|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.23. 16:20 - |
Light + Raes + O'mane
* Nyílt játék * |
[45-26] [25-6] [5-1]
 Nesira felháborodott, papolással fűszerezett távozását követően úgy tűnt, a társaság minden tagja megunta már ezt a rémes találkozót. Engem - és nem mellesleg Lightot is - a kanca törékeny kis lelke paprikázott fel.
Én speciel mindaddig unott arcot vágtam, amíg beszélt, azután felhorkantottam és eszeveszett vigyorral néztem a távozását.
Light is hasonlóképp cselekedett.
- Azt hiszem puszta létezésünk rossznak mondható - válaszoltam továbbra is mosolyogva, megfeledkezve addig folytatott csatározásunkról O'manéval.
- Mindig jobban tudnak valamit, csak azért, mert nemes erényeik csillogtatásával sosem tudnak betelni - sóhajtottam fel, választ azonban nem vártam.
- Örültem a találkozásnak, Light! Majd rúgj oldalba pár lovat a nevemben az úton - kiáltottam utána felüdülten, mosolyogva.
O'manéra fordítottam tekintetemet és egy gyógyító precizitásával szemléltem meg minden sebét. Hiába, ha a ló a Forsantéban nő fel, rá ragad egy pár dolog...Ilyen helyzetben még a hasznomra is lehet... Megállapítottam - a vér színét tanulmányozva - hogy egyetlen csapásom sem érhetett ütőeret, ám minden seb - mélységét tekintve- igen erős fájdalmakat okozhatott hordozójának. Valamint arról sem feledkezhetünk meg, hogy mindezek ellenére már így is igen sok vért vesztett, és ha nem tudja kezelni sebeit, vagy nem talál magának egy gyógyítót, hamar elhalálozhat.
Ezeket a tényeket, és azt nézve, hogy rettentően untam már az egészet, úgy döntöttem ideje távoznom. Ha O'mane nem is hal bele a találkánkba, én ugyancsak boldog maradok. Hisz, ki ne akarna beleköpni egyszer-egyszer az istenek levesébe. Mindig is szerettem megmutatni Laroknak, hogy nem vagyok a szolgája.
Egyre tisztábban tudatosult bennem, hogy valójában nem vallási meggyőződésből, hanem a vér iránti rajongásomnak köszönhetően ritkítom Seminarya népét.
Ezek a gondolatok mindig boldoggá tettek.
Úgy döntöttem távozom.
- Viszlát, és köszönöm ezt az igazán izgalmas harcot - jelentettem ki maró gúnnyal, majd sietősen távoztam. Nem tudtam merre tartok, csak ügettem előre.
/Raes el/ |
 Félre fordított és enyhén érdeklődő fejjel figyeltem Raessal és Omane párharcát. Arra jutottam Omane szavai nem igazán passzolnak a cselekvéséhez, legalábbis én a “többet ésszel, mint erővel” kijelentés után nem támadnék rá az ellenfelemre. Persze könnyen megeshet, hogy bennem van a hiba és ő csinálja jól… A következő mondat is eléggé sablonosra sikeredett, bár ismerjük el a gondolat szép és nemes volt, csak nem épp Raessallal szemben kellett volna alkalmazni, hisz ez számára mindössze felhívás volt keringőre. Eközben felbukkant még egy mén, akinek biccentettem egyet, köszönésképp.
Csupán addig bírtam visszatartani a belőlem kikívánkozó orbitális hangerejű gúnyos röhögést, amíg a kanca hallótávolságon kívülre nem ért. Aztán kitört belőlem. Majdnem elkezdtem könnyezni tőle, alig kaptam levegőt.
- Éh...én ezt nem bírom… - óriási, az egyik fülemtől a másikig érő vigyort eresztettem meg Raessal felé. - Talán rosszat mondtam? - Kérdeztem tőle gúnyosan, miközben a távolodó kanca irányába böktem az orrommal. - S amúgy is egyesek miiiilyen naaaagyon okosak… - folytattam a gúnyolódást.
- Ellenben nekem most mennem kell, szóval további jó csatározást kívánok. Bye - Indultam el kifelé a Shironból, tekintve, hogy már nagyon untam a helyet.
