|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.19. 16:23 - |
Altair + Reyna
*Zárt játék* |
[17-1]
 Hálásan bólintottam a szavaira.
- Igen, én is így fogok tenni. - Már régen nem jártam a ménesem területén, eltekintve a futólagos látogatásoktól, amikor is csupán célzottan repültem keresztül rajta, földjén pedig csak pár percet töltöttem. Amikor megkaptam a válaszát, közelebb léptem hozzá és az orromat a nyakába fúrtam, miközben szorosan magamhoz öleltem.
***
Nem életem legkellemesebb reggelére ébredtem, sőt, ha tehettem inkább délig aludtam. Ám most valami kellemetlen hűs szellő, ráadásul az eddig a hátamat melegítő hőforrás eltűnése sikeresen felébresztett. Szinte azonnal magamra húztam a szárnyamat és már éppen morogtam is volna, hogy “csak még öt percet”, amikor meghallottam Altair lágy, suttogó hangját. Eddig abban a biztos tudatban voltam, Rayat kell csak barátságtalanul korán, ám tévednem kellett. ~ Én valamiért mindig megtalálom ezeket a lovakat. ~ Elmélkedtem csendben, ugyanis eszembe jutott, Mana még Rayatnál is korábban kel. Nem akartam szó nélkül elengedni Altairt, így feltápászkodtam és félig vakon, erősen dülöngélve kezdtem el keresni őt. Miután már egészen tűrhetően láttam és sikerült a harmatos fűbe fojtanom az ásításom néztem csak rá.
- Ahh, látom buzog benned a tenni vágyás. Esetleg beszélhetnél Ragnarokkal hallottam ezt-azt róla, érdemes lenne utána nézni. De csak finoman, mert kedvelem őt. - Odaléptem hozzá és jól megszorongattam a szárnyaimmal. - Nagyon vigyázz magadra! - Suttogtam a fülébe. Majd körbe néztem, tisztázva ezzel, hogy az éjszakát a Shironban töltöttük.
- Én is megyek. Keresek valami melegebb helyet a ménesen belül és alszom még. - Na az ezeket a szavakat követő ásítást már nem igazán sikerült elfojtanom. Nem volt kedvem erőt belefektetni a repülésbe, így a mágiámmal indultam neki. lég volt kinyitnom a szárnyam, már emelkedtem is könnyedén.
/Reyna el/ |
 Reyna mellébb bújt és szárnyaival újból átkarolt. Minden dühöm és minden fájdalmam elillant egy percre érintésétől, ám nem tudtam sokáig ebben a keserédes helyzetben maradni. A gondolatok elözönlöttek.
- Rendben, Rayat jöhet... De a találkánk előtt körbekérdezősködök majd a ménesben, hátha láttak valamit...
Következő szavainak hírtelensége, és tisztasága meglepett, nem tudtam szólni, csupán halványan elmsolyodtam és bólintottam.
***
A hajnali nap vörhenyes fénnyel vonta be a fellegeket, a hüvös szellő pedig felborzolta szörszálaimat. Újból éreztem a zsenge fű illatát, akárcsak azon az estén, amikor Reynával először töltöttem egy éjszakát együtt...A gyűlés estéjén.
- Lassan ideje mennem - suttogatam felé lágyan, óvatosan. Nem tudtam, alszik-e, vagy sem. Mellkasa egyenletesen emelkedett, ám eltudtam volna képzelni, hogy így is éber.
|
Úgy tűnt, kifakadásom nagyon letaglózta. Mély eltökéltséggel fikszírozta végig a földet, így egyéb érzelemnek, vagy bármi másnak a még csak a szikráját sem tudtam keresni a szemében. Igyekeztem bűntudatát enyhíteni, hisz mégiscsak szerettem őt és rossz volt látni, hogy maga alatt van, ezért szorosan odabújtam hozzá. Szárnyammal magamhoz öleltem őt, mintha soha többé nem akarnám elengedni, ami részben igaz is volt, orromat pedig a nyakába fúrtam és belélegeztem kellemes illatát.
- Nem akarlak pórázon tartani. De akkor is örülnék, ha hagynád, hogy Rayat elkísérjen. Tudom kicsit idegesítő, meg eléggé optimista, de remek harcos és mindig lehet rá számítani. És a legtöbb pegazusra jellemző belső tulajdonságokat sem mutatja. - Igyekeztem meggyőzni őt.
Egészen eddig, nagyjából mióta megláttam a Lyaconban, egyetlen gondolat járt a fejemben. Most, hogy tudtam tovább már nem tartóztathatom, végre rávettem magam, hogy kinyögjem.
