|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.20. 19:47 - |
Hepatica
Nyílt játék, gyertek!! :3 |
[14-1]
 Mikor kimondta azt, hogy "amelyik kutya ugat, az nem harap" elmosolyodtam. Nem is veszi észre mennyit dumál... Mindegy, úgy döntöttem rá hagyom. Okos enged... Majd hallgattam magasröptű filozofálgatását a mágiáról, valamint Enerith-et ahogy panaszkodik egykori "útitársairól". Úgy éreztem, hogy nekem már úgy is mindegy.
Nem éreztem, hogy szükség lenne itt rám, átnéztek rajtam. Amúgy sem szerettem az idegeneket, de Seele rettentően felbosszantott, és az sem tetszett, hogy úgy kezelt, mint egy csikót. En pedig füle botját se mozdította, de őrá nem tudtam annyira haragudni.
Döntöttem. Inkább odébbállok, és lenyugodok... Bólintottam a többiek felé, majd meg is szólaltam. Hangom teljesen átlagos volt, utolsó szó jogán nem akartam tovább borzolni a kedélyeket... valószínűleg csak magam húztam volna fel mégjobban: - Nekem azt hiszem dolgom van. Ha nem haragszotok... További szép napot! - mondtam, majd egyből a helyre gondoltam, ahova eljutni szerettem volna, és pillanatok alatt eltűntem a fák között.
/Hepatica el/ |
 Hepára néztem, aki épp nemtetszését fejezte ki Seele egy megnyilvánulására. Nos igazán dicséretesnek tartottam, hogy kiáll magáért, de ezt Seele ellen biztosan nem javasoltam volna neki. Márcsak azért sem, mert az ilyesmi Seele egyik fülén be, a másikon ki.
Megcsóváltam a fejem, miközben hallgattam a Hlínnel kapcsolatos mondanivalóját.
- Lehet, jobb is, hogy nem ismerjük a mágiáról alkotott elképzelését… mert kénytelenek lennénk felvilágosítani, mekkorát is téved. Az meg kicsit égő lenne egy ilyen idős lónál. - Ennyit kívántam hozzátenni Hlínhez.
- Találkoztál már Kathachhal személyesen? - Érdeklődtem. Ha nem, gondoltam felvilágosítom, hogy nem is érdemes, mert nem egy érdekes személyiség. ~ Kicsit fárasztó.~ - Abból a lóból harapófogóval sem húzol ki semmit… Minden kérdésemre igennel, vagy nemmel válaszolt. A végén már azt hittem, magamnak fogok ott válaszolgatni, vagy valami... - ~ Nem volt egyszerű, annyi bizonyos. ~ A mágiával, meg annak isteni ajándék voltságával nem értettem teljesen egyet, de nem zavart a gondolat. ~ Lehet, hogy neki van igaza. ~ Viszont Nungalért komolyan elkezdtem aggódni. ~ Mit csinálhatott vele? Ha így direktbe rákérdezek biztos nem árulja el… ~
Most azonban Nungal sorsánál égetőbb problémáim is voltak, meg kellett találnom Glimtet.
- Bocsássatok meg, most távozi kényszerülök. Remélem találkozunk még. - Biccentettem feléjük, majd bevettem magam az erdőbe.
/Enerith Altera eltűnik, mint a kámfor/ |
 Hepatica felszólalásán önkéntlenül elmosolyodtam.-Senki sem szereti, ebben egyet érthetünk. Mellesleg..-sóhajtottam fel majd néztem végig a fákon.-...ez az én otthonom is.-pillantottam ismét a kancára. A következő mondatán viszont felnevettem. -Már megbocsáss, épp ezért mondom hogy nem ismersz. Nem tudhatod hogy mit gondolok komolyan és mit nem.-nevettem át végig mondatomat. Szórakoztató volt az a tény, hogy pár ló hogy feltudja húzni magát pár mondaton. -Amúgy is, a szavaknak nincs értéke, míg nem cselekszel hozzá. Amelyik kutya ugat, az nem harap. De mindegy is, nem szeretném ezt a kellemes napot teljesen elrontani.-húztam össze szemeimet ártatlanul.Pedig már megtettem.