/Light el/ |
 A hányinger kerülgetett attól, ami ezeknek a lovaknaka száját elhagyta. O'mane sem volt méltó arra, hogy valaki is kiálljon érte, így úgy döntöttem teljesen felesleges továbbra is itt maradnom. Light meg... egyszerűen idegesített. Utálom az ilyen, és az ezekhez hasonló gyereklelkű lovakat. Szavaim komolyan szánakozóak voltak:
- Hiába minden kín és gyötrelem, a harc és a felnőtteknek való szavak. Mind kiscsikók vagytok, kik nem képesek uralni saját természetüket. Erejükkel és mágiájukkal hencegnek, döntéseiket képtelenek mérlegelni. Gratulálok, ezek vagytok ti! - hajoltam meg színpadiasan, majd odaszóltam a fekete agancsosnak: - Sok sikert a bébiszitterkedéshez! - Majd megfordultam, és ugyan félelem nem volt bennem, elvágtattam. Helyette csak tehetetlenség és düh csapott fel bennem, és reméltem, hogy Malacath sem mártja bele magát a dolgokba, és követ engem. Nem aggódtam azért, hogy elveszne, mindig megtaláltuk egymást.
/Nesira el |
Hatalmasat csalódtam a Nesira nevű kancában, bár csak azért tett rám jó benyomást, mert Malachat nevű kígyója igen megtetszett. Talán az, hogy Nesira csalódást okozott nem is volt akkora probléma. Ha neki meg kell hallnia, hát legalább a kigyója élheti saját életet, s nem kell egy bolond, pillangólelkű árnyékában maradnia...
Mindezek ellenére nem szándékoztam megölni a kancát, jelenleg O'mane kivégzésével voltam elfoglalva. Éppen epés választ akartam volna oda küldeni neki, belefoglalva azt, hogy Larok elégedettsége bármely életnél feljebbvalóbb, de Light megtette helyettem.
Nem kicsit lepődtem meg ezen, de biccentve mondtam köszönetet neki. Úgy néz ki, jól döntöttem, amikor nem akartam neki esni.
Egy pillanatig elterelődött a figyelmem, és ez épp elég volt arra, hogy O'mane oldalba rúgjon. Megéreztem, valamint egy kisebb sebet ejtett is rajtam, de nem zavart különösebben. Láttam ellenfelemen, hogy nem szándékozik feladni, ám nem is ez volt a célom. Nem kell feladnia valakinek a küzdelmet ahhoz, hogy megöljem. Márpedig nem akartam mást, csak megölni...
- Nem is várom el, hogy meghátrálj - mosolyogtam rá önfeledten. - Minnél többet küzdesz, annál jobban örül majd Larok, annál jobb lesz megölni téged.
A mosoly nem fagyott le az arcomról, lassan elkezdtem körbeügetni O'manét, fejemet őrülten lóbáltam mindeközben, megmutatva ezzel pengeéles szarvaimat.
Melléugrottam egy könnyed mozdulattal, majd belevágtam az oldalába. Villámgyorsan visszugrottam a körbe, így nem érhetett el, majd újból ügetni kezdtem és hátulról újból belekaptam szarvammal. Újból kijöttem a körre és csak ügettem körbe-körbe. Úgy néztem rá, akár egy ragadozó a zsákmányára.