- Én… kérnék tőled valamit, mielőtt elmész... - akadt meg egy pillanatra a hangom. Éreztem ahogy szóról szóra halkul - teljesítsük be a szerelmünket - hajoltam egész közel hozzá és suttogtam a fülébe. Reméltem, hogyha szent beszédem nem is, ez majd hatni fog rá és legalább valamennyivel óvatosabb lesz. ~ Már ha hajlandó rá. ~ |
Reyna kifakadt és ezzel tisztán nyilvánvalóvá tette számomra, hogy Seminaryában valószínűleg én vagyok az egyik legrosszabb színész. Valamint szívem izzó darabokra tört, szilánkokra szakadt. Nem volt olyan ügyes kéz, amely képes lett volna összeregasztani...
Reyna sírt, és ez miattam volt.
Leszegtem a fejem, és lehunytam pilláim, próbáltam lelassítani szapora szívverésem, ám minden szava egy tőr volt a szívembe...
Még a gondolatot is megbántam, hogy nélküle üldözzem az örökkévalókat, ám nem adtam fel. Nem adhattam fel. Érte, magamért és Seminaryáért meg kellett tennem. Még ha fáj is neki, még ha örökre meg is gyűlöl, neki jobb lesz.
- Nem csinálok őrültséget, ezt megígérhetem - sóhajtottam, ám tekintetemet még mindig a földre szegeztem. - De nem tarthatsz pórázon. Tudod, hogy régóta üldözöm az örökkévalókat. - megadta nekem a neveket. - Köszönöm, ígérem, nem rohanok nekik azonnal... De valamiképp fel kell keresnünk a tagokat. És kiszedni belőlük, amit tudnak. |
Altair nem győzött meg. Felálltam és lenéztem rá.
- Ennyit a pegazusok büszkeségéről. Most azt várod, hogy könyörögjek neked, hogy ne csinálj egyedül semmi hülyeséget? Mert megteszem szívesen. Bármit megteszek, amit csak kérsz! De nem akarlak elveszíteni! - Szemeimbe könyörgés ült ki., s éreztem, hogy könnycseppek hírnökei gyülekeznek a szemem sarkában. Majd visszaereszkedtem mellé és csak bámultam magam elé.
Egy kicsit csendben feküdtem mellette, majd végül újra szóra méltattam.
- Én, én sajnálom, hogy így kifakadtam… de én tényleg nagyon aggódom érted. Nem kell egyedül rájuk vetned magad, mert… mert vagyunk még páran és a többiek is legalább annyira elszántak mint te. - ~ Király, mindjárt elbőgöm magam. Ja, nem is kell emiatt aggódnom, mert már sikerült. ~ A további mondanivalómat már csak szipogva tudtam kinyöszörögni. Még abban sem voltam biztos, hogy Altair érti egyáltalán, amit mondok.
- Én bízok benned, szóval elárulom neked, hogy kiket akarunk megállítani… remélem, hogy megteszed, amire kértelek… - Bőgtem immáron. - Tehát Fenrir, Azmodeus, Neolit Fate és Alou… ők terveznek inni a Kútból. Legalábbis egyenlőre ennyiről tudunk. - A számra tolultak újra a könyörgés szavai, ám nagy nehezen visszanyeltem őket, hisz csak magamat ismételtem volna… újra és újra. |
Bólintottam a Kathachal kapcsolatos válaszra, és azzal nyugtattam magam, hogy a Laynarvisnak nem lenne mersze megtámadni a Katopyrist ilyen nyiltan.
Reynán látszott, hogy újbol bizalmatlanságot érez, hiába próbálta azt palástolni. Valamilyen szinten bántó volt, hogy nem bízik bennem, ám tudtam, hogy teljesen jogosan. Hiszen a képébe hazudtam.
Végighallgattam hosszas lóelemzését, és próbáltam a lehető legjobban a fejembe vésni minden szavát. Manáról tartott elemzése tiszta volt és érdekes, tekintetemre kiült figyelmem. Végre egy tanácsadó, aki nem az öreg pegazus papucsa...
A következőket azonban sokkal nagyobb kihívás volt megjegyezni, olyan gyorsan követték egymást. Kellett pár perc, míg tisztáztam magamban, hogy Zeph nem egy gyógyító unikornis.
- Ez... rengeteg ló - mosolyogtam rá bíztatóan. - Ennyien talán még a kúthajhászok sincsenek.... Miért csatlakoztak ennyien?
