|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.06. 19:27 - |
Koral
* Nyílt játék. Gyertek csak!! :) * |
[22-3] [2-1]
 Nem törödtem semmivel és láttam, hogy vihar közeledik. Az a két ló akivel Astra beszélgetett elment, Astrával együtt, így én is távozásra készültem. Szárnyaimat nagyra nyitottam és arra gondoltam, hogy az Alios ménes határai vannak.
/Koral el./ |
 /Sheylah el/ |
 Sheylah szerencsére nem kérdezősködött tovább, amit Eriel egy halk sóhajjal nyugtázott. Nem nézett az unikornis szemébe, inkább az egyre távolodó Astra alakját szemlélte. Ménestársának a jelek szerint jobb programja akadt a velük való társalgásnál. "Mondjuk meg is tudom érteni." A kanca hamarosan el is tűnt a távolban.
Az eső cseperegni kezdett, és ónszínű könnycseppekként folytak le az arcán, és egész testén. Sörénye egészen a nyakához tapadt. Úgy tűnt, a Forsante tag ugyanarra a következtetésre jutott, mint ő: a hirtelen jött esőzés éppen elég okot szolgáltat arra, hogy lassan mindketten mehessenek a dolgukra.
Biccentéssel köszönt el, amely bizonyára nem sikerült túlzottan elegánsra ázott szőrével. Az unikornis ügetve távozott. Eriel valószínűnek tartotta, hogy a saját területére tér majd vissza.
Néhány pillanatig még nézett utána. Nem beszéltek túl sokat, de biztos volt benne, még találkoztak. "Lehetséges, hogy ez a ló tud valamit, amit én nem?" Töprengés helyett inkább megfordult, és Sheylah példáját követve az ellenkező irányba ügetett. Nem tartotta sürgősnek, hogy menedéket keressen, hiszen látott már ennél sokkalta vészesebb viharokat is. Megindult az orra után, egyenesen előre. Még nem tudta pontosan hová tart, csak azt, hogy ez a találkozást olyan emlékeket idézett fel benne, melyeket soha nem akart viszontlátni. Remélte, a zuhogó eső majd segít neki kitisztítania zavaros elméjét. Vagy legalább is elterelni a gondolatait...
/Eriel el/ |
Sheylah kimászott a patakból, majd, miután patái szárazföldet értek, megrázta magát. A víz mindenfelé fröcskölt, hideg zuhanyba burkolva Eriel - t, és talán Astra - t is.
- Nem történt semmi - felelte szabadkozására. Amint tova indul innen, úgyis a múlt ködébe vész az egész találkozás, ezzel együtt pedig a kényszerfürdő is. "Bárcsak más dolgokat is ilyen könnyen meg nem történtté tehetnénk" kívánta gondolatban.
"Mi a titkod?" az unikornis kérdése még sokáig visszhangzott az elméjében, mielőtt felfogta volna. "Mégis miből gondolta, hogy titkolok valamit? Ennyire meglátszik rajtam?" Nem. Ő mindig ugyanolyan átláthatatlan. Legalábbis ebben reménykedett.
Ez után pedig elkezdett gondolkozni azon, mit válaszoljon. Végül inkább egyenes, vagy inkább egyenesebb utat választott.
- Nem szeretnék arról beszélni - közölte, s remélte Sheylah nem faggatja majd tovább. Nem szeretett, és nem is tudott hazudni, ahhoz pedig végképp semmi kedve nem volt, hogy hosszasan ecsetelgesse életét egy lónak, akivel eddig mindössze két mondatnyit beszélt.
Újabb kérdésére csak bólintott. "Igen, minden rendben. Most már. Ez nem hazugság. Csak egy másik igazság" győzködte magát, de szívét mégis ismerős, szorító érzés fogta közre.
Gondolatmenetét egy vízcsepp szakította félbe, mely egyenest a homloka közepére cseppent. Az ég felé pillantott. A súlyos fellegek, mintha nem bírták volna terhüket. Néhol egy - egy csepp szállingózott a föld felé, bár még nem zuhogott.