Társaságunk időközben új taggal bővült, de nem reagáltam különösebben rá, nem vettem le tekintetemet O'manéról, hogy hárítani tudjam támadásait. |
 Utamat Shiron-alföldjén folytattam, azt nem tudtam, hogy miért jöttem erre. Had sodorjon a szél. Gyönyörű volt az alföld, bár egyben fura a sötét helyek után. Ügetésben haladtam előre és pár megtett kilóméter után lovak kőrvonala rajzolódot ki előttem. Közelebb mentem és egy idő után már látóhatárba kerültem. Nem szóltam semmit, amikor a lovaktól kb olyan öt- hat méternyire lehettem. Álltam ot mint egy árny. Figyeltem majd pár perc után köszöntöttem őket. -Üdv!-mondtam és amikor elfordítottam a fejemet láttam két lovat akik nagyon egymásba voltak. - Még jó, hogy nem eszik meg egymást!-ráztama fejemet. |
 Ahogy a mén nekem rontott és megsebzett, a kis akciója után felágaskodtam és hatalmas erő támadt fel bennem. -Többet ésszel, mint erővel!!!!!!!-hagyta el a számat, miközben éreztem, hogy a sebemből folyik a vér. Nem ijedtem meg a méntől, odaügettem hátatfordítottam neki és hatalmas, vaskos lábaimmal jól oldalbarúgtam. -Nem hátrálok meg senkitől és semmitől! A mén szemébe néztem és lángolt a szememben az erő és a tenni akarás. Sokszor keveredtem már harcba, de nem vagyok egy síros kislány. Fejemet a magasba emeltem és egy hatalmasat nyerítettem, azzal a tudattal, hogy nem adom fel. Hiába jön nekem hetvenszer. ötvenszer, talán százszor én nem adom fel. Csak a mént figyeltem és vártam a következő lépését. |
Egyáltalán nem bántam, hogy elsiklottunk az én találkáim mellett. Ezt nagyban köszönhettem Raessalnak, aki tovább már nem tudta türtőztetni magát Omane ügyében. Nem kívántam ecsetelni, miképp akadályoztam meg, hogy rám támadjanak és miképp szedtem ki belőlük ezt-azt… Nem volt szép történet, annyi bizonyos.
Hideg és vérlázító nyugalommal léptem a kanca mellé és ejtettem ki a következő szavakat.
- Semmit nem nyer vele, de Larok boldog lesz. Ugyan már Nesira, az előbb mondta, hogy nem tud semmit. - Úgy döntöttem viszonylag semleges leszek, de egy ilyen ócska kifogás ellen fel kellett emelnem a hangom. Még úgyis, ha én nem is akartam Omanét a másvilágra küldeni. - Ha pedig nem bírod a vér látványát, akkor távozhatsz. - Láttam, amint a kígyója eltűnik a fűben. Az én sörényemből is leesett pár inda, és biztosították a terepet. Nem akartam, hogy a nyavalygó kanca, vagy a kígyója beleszóljon a küzdelem lefolyásába. Az utóbbi időben megszerettem a vér látványát. Bár ölni továbbra sem öltem, egyre gyakrabban keveredtem verekedésbe más lovakkal. A mágiám a véremben pezsegve hajtott előre. |
Elgondolkoztam a két zabos mén szavain... Majd mire visszakérdeztem volna már elszabadultak az indulatok. A sokszarvú mén nekitámadt O'manénak. Belül fortyogtam... utáltam a harcot és a felesleges vérontást. Tudtam, hogy nem állíthatom meg őket. Raesal elméje teljesen elborult, bár sejtéseim voltam arról, hogy máskor sem viselkedik másképp. Az információk kellettek, de nem akartam, hogy Omane-nak baja essen. Gyerekes viták miatt... Felpattantam fekvő helyzetemből, nem nagyon bírtam nyugton maradni. Senkinek sem mutattam ellenérzéseim, hangom nyugodtra váltott: - Raesal... mit nyersz vele ha megölöd? Talán hazudik... de mi oka lenne rá? hm? Én a helyedben mielőtt megölném mindent meg akarnék tőle tudni... mondjuk hogy ki is volt az a bizonyos örökkévaló... meg ilyenek. - mondtam teljesen hiteles hangsúllyal, bár egy szavam sem gondoltam komolyan. Azt akartam, hogy szálljon le a másik ménről, de erre nem láttam sok esélyt... tudtam, hogy O'mane vissza fog vágni... csak reménykedni mertem az ellenkezőjében. Malacath egyre idegesebb lett, majd egy vártlan pillanatban lemászott nyakamból, végig a mellső lábaimon és eltűnt a magas fűben. Imádkoztam, hogy ne tegyen semmi őrültséget, mégis talán tud nekem valahogyan segíteni.... |
A kígyó, akit a kanca Malacathnak nevezett, büszkén feljebbkúszott a kancán, talán tudta, hogy őt dícsérem. Számomra bárki, akiben a gonosz munkálkodik egyenrangú, lehet az ló, vagy kígyó... Nem kételkedem, hogy ugyanolyan inteligens mint bármelyikünk. Egyeseknél jóval jobban... Tekintetem O'manéra futott újra, továbbra is harciállásban voltam.