-Mellesleg az hogy megvéded magad igen előnyös. Csak nem mindegy kivel szemben.
-Azt a kettőt farkasok elé kéne dobni..-húztam el a számat. -Mit tudhat az a vénség a mágiáról. A mágia nem egy dolog amit kevedre használhatsz, gondolkodás nélkül, még ha úgy is gondolod minden a birtokodban van ahhoz. Nem, nem. A mágia egy éltérzés, és Seminaryia Istenei csak azokat ajándékozzák meg, akik ki fogják érdemelni életül során.-rúgtam bele a porba. -Az a kanca pedig nem tudja hogy mit hagyott végbemenni. Nem minden az aminek látszik, hiába szép és bájos a felszíne.-pillantottam Hepára majd majd En-re. |
Nem tetszett Seele kioktató és figyelmeztető hangja. Itt borult a bili... - Nem szeretem ha kioktatnak, vagy fenyegetnek. Főleg ha egy külhoni teszi azt a saját otthonomban. - Mondtam jeges tekintettel. Majd következő megjegyzésére így válaszoltam: - Te pedig hidd csak el, hogy nem haltam volna meg bután, ha nem tudom meg "becses" neved. - Vágtam vissza. Engem is meglepett az, amit kimondtam, de nem szerettem ha csikóként kezeltek, mégha fiatal is voltam.
Miután ezeket kimondhattam, egy pillanat alatt elillant a dühöm, ami látszott szarvaimon is. Nem akartam további konfliktust, de nem szerettem idiótákkal társalogni, akik azt hiszik, hogy mindenki felett vannak. Különösen nem szerettem az ilyen lovakat..
Ezek után kicsit háttérbe húzódtam, és hallgattam En-t és Seele-t...de főleg En-t... az ő mondanivalója jobban érdekelt. Hallottam már az említett Hlínről is, és úgy tudtam, hogy semmilyen mágiával nem rendelkezik, gondoltam ezért akadt ki rajta Enerith.
Seele-ről pedig nem tudtam volna elképzelni, hogy segít bárkinek is.. ha csak nem annyira őrült, mint ő saját maga. |
- Hát... nem igazán. Nem egyszerű Kathachot meggyőzni. Meg Hlínt sem. Sőt Hlín néha kifejezetten fárasztó társaság tud lenni. - Csóváltam a fejem fáradtan.
- Nem egyezett velük a véleményem. S ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy kellőképpen elegem legyen belőlük. Képzeld, Hlín volt a legokosabb mágiaügyletben. Mivel a szavaim úgy peregtek le róluk, mint a falra hányt borsó, inkább eljöttem. Feleslegesen nem próbálok segíteni. - Morogtam a végét már gúnyosan. Nem sikerült megkedvelnem Hlínt. Egyáltalán nem.
A “már ide is eljutott a hír” mondatra nem bírtam ki, elmosolyodtam. Light nem volt az a pletykás típus, de tudta, úgyis kiszedem belőle, amit tudni akarok, szóval nem éri meg titkolózni, meg húzni az időt. Kerekperec elmesélte az egész történetet. Érdekesnek találtam, bár az egyáltalán nem fért a fejembe, miért segített Nungalon. Egyáltalán nem illett a személyiségéhez és nem hittem, hogy jótékonykodó kényszer kapta volna el. ~ Lehetséges lenne, hogy akar tőle valamit? De mégis mire lenne szüksége attól a kancától? Valami fölött elsiklottam volna? Hisz Light is lát benne valamit. ~ Erősen törtem a fejem, hátha eszembe jut valami, akármi, ami segíthet. Hát nem jutott. A mágiájt tudtam volna csupán elképzelni, de abból Seelenek volt bőven. Visszanéztem hát rá. Nagyobb esélye volt annak, hogy én itt és most Örökévalóvá változom, minthogy Seele megsajnáljon valakit. Ennek azonban nem akartam hangot adni. ~ Hátha tényleg szorult bele némi jóság. ~ |
Aligha hét mondatot facsartam ki magamból, de már éreztem a kanca feszültségét a levegőben. Lehet kicsit nyers voltam. A tudtatól felkuncogtam magamban, élveztem ha mások idegeit húzhatom, gyerekes viselkedésemmel. Már csak odáig kell eljutnom, hogy a jelenlétem is már felállítja a szőrt a jelenlévőkön. A látottak alapján jó uton járok. Mitőbb! Majdhogynem célba is értem.