- Vihar készülődik - állapította meg komoran, a nyilvánvalót. |
 Előre néztem a távolba, szívem mélyén abban reménykedtem újra találkozok Gotharral, nem értem hogy fúrta be szívembe magát a Laynarvis tanácsadó. Kicsit elmosolyodtam visszagondolva rá majd a Forsante kanca felé fordítottam fejem. ~ Szép kanca.. ~ Jegyeztem meg magamban majd kipihenve éreztem magam és felemeltem magam mellső lábaimmal, fülemet néha lecsaptam Sheyla kérdéseit hallva. Sóhajtottam és bicentettem nekik. - Ne haragudjatok, én tovább megyek.- Köszöntem el kicsit lehangolva, az jutott az eszembe hogy átnézek a Forsante méneshez vagy a rosszabb ötlet hogy a Laynarvisokhoz. Talán újra láthatom és beszélgethetek vele.. habár nem sok reményét láttam.. Az is lehet csak lepihenek valahol. Halvány mosollyal fordítottam hátat nekik és elindultam..
/Astra el./ |
Szép lassan kikecmeregtem a folyó medréből. Kint alaposan megráztam magam, szétfröcskölve a vizet. Nem tudtam Eriel kapott-e belőle, de inkább látatlanban is bocsánatot kértem.
- Bocs, nem akartalak lefröcskölni. - Néztem rá mosolyogva. Arra viszonylag hamar rádöbbentem, nem egy szószátyár típus. ~ Bezzeg én… Bárhol, bármikor, bármiről végtelenül sokat tudok dumálni. Lehet tanulnom kéne tőle. ~
- Mi a titkod? - Vigyorogtam rá. ~ El kell sajátítanom… bár az is lehet, hogy beszédes ő, csak most hagy engem érvényesülni. ~
Eriel arcát, mintha egy pillanatra fájdalom felhőzte volna el. ~ Ezek szerint az élet az Aliosban sem fenékig tejfel... ~ Elmélkedtem, csodálatos igazságokat megállapítva.
- Minden rendben? - Pislantottam rá. ~ Mintha nem bámulnám már jó öt perce... ~
A másik kanca is köszönt és bemutatkozott.
- Helló - engedtem el elegánsan a fülem mellett az enyhe gúnyos élt. ~ Mintha meg sem hallottam volna... ~ |
"Sheylah, fura név ez. Persze, lehetséges, van valami jelentése" tűnődött, miután az unikornis bemutatkozott. A másik kanca úgy játszott a lágyan hullámzó, ámde annál piszkosabb vízben, mint egy neveletlen kiscsikó. Miközben a patak habjai közt helyezkedett, Eriel megpillantotta az oldalán fehérlő hegeket. El sem tudta képzelni, hogyan szerezhette őket. Mindenesetre látványukra saját sebhelye, mintha forrón lüktetni kezdett volna, pedig már jó néhány éve szerezte. Az emlék úgy hatolt elméjébe, mint kés a puha vajba: megállíthatatlanul.
"... a feketés mén fölém tornyosult, izzadtságtól fénylő szőre alatt jól látszott izmos teste. Nem védekeztem, sosem gondoltam volna, hogy képes lesz megtenni... Felágaskodott, tekintete maga volt a téboly. Nem hunytam le szemeimet még akkor sem, mikor lesújtott, ellenben a fájdalomtól egész testem megremegett. A sikolyszerű nyerítés, melyet én hallattam, mintha nem is tőlem származott volna. Kábán figyeltem, ahogy homályos alakja lassan távolodik, eltűnik a fák közt. Meleg vér csorgott le nyakamon, s áztatta a Lyacon földjét, ő pedig nem nézett rám. Nem nézett vissza..."
Arca egy pillanatra megrándult a fájdalmas emlék hatására, majd ismét magára erőltette a jól ismert, unott kifejezést. Az emléket olyan mélyre eltemette magában, hogy azt hitte, soha többé nem kell vele szembesülnie. Reménykedett benne, a másik kettő nem vette észre pillanatnyi bizonytalanságát. Ezerszer inkább egy félénk kancát lássanak, mint egy olyat, aki titkokat rejteget. Még saját maga elől is...