A kancára néztem. Nesira tekintetében egyfajta lenézés csillant, amely dühöt képzett bennem. Rossz pont. Fujtattam egyet, valamilyen szinten jelezve iránta táplált ellenérzéseimet.
- Csupán egyszer. Nem volt kifejezetten emlékezetes, bár irigylem azért amivel a Kút megáldotta. Nekem támadott, szereztem pár sebet. Ő is kapott tőlem, bár valószínűleg már el is felejtette.
Újból O'manéra öszpontosítottam figyelmemet. Elhelyeszkedett, füleit hátracsapta, majd dobbantott. Egy megzabolázhatatlan, ördögi és boldog mosoly kúszott fel arcomra. Felkacagtam, és egy röpke pillanat alatt észvesztő vágtába indultam meg O'mane felé. Patáim dobogtak a földön, fejemet dobáltam és megcéloztam a sánta ló bal oldalát. Oldalamat az ő irányába döntöttem meg, szarvaimat az oldalának szegeztem, majd teljes, észvesztett erővel érintkeztek oldalával pengeéles szarvaim. Szinte hallottam, ahogy felszakad a vére, szarvaimat pedig beszínezte a vér. Ügetésbe lassítottam, majd kecsesen elhelyeszkedtem körülbelül tíz méterre tőle. Láttam ahogy a három, mély sebből, amit lapockáján sikerült ejtenem, vér serken ki és beszinezi a füvet. Ez még csak az izzelítő, drágám.
- Most te jössz! - nevettem fel boldogan és harciállásban készültem a támadására. Egy kevésbé agyafúrt támadást - amit tőle vártam volna- gond nélkül tudtam volna így hárítani. |
Nem törödtem semmivel csak a támadó, fenyegető ménre néztem. Füleimet hátracsaptam és a magasba emeltem fejemet. Patámmal kapartam a földet és felágaskodtam. -Nem vagyok ijedős és bátortalan!! Ha annyira a húsomra fáj a foga akkor jöjjön érte, de nem adom olyan könnyen! Láttam Nesirán, hogy ő hisz nekem és érti mások gondolkodás módját. Rövid sörényembe belekapott a szél és enyhén felborzolta. Ahogy visszaraktam mellső lábaimat a földre egy hatalmas puffanás követte.Nem ijedtem meg a fenyegető lótól és a harctól sem ami valószínüleg követni fogja caz eseményeket. |
Raessal egészen kedvesen fogadta a köreinkbe érkező kancát, amivel meg is lepett, ismerjük el. Őszintén szólva, valamivel hevesebb reakciót vártam volna tőle.
Omane ezek szerint nem mondott semmit a lónak, szóval két lehetőség merült fel bennem. Először annak a lehetőségét gondoltam át, hogy túl messze volt az Örökkévalótól, annak meg nem volt kedve utána rohangászni. A másik lehetőség viszont tényleg az volt, hogy egy nem ártó szándékúval, azaz egy nem őrülttel hozta össze a sors. Raessal azonban nálam sokkal hevesebben reagálta le Omane megszólalását. Nos magam sem tudtam, min húzhatta fel magát ennyire, de nagyon mérgesnek látszott. És halálosnak. A sörényemben és a farkamban lévő indák megmozdultak és akár egy kígyó, úgy kezdtek el tekeregni bennük, Raessal mágiájának ébredezésére. Én még nem nyúltam a mágiámért, ám már felkészültem a lehetőségre, amely szerint esetleg szükségem lehet rá. Nem egyszer azok sérültek meg jobban, akik úgy alapból nem voltak a mágiát használó ló bögyében.
Nesira hozzánk intézett kérdését egyetlen velős mondatban elintéztem.
