|
Témaindító hozzászólás
|
2016.01.31. 19:51 - |
Kathach + Enerith Altera + Zephüros + Hlín + Wydovn
+ később: Alou, Fenrir, Neolit Fate, Azmodeus
*Zárt játék* |
[61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
 Az események felgyorsultak. Alou is megjelent; jelenléte kiszakított belőlem egy jóleső mosolyt. "Épp a legjobbkork edvesem.'"
Öblös horkantással fejeztem ki elismerésemet igencsak erőteljes rúgása láttán. Kathach a földön volt. Most vagy soha!!
Zephürosz kis hegyi beszéde egyáltalánn em hatott meg. Nyerítve felnevettem.
- Ha azt hiszed, hogy ettől most majd jól megtérek.... tévedtél barátom. Fogalmad sincs, hogy a drágalátos Forsante mit művelt velem, csak azért, mert más vagyok. És nem én voltam az egyetlen, aki így járt. A többit úgyse érted meg, te szabálykövető ostoba tollcsomag, nyald csak a vezéred patájának a nyomát... márha túléli ezt a kis kalandot. De a túlvilágon biztos értékeli a személyi kultuszát majd és imádni fogja a rajongásodat, mert nem leszel sokáig az élők sorában....
Csak előbb a vezért kellett elintéznem. Már épp készültem volna bevégezni egy halálos koponyarúgást - abban már volt gyakorlatom ugyebár - amikor megjelent az égen egy fehér, dupla szárnyú pegazus kanca és jókora mágia kísérte, ahogy félresöpörte az enyémet.... majd valamit művelt Kathachal... Körbeölelte am ént am ágiája és annak a teste... felemelkedett.
- Nem, nem, nem, NEM, NEEEEM! - ordítottam magamból kikelve, ágaskodva próbáltam elkapni és visszarántani a pegazusvezért a földre, mint valami ostoba dögevő. De nem értem el. Nem értem el! Visszaestem a földre és dühömben a keményre szikkadt talajt kapáltam, porfelhőt verve.
- Menekülj te gyáva! Mentsd az irháját a bukott vezérednek, hamarosna úgyis megkapom, ami jár! HALLOD?! A HÁBORÚT NEM ÁLLÍTHATOD MEG!
Őrjöngve felvihogtam ismét - Komolyan Fenrir, most őrülsz meg, pont most? - majd tekintettem a jelenlévőkre szegeztem, hogy felérjem, hogy alakulnak az események. De al ényeg megtörtént; Kathachot a legkönnyebb beugratni egy háborúba; és remélhetőleg ez a támadás megtette a hatását.
Ja és Hlínt még mindig megölhetem. |
 Szárnycsapásaim eszméletlenül gyorsak és sűrűk voltak, s azon csodálkoztam, a szárnyaim hogyan nem akadnak össze. Mi több, a légörvények is elkerültek. Na most vagy páratlanul szerencsés voltam, vagy Mai’nan ténylegesen egyengette az utamat. Ettől a gondolattól pedig csak még gyorsabban repültem. ~ Nagyon nagy lehet a baj, ha egy szellem ilyen messzire megy. ~ Már előre is féltem attól, amit találni fogok az Eurayléban. ~ Már ha találok ott bármit is. ~
Nos találtam, de annak sokkal jobban örültem volna, ha nem lelek ott semmit. A látvány ugyanis borzasztó volt. Kathach a saját vérében ázott és szörnyű sebek hirdették a testén a mágia kegyetlenségét. Az összes ló, amely a sötétséget képviselte megjelent itt. Éreztem mocskos mágiájukat, amely szinte fojtogató ködként lepte be a környéket. Azonban másfajta mágiát is érzékeltem, amely nem a sötét lovaktól származott, mégis hihetetlenül rossz érzést hozott felém. A felemás szárnyú kanca felől jött. ~ Igen, belőle Örökkévaló lesz. De most ne törődj vele! Van fontosabb dolgunk is! ~ Mai’nan szavai kiragadtak döbbent kábulatomból. Azonnal Kathachra összpontosítottam. Leszálltam mellé és eltérítettem a felénk nyújtózó lángnyelveket. A támadásnak szerencsére nem mi voltunk a célpontjai különben igen bajos lett volna az előbbi műveletem.
Egészen közel léptem Kathach fejéhez, úgy tűnt még magánál van. Lenéztem rá, s egy pillanatra páni félelem fogott el. Nem tőle féltem. Nem is a tőlem nem messze álló gyilkos bagázstól féltem. Hanem az emlékeimtől. Egy bizonyos emléktől. Elmém eme képében én feküdtem legyőzötten a földön, s a bátyám emelkedett felém, dühösen fújtatva és ágaskodva. ~ Meg akart ölni. ~ S az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy mielőtt lesújtott volna, Kathach nevét üvöltötte.
Kényszerítettem magam, hogy felnézzek a többi lóra. El kellett terelnem a gondolataimat erről a tébolyról. Erősen koncentráltam, s éreztem, ahogy megnyugszom. Érdekes, hogy néha egy halom vérre szomjazó ló látványa milyen nyugalommal képes eltölteni a ló csikóját. ~ Az emlék elől a valóságba menekülni… létezik ennél reménytelenebb eset? ~ De most volt fontosabb dolgom is az önsajnálatnál, az ráért később is.