Talán még mindig élnek lovak, akiknek fontos Seminarya jövője... |
- Igen, azt hiszem. Remélem még egyben van. -
Valamiért rossz érzés fogott el Altair ígérete hallatán, de eddig elnyomtam az érzést, ám most mintha bűnbánóan nézett volna rám, szóval az érzés újra előtört. ~ Na tessék, kezdek olyan kis lélekanalítikus lenni, mint Rayat. Viccet félretéve, ugye nem kell állandóan rád figyelnem Altair? Ugye nem kell állandóan valakit utánad küldenem, hogy ne essen bajod? ~ A tekintetét fürkésztem. Kicsit tanácstalan voltam és reménytelenségem talán kiült az arcomra. ~ Ugye nem? ~ Egyáltalán nem akartam elveszíteni őt, szóval ha kell az őrületbe kergetem azzal, hogy Rayatot állandóan utánaküldöm, de akkor sem hagyom, hogy bántódása essen. Aggodalmamat félretéve belekezdtem a tagok elemzésébe.
- Hmm… lássuk. Mana is jelen volt a gyűlésen, ő a két szárnypárú fehér, kék mintás pegazus kanca. A ménesben tanácsadó feladatkört tölt be. Annyira nem kedvelik egymást Kathachcal. - ~ Jaj, bocsi Mana, ezt lehet nem kellett volna megosztanom vele. De olyan aranyos, ahogy itt pihen és figyel. ~ Nos ezekután némi ideig ezen morfondíroztam, miközben Altairt fikszíroztam, majd eszembe jutott, hogy esetleg folytatnom kéne a beszámolót.
- Sheylah egy gyógyító unikornis, Forsante tag. Általában barátságos. - ~ Jó, jó nyilván nem mindig. ~ Hirtelenjében nem jutott eszembe róla több dolog. - Zeph is ott volt a gyűlésen, ő a vándor pegazus, aki hírvivő lett. - Zephet nem igazán ismertem, csupán pár történetet hallottam róla. Na nem mintha Kesmont annyira ismertem volna. - Végül Kesmon. Ő is tanácsadó a ménesben és nagyon jóban van Nungallal. Olyan testvéri viszony van közöttük. - |
- Még mindig a laynarvisban van? - kérdeztem meghökkenve. Nem sajnáltam, ha egy pegazus vezérnek vérét ontják, de háborút semmiképp sem akartam.
Elhitte szavaimat, így a bűntudat hulláma lerohant. Ám nem szívhattam vissza őket, nem mondhattam meg neki mit is akarok valójában. Így csak mosolyogtam és pislogva halgattam a Reyna által felsorolt neveket. Rayat, Hlín és Nungal... Az ő nevük ismerős...
- Őszinte leszek, a legtöbbjüket nem ismerem. Rayat a testvéred, Nungal és Hlín pedig jelen voltak a gyűlésen. De a többiekről még mesélhetnél pár dolgot... - mosolyogtam rá. |
- Hát ez is igaz. Bár Kathach még nem adott ilyesmire parancsot. Még nem is jött vissza... - Méláztam el. Hangomból enyhe aggódás hallatszódott ki. Nos tisztában voltam vele, hogy Kathach önön fejére hozta a bajt, mindezért természetesen a büszkesége és egyébként csodálatos pegazusi elhívatottsága volt a felelős, mégis aggódtam. Nem ismertem túl jól a vezéremet, de nem tűnt olyan lónak, aki csak úgy lenyeli ha nem úgy szólnak hozzá, ahogy kell… márpedig a Laynarvis kifejezetten jó volt ebben. ~ Mostmár fölösleges ezen töprengenem. A baj már megtörténhetett, ha meg nem, annak csak örülhetek. ~
- De mindenképp. - Mosolyodtam el megkönyebbülten. - Jaj, még nem is mondtam el, eddig kiket szerveztem be. - Felpattantam és büszkén kihúztam magam. - Szóval a Kútellenes Szövetség tagjai eddig: Hlín, Nungal, Rayat, Mana és Sheylah. Illetve vannak tervek Zeph és Kesmon beszervezéséről is. És Glimtnek is tervezünk szólni. Tudom tudom, a te ízlésednek egy kicsit sok a pegazus, de remélem idővel megbarátkozol velük. - Egy kósza gondolat futott át a fejemen. - Amúgy ismered őket? - |
Szinte el is felejtettem, hogy Reyna meg én egyazon fárasztó és veszélyes mesterséget üzzük. A kémek munkája sosem ér véget, minden pillanatban veszélyben vagyunk. A többi ménes bármilyen ürüggyel harcba keveredhet velünk, ha épp átkelünka területeiken. Mindig ébernek kell lenünk, és nem övez minket tisztelet, ellentétben a harcosokkal...
