ám a semmminél jobbak voltak.
- Igen, menjünk. - Erősítettem meg Altair szavait.
- Vigyázzatok magatokra. - Néztem a másik két ménre. - Viszlát. - Indultam meg arra, amerre a Lyconból kivezető legrövidebb utat sejtettem.
/Reyna és Altair el/ |
 Reyna válasza nem győzött meg arról, hogy hisz nekem, attól tartottam, a "négyszemközt" beszélés erre a témára fog irányulni, ám ahogy a szemébe néztem rögtön rájöttem, hogy valami másról van szó.
Bólintottam elfogadva akaratát, aztán észrevettem, hogy rúnái izzani kezdenek. Éreztem, hogy sietős a dolgunk, Reyna jeleit ugyanis egyikünk sem szerette volna felfedni. Bizonyára felesleges kérdések vagy fenyegető tekintetek rohamoztak volna le minket, ha észreveszik. Így sietősre vettük a formulát. Nem mellesleg, én sem vagyok épp társasági alkat...
- Nos... akkor viszlát. - hánytam a társaság elé sietve, és éppen távozni készültem, amikor újból Reyna lágy érintését éreztem oldalamon. Szárnyait felemelve fürkészte a recsegő szomszéd bokrot. Bal szemem vörhenyesen felvillant, egy erőteljes testtartást felvéve készültem fel az esetleges viaskóra. Nem hagyom, hogy bántsák őt. |
Altair nem győzőtt meg arról, hogy eleget fog tenni a kérésemnek.
- Majd szeretnék veled négyszemközt beszélni. - Suttogtam a fülébe. Őt mindenképp be akartam avatni a tervünkbe, Hlínnel és Nungallal, ám a másik két lóval nem voltak ilyen terveim. Glaoux hiába volt a ménestársam, alig ismertem. A magát Shinderonnak nevező ló pedig abszolút vadidegen volt számomra. - Le kéne lépnünk. Most nincs igazán hangulatom a társasághoz. - Ráadásul a szárnyaim rúnái is elkezdtek enyhe izzással égni, s én egyáltalán nem akartam tudni ennek miértjét. ~ Köszönöm szépen, nekem egy időre elegem volt az Örökkévalókból és a hozzájuk köthető mágikus kalandokból. ~ Gondoltam rá, hogy elújságolom Altairnak a legutóbbi mágiás megmozdulásom, ám fogalmam sem volt hogyan öntsem azt szavakba. ~ Ráérek még vele. ~ Ami azt illette, még mindig büszke voltam magamra. ~ Nemsokára egyedül is elő fogom tudni hívni! ~ Ez inkább bizakodás volt, semmint bármily más beképzelt gondolat. Hisz a mágiám napról napra fejlődött, én pedig egyre jobban tudtam irányítani. ~ Legalábbis nagyon remélem. Nem lenne rossz, ha bármilyen veszélyes helyzetben tudnék mágiát alkalmazni. ~ Mintha valami finom nesz hallatszódott volna a szomszéd bokorból. Rögvest odakaptam a fejem. Nem láttam semmit, mégis éberen fürkésztem a sövényt. Odabújtam Altairhoz és felemeltem a szárnyaimat. ~ Nem hagyom, hogy egyetlen Örökkévaló is bántsa őt! ~ |
Reyna válasza a legkevésbé se tudott megnyugtatni, habár a célnak - hogy ne ugorjak neki a körülöttünk állóknak - tökéletesen megfelelt. Vérem felfort, izmaim folyamatosan feszesebbek lettek , szinte pattanásig feszültek. Apám óta rüheltem minden örökkévalót, és ezt Reyna is tudta, ám annyira még sosem tudtam őket gyűlülni mint akkor, amikor megtudtam, egyikük tette. Elhatároztam, hogy ahogy tudom elpusztítom a kutat és mindent ami vele kapcsolatos. Megállítom azt, aki erre az útra akar térni. Ez lesz a jeligém.