Mágiámmal könnyedén és rendkívül nagy óvatossággal fontam körbe Kathach ernyedt testét. Igyekeztem minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Szárnyaimat széttárva emelkedtem el a földtől, s a varázserőmmel emeltem fel magamhoz Kathachot. Miután biztos voltam benne, hogy nem ejtem le, begyorsultam és a lehető leggyorsabb, még biztonságosnak ítélt sebességgel repültem. Igyekeztem megszabadítani őt Fenrir roncsló mágiájától, ami többé kevésbé sikerült is. Itt értek utol azok a gondolataim, amelyekre eddig nem volt időm. ~ Nyíltan megtagadtam Kathach parancsát. Ez…. Jobb bele sem gondolni. ~ Azonban a valamivel alattam, többé kevésbé egyenletesen szuszogó mén látványától kicsit jobban éreztem magam. ~ Elvégre az életét mentettem meg. ~
/Mana elviszi Kathachot/
|
Zeph: A világ felbolydult körülöttem. Neolit Fate savas esőt idézett, amin nekem lehetetlen lett volna átjutni, nincs mágiám. Azmodeus, Fenrir, Alou még mindig Kathachnál volt de nem tudtam hozzájuk férni. Wydovn szabadjára engedte a kčk tüzet, ami rendesen telibetalált. Köpenyem, sörényem lángra lobbant, öltözetemet el is égette, szárnyaim kormosak čs tčpettek. Közben az eső is fölém ért...minden egyes csepp kínzás volt, bőröm tele lett mart sebekkel. Az őrült lovaknak nem tudtam semmit sem mondani többé. Végem van. Tántorogtam a sziklákon és mikor elbotlottam, fejem egy éles kővel is súrlódhatott. Utolsó erőmmel rugaszkodtam fel a levegőbe megtépázottan. Hallottam még mindent, ami a felhő túloldalán zajlott. Ne! Nem hagyhatom itt Kathachot! És Hlínt! Ne menjek el... Hiába küszködtem önmagammal. A lábaim és a szárnyaim ösztönből cselekedtek, menekültek a pokol elől. Láttam Wydovn mágiáját, és sajnos azt is hallottam amit mondott. Teljesen felborult minden magam körül, láttam az esőt rámküldő ló önelégült pofáját, ahogy látja hogy gyáván menekülök...összesen talán 2 méteres magasságban repültem meg-megrogyva. Segítség kell...nem bírok egyedül...velük. Kiprčseltem magamból még egy kiáltást:
-Kathach! Visszajövök... - a helyszín távolodott, én pedig...egyre távolabb kerültem az ébrenléttől.. .
/Zeph félholtan távozik ideiglenesen/ |
 Kathach összeesett. Nem is csodálom, hiszen a társaság nagyobbik része őt támadta.De hát ez volt a céljuk is, nemde?
Nem érdekeltek a többiek. Úgy éreztem, megálíthatatlan vagyok, és bárkit meg tudnék ölni.Éreztem hogy az ellőbbi csupán egy kis töredéke volt valódi erőmnek.
A mén önelégült vigyorral válaszolt kérdésemre. Gondolkoznom kellett volna előbb! Nem hiába volt annyira biztos magában. Felém kerekedett -bár nem olyan könnyen mint én az előbb- és a szárny vakítóan kezdett világítani. Hunyorogva figyeltem, ahogyan két hosszúkás valami jelenik meg szárnyaiban, és felém közelít. Fel akartam röppenni ismét, ám az egyik izé rátekeredett piros szárnyamra.A tűz elaludt rajta, de a tollaim mintha csak megkeményedtek volna, nem engedték, hogy a kígyó úgy szorítsa mag, hogy kárt tegyen benne. Halovány fehér fényét a piros tollak lilás fénnyel verték vissza. Gyorsan manőverezve ezt a lila fényt támadóm szemébe vezettem,amitől néhánszor nagyot pislogott. Áhá! Újabb dolog ami jól jöhet! Szóval ha valami erősebb fényt vernék vissza talán még is vakulna az akinek a szemébe irányítom.
Hamarosan éles fájdalom nyilalt a nyakamba. A másik kígyó belém harapott, majd láábamra tekeredett, én pedig a földre rogytam. Sipítozó hangon suttogtak nekem. A mén talán azt hitte, hogy ennyi. Hogy legyőzött. Ezt egy oldalbarúgással is tetőzte. Felszisszentem a fájdalomtól. Összeszorítottam a szememet. Tűrtem.
~Talán azt hiszi, hogy ennyivel el lehet intézni Téged?!~szólalt meg a hang. Hirtelen kinyitottam a szememet, és elismételtem, görcsösen nevetve:
-Talán azt hiszed, hogy ennyivel el lehet intézni engem?!-vigyorogtam magam elé bámulva. Aztán vártam. Megvártam a válaszát. És úgy cselekedtem.
A lábamra tekeredett kígyóhoz hajoltam, ami mégegyszer belemart a nyakamba, én pedig... Fúj! Te jó ég, az istenekre mondom, nagyon undorító dolgot tettem. Elharaptam a kígyó torkát. Pfüjj!
De nem vérzett, egyszerűen fehér köddé vált. A ménre is hatással volt ez, bár nem nagy mértékben. Lehet, hogy öszezavarta, vagy fizikai sebedülést okozott rajta, nem tudom.Idő közben a kék szárnyamon is kialudta tűz. Tüdőmet teleszívtam levegővel, s elképzeltem, ahogyan egy kék tűzburok vesz körül. Erősen koncentráltam rá, kihasználtam, hogy a mént összezavarta egyik kígyója elvesztése.
~Nincs olyan nagy varázsereje, mint Neked!~suttogott a hang.
-Nincs olyan nagy varázserőd, mint nekem!-suttogtam én is, bár a mén nem hallhatta, ugyanis a tűzburok megjelent. Feltápászkodtam, és belemrátottam mindkét szárnyamata kékségbe, mire azok magukba szívták.-Most én jövök.-vigyorogtam és laza szárycsapásokkal a levegőbe termettem. Széttárva az égő végtagjaimat néztem elvigyorodva a ménre, majd sajgó, remegő mellső lábaimat felhúztam, és mintha csak rámutatnék a másik pegazusra, összeérintettemfelemás szárnyaim végét.