- Én már számtalan Örökkévalóval találkoztam. - ~ Ó, és ebből csupán egyetlen egy volt, aki igazán értelmesen reagált. ~ Egyáltalán nem érdekelt, hogy a kukacoskodó kanca elhiszie, számomra az ilyesminek nem volt jelentősége. |
Nem tetszett ahogyan egyesek fogadtak. Hova tart ez a világ... Eléggé bökte a csőröm egyesek viselkedése, így én is felvettem az ő stílusuk: - Valakinek egy zabszem maradt a hátsó felében... - jegyeztem meg mostmár hűvösen, az unikornis ménnek szánva szavaim, de nem néztem rá, elsétáltam mellette. Velem nem beszélhetnek így... Szinte le mertem fogadni, hogy a laynarvis talpnyalója az unikornis, de a másik szarvas mént is ide soroltam volna... míg meg nem szólalt, hogy ő aztán senkihez nem akar tartozni. Lassan megvan a felállás... A csíkos ló nevét is megtudtam, bár hovatartozását nem... majd a Raesal-ként bemutatkozó mén jól megbámulta, majd megdícsérte Malacath-ot. Erre ő előrecsúszott és feltekeredett lazán a nyakamra, majd onnan figyelt a továbbiakban. Nem gondoltam, hogy kellene nekem bármit is reagálnom erre, Malának szólt a bók.
Nem akartam beleszólni a mének hencegő, "kihanemén" játékába, inkább csak információkat szerettem volna gyűjteni, ha már ilyen kellemetlen a társaság. Sosem árt ha a ló fel van készülve a közelgő fenyegetésre.
Az örökkévalókról beszéltek. O'mane szerint nem mind gyilkos és találkozott is eggyel, de azért én tartottam tőlük... Azonban nem tűnt nagy színésznek, így elhittem amit mond... Inkább neki hiszek, mint ennek a két veszett "alfahímnek".
Raesal közelebb lépett a csíkos lóhoz, majd megfenyegette. Nem igazán akartam épp ma szemtanúja lenni egy gyilkosságnak... szemeimben nem félelmetesnek, inkább megszállottnak, és bolondnak hatott a sokszarvú mén.
Kissé távolabb tőlük lefeküdtem a fűbe, jelezve, hogy nem érdekel a gyerekes "ki-tud-nagyobbat-mondani" versengésük: - Raesal, ti találkoztatok már örökkévalóval? Vagy csak O'mane-nak vannak tapasztalatai? - kíváncsi voltam, mert ha egy szemtanúnak nem hisznek, hanem a tündérmeséknek, akkor elég csőlátásúak. Hangom teljesen kiegyensúlyozott volt, érzelem mentes és hűvös. |
Light bólintott a Fenrir nevezetű lóval kapcsolatos válaszomra. Egyre jobban érdekelt, vajon kit hasonlít hozzám.
Társaságunk vészesen megszaporodott, ez pedig nem volt ínyemre. Hamarosan besétált közénk egy újabb ló, s ha nem vettem volna észre a hátán csücsülő kígyót pillantásra sem méltattam volna. Formás, szép kanca volt egy egyszerű mén számára, de nem az enyémre. Számomra csak egy volt a sok birka közül, akit feláldozhat a ló, ha az istenek úgy kívánják.
De a hátára tekeredett fapiton felkeltette érdeklődésem. Az állat zöld pikkelyein visszaverődött a napfény, s látszólag nyugodtan pihent társaságunk új tagjának hátán.
Egy teljesen nyilvánvaló kijelentéssel indított, majd kijelentette, hogy ő sem ménestag. A kígyóból nem jöttem volna rá...
- Larok óvjon attól, hogy valaha is méneshez tartozzak. - horkantottam fel. - Raesal - biccentettem felé ridegen. Szerettem volna elterjeszteni a nevem a világon, így nem volt okom eltitkolni azt. - Szép kígyó.
Light irigylésre méltó gúnnyal produkált választ, én pedig mégjobban bántam, hogy ilyen jómodort neveltek belém azok az ostoba unikornisok...