Talán meg kellett volna szólalnia. De Erielnek ötlete sem volt, mit mondhatna. Ezen a ponton kellett volna elkezdeniük az időjárásról társalogniuk, hogy ne függjön köztük a kínos csönd? De mivel Astra, és Sheylah nálánál jóval beszédesebb egyedeknek látszottak, inkább hagyta, hadd hozzanak fel ők valami hétköznapi beszédtémát. |
- Eriel. - Mosolyogtam rá biztatóan amikor felismertem ménestársamat, a kanca körülbelül három évvel volt idősebb nálam. Tudtam múltjáról és tudom nem sokat mutatkozik.. de gyakran észrevettem hogy ettől függetlenül figyeli a ménest. Nem bántam a kanca bátortalanságát felém, lehajoltam a kis patakhoz és sűrűn kortyolni kezdtem belőle, kicsit zavaros volt így néha néha valami megtapadt számban. Fejemet kicsit ide oda dobva emeltem meg a víztől, halványan elmosolyodtam Eriel hangjától. ~ Rég használhatta.. ~ Jegyeztem meg magamban, nem lepett meg egy Forsante kanca sem itt. Figyelmen kívül hagytam mit csinál éppen és lepihentem a földre ami kicsit sáros volt de nem zavart, rájuk néztem.. Prüszköltem párat és megszólaltam. - Köszöntelek én is. - Kicsi gúny volt a hangomba, éreztettem vele hogy én is itt vagyok. - Én Astra vagyok.- Mutatkoztam be én is, nyugodtan vártam a fejleményeket.. Elkezdenek e beszélgetni, vagy bármi. |
Amint a kanca mellé értem lecövekeltem és minden udvarias gesztust félretéve, csekkoltam a környéket.A környéken nem láttam olyan lovat, aki a frászt hozhatta volna rám, így kezdtem megnyugodni. ~ Sehol egy Raesal, sehol egy Cornus. Így szép az élet. ~ A patakhoz léptem és hosszan kortyoltam a vízéből. Nem is kicsit volt koszos, ám a mágiámmal minden probléma nélkül megszűrtem. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, miután befejeztem az ivást, belehemperedtem a kellemesen hűs vízbe. ~ Micsoda megkönyebbülés... ~ Sérüléseim, amik már elvileg egy ideje beforrtak, kellemetlen égő és viszkető érzéssel bizseregtek az oldalamon.
Nagyjából ekkor jutott el a tudatomig, hogy a nem messze tőlem ácsorgó kanca hozzám szólt. ~ Hű, hogy nem tűnt fel hamarabb, hogy ennyire közel áll hozzám? Talán mert kifejezetten átlagos a kinézete. ~
- Szia, én Sheylah vagyok. - Mosolyogtam rá. Nem messze tőlünk egy másik kanca ivott a folyóból. Nem rémlett, hogy ismerném őt. |
Ha azt állította volna, a víz üdítően friss volt, hazudott volna. A szél miatt homok és iszap szemcséi úsztak benne, így Eriel hamar elveszítette iránta az érdeklődését. Fejét felemelte, álláról pedig csillogó vízcseppek csorogtak le. Újabb jövevényt pillantottam meg a távolban, aki láthatóan felé közeledett. Homlokából fényes, fehér szarv állt ki, melyből azonnal arra következtetett, az érkező Forsante tag. A szövetséges ménes képviselői gyakran bóklásztak a környéken, így nem aggasztotta túlságosan az ismeretlen jelenléte.
Szeme sarkából pillantott meg egy újabb, felé közeledő paripát, kinek hibátlan szőrzete rózsaszínes árnyalatokban úszott: Astra karcsú alakja, és tejfehér tekintete szinte összetéveszthetetlen volt. Ménestársa kicsit messzebb állt meg, onnan köszönt Erielnek, aki apró biccentéssel viszonozta a gesztust. A másik kancát csak látásból ismerte, ahogyan legtöbb társát. Eriel fél életét megfigyeléssel töltötte, így nem jelentett számára problémát néhány név fejben tartása.
Tett néhány bizonytalan lépést Astra felé. Fejét enyhén félredöntötte, ajkait pedig szólásra nyitotta, de egy hang sem hagyta el a száját. Nem tudta, mit kellene mondania, hogy ne tűnjön annak, ami...
Megvárta, míg az unikornis is közelebb ért.
- Eriel - mutatkozott be halk, reszelős hangon, mint aki régóta nem szólalt már meg. Voltaképpen ez így is történt. Remélte, hamarosan folytathatja útját, habár arra sem emlékezett, hová indult eredetileg. Nem, mintha valaha is lettek volna céljai. Mindig arra ment, amerre az ár sodorta.