Ahelyettt, hogy a szárnyamból tört volna elő a kék láng, a földből csapódott ki, ami az egész társaságot váratlanul érte. Nagyobb területen csapott fel, mint számítottam rá, de Kathachig nemért el. Talán a szárnyával érintkezett kissé, nem tudom. A tűz nem volt elég erős, hogy felperzselje a benne állókat, viszont annyi biztos, hogy sok égési sérülést okozott a ménnek, testvérének, Fenrirnek és Zephnek.
A többiekkel ellentétben viszont nem fárasztott ki annyira a mágia használata.
~Mert te Örökkévaló vagy~kuncogott a hang.
-Mert én Örökkévaló vagyok-vigyorodtam el démonian. |
 Fenrir mágiája majdnem rajtunk is átsuhant, szerencsére kevésbé volt erős, mint amit Kathach felé vágott. Gyönyörködésemet azonban Wydovn zavarta meg, aki úgy jött felém mint egy kiéheztetett farkas. ~Ostoba kanca.~ arcomon monotonság ült,jól tudtam mire is készül. Csak annyi a bökkenő, hogy nem fog összejönni neki, bármit is tevez.
-Gyere aranyom, lássuk csak mire vagy képes!-mintha egész életemben erre vártam volna, elégedetten dobbantottam mellső lábammal. Testemet befeszítettem, szárnyaimat fenyegetően kitártam, fejemet pedig lelapítottam. -Meghalsz.-jelentettem ki nemes egyszerűséggel. A fejemen lévő kis szarvak egyesével, fentről fölfelé kezdtek el fehérleni. Mikor a fönti szarvam is átvette ezt a színt, elmosolyodva húztam össze szemeimet, s egy erőteljes szárnycsapással Wydovn fölé kerekedtem. Szárnyaim vakítóan világítani kezdtek, s egyszer csak két, hatalmas fehér kígyó kúszott ki belőlük, amik mellett bokarak és rovarok is előjöttek. Egyenesen a kanca felé vették az írányt, s mikorra elég közel voltak, az egyik hüllőm rácsavarodott a kanca égő szárnyára,ettől elaludt a kéklő tűz. A másik nyakába harapott, majd behálózta lábait. Erősen fegfeszült rajta mindkettő, míg sárgás szemüket ki nem nyitották, s egyszerre szólaltak meg; -Rossz kislány voltál..-vékony és fülsüketítő hangjuk mardosta a kanca fülét, amit csak hallkan ismételgettek neki.
Wydovn ugyan nem volt elég magasan hogy nagyot puffanjon a földre, de épp elég nagyot csapódott ahhoz hogy tekintélyes sérülést szerezzen. Lassan leereszkedtem hozzá s megköszöntem a küzdelmet egy kisebb rugással az oldalában. -Ne kezdj ki olyanokkal, akikről fogalmad sincs mifélék.-fújtattam oda neki. -Talán kegyelmezek az életednek, talán nem.-rápillantottam a fehér kígyókra, akik mégjobban szorítani kezdték a kanca testét. Érdes pikkelyeik dörzsölték a testét, nagy fájdalmat okozva neki. -De ez rajtad is áll.-léptem el mellőle.
Addigra Kathach is a földön volt már, mert drága Alou is odavágott neki egy jókorát. Mennyei látvány volt látni ahogy még próbál küszködni, de lábai nem engedelmeskednek neki. ~Szomorú vég.~ Zeph beszámolóját még figyelembe sem vettem, szerencsére testvérem megmondta a magáét, így nem éreztem szükségesnek hogy én is mondjak valami kioktatót. A mágiámtól felpesdültem, úgy éreztem már semmi és senki sem álhat utamba, mert azokat mind leküldöm a pokol legsötétebb bugyrába.. |
 Fenrir, gondolom én véletlenül felénk is küldött pusztító mágiájából. Hagytam, hogy az én mágiám is életre kelljen. Ellenben ahelyett, hogy “kivédtem” volna a csapást, eltérítettem Kathach felé. ~ Kár lett volna azért a jó kis pusztítómágiáért. ~
Wydovn elhúzott a lótúróba, Kathach pedig elég csúnyán el lett intézve, ráadásul még Alou is felbukkant, aki rögvest azzal is kezdte a köreinkben való pályafutást, hogy alaposan oldalbarúgta Kathachot. A hős vezér összerogyott, én pedig elégedetten szemléltem az eredményt. ~ Éppen ott van, ahol lennie kell. És mi nem is kellettünk hozzá. ~
Zephüros szavaira nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek. Végülis az utóbbi mellett döntöttem.