Mindenesetre jómodoromnak nem volt ideje felülkerekedni rajtam, ugyanis O'mane fojtatta idióta zagyválását, vérem pedig az eddiginél is jobban forrni kezdett. Szemeim lángoltak, álkapcsomat összeszorítottam. Úgy éreztem, szarvaimban mágia kezd termelődni, ám az utóbbi hetek során rájöttem, hogyan tudom azt elfojtani. Nem akartam addig szabadjára engedni, amíg nem tudtam teljesen kontrollálni.
- Nem hiszem el, hogy valaki ennyire ostoba lehet... - fejemet kissé megeresztettem, szarvaimat felé fordítottam - Minden ló, akinek egy csöpnyi értelem is szorult a fejébe képes megérteni, hol a helye - szürtem a fogaim között, dühöm ellenére azonban higgadtan voltam képes beszélni. Lassan elindultam felé, majd a düh helyett egy gyilkos mosoly ült ki arcomra. - Az istenek nem tűrik a bolondokat földjeiken, így hát az lesz a legjobb, ha megöllek. |
Az események gyorsan felpörögtek, mert a fekete szarvas mén azt bizonygatta, hogy az örökkévalók velejükig gonoszak és egy újabb pacival bővült a kis társaságunk. A kígyót cipeló ló csak makogott valamit aztán a két szarvas ménre tekintett. -Üdv én Omane vagyok!- emeltem fel a fejemet és az új patásra néztem. Nem szóltam semmit csak vártam a többiek új mondanivalóját. Majd Light egy kérdéssel bombázott. -Én mit mondtam az örökkévalónak?!.....Nem szóltam hozzá, csak odanyerítettem és amikor észrevett megállt és nem válaszolt............aztán meg elvágtattam. -válaszoltam a kérdésre és újra az új lóra tekintettem. |
Omanénak fölösleges volt kinyitnia a száját, továbbra sem hittem el amit mondott. Mármint nem a szavahihetőségével volt problémám, csupán a története hangzott túlságosan képtelenül. Biztosra vettem, ha tényleg Örökkévaló volt az a ló, az nem bámulna meg egy sima lovat. ~ Mert miért is tenné? Hisz veszélyt úgysem jelent rá. ~ Ekkor azonban eszembe villant egy kósza gondolat.
- Omane, csak úgy kíváncsiságból kérdem. Mit mondtál neki? - Ha nála is valami kapitális baromsággal indított, na akkor el tudom képzelni, hogy egy békés Örökkévaló csak nézett rá, mint borjú az új kapura. Nem értettem mire céloz azzal, hogy “Ahogy elnézem nem te vagy az egyetlen akinek gyilkolási rohama van.” ~ Miért, kinek másnak van még? Talán nekem? Hiszen én egy megjegyzést sem tettem az ügyben, más meg nem igazán tartózkodik a környéken. ~
Biccentettem Raessal Fenrirrel kapcsolatos válaszára. ~ Tuti kedvelnék egymást. ~ Larokos megnyilvánulására nem tudtam mit felelni. Én nem küldtem még lovat akaratlagosan Larok oltárára, de ha a szükség úgy hozná, szemrebbenés nélkül megtenném. ~ Hisz egyszer már öltem. Ha valaki túl messzire megy, azt megszabadítom az életétől. Ellenben jobban szeretek szórakozni a lovakkal, semmint a vérükben fürdeni. ~ Raessal vagy az egóját erősbítette, vagy csak a tényeket mondta ki, ezt nem tudtam eldönteni, de nem zavart különösebben, Omane reakcióját figyeltem. Kíváncsian vártam a reakcióját a nyílt fenyegetésre. Raessal nem nagyon kendőzte el, hogy minden lelkiismeret furdalás nélkül végezne vele.
Nem sokkal később egy kanca érkezett közénk.