Lesütöttem szemeimet, úgy bólintottam Reyna "ne próbálj meg bosszút állni" szavaira. Hazudtam neki, de ennél jóval nagyobb bűnöket is elkövettem volna a biztonságáért.
Kellett egy pár perc, míg összeszedtem magam, és normális, kiegyensúlyozott ló módjára tudtam reagálni a körülöttem levők jelenlétére.
A pegazus és a szarvas ló felé fordultam.
- Üdv - nyögtem ki rekedten. |
Csak álltam és figyeltem a körülöttem álló lovakat és nem szóltam semmit. Sörényemet dobálta a szellő és néha néha az arcomba fújta. Glaouxra néztem és megbombáztam egy kérdésel:- Ismered ezt a mént? Mert ahogy elnézem a szürke kanca elég közelről ismeri.- mondtam és visszanéztem rájuk. Patámmal kapartam a földet és horkantottam egy hangosat. Farkamat idegesen ráztam és körülnéztem, nagyon rossz érzésem volt, éreztem, hogy valami nincs rengjén. |
Éreztem, ahogy Altair megtántorodik a hirtelen jött plusz súly hatására, erősen öleltem hát magamhoz, nehogy elessen. Meglepett halk és aggódó hangja.
- Én tudtam, hogy látni foglak még. - Mosolyogtam rá. - Átrepülném a Parttalan-óceánt, csakhogy megtaláljalak. - Ezt halálosan komolyan is gondoltam. ~ Bármit megtennék érte. ~
Fejemet az övének döntöttem, ami kívülről meglehetősen furcsa mutatványnak látszhatott, hisz jóval magasabb volt, mint én, így ennek véghez viteléhez fel kellett ágaskodnom.
Amint megérezte, és meg is nézte a sebem, gyilkos indulatai támadtak. Nagyon jól esett, hogy ennyire védelmez, de meg kellett nyugtatnom, ugyanis képes lett volna nekiugrani, Shinderonnak, vagy Glaouxnak, vagy esetleg mind a kettőnek.
- Ők nem csináltak semmit. Egy unikornis Örökkévaló tette. - Felemeltem a fejem, hogy pont a fülébe suttoghassak. - Kérlek, ne próbálj bosszút állni rajta, nagyon veszélyes. Alig tudtunk elmenekülni előle Nungallal. - Persze ezt Glaouxszal és Shinderonnal a világ összes kincséért sem osztottam volna meg. |
Épp mondani akartam valamit, amikor zörgést hallottam egy közelben lévő bokorból. Reflexszeim elég gyorsak, így rögtön ott termettem. Amikor egy ló lépett ki onnan, Reyna vadul odarohant. Egy Cornus? Érdekes...a ménnek csak egy szarva volt a tarkóján. Mint egy szétcsúszott csontozatú unikornis. Bizonyára ismerték egymást. Ha nem előzött volna meg Reyna, talán (abban a hitben hogy esetleg egy Örökvaló) rá is dörrentettem volna egy "Ki vagy?!"-ot. Már csak az kellett volna, jobb is hogy így alakult. A mén észrevett Reyna oldalán egy tucatnyi sebet...én nem is figyeltem. Ránéztem, láttam hogy vérzik. A cornus először Shinderonra majd rám nézett: -Rám, ne nézz, ártatlan vagyok! És rá se tereld a gyanút... -böktem az öreg ló felé. Egy ménestársamra csak nem támadok...ráadásul ok nélkül... |
A szürke kanca egy mént ölelgetett, nem értettem igazán. -Talán a párja vagy a testvére lehet. Az életben sokszor találkoztam lovakkal, de azok általában vagy egymásnak ugrottak, vagy teljesen ledermettek a másik látványától. A ,, párra'' néztem és elgondolkopdtam azon, hogy vajon ilyenkor mi járhatja át a szívüket. Patámmal a földet kapartam és méha-néha felhorkantottam. A mén olyan ismerős volt nekem, vagy lehet, hogy csak úgy érzetem. Nem tudom. Körülnéztem és a Lyacon kezdett egy kicsit elsötétedni. -Most meg mi lesz? A szívem az eget verte. ilyennel még nem találkoztam. |
Reyna heves reakciója bombaként robbant neki oldalamnak. Szószerint, ugyanis Reyna egyenesen nekem rohant, majd mielőtt eltanyálhattam volna szárnyaival magához szorított.