- Na ne röhögtess Zephüros! Ezt még te sem gondolhatod komolyan! Nem a saját népünk ellen küzdünk, hanem éppen a mellett. Miért lenne jó egy olyan rendszer, ahol minden az elnyomáson alapul? Hiszen minden ló szabadnak született. Miért nem dönthetnek ők a sorsukról? - ~ Na milyen kis filozófikus lettem én itt! ~ Vigyorogtam magamban. Nekem ezek semmit sem jelentettek, ellenben remekül be lehetett olvasni egy olyan lónak aki a múltjában erre vágyott… - Igazából sajnállak Zephüros. Szánalmas vagy. Úgy ragaszkodsz ahhoz a lóhoz, mintha az életed függene tőle. Pedig egyszer már kitaszított. Honnan veszed, hogy nem tenné meg még egyszer, ha az érdekei úgy kívánják? - Csak megcsóváltam a fejem. ~ Mégis hogyan lehet egy ló ilyen idióta? ~ - De tudod mit? Most fájdalmas leckét fogsz kapni az élettől. - Nos valójából már távozásra akartam adni a fejem, mert Kathachot már így is szépen elintézték, egy kósza rúgás már nem osztott és nem szorzott volna, tehát tök feleslegesen emeltem volna fel a patámat. ~ Én pedig nem csinálok felesleges dolgokat. ~ Most azonban mégis maradtam. ~ Egy kicsit elagyabugyálom ezt a szerencsétlent. Nehogy a többiek útjába álljon. ~ Ahogy annó Zeph csinálta, úgy rohantam én is felé, akár egy veszett medve. Teljes erőből csapódtam neki. Kicsit elszámoltam magam és együtt gurultunk le a köveken. ~ Hogy ezt is pont egy lejtőn sikerült kitalálnom! ~ A kövek okozta kisebb nagyobb karcolásokról és horzsolásokról tudomást sem véve pattantam fel. Elálltam a Kathachoz vezető utat és széttárt szárnyaimból előhívtam a fekete ködre hasonlító mágiámat. Az teljesen körbeölelt minket. A fekete felhőből néhány csepp a földre csöppent. Erősen savas kémhatású lehetett, finom sziszegés kíséretében pezsgett a föld körülötte. ~ Hmm… érdekes. Kellemes lehet mindezt a saját bőrödön tapasztalni. Ezen juss át, ha tudsz Zephüros! ~
- Remélem tudod, hogy nem foglak átengedni. Le kell győznöd, hogy bálványozott vezéredhez juthass. - |
 Felforrt a vérem a harc láttán. Ezek a lovak mind vérben fürdenek. Kathach! Teljesen a földön hever,akármelyik elborult ló rámérheti a kegyelemdöfést. Megszólalt a fejemben egy hang. Menned kell, Zephüros! Ha meg is halsz, azt nem gyávaságból fogod tenni! Kathach életveszélyben van. Te vagy itt az egyetlen, aki az ő oldalán áll és segíteni is tud. Ösztönösen indultam meg a harctér közepére. Nem hittem a szememnek. Minden annyira össze volt kutyulva, hogy az egész világ lelassult körülöttem. Fejemben kavarogtak a gondolatok: Mentsd meg őt! De meg fogsz halni! Félre kell állítanod a háborút! De hogyan? Nem volt idő ép čsszel gondolkodni. Szó nélkül teljes erővel rohantam Kathach irányába és nagy lendülettel löktem félre Fenrirt a mágiájänak oltalma alatt. Nem foglalkoztam vele, egyenest az én vezéremhez siettem. Minden utamba kerürő bolondba rúgtam egyet, mígnem lefékeztem a pegazus előtt. Itt feküdt előttem a porban, de az én szememben még mindig nagy volt. -Ne aggódj! Nem hagylak cserben... - suttogtam Kathachnak čs Azmodeusékhoz fordultam -Miért jó nektek a háború? Azmodeus, Neolit Fate! Ti a saját nčpetek ellen küzdötök! Fenrir, te meg miért esküdtél bosszút a Forsante ellen, holott tudtad hogy ha másként viselkedsz, nem taszítanak ki?! Ezen az alapon tehetném én is ugyanezt vele, mert ők is kitagadtak! Attól még, hogy elveszitek mások életét, nektek nem lesz hosszabb létetek! Miért teszitek mindezt meg azčrt a gyilkos Kútért? -mindezek ellenére tudtam hogy ezek a lovak nem állíthatók meg épeszű érvekkel, így felvettem egy harcias állást... |
 Erőteljes szárnycsapásokkal tudtam csupán magamat a levegőben tartani, éreztem, hogy erőm lassacskán elhagy, hogy ennek a harcnak hamar vége lesz. De nem futamodhattam meg, az nem csak engem, hanem a ménest is gyengének mutatta volna...
Leereszkedtem, a tűzoszlop pedig úgy tűnt el, ahogy keletkezett. Pillanatok alatt elfoszlott, így megláttam Hlínt. A lehető legrosszabb bőrben volt a Fenrirnek nevezett unikornisnak pedig legnagyobb vágya volt megölni őt. Természetesen csak utánam, ugyanis az itt összegyültek mind azért vánszorogtak elő üregeikből, hogy megölhessenek.
Wdyovn pedig a lehető legnagyobb mértékében látszott őrültnek. Ahelyett, hogy támadóim pártjára állt volna felváltva ugrált köztem és közztük. Felváltva szorta ránk mágiájának csapását. Most az egyik ellenséges mént szemelte ki magának, lángoló szárnyakkal indult meg felé.
Aztán Zeph tűnt fel a sötétből, bátor szavakat hallatva, büszeségtől telve, az én oldalamon. A ménes oldalán, aki kitagatta. Menj Zeph, amíg elmehetsz... futott át a gondolat agyamon, de nem voltam képes azt szavakba önteni. Nem volt merszem, ezt szavakba önteni.
Fenrir folytatta a támadást, én azonban csak figyeltem, ahogy szemei lángokban úsznak, patáin fénylenek és hatalmasat dobbant velük a földön. Hatalmas, izzó villámló mágiagolyó tartott egyenesen felém. Csak terjed, és terjedt, homokká porlasztva a kősziklákat, elemeire pontva még azt a pár, apró bogarat is, amely itt megélhetett. Az utolsó pillanatban eszméltem fel és kezdem testemköré aranyló pajzsot építeni, apró darabokból, kínkeservesen. Ám ez nem ért semmit. Ahogy Fenrir izzó mágiája találkozott az enyémmel, pajzsom úgy porladt szét, mintha sosem létezett volna, a mágia telibetalált. Elsötétült előttem a világ.
Felüvöltöttem fájdalmamban, élesen, hangosan, mégis könnyek nélkül. Csontig hatoló, nyüszítő, megadó üvöltés volt, nem egy vezérhez méltó. Fenrir mágiája találkozott a testemben összegyülltel, így a robbanás következtében hátrataszítódtam. Lábaim rogyadoztak, szédülni kezdtem, s habár nem égtem el elvenenen, testemen ezernyi vágást eredményezett a porlasztó mágia. Ezernyi, mágiával telt vágást, melyek parazitaként falták fel életerőmet.