- Helló - néztem rá. - Kegyed kitűnő megfigyelő. Megkérdezhetem miből vonta le ezt a magasröptű következtetést? - A hangom eléggé gúnyosra sikeredett. ~ Minek mondja ki valaki azt, ami amúgy is nyilvánvaló? ~ Mint az később kiderült, ő sem volt az Alios tagja. ~ Akkor meg mit érdekli? ~ Nem tudtam dűlőre jutni a témában. Egy kígyót cipelt a hátán, akit a kanca bevallása szerint Malacathnak hívtak. Én azért megkérdeztem volna a kígyót is a témában. |
Sokszor jártam az Alois területein, szerettem itt lenni, és ma is ide vezetett az utam. A hátamon összetekeredett Malacath nem volt éppen a legnyugodtabb hangulatában, éreztem ahogy megfeszül a teste. Ahogy a magas fűben gázoltam, néha vissza-vissza pillantottam rá, és figyeltem ahogy a nyelvét öltögeti. Ez engem is kissé nyugtalanított, de nem láttam senkit a környéken... egy darabig. Aztán 3 ló körvonalazódott ki a láthatáron. Valószínűleg ők is megláttak már engem, de úgy döntöttem meghallgatom miről beszélgetnek, és odaballagok hozzájuk, ha megtűrnek maguk mellett. Sok furcsa pletyka terjengett mostanság... Kíváncsivá tettek. Mala egyre feszültebb lett, én pedig hátrafordítottam a fejem, és hozzáértem az orrommal, hogy megnyugtassam.. Nagy levegőt vettem, és elindultam a lovak felé.
Mikor odaértem hozzájuk megálltam, de nem túl közel, hisz azt sem tudtam kik ők, és mik akarnak. Egy ló, és két unikornis. Semelyikük nem volt ismerős. - Üdv. - köszöntem kimérten, majd végig mértem tetőtől talpig a két unikornist. - Hm. Talán te.. - néztem a csíkos lóra, majd visszafordultam amásik kettőhöz - talán... de ti egyáltalán nem tűntök Alios tagoknak. - jegyeztem meg, félredöntött fejjel, és egy halovány mosolyt is megengedtem magamnak. - de én sem vagyok az... Nesira - szúrtam mondandóm végére a nevem, valami bemutatkozás-képpen. Malacath is kíváncsi volt az idegenekre és lassan előrecsúszott a hátamon, egészen a maromig, éreztem ahogyan kissé kinyúlik a teste, és valószínűleg jobbról kerülte ki a nyakam, hogy előrelásson, hiszen arra pillantottak az ismeretlen lovak. - Ő pedig Malacath. - tettem hozzá boldogan. Nagyon jó kedvem volt Mala jelenlététől, örültem hogy nem egyedül kellett itt lennem. |
Öntelt elégedettséggel nyugtáztam a Light szemében felcsillanó egyetértést, szinte már egy sejtelmes mosolyra is futotta, ám ennek még nem jött el az ideje.
Következő kérdése kissé meglepett.
- Fenrir? - szép név. - Nem, sajnos még nem volt szerencsém összeismerkedni vele. De ezesetben úgy érzem egyszer meg kéne ejtenünk egy találkozót. - halványan ördögien elmosolyodtam. Hamarosan válaszolt is a kérdésemre. Bólintottam.
- Igen, ők csupán apró részletek a világ történelmében, és jó ideig azok is maradnak. Bár bevallom, nem teszek különséget tisztavérű, és tisztavérű között, ha arra kerül a sor, hogy fel keljen áldoznom őt Larok oltárán.
Light már-már könyörögve nézett rám, amint meghallotta O'mane szavait. Ő is akkora marhaságnak találta őket, mint én, azonban szóban nem nyilvánította ki nemtetszését. O'mane azonban csak folytatta, szinte fittyet hányva nyílt fenyegetésemre.
- Akkor összetéveszthetted valamivel. Az örökkévalók bosszúszomjasak, vérengzőek és nem állíthatja meg őket semmi és senki. - léptem közelebb fenyegetve, aztán hatásszünetet tartottam és ördögien elmosolyodtam. - Ahogy engem sem. - felnevettem, holott még nem is láttam meg ábrázatát. A következőt hasonló üdeséggel fogadtam. - Ennek örülök. Bár nekem nem gyilkolási rohamaim vannak, én hidegvérrel gyilkolok meg mindenkit. - mosolyogtam rá megvillantva fogaimat. Aztán kapargatni kezdte a földet és szemét rajtunk tartotta.