- Azt hittem, talán sohatöbbé nem látlak - mondtam neki fájdalommal hangomban, miközben átvetettem fejemet hátán ezzel egy ölelésbe vonva őt. Az öröm álapotából valami meleg, oldalamat érő folyadék keltett fel, ami közvetlenül Reynától jött. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, hogy mi az. Vér.
Kibontakoztam öleléséből, fújtatva, elnyomni próbálva a dühömet. Fogaim között szűrtem a szavakat.
- Reyna... Ki tette ezt veled? - aggodalmam eszeveszett, földöntúli dühbe csapott át, amit nem tudtam kontrollálni. Ha Reyna nem válaszol időben, talán nekiugrok az egyik közelemben lévőnek...
|
Glaoux hála az isteneknek osztotta a véleményemet, így Shinderon is a maradás mellett döntött.
- Mondjuk az Örökkévalók. Nem olyan rég találkoztam eggyel és hidd el nem volt kellemes, sőt nagyon csúnya véget is érhettem volna a szárnyaim nélkül. De ha ez nem lenne elég, van itt néhány szellem is. - ~ Mondjuk nekik köszönhetjük Nungallal, hogy élünk még. Életem egyik legmegrázóbb epizódja volt, az egyszer biztos. ~ Persze ebbe a többieket nem akartam beavatni. ~ A múltkor éppen csak megúsztuk, most nem akarok olyan elővigyázatlan lenni. ~ ~ Ne is. ~ Suttogta Phil a fejemben, aki persze amint beléptem a Lyaconba előkerült. Ekkor neszezést hallottam egy közeli bokorból. Harcra készen pördültem meg, biztos voltam benne, hogy az előző Örökkévaló jött revansot venni.
Amikor Altair kilépett a bokrok közül egy pillanatra megállt velem az idő, a szívem hevesen kezdett dobogni a mellkasomban és iszonyatosan gyorsan kezdtem kapkodni a levegőt. ~ Ez nem lehet! Altair? Mit csinálsz te itt?! ~ Alig értem a gondolat végére azt vettem észre, hogy gyors ütembe közeledik felém. Nos ez a valóságban nem teljesen így volt, ugyanis én vágtáztam nyaktörő tempóban felé. Az utolsó előtti pillanatban sikerült csak lefékezni magam, így csak egy picit ütköztünk össze. A szárnyaimmal hevesen magamhoz szorítottam és a fejemet a nyakába fúrtam.
- Annyira örülök… - motyogtam a nyakába - hogy láthatlak. - Egészen eddig nem értem rá a hiányával törődni, először visszafelé menet Manával és Nungallal fontos dolgokról beszéltünk, aztán egy szellemet kerestem Nungallal és találkoztunk Hlínnel, akivel Kútellenes szövetséget alapítottunk, majd találkoztunk egy Örökkévalóval, aki kis híján megölt mindkettőnket. Ám most, hogy újra láttam csak rá tudtam gondolni. ~ Reyna, engedd már el, mindjárt megfojtod szerencsétlent. Ráadásul össze is vérezed. ~ Az oldalamon kismillió kisebb nagyobb vágás és horzsolás hirdette, hogy nem rég harcoltam. A legcsúnyábbat azonban most épp Altairnak nyomtam ~ Amit a szarvával okozott. Még mindig vérzik. Talán mágiát is küldött a sebbe? ~ |
Lassú, bódult léptekkel lépkedtem a Lyacon homályba burkolózó fái között feladva a reményt, hogy újra boldog lehet e nap. Hosszú út várt rám vissza a Cornusig, ami akkor, amikor a ló a kötelességét végzi semmiségnek tűnik, gyorsan rohanó percek és órák jellemzik, amik a kötelesség tudat édes érzésével kecsegtetnek. Ám ha a ló agyában valaki sokkalta fontosabb jár - kinek visszontlátásának lehetősége a legcsekélyebb mértékben sem várható- nem könnyű a kötelesség tudat alá burkolózni. Esetemben lehetetlen. Így minden perc irdatlan súlyt fektetett a hátamra, lábaim ólommá merevedtek, nem akartak mozogni. Megállhattam volna pihenni, de valami hajtott előre. Valami, ami a javamat szolgálta.