Kábultan, szédülten hallottam csupán egy újjonnan érkező szavait egyenesen mögülem, s habár nem értettem teljesen őket tudtam mi a szándéka. Pillanatok alatt ki is vitelezte tervét. Belémrugott, lábaim pedig végleg elvesztették erejüket. Összerogytam, akár egy rongybaba. A földre kerültem.
Már meghallhattam volna, de a bosszú éltetett. Vérem, amely a földet ásztatta örök emlékeket égetett agyamba. Azonban, ha nem is véreztem el ott helyben, biztos voltam benne, hogy valamelyik ló beviszi az utolsó csapást is. |
Alou: Kellemes, ráérős tempóban haladtam az Eurayle felé. Nincs is kellemesebb időtöltés egy fülledt délutánon, mint háborút szítani...nincs mese, ez a kedvenc hobbim. Elégedett voltam az elém táruló látvánnyal. Útközben körém gyűltek a farkasok, akiket elküldtem ugyan, de a közelben akartam tartani őket vész esetén. Hidegvérrel andalogtam Kathach mögé a felfordulásban. Kétsčgkívül ő volt itt az esemény fénypontja -Még mindig nem unod a lófrálást a ménesek között? Ejnye ejnye Kathach, hát szabad a ménesedet magukra hagynod? - vihogtam és hatalmasat rúgtam belé hátulról. Fogammal ráharaptam egy tollára és nagy lendülettel húztam ki. A földön heverő Hlínre sandítottam -Látod, neked sem kellett volna beleütnöd az orrod abba amihez semmi közöd... - mormogtam neki a fogam között és csak egy kisebbet rúgtam bele. A mágia amúgy is leteperte... |
 Fájdalom. Ezt éreztem. Hihetetlenül nyers, erős, színtiszta fájdalom. És égett hús szaga - a saját húsomé. A földön feküdtem. Fenrir mágiája nekem csapódott és nem Kathach-nak - hála az égnek - így viszont én kaptam telibe a sötét mén gyűlöletét. Csoda, hogy életben maradtam, mivel nem vagyok varázsos ló, ezért nem sok mindent tehettem az unikornis ellen, de úgy látszik, még szükség van rám....
Sajnos nemigen tudtam egyből felpattanni, lábaim hasztalan kaszáltak a levegőben, ahogy az oldalamon hevertem és próbáltam valamit - bármit - is tenni. De képtelen voltam arra, hogy felhúzzam a súlyomat, a vállam elég csúnyán megégett, nem bírtam felállni. Valamennyire érzékeltem a történéseket körülöttem; kéket és ismét pirosat láttam. A helyzet kezdett kicsúszni az irányításunk alól.... |
Az utolsó pillanatban Hlín beugrott Kathach elé és taszított rajta valamennyit, de nem volt könnyű dolga a jól megtermett szárnyas ménnel, így inkább holmi pajzsként fogta fel a mágianyalábomat.
Az üvöltése zene volt füleimnek.
Bár egészen hihetetlen, hogy életben maradt. Úgy látszik, a szellemei most az ő pártját fogják.
Nyerítve felröhögtem, hangom visszhangzott a levegőben.
- Elegem van a kis játékaidból, Hlín! Már réges rég végeznem kellett volna veled is! - címeztem neki a mondandómat, majd felágaskodtam és hatalmas lendülettel csapódtam vissza a földnek. Összeszedtem minden csepp mágiámat, amit csak találtam, sőt, még a tettemnél lebegő sötét mágiacsomóból is sikerült egy jó adagot merítenem, így hirtelen sokkal több mágiát éreztem magamban, mint előtte bármikor. A vörös fény körberagyogta feketés-pirosas testemet, a szemeim felragyogtak - csakúgy, mint Wydovnnak. A ciánkék és a vörös szinte lyukat égetett a koponyámba - szabályszerűen fájtak, égettek a saját szemgolyóim - de nem igazáné rdekelt, meglovagoltam a pillanatatott. Erősebb voltam, mint bármikor előtte és mivel tudtam ,hogy ez sajnos múló állapot, így ki akartam élvezni minden másodpercét. Kábé ilyen érzésre számítottam akkor is, amikor a Kútból sikerül végre innom.
A mellső patáim csapása nyomán más is történt, mégpedig szabályszerű vörös villámszőnyeg vágott végig a poros, kemény, forró és száraz földön, úgy ámblokk az egybegyűlt társaság felé. Ezer bocsánat szövetségesek, de ha megsütök mindenkit, beleértve az ellenségeiemt is, akkor legyen, járulékos veszteség.
Közben a felemás szárnyú pegazus kanca is magánakcióba kezdett és igencsak tetszett, amit láttam tőle. |
A társaság felett gyülekeztek a viharfelhők. Néhányan már észrevettek. Rrremek... Ámbár már-már kialakult a harc helyzet. Annyira feszes volt már a levegő, hogy bármelyik pillanatban elszakadhatott. Elég a rejtőzésből. -Sosem gyűlt még össze ilyen sötét társaság itt. Elsősorban Fenrir, Azmodeus és Neolit Fate értse ezt magára... - mondtam határozott, erős hangon. Minden eddigit hallottam, és már úgysem érdekelt hogy észrevettek. -Á, Fenrir, csaknem a Kútra fáj a fogad? Képzeld, akkor sajnos sokáig fog még sajogni...menj fogorvoshoz - bizonyítani akartam Kathach előtt hogy engem nem egy nyeszlett, törött fából faragtak. Hlín nem biztos hogy helyesli az effélét, ez egy pillanatra elbizonytalanított,de annyira rövid ideig, hogy meg sem rezdült az arcom. |
Fogalmam sem volt, hogy most mit teszek. Vagy hogy hogyan teszem. Mindez végig bennem lakozott, s csak arra várt, hogy felszínre törjön...?