- Mégis, a ménesvezérek a legtöbb információt rajtunk keresztül juttatják el, és sokan buzgón nyomoznak... - érveltem a hírvivőség hasznossága mellett. A következő válasza azonban meglepett. Reméltem, hogy nem jön rá terveimre, de Reyna kém volt. Figyelt a részletekre.
- Milyen "kalandból"? Együtt csináljuk, nemde? - Mellette nem lennék képes véráldozatot hozni az ügyért. De érte bármikor... Még, ha örökre meg is gyűlöl érte. |
Válaszát hallva halkan felsóhajtottam.
- El tudom képzelni. - A kém meló nem tartozott az élet pihentető dolgai közé. Már csak azért sem, mert akkor is kém voltál, ha éppen nem kémkedtél. A hangok, a szél, számunkra egészen mást mondott, mint a legtöbb lónak. Állandóan veszélyforrásról dalolt, hisz csak egy irányból érezhetted a másik “gyanútlan” lovat. A többi irányban magad is vak voltál.
- Hát igen, ebből a szempontból kedvező, de sok másból nem. Az ellenségeink nem ménestagok, legalábbis nem mind, sőt, inkább a legtöbbje nem. -
Újabb sóhaj, ezúttal bosszúsággal fűszerezve.
- Miért van olyan érzésem, hogy ki akarsz engem hagyni a “kalandból”? - Mélyen a szemébe néztem. - Ne is álmodj róla, nem hagyom, hogy egyedül hülyeséget csinálj. - Szinte biztos voltam benne, hogy valami ilyesmire készül. Jelentőségteljesen néztem hát a szemébe, arra várva, hogy meggyőzzön ennek ellenkezőjéről. |
Reyna egy pillanat alatt a földre küldött, lábaim pedig nem ellenkeztek. Ahogy hozzám ért a földrecsuklottam, ennek ellenére elcsodálkoztam a Reynában rejlő nyers erőt megérezve. Mellém feküdt és ellentmondást nem tűrően pihenésre ösztökélt.
- Voltak már rosszabb napjaim is - sóhajtottam, majd egy rövid időre lehunytam a szemem és élveztem a pihentető perceket. Nem figyeltem arra, hogy Reyna éppen mit csinál, csupán élveztem a hűvös szellőt, és a fű illatát. Már majdnem álomba szenderültem, amikor megszólalt.
- Akkor még elég kezdetleges szakaszban jártok... - kinyitottam szememet és megamba fojtottam egy ásitást. - Az információ gyűjtést illetően a helyzetünk igen kedvező. Mindketten hírvivők vagyunk, így könnyen tájékozódhatunk... - természetesen voltak sokkal hatékonyabb, ám sokkal agresszívabban kivitelezhető ötelteim is, ám nem akartam őket rögtön Reyna elé tárni. Ránézva azonban megtörtem. Nem akartam előtte semmit titokban tartani. - De talán hatásosabb, ha a nyomába eredünk pár lónak, akik a kutat keresik. Ők tudhatnak egyet, s mást... - Én pedig mindent bevetek majd, hogy kiszedjem belőlük, amit tudnak. - Ismersz pár ilyen lovat?
Ha megyek, Reyna nélkül kell tennem... ő nem engedné, hogy ilyeneket tegyek. |
Altair válaszára azt hittem ott térek ki a hitemből.
- Hogy micsoda?! - Nem is erőlködtem, hogy a hangom ne hallatszódjék hisztérikusnak. Odaléptem hozzá és egy határozott mozdulattal lenyomtam a földre. - Akkor most pihensz! Nem hagyom, hogy a fáradtság miatt bajod essen. - Hangom nem tűrt ellentmondást. Magam is kényelmesen melléheveredtem.
Miközben ő nagyban gondolkozott én az arcát fürkésztem. Némi egyhe hitetlenkedést olvastam le róla. Na meg kétségeket. ~ Helyben vagyunk. Megint a harci képességeim elemzésén dolgozhat épp. ~ Igyekeztem úgy tenni, mint akit nem zavar ennek már csak a gondolta is. Hát nem nagyon sikerült. ~ Én is tudok harcolni! Bármire képes vagyok, hogy megvédjem a szeretteimet! Most nem fogok elbukni, mint oly’ sok éve! Ha kell gyilkolok is... ~ Na jó, az utolsóban nem voltam biztos.
Válaszára hálásan bólintottam.