-Áh, akkor még jó a szemem.-pillantottam rá barátságosan, még azután is, hogy precízen tudtam mit is tettem az imént. Soha nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, nem mintha azok segítenének fejlődni, csak irigykednek mert soha sem lehetnek olyan pompásak mint jómagam. -Nem lennék ideges a helyedben, nincs miért. De ha lenne is, nem ajánlatos.-pillantottam szarvára, amiben gyülekezett a halványkék mágia, hangom egyben figyelmezető volt, hisz nem tudja kivel húz patát.
-A kíváncsi jobb, mit az udvarias, sok hasznát veszed az életben. Mellesleg ne nevezz kérlek kedvesnek, minő udvarisasságból sem, mivel nem ismersz, nem tudhatod milyen vagyok.-fúrtam tekintetemet a kétszarvúéba. Na most tutira megharagszik rám, kell nekem mindig okoskodnom, ahjj..pedig reménykedtem hogy egy új barátra lelek..
A nem régiben érkező kancára pillantottam. -Mit csináltál hogy felhúztad őket?-mosolyodtam el kárörvendően. Valljuk be. Lehet hogy nem vagyok százas, de bármely ló röpdösne attól-persze aki nem Katopyris tag, meg mókus dajkáló vándor-hogy, egy kis vitába keveredhetett pár jólélekkel. -Már ide is eljutott a hír? Sok pletykás van ebben a világban.-sóhajtottam meglepődve. -Igen, meggyógyítottam szerencsétlent, sajnáltam volna ott hagyni.-ezt még én sem hittem el, bizonyára ők se fogják, de hát egye kutya, legyen a képzeletemben jó oldalam is. |
Az ismeretlen unikornis szavaibna némi élcelődést véltem felfedezni. Számat összeszorítottam, és arcomon lévő mosoly eltűnt. Majd költői kérdésére kimérten válaszoltam: - Igen, gyógyító vagyok. - A méneses megjegyzésére húztam picit fel magam. Nem tudom pontosan mire akart utalni... de már nem is érdekelt.
Mikor láttam, hogy közeledik felém, prüszköltem és hátrébb léptem. Nem szerettem, ha az arcombamásznak, de végül mégis odalépett hozzám. Szarvát az én első szarvamhoz érintette...vagyis végighúzta azon (amin eléggé meglepődtem, és készen álltam a gyors továbbállásra), és arról beszélt, hogy milyen szép és ritka... Ami nyilván csak azért volt, mert az övé is ilyen. Majd ennek ráadásaként úgy beszélt velem, mint egy csikóval. Mi az, hogy "meg ne haljak bután"? Grrr.... Éreztem, ahogyan a szarvaimban kavarog valami, kissé fényesebben ragyogtak. Még ha el is tudom rejteni az arcomról az érzelmeket, a szarvaim nem engedelmeskednek...
Mikor bemutatkozott, szerencsére hátrébb lépett párat. Jól esett egy kis szabad tér, ekkor egy nagy levegőt vettem. Majd erőt vettem magamon és odaszóltam. - Ebben a helyzetben nem kíváncsi voltam. Csak udvarias, kedves Seele. - Mostmár magabiztosabb voltam, hogy nem lóg valaki a képembe.
Enerith szavait érdeklődően hallgattam, reméltem, hogy kiderül pár részlet is. Bár nem tudtam eldönteni, mennyire rossz ez az "összebalhézás". De végül ahogy En-t figyeltem, úgy vettem észre, hogy nem túlságosan feldúlt, szóval belenyugodtan, hogy biztosan nem lett nagyobb gond belőle... Tudja mit csinál... Azért van ott, ahol. - Sikerrel jártál ettől eltekintve? - kérdeztem kissé bizalmasan, mire egy szóval is válaszolhatott, ha nem akarta kifejteni a történéseket.