A hang talán két-három hónapja szólalt meg először a fejemben.Hasznos tanácsokkal látott el, s úgy gondoltam, nincs vele baj, hiszen sok lárom nem adódott belőle. Azóta egyre többször mondta mit tegyek, és hogyan tegyem. Kezdtem a bábjává válni.
És most, hogy minden dühömet kiersztettem, mert szabadságra vágytam, előjött ez a valami. A valami, amit mágiának, vagy varázserőnek neveznek, és állítólag a többi lónak kevés van belőle. De úgy tűnik éppen elég, hogy kitörjön egy háború.
Az egyik ismeretlen mén rámkiálltott.Többet!~visszhangzott a fülemben.
Csupán ekkor mértem fel a helyzetet. A földből előkerült lángnyelvek lassan visszahúzódtak, de a szárnyam még mindig kék színű tűzzel égett. Kupolát formázva két oldalamon néztem végig rajta:
~Hol vagy?!~érdeklődtem a hang után:~Miért nem éget engem?!~vontam kérdőre. Semmi válasz. Úgy érzem, soha többé nem fog megszólalni.
Csapkodtam vele párat, hátha elalszik, de csupán azt értem el vele, hogy pillanatok alatt a levegőbe kerültem. Mintha megerősítene. Mintha támogatna. Úgy éreztem ismét élek, ezért s mosolyodtam el. Olyan őszinte mosoly volt, mely már rég nem került az arcomra. Erőteljes szrnycsapásokkal emelkedtem magasra.
-Még!-nevettem.
Kathac fölé emelkedtem, de nem álltam meg. Még akartam, még többet. Már olyan magasan voltam, ahol még sosem jártam. A levegő ritka volt, és lassan a felhők fölött jártam. A szél tépte a sörényemet. Mikor úgy éreztem, elég magasan vagyok, széttártam a szárnyaimat, és lassa körözni kezdtem.Végre szabadnak éreztem magam. Nem olyan szabadnak, mint a Laynarvisban. olyan szabadnak, amilyenek csak.... Csak az örökkévalók lehetnek.
Kötöttségek nélkül, pont mint én.
Már nem volt okom arra, hogy vigyázzak másokra. Most még a testvérem sem érdekelt. Az a Wydovn végleg meghalt, akit érdekeltek mások. Vettem egy mély levegőt, és hirtelen magam mellé szorítva szárnyaimat zuhanórepüléshen indultam meg. Szemeim csukva voltak, s ahogyan kinyitottam és megláttam a földet széttártam.
De a szemem nem vörös volt. Nem rózsaszín. Ugyan olyan lila mint amikor visszatükröződött benne a kék tűz. Úgy éreztem, már tudok mindent, azt hogy hogyan kell irányítanom, mit kell tennem, hogy ismét előjöjjön. Dámoni vigyorral indultam meg a mén felé,leeresztett fejjel. Afelé, aki többet akart. Széttártam a szárnyaimat, és ahogy a lábamat felemeltem a földről, kis lángok maradtak a helyén:
-Többre vágysz?-kérdeztem suttogva, mégis normális hangú volt. A szárnyaim végig égtek, s most még nagyobb erővel lángoltak. |
Fenrir megérkezése határozottan “pozitívan” hatott az egybegyűltekre. Legalábbis az én hangulatomra mindenképp. ~ Végre történik valami érdemleges! ~ Fenrir mágiát alkalmazott, az a bolond Hlín pedig megpróbálta ellökni az útjából Kathachot. Majdnem elnevettem magam szerencsétlensége láttára. Kathach mágiája is működésbe lépett. ~ Hmm… érdekes fordulat következett be! Larok, Dastor, remélem nagyon figyeltek. Kathachot, s a békét ma a ti szent oltárotokon fogjuk feláldozni! Remélem tetszeni fog nagyságos gonoszságotoknak! ~ Wydovn is előhívta a mágiáját. Az indulatok pedig szabadjára lettek engedve. Már azon gondolkoztam én is belevetem magam a küzdelemben, amikor testvérem mellém lépett. Úgy tűnt, szerinte még nincs itt az ideje, hogy aktívan résztvegyünk a cselekmény irányításában, ezért én is várakozó álláspontra helyezkedtem.
- Fenrir, most, hogy túlestél a bemelegítésen, akár el is intézheted őket. - Címeztem a szavaimat a sötét unikornisnak. |
Sértegetések. Bántások. Beszólások. Kakaskodások. Minden kipipálva. Ám egyetlen egy dolog még hiányzik. Az ölés. Nyugodt tekintettel végignéztem a társaságon, majd elégedett mosollyal figyeltem a következményeket. Hlín nemes módon beugrott a pegazus vezér éle, gondolva hogy ezzel megmentheti. Pedig nem. Csak rosszatt tett ezzel. Inkább halljon meg most, minthogy szenvedjen, nemde? Egy egyszerű ló erre gondolna, kiben némi sötétség forrtyog, ám ez egyben igaz és alattomos gondolat is. Ki tudja, lehet hogy elfogják és egy szánalmas Laynarvis tag végez a megrendíthetetlen Vezérel. Háh! Míly' sajnálatom lesz majd, az a tudat hogy Kathack küzdött ameddig csak tudott, de mégis veszít. Egyszer mindenkire rávigyorog a sors éles foga. Ám Ki tudja, lehet élve távozik innen, de arra kíváncsi leszek hogy azt mégis hogyan méltóztatik tenni.