Aztán meghallottam, hogy közvetlen előttem beszélnek, így felkaptam a fejem és lassú, megfontolt léptekkel közeledtem. Kiléptem egy fa árnyékából, megmutatva magam az összegyűlteknek, ám abban a percben lemerevedtem. Reyna. |
A két szárnyas paci nem szeretett volna egyet sétálni. -Pedig én már régóta itt élek és nem találkoztam semmivel és senkivel!-mondtam a két pacinak. Láttam rajtuk, hogy nagyon nem ugrálnak az ötletért ezért inkább visszafordultam és odamentem hozzájuk. -Csak egy felvetés volt.- sóhajtottam. Ránéztem a fiatalokra és elgondolkodtatott, hogy milyen lehet repülni. Közelebb mentem a szárnyas pacikhoz és a hátam mögé néztem.- Mi olyan ijesztő ebben a helyben?-fordultam hozzájuk. A szél kezdett feltámadni és a sörényemet a magasba emelte. -jaj. csak ne az arcomba fújja! Egy kicsit megilletődtem amikor a hosszú sörényem az arcomba került és elsötétült minden. |
Glaoux: Shinderon sétálni invitált minket. Nem tudom mit gondol, de ha arra kerül a sor, ő nem bírna egy Örökvalóval. Mi pedig nem tudjuk őt megvédeni amikor magunkat is alig. Megráztam a fejem: -Igaza van. Shinderon, ez a Lyacon, nem pedig a Kelvarinon liget. Bárhol felbukkanhatnak. Akár itt is - rosszallón néztem körbe. Az utóbbi mondatot legszívesebben visszapörgettem volna. Nagyon nem örülnék ha esetleg igaz. Akár itt is...Az előbbi aggályaim miatt sem. Minden apróbb zajra köröttem felkaptam a fejem. Persze, mi könnyen elrepülhettünk volna Reynával, de Shinderonnak nincsenek szárnyai. Mi pedig el sem bírjuk tolni, mintsem emelni, akkora nagy. Kellett nekem idejönni... |
Szerencsére Glaoux nem vette olyan rossz néven csípős megjegyzésemet, így egy kicsit jobban éreztem magam.
- Jah, tudod, ugyanazzal foglalkozunk. - Utaltam arra, hogy mindketten kémek vagyunk. Ezt persze Shinderon előtt nem akartam hangoztatni. Glaoux visszasétált Shinderonhoz én pedig tanácstalanul néztem utána, mivel valami virágról meg sövényről zagyvált. ~ Talán látott egy unikornist és ezt túl költőien fejezi ki. ~ Magamban egyszerűen eltettem az elmeroggyantak közé és ezzel el is intéztem kedves ménestársamat, aki legalább annyira nem ismert fel engem, mint én őt.
Ebbe a boldog és idilli állapotomba zavart bele Shinderon kérdése, aki úgyszintén valami virág felől érdeklődött. Óvatosan a hátam mögé pislantottam, keresve azt a növényt. Kellett némi idő, mire leesett, hogy rólam beszélnek. ~ Ma nem vagyok toppon. ~ Úgy tűnt Shinderon sem, ám őt ez csöppet sem érdekelte, inkább sétálni akart.