Mint ahogyan kiderült valahonnan ismerték egymást Seele-vel, hisz be sem mutatozott, de a nevén szólította,és tudtak egymásról 1-2 dolgot. Kezdtem arra gyanakodni, hogy tényleg a ménesből anno kitagadott lóval találkoztam... |
Nem igazán tetszett ahogy Seele “körberajongta” Hepát, de ezt egyáltalán nem mutattam, amikor közelebb sétáltam hozzájuk. Nem akartam Seelenek lépéselőnyt adni. Nem szóltam hát sem a szarvára tett megjegyzésére, sem az összes többire. Csupán a szemem sarkából figyeltem őket. Ebben mindig is jó voltam. Igazából nem tápláltam komolyabb ellenérzéseket Seele iránt, csupán Hepaticát féltettem. Ő túl ártatlan volt egy Seelehez hasonló lóhoz képest. ~ S az ártatlanság komoly veszély. Már tapasztaltam. ~
Hepa egy hatalmas mosollyal fogadott, ami nem tagadom, nagyon jól esett. Seele üdvözlése is egészen barátságosra sikeredett. Megeresztettem hát egy jókedvű mosolyt felé.
- Nem, valóban nem sokat. Ellenben jól összebalhéztam a világ legbékésebb vándorával, na meg a Katopyris ménesvezérével. - Forgattam meg a szemeimet. Minden határozottabb cél nélkül osztottam meg vele eme infót. Bár... ha okot kéne mondanom talán a beskatulyázás elkerülése végett tolódtak az számra a szavak.
- Nos álmomban sem gondoltam volna, hogy hajlandó vagy meggyógyítani egy pegazust. - Néztem rá enyhe döbbenettel. A sztorit amúgy Lighttól hallottam, magam ugyan nem láttam ezt a neves eseményt, de száz százalékig megbíztam a csikómban. ~ Light sosem hazudna nekem. Legalábbis remélem. ~ |
Egyáltalán nem zavartattam magam, felmértem a kancát, majd pár pillanat múlva lefagyott a mosoly arcomról. -Téged ismerlek ám.-húzódott vissza az eddiginél szélesebb vigyorom. -Gyógyító vagy nem igaz? Biztos büszke rád..-halkultam el, hisz majdnem tettem egy igen udvariatlan jelzőt, de gyorsan összeszedve a gondolatomat, újrakezdtem. -...a ménesed.-szemem hirtelen megakadt Hepatica ékességén, közelebb léptem hozzá, majd szarvamat végighúztam az övén. Olyan hangja volt, mintha két üveget összeérintettünk volna. -Szép darab, ritka az unikornisoknál az ilyen fajta szarv.-mosolyogtam tovább azon a gondolaton hogy nem csak szerencsétlen unikornisok vannak abban az idióta ménesben. Végre egy becses darab, ami ígéretesnek tűnik. -Elég kíváncsi vagy, tudod-e?-tettem pár lépést hátrébb tőle. -De hogy ne halj meg bután, elmondom.-bolintottam félre a fejemet. -Seele a becses nevem.
Abban a pillanatban betoppant egy új ló is. Istenem, hogy ebbe a ménesbe soha sem látok új arcokat. Az előttem lévő unikornis bizonyára szerette, elég alázatos volt vele és kedves. Most fogom elhányni magam. -Lám egy Enerith. Nem változtál sokat, barátom.-jelentettem ki neki úgy hogy meg sem fordultam felé. A hangja mindenkinek változik idővel, de annyira soha sem hogy ne ismerjem fel. Mindenre emlékszem ami itt történt velem. Minden egyes tagjára, akik örökre megmaradnak memóriámba, épp ezért jó ha valaki már nem kívánatos számomra.. |
Hamar előbukkant a hang tulajdonosa... de nekem nem volt ismerős. Egy fiatal unikornis kanca ugrált felém, kinek arcán jellegzetes mintázat volt, szarva hasonló, mint az enyém, kicsit üvegszerű...de elég szórakozottnak tűnt. Túlságosan is azt hiszem. Meg egyáltalán mit keres itt? Kétkedve néztem rá, kicsit értetlenül, hogy azért jött el vajon idáig, hogy megkérdezze milyen napom van.