Mozdulatlanul figyeltem Fenrir szarvából kiáramló vakító, vörös fényt, szinte az orrom előtt haladt el, egyedül sörényem mozzant meg annak lökésétől. Jól ismertem a mágia minden egyes ágát, tudtam hogy mikor kell meghátrálni és mikor harcolni. A felemás szárnyú kanca igen erős varázslattal bírt, ám ettő sem hatódtam meg igazán, tsiztában voltam azzal a ténnyel, hogy ez még csak a kezdet. Ugyan Kathach is sikeresen kivédte a támadást, ám számíthatott rá hogy több irányból is veszély leselkedik rá. Ha nem gyorsak a reflexei itt fordul fel. A kanca tüze felém is elkezdett terjedni, de elég kevés volt ahhoz hogy beteperje egész testemet. Egyszerű ráléptem az apró lánnyelvre, ami röggtön kialudt tőle.
-Ez semmi! Többet! Erősebbet!-fintorodtam el, bíztatva az idegent hogy ennél mégicsak jobbra képes. Pár lépést viszont hátráltam, hagytam hogy kibontakozzanak a kicsikék. Biztatóan testvérem mellé álltam, teljes monotonsággal és hideg tekintettel az arcomon.
-Remélem nem csak parányi szócsata, meg molyfingnyi mágia használat lesz.-böktem oda neki unottan. |
"Apró Kathach."
A szavak rendkívül sértőek és mégis fájóan igazak voltak. Egy hangya vagyok ebben a világban, egy bogár, amelyet eltaposhatnak. Egy halandó vagyok csupán, olyan akit nem áldottak meg az örökléttel. Öröklét...
A ló fenyegetően közelebb lépett hozzám és csalódottan tapasztaltam, hogy méretben egyezünk, valószínüleg az erőnk is egyenlő, belőle pedig kettő van, valamint a baljós kinézetű unikornis és a magával küzdő Wdyovn. Mellettem egyedül Hlín ált, és valjuk be, ő nem a harcok embere.
Az előttem álló ló felé fújtattam, de nem támadtam, az én terepem itt most a védekezés volt.
Ezek a lovak gyilkolni jöttek.
Kecsegtetően elémlebegett a menekülés lehetősége, hisz' pegazus vagyok, ráadásul az egyik leggyorsabb... Szívem azonban közbe szólt. Tizenöt évet éltem, ha itt kell meghalnom, akkor nem menekülhetek a sorsom elől. De nem akartam meghalni. Nem volt hozzá elég akaraterőm...
Éppen a lehetőségeimet latolgattam, erőt próbáltam magamban gyűjteni amikor Hlín kétségbeesett kiáltással próbált ellöknek a helyemről. Egyenesen felém siklott egy hatalmas mágia-gombóc mely szikrákat vetve izzot vörhenyesen. Hlín pedig meg akart menteni. Egy aprócskát sikerült is arrébb löknie, akkor azonban megtámasztottam magamat és szárnyaimat magam elé emeltem. Az izzó gomboc egyenesen annak csapódott és villámokat vetve robbant fel.
A golyó becsapódása előtt azonban szárnyaim aranyló ragyogást imitáltak, amely egyre csak növekedni látszott, egészen addig, amíg neki nem csapódott az unikornis mágiája.Akkor azonban fémes hangon csattan, majd szikrázva eltűnt, csupán meggyengítve az unikornis mágiáját, amely egyenesen a szárnyamnak csapódott.
Csontjaimban éreztem az égő fájdalmat. Tollaimat néhány ponton teljesen elporlasztotta, majd alaktalanul marni kezdte bőrömet.
Éreztem, hogy szemem felizzik, a levegő pedig -amelyet kifújtam- forrva, gőzként távozott orlukaimon keresztül. Az erő lüktetve öntötte el izmaimat, szárnyam vége pedig aranyosan ízni kezdett. Nem igazán tudtam irányítani, csupán egyik pillanatban a másikról csapott ki egy-egy arany csóva belőle, egyenesen az unikornis felé kúszva. Valamiképp elöntött a mágia, irányítani azonban nem tudtam.
- Kezdődjön a tánc! - kúszott fel egyfajta bizar mosoly arcomra, miközben izzó tekintetemet a támadóméba fúrtam.
Ekkor Wydovn kezdett el akciózni és legalább olyan bizar mágiát produkált mint az enyém volt. Ám ez kétirányba indult el, az egyik egyenesen felém. Felröppentem és kitértem a lángoszlopok elől. Ez azonban elválasztott Hlíntől, akiről még mindig nem tudtam, megsebesült-e...
|
A sok beszéd, üres szavak. Mégis mindegyik egyenként visszhangzott a fülemben. Nem akartam tudomást venni róluk. Kitártam szárnyaimat, s fogalmam sicsen mitől vezérelve;segélykérő pillantást vetettem Kathachra, melyet csak ő láthatott. Ez egy másik Wydovn volt. Akit mindenki gyűlölt kinézete miattt, s ő nem megerősödött tőle, hanem összegörnyedve sírt éjszakákon át. Egy olyan Wydovn, akit egyre inkább elnyomott az idő, akivel együtt elvésztek lassan az szép emlékek, és a mély érzelmek.És ez a Wydovn, most utoljára jelent meg.
Lesütöttem a szememet, és mély levegőt vettem. A hang nem szólalt meg. Pedig midig ilyenkor szokott. Hallgatnom kéne rá?
Mellső patámat óvatosan a földhöz nyomtam és lassan húztam egy darabig. Egy kis kék szikra pattant ki a földből. Meg akartam ismételni a mozdulatot, ám ekkor Fenrir szarva vörösen kezdett izzani. Odakaptam a fejemet, és azonnal a levegőbe szökkentem egy gyors mozdulattal. Hlín arrébb lökte Kathachot, de nem figyeltem, hogy megsebesült-e.
És akkor éreztem, hogy valami megváltozik bennem. Nem tudtam sajnálatot érezni. Nem tudtam arra gondolni, hogy ha bármi rossz mozdulatot teszek, kitör a háború. S bár nem akartam Fenrirt, az elmebajos vándort segíteni, valahol a tudatalattimban erre készültem.