- Nem biztos, hogy jó ötlet! - Siettem utána. - Rengeteg gonosz Örökkévaló kószálhat arrafelé! - Adtam az ártatlan és rémült fiatal kancát. Félni nem féltem, de ettől függetlenül nem volt kedvem belebotlani még egy Örökkévalóba a mai nap folyamán. ~ És ha már itt tartunk holnap sem szeretnék... ~ |
Glaoux ahogy odalépett hozzám azonnal kinyitottam szemeimet és feléfordultam. -Egy virág?!-néztem rá kérdően és láttam egy szürke színű pegazus kancát. Látszólag a kanca egy kicsit feldúlt volt. Talán azért mert Glaoux megtalálta és felfedezte rejtekhelyét. -Mi járatban vagy erre kedves ,,virág"?-fordultam a kancához. Fáradt voltam, de felálltam és a kancára néztem. Végigtekintettem rajta. Fiatal volt és szép. -Ha még is ilyen fiatal és erős lehetnék, nem lenne ennyi gondom! Patámmal a földet kapartam és a fiataloknak dobtam egy kérdést: - Nem szeretnétek egyet sétálni?-fordultam hozzájuk. A válaszukat meg sem várva szép lassan elindultam, gondoltam majd egy idő után ők is jönnek. Lábamat alig birtam felemelni, de azért csak mentem előre. Egyszer-kétszer a magasba emeltem a farkamat akár egy arab ló, de mivel olyan hosszú volt nem látszott, hogy én azt megemeltem. |
Hát a kanca mondhatom, igazán kedvesen fogadott. -Úgy nézek én ki mint egy tolvaj...? - húztam félmosolyra a szám. Miután felettébb elegánsan kecmergett ki a bokrok rengetegéből, visszasétáltam Shinderonhoz. - Tudod, egy elég ritka virág hajtott ki a sövényből - mi tagadás, muris volt a helyzet. A következő pillanatban lefagyott a mosolyom. Beugrott. Reyna. Ez a neve. Pazar, ő is a ménestársam. Magamban leástam magam arra a szintre a földben, ahol a kábé 1000 évvel ezelőtt eltemetődött csontok lapulnak. Gyorsan visszatértem a gondolataimból, nehogy tisztára bolondnak tartsanak...nem mintha érdekelne...vagy mi van? |
Mint megtudtam a pegazust Glaouxnak hívták. Mintha derengett volna valami ilyen nevű ló. ~ Egészen biztosan ménestag. Akkor meg miért nem ugrik be? ~ Mocorogtam mérgesen a bokorba. A levelek csak egy icurka-picurkát zizzentek meg, a ló mégis fölkapta a fejét és elindult a rejtekhelyem felé. ~ Lehetséges egyáltalán, hogy ezt meghallotta és ló által okozottnak azonosította? ~ Amikor bedugta a bokromba a fejét döbbentem rá végre, hogy ki is ő. Ennek ellenére csak egy igazán magasröptű kijelentést sikerült tennem:
- Ne lopd a melómat. - ~ Na Reyna, egy újabb fenomenálisan értelmes megnyilvánulás tőled. Gratulálok! ~ - Öhm, mármint neked is helló. - Igyekeztem menteni a menthetőt.
Mivel azonban ez elég reménytelennek látszott, peckesen kihajtogattam magam a bokorból és közelebbről is szemrevételeztem a fekete mént. |
-Szóval keresed a magányt. Azt errefelé megtalálod!- fordultam Glaoux-hoz. Végignéztem a szárnyas pej lovon és még fiatalnak tűnt. -Oh, ha én is még fiatal lehetnék. Sok mindent megértem már. Lábaim remegni kezdtek a sok állástól, így én lefeküdtem a hideg és nyirkos fűbe. -Mi van a sövényben pej barátom?-kérdeztem a fiatal méntől. Nem volt kedvem felálni, túl régóta álltam már a lábamon. Kezdett hűvösre fordulni az idő. -A Lyaconban mindig ilyen hűvös van? Nem értettem, hogy mi lehet ott a sövény mélyén. Biztos valami érdekes, vagy ilyesmi. Nem törödtem a fiatal ménnel csak feküdtem, és tekintetemet már a földre szegeztem. Pár pillanat után lecsuktam szemeimet, hogy hadd pihenjenek egy kicsit, de közben füleimmel figyeltem. |
[26-7] [6-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