"Apropó ár, talán hamarosan kiadós vihar érkezik. Hacsak nem havazás" lopva a sötétszürke fellegekre nézett, melyek lassan baljós ölelésükbe fogták az egész égboltot. |
A szél feltámadt kicsit és a közelben lévő folyó vízének illatát felém sodorta, kicsit prüszkölve lassítottam a fáradságtól. Nem keveset mentünk, a Katopyris kanca kezdett eltűnni előttem. ~ Talán fél.. Egy Katopyrisnek nem itt a helye ha kém ha nem, ~ Gondoltam át magamban, a szél ahogy mentem előre ismerős szagot repített felém. ~Egy ismerős?~ Boldogított fel a tény, hamarosan újra gyorsan haladtam a széllel, nem sok idő elteltével közelebb értem a patakhoz, a ló tényleg ismerősnek látszott. A háta mögött lépkedtem felé, fejemet oldalra kapva láttam meg egy másik lovat is. - Szia! - Köszöntem oda az éppen patakból kortyolónak, kikerültem és tisztestávolságot hagyva tőle megálltam a patak szélénél. Fejemet lehajtottam és felé fordítottam. |
A Shiron-alföldről az út amúgy sem volt túl hosszú, nekem pedig pláne nem tűnt annak, ugyanis úgy tettem meg akár egy mérgezett egér. Hál’ istennek Raesal ott hagyott, vagy azért mert megelégelte a rémüldözésemet, avagy másért, ezt már valószínűleg sosem fogom megtudni, ám a lényeg, ami igazán fontos volt számomra, hogy épp bőrrel megúsztam a kalandot. Pedig én aztán tényleg mindent megtettem, hogy ez ne így történjen… sértegettem, gyönyörű növényt növesztettem a tőszomszédságába, stb…
Amikor rémült szívem dobogásán kívül már mást is hallottam lelassítottam és körbenéztem. Nem messze tőlem egy mackó ácsorgott, gyaníthatólag ennivalót keresett. Felém pillantott, sőt mi több el is indult az irányomba. Az előbb átélt trauma után már igazán semmi nem volt nekem ez a kedves medve. Egy közeli bokrot meggyőztem arról a mágiámmal, hogy ő most rögtön termést akar hozni. A mackó nem mutatott több érdeklődést az irányomban, amint meglátta a finom, lédús bogyókat. Tovább mentem. A távolban megláttam egy lovat. Feléügettem. |
"Van néha hang, amit, nem énekelsz meg/Van néha szó, ami, elveszik benned..." a dallam, amit magában, léptei ritmusára ismételgetett, csikó korának gondtalan napjait idézte fel benne. Eriel tudta, legutóbb akkor hallotta e sorokat, édesanyja szájából de az emlék többi része homályba veszett előtte. A szél egykedvű zúgása aláfestő zenét szolgáltatott szavai mellé.
Az idő, mintha megállt volna körülötte. A Nizza - síkságot borító friss fűtenger tengervíz módjára hullámzott a szellőben, az égen pedig szürke szegélyű fellegek gyülekeztek. A levegőbe szagolt, de nem érezte eső illatát. Ennek ellenére egyetlen élőlényt sem látott a környéken. Ménestársai szétszéledtek, talán menedéket kerestek egy készülődő vihar elől. Eriel érezte a vibrálást a levegőben, és a feszültséget a csontjaiban.
Egy lankás domboldalon kapaszkodott fel, ahonnan átláthatta az egész síkságot. Nem messze tőle vékony, ezütös sáv vágta ketté a tájat: egy patakocska keresztezte az útját. Ha volt is neve, Eriel sosem hallotta, noha sokszor ivott már hűs vizéből. Most a megszokottnál gyorsabbnak tűnt a sodrása, a szél apró hullámokat korbácsolt tükrén. A kanca lassú ügetésben indult meg lefelé, a víz irányába.
A partra érve hátrafordult, hogy még egy pillantást vethessen szülőföldjére. A távolban két lovat vett észre, túl messze ahhoz, hogy beazonosítsa őket. Bár Eriel meglátta őket, gyanította, hogy azok oda sem figyeltek rá. A lovak rendszerint figyelmen kívül hagyták őt. Ez volt az egyetlen adottsága, s egyben az átok is, amellyel sújtották...