Lassan ereszkedtem le a földre, mint egy falevél. Jobbra-balra dőlöngélve.
Szemem össze volt szorítva. Kinyitottam, s felmértem a helyzetet: Kathac és Hlín előttem jobboldalt, Fenrir és a "szövetségesei baloldalt.
~Itt mindenki az ellenséged. Az ellenségünk.~suttogta a hang, s talán most először mélységes egyetértésben voltunk.
A sörényemben lévő aprócska,kócos tincsből pár csepp kékfoyadék esett a földre. Idegesen kapartam mellette a földet patáimmal, s a folyadék kék lánggal megyulladt. Egy nagyobbat dobbantottam, mire szabályos körben körülöttem nagyobb lngnyelvekben kezdett égni a föld, továbbra is azzal a kék lánggal mint eddig.
Élénk piros színben pompázó szemem most a kék fénytől lilás volt.
Szárnyaim beleértek a tűzbe, s szintén lángba borultak, de nem éreztem. Úgy tűnt, rám nincsen hatással a tűz. Piros szárnyamat Fenrirék felé nyújtottam, mire egyenes sávban indult meg feléjük a kék tűz. Ám Kathach sem maradt ki belőle. Kék szárnyamat felé nyújtottam. Így aztán megmaradt a pártatlanságom!
De hogy is modják?...
A közös ellenség, a legősibb ellenfelekből is barátokat kovácsol.
Reméljük, hogy ez most nem lesz igaz... |
Tudtam, hogy baj lesz. Amikor Fenrir kiküldte azt a mágiacsóvát a sőrényemből pár szál az égnek meredt. Éreztem a testemen az bizsergést - vihar idején volt szerencsém hasonlóhoz, amikor eső nem esett, csak villámlott. Fenrirt a gyűlölet táplálja és am ágiáját nem szabad alábecsülni - amihez csak hozzáér az elpusztul. - Kathach vigyázz! - porbáltam ordítva a testemmel félrelökni az útból a vezért. Ha engem talál el a csóva, biztosan meghalok, de ha ezzel megakadályozom a háborút nem lesz hiábavaló. |
- Dögkeselyű.... ez vicces - ráztam meg a sörényemet. Na, de elég legyen ebből, essünk túl azon, amiért jöttem. Kathach is igazán várta már az akciót. Kétlem Hlín, hogy a keselyűk képesek lennéek mondjuk erre! - mondtam, majd felizzot a szarvam, ahogyn agyot merítettem a mágiából és a vörösen szikrázó mágiám Katach-nak vágódott. Izzot a levegő, mintha villám csapott volna közénk - a varázserőm mindig is kreatív volt. Úgy látszik, annyira utáltam a pegazusvezért, hogy szerettem volna élve megsütni. |
Egy unikornis érkezett közén nyaktörő tempóban. Belül kitörő lelkesedéssel fogadtam Fenrir megjelenését. Persze ez kívülről nem látszott, hisz az érzelmeimet a hosszú évek tapasztalatával már jól, sőt könnyedén palástoltam.
- Öröm veled találkozni, testvér. - Biccentettem felé.
- Mint a dögkeselyű? - Néztem hátra kérdőn a szárnyaimra. - Nem is hasonlítanak. - Mondtam gonosz vigyorral az arcomon. - Amúgy Hlín, mi mindig tervezünk valamit… - suttogtam kísértetiesen. - most talán egy háborút… s megkapjuk, ha akarjuk, ne aggódj! - ~ El fogsz bukni, ha a megállításunkat tervezed. S nem kétséges, hogy azt tervezed. Talán az életeddel is fizetsz érte… ha az a megtiszteltetés ér, hogy saját patájúlag ölhetlek meg. ~
Egyhén felhúztam a szemöldököm, amikor meghallottam Wydovn fogatkozását. ~ Nagy szavak ezek, de nem hiszem, hogy képes lehetsz betartani őket. ~ Többet nem is foglalkoztam vele, még a testvérem szavaira sem. ~ Fiatal és bolond… majd megtudja, hogy a Kúttal nem lehet dacolni. ~
- Ohh, hát ez igazán nagy kár… többet vártam tőled apró Kathach… - Persze számítottam rá, hogy ezt fogja válaszolni. ~ De a kényszer nagy úr… ha látja a pegazusai pusztulását, vajon emellett a lehetőség mellett dönt-e majd? ~ Amikor kimondta a “jöjjenek” szót, esküszöm megsajnáltam egy picit. Pedig ilyet sem gyakran tettem. Hátracsapott füle világos üzenet volt számunkra. ~ Már ráeszmélt a sorsára... ~ Baljóslatúan közelebb léptem hozzá. S már az esélyegyenlőtlenségeket latolgattam. Termeletileg megegyeztünk, s mellettem állt Azmo is, aki hasonló termettel rendelkezett, mint én. Aztán Fenrir, aki ugye még unikornis is. Kathach max Hlínre számíthatott, esetleg Zephürosra, bár lehet, ő gyáván, s rettegve fog bújkálni, amíg elintézük a pegazusvezért. Egy igen fogós kérdés ütötte fel a fejétaz enyémben. ~ Hlín tud egyáltalán harcolni? ~ Már csak Wydovn a kérdéses. De nem hittem, hogy melléállna, hisz lerítt róla, hogy nem kedveli.
Testvérem mellém ereszkedett, s körbesétált.
- De te sem panaszkodhatsz. Gyakran messze túlszárnyalsz engem. - Már automatikusan fordítottam a fejem arra, amerre az ő holttere esett. ~ Nem fogom hagyni, hogy hátbatámadják. Már csak ő maradt nekem. ~ |
[61-42] [41-22] [21-2] [1-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