- Hát konkrét tervünk még nincs, egyenlőre az információgyűjtés szakaszában vagyunk. Ötletek már vannak, de semmi egyéb. - |
Reyna egy száznyolcvan fokos fordulat kiséretében méltatott válaszra. Olyan hírtelen és gyorsan pördült meg, hogy hátrébb léptem egy lépést. Pillanatok alatt észrvette rajtam a fáradtságot.
- Körülbelül három napja...de ez nem számít... - közelebb lépett hozzám, így elöntött a forróság. Szívem pillanatok alatt meglágyult, hadarva elmondott válaszát kissé bódultan hallgattam, mindaddig amíg fel nem fogtam annak jelentését. Reyna és Hlín hadjáratot rendeznek az örökkévalók ellen...
Ez a tény ijesztően abszurd volt. Két olyan békés ló mint Reyna, meg Hlín nem harcolhat az örökkévalókkal... Nem harcolnának velük. Tudtam, hogy Reyna világlátása minden egyes pillanatban rendben volt, tettei pedig mindig helyénvalóak voltak, épp ezért nem is lenne képes radikális eszközökhöz folyamodni. És talán pont ezért szólította meg a szellem őt, és nem téged...~ suttogta nyájasan lelkiismeretem.
Úgy éreztem nem vagyok kész erre a feladatra.
- Segítek, ahogy tudok. - bólintottam rá. - De mégis miképpen akarjátok megfékezni a kutat? Hogyan akarjátok megtalálni? - elrohamoztak az ötletek, ám nem szerettem volna balga csikóként Reynára zúditani azokat. |
Elmélyedve a gondolataimban és a mágiámban, szinte rohantam Altair előtt. Kb olyan lehettem, mint egy tank. Átmentem mindenen, ha megbotlottam, a mágiámmal stabilizáltam a testemet. A szárnyam majdnem szikrázott és vakító fénye valósággal beragyogta a Lyacon komor sötétjét.Addig meg sem akartam állni, amíg a Lyacon fáit messze magunk mögött nem hagyjuk. Azonban Altair keresztül húzta a számításaimat. Erélyes hangja zökkentett ki a gondolataim viharából. Megpördültem. Altair idegesnek tűnt, de én nem tudtam erre koncentrálni.
- Jesszus Altair, mióta nem aludtál?! Nagyon fáradtnak tűnsz. - Léptem oda hozzá aggódva. Nos úgy éreztem addig nem fog megnyugodni, ameddig el nem mondom neki, amiről beszélni akartam vele, szóval hozzákezdtem a meséhez.
- Igen, valamennyire köze van az Örökkévalókhoz. A gyűlésről visszafelé menet megszólított egy szellem. Azt kérte tőlem, állítsam meg azokat, akik inni akarnak a Kútból, állítsam meg azt a Szövetséget, amelyiknek épp ez a célja. Visszamentem a Lyaconban, remélve, hogy személyesen is találkozhatok a szellemmel. Helyette azonban Hlínnel futottam össze. Őt is megszólította a szellem és a céljaink megegyeztek. Abban állapodtunk meg, hogy mindent meg fogunk tenni, hogy senki se ihasson a Kútból. - Kifújtam a levegőt, amit egészen eddig bent tartottam. Valamiért ideges voltam. ~ Talán attól félem Altair nem fog nekünk segíteni? ~ - Arra szeretnélek kérni, segíts nekünk. - Néztem a szemébe. |
A hosszú menetelés - és egésznapos rohangálás - okozta fáradtságtól tagjaim ólommá nehezedtek, lábamat vonszoltam magam után, erőm pedig lassan kezdett elhagyni. Egyetlen egy dolog hajtott előre, ez pedig Reyna volt.
A Lyaconból kivezető úton némaság ült rajtunk, mintha tartottunk volna a figyelő, hallgató tekintetektől. Biztos voltam abban, hogy Reyna mondani akar valamit, és hogy azt a megfelelő helyen szeretné tenni, ám türelmem lassan megfogyatkozott. Azon tűnödtem, mit tehetnék azért, hogy végre elárulja.
Kutyaként loholtam a nyomában, követve minden léptét, figyelve az esetleges veszélyekre.
Valami nem stimmel Seminaryával...
Nem tűrtem tovább a csendet és a titkolózást, megtorpantam és kissé indulatosan felhívtam Reyna figyelmét arra, hogy ideje lenne elém tárnia terveit.
-Elmondanád végre miért jöttünk el idáig? Minnél fontosabb, annál előbb meg kell tudnom... - mély levegőt vettem, ám vérem forrni kezdett. - Van valami köze az örökkévalókhoz? |
Altair + Reyna
*Zárt játék* |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