Eriel érdektelenséget mímelve hajolt le, és kortyolt a patak kissé zavaros vizéből. |
~ Szóval tényleg kém.. ~ Húztam el a számat. - Vándorként születtem. - Válaszoltam neki majd úgy viselkedett mint akit megszúrt egy méh, fejemet megráztam kicsit. - Kinek mondanám? - Mondtam, hisz az Alios ménes területe szerintem teljesen kivan halva. Senki sincs a helyén.. A medvét meglátva én is úgy gondoltam nem jó ötlet a közelébe maradni, a kanca után haladtam és lassan felvettem a sebességét. Pár méterrel maradtam csak le tőle, ekkor vettem észre milyen különös farka van. Csendben haladtam és vártam hogy megálljunk valahol.. én szívem szerint egy folyónál pihentem volna meg. |
-Igen eltaláltad kém vagyok.-mondtam és a szemébe néztem. -Te hol születtél?-kérdeztem.Ránéztem.-Kém ide vagy oda ne mond el senkinek!-kiáltottam fel.Toporzékolni kezdtem.Hirtelen egy zajt hallottamés a hátam mögé néztem pár méterrel arrébb ott volt a medve.-Fussunk itt a medve!-rémülten kiáltottam és vágtatni kezdtem. |
Bólintottam, ahogy gondoltam Katopyris. - Láttam. - Válaszoltam neki, ezek szerint nem tudja hogy ez az Alios ménes területe? Elmosolyodtam és fejemet kicsit fentebb emeltem mint aki büszke. - Talán kém vagy a Katopyrisnél? - Mondtam viccből a sok kérdése miatt, lehet eltaláltam de nekem nem tűnik egy kémnek a kanca. - Talán azért vagyok itt mert ez a ménesem területe.. Nincs rangom, egyenlőre.. Nem vágyom rá. Nincs, testvérem sincs. - Válaszoltam egyszerre kérdéseire és kicsit morcosan prüszköltem. - Te miért jársz erre? Sok itt a medve, vigyázz magadra.. - Mondtam egy kis gúnnyal és rámosolyogtam. Pár perce ismerem, valamiért nem tudok még bízni benne. |
-Igen az vagyok.-válaszoltam.Körül néztem, hogy a medve visszajön- e. - Te láttda ma medvét?-fordultam hozzá.Gyengének tünt de izmos teste nem ezt tanusitotta. És te mit keresel erre?-kérdeztem.Patámmal a földet kapartam és horkantottam egy nagyot.-Te mért nem vagy a méneseddel?-kérdeztem. Kitártam a szárnyaimat és egy nagyot csaptam vele.Ránéztem.-Mi a rangod a ménesben?-vágtam a fejéhez egy kérdést..-Te neked van testvéred?-meg kérdeztem. |
Közelebbről kiderült hogy egy kancával van dolgom, láthatólag örült nekem. Biccentettem ahogy leszállt elém és köszöntöt. - Én Astra. - Mutatkoztam be egyhangúan majd a végére tettem egy halvány mosolyt, én is végignéztem rajta ahogyan ő tette. A nagy szárnyaiból azt köveztettem le hogy Katopyris tag, akik általában ridegek más ménesbeliekkel. Rólam viszont nehéz lekövetkeztetni hogy Alios tag vagyok. - Ide az Alios méneshez tartozok. - Válaszoltam és fejemet enyhén oldalra döntöttem, az Alios területén vagyunk talán csak tudja. - Te viszont biztos Katopyris ménesbeli vagy. - Kezdtem el kaparni a földet. |
Láttam egy lovat amint felém nyeritett.Úgy örültem,hogy végre lesz társaságom.-Szia én Koral vagyok!-mondtam és leszáltam elé.-Téged hogy hivnak?- mondtam. .Körül néztem és a medve eltünt.-Szerencse hogy a medve nem ttudott megfogni. Végignéztem az elöttem álló lovon és elmosolyogtam magam, nem rajta nevettem, hanem magamon, hogy hogy lehettetm ekkora hülye, hogy a medve lakóhelyére csa úgy idejövök. -Vándor vagy vagy valamelyik méneshez tartozol?- vágtam a fejéhez a kérdést és szelid tekintetett vetettem rá. |
Napok óta egyedül jártam a területet, kezdtem megunni a társaság nélküli életemet és gondoltam átnézek valahová. Az enyhén napsütütte dombról jöttem lefelé amikor valami felröpent az előttem terülő földről, egy fehér számomra ismeretlen pegazus. ~ Úgy látom medve elől menekült. ~ Pillantottam a medvére aki tovább haladt útján, én is tovább mentem lefelé közben ahogy egyre lentebb értem hangos nyerítéssel jeleztem az ismeretlen lónak hogy szeretnék vele beszélgetni. |
[22-3] [2-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