- Félsz talán? - közelebb léptem fenyegtően, továbbra is fenntartva baljós mosolyomat. Jól szórakoztam. - Felőlem táncolhatunk, ha úgy tetszik. Larok már szomjas, régen áldoztam neki... |
-Nem vagyok szellem, de az az örökkévaló egyáltalán nem volt barátságtalan, de azért jól megnézett magának.- mondtam és felemeltem a fejemet. -Ahogy elnézem nem te vagy az egyetlen akinek gyilkolási rohama van.- mondtam és kapartam a földet a patámmal. Hatalmas patám csak úgy aprította a füvet. Nem gondoltam semmire csak a két szarvas lovat néztem. Light-ra néztem, majd a Gyilkos pacira. -Ugyanmár nem minden örökkévaló gonosz! legalábbis szerintem.- járt a fejemben. |
Raesal Forsante szubkultúrájáról alkotott véleménye az utolsó szóig a kellemetlen és nagyon dühítő igazságot tartalmazta.
- Nem ismered véletlenül Fenrirt? Nagyon hasonlóan vélekedtek. - Jutott eszembe. Pontosan tudtam, Fentir legalább annyira gyűlöli a Forsatékat -ha nem jobban- mint Raesal. Nem kifejezetten kedveltem a Forsantét, bár nem akartam kiírtani őket, hisz az anyám is közéjük tartozott. De azt be kellett ismernem, komoly problémát jelenthetnek a Kút vizének megszerzésekor. Már biztos voltam benne, hogy mindent el fogok követni a “nemes” célért, s a végén kortyolok a vízéből. Nem érdekelt az ár. Na jó, egy kicsit. Voltak dolgok, amiket nem áldoztam volna fel célom oltárán.
- Az Aliosra és a Cornusra gondolsz? Hát… nem igazán hozott velük még össze a sors. Szerencsére. Fantázia és mágia mentes társaságnak tartom őket. -
Értetlen, és szinte már segélykérő pillantással néztem Raesalra. Az értetlenség mélyen kiült az arcomra. ~ És még él? Az egyetlen békéssel futhatott össze. Vagy csak átverték. Ez a valószínűbb. Én is találkoztam már pár Örökkévalóval és csak az indák miatt nem tudtak megölni. ~
Jól szórakoztam Raesal monológján. ~ Hát igen, kábé ennyi lehetett az esélye. ~ |
Light egy pillanatra elgondolkoztatott, de természetesen személyes érzéseim felülkerekedtek rajtam, így egyértelmű választ tudtam adni.
- Számomra a Forsanték számítanak az abszolút ellenségnek. A pillangókergető életmódjuk a leghaszontalanabb és legalávalóbb, amit valaha láttam. Olyannyira el vannak varázsolva a saját, idealista eszméikkel, hogy egy egész szubkultúrát építettek köré. Amit persze saját maguknak ellentmondva erőszakosan próbálnak ráerőltetni a társadalomra... - Az utolsó szavakat már csak szűrtem a fogaim között, indulatom azonban elszált és nem vezettem le beszélgetőtársamon. Light kiérdemelte a szememben, hogy ne akarjam megölni, ez pedig igen ritka volt Seminaryában.
- Mit gondolsz a többi ménesről? Az előbb említett két ménes egyértelműen szélsőséges eset, érdekelne azonban mit gondolsz a másik kettőről.
Beszélgetésünket O'mané hangja szegte keresztül újból. Esküszöm kivágom a nyelvét. Sosem tudja befogni? ~ Futott át az agyamon.
A legcsekélyebb mértékben sem értettem a megjegyzését, és a legcsekélyebb mértékben sem hittem neki.
- Természetesen. Én pedig épp tegnap este táncoltam egy unikornisszarvú majommal az Abduhla sivatagban. Rögtön azután miután egy szaltóval leugrottam az Eckhnatáról. - felhorkantottam és éles tekintetemet az övébe fúrtam. - Ha ez valaha is igaz lett volna, akkor is csak a szellemeddel cseveghetnénk. Ez mondjuk negativum, mert, ha te már szellem vagy, akkor nem enyém volt a megtiszteletés, hogy megöljelek. |
[45-26] [25-6] [5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