Visszaválaszoltam neki, lehet, hogy még valami jó is kisülhet belőle.. közben halványan elmosolyodtam: - Igen - bólintottam - szép napunk van. - válaszoltam vissza, kicsit közhely, de kezdetnek megteszi. Mégis mit mondtam volna?! Nincs szép napunk, délután eső várható, és amúgy meg egész héten felhős, borult az ég... - Hepatica vagyok, hát te? - kérdeztem barátságosan.
Közben az jutott eszembe, hogy sokak beszéltek egy "ördögszállta" lóról a ménesben, akit száműztek a Forsante-ból. (Összefüggést még álmában sem gondolt volna Hepa) Bár én akkor még meg sem születettem, mikor ez történt... és közel sem voltam még ott, hogy megváltozzon az életem. Mennyi őrült ló van a világon! Talán túl sok is... terelődtek gondolataim a családomra.
Majd másik pillanatban, újabb hangokat hallottam meg, és a hang irányába fordulva megláttam Enerith-et. El sem tudtam mondani, hogy mennyire örülök. Egy nagy mosoly csúszott fel az arcomra, és miután a közelünkbe ért,és köszönt én is szóltam: - Szép napot! - Nem tudtam, hogy be akar-e mutatkozni a másik kancának, szóval ezt a lehetőséget meghagytam neki azzal, hogy nem szólítottam nevén. Egy másik tag jelenléte, főleg Enerith-é sokat dobott a hangulaton, hiszen tudtam, hogy nem vagyok egyedül egy idegennel... Aki bár nem tűnt rosszakarónak, azért tartottam tőle.
Jó lenne végre összeszedni magad Hepa, hazai terepen vagy... Na meg nem tűnik olyannak ez az idegen, aki támadni akar... Szedd....össze....magad.
Egy másik dolog is eszembejutott... azt hiszem Enerith távol volt az elmúlt napokban, nagyon fontos ügyben járt el, mint Forsante tanácsadó. Kicsit aggódtam (ahogy szoktam is) a kimenetel miatt. De nem voltunk egyedül, és nem akartam rákérdezni, és amiatt sem, mert nem tudtam, hogy ez rám tartozik-e. |
Még mindig munkált bennem a méreg, bár már nem olyan erősen, mint amikor elviharzottam az Eurayléból. Mostanra már hajlandó voltam elismerni, nem biztos, hogy értelmes, felnőtt ló módjára reagáltam le a dolgokat, de… más sem. Azt viszont még mindig nem tudtam sajnálni, hogy otthagytam őket. ~ Majd ők kitalálnak valamit, azzal a fene nagy egójukkal! ~ Valójában az is zavart, fogalmam sem volt, mit csinálhattam volna azzal a hullával. Csak annyit sikerült megértenem, mágia szükséges hozzá, a gonosz és sötét mágiát csak tiszta, “fehér” mágiával lehet előzni. ~ Már ha el lehet. ~ Komoly kétségek gyötörtek. Beszélni akartam Glimttel, hátha ő tud majd olyat mondani, ami felett elsiklottam. Erősen gyanítottam, később kénytelenek leszünk visszamenni a hullához, de akkor legalább nem kell majd más lovak esztelen szövegelését hallgatnom. Mélyeket lélegeztem, így végre majdnem teljesen sikerült lenyugodnom. Ekkor néztem csupán körül. A lábaim maguktól visszaszállítottak a ménes területére, most pedig minden további cél nélkül az Elvironban kószáltam. Már épp arra összpontosítottam volna, hogy megtaláljam Glimtet, amikor megláttam két másik unikornist. Mindkettejüket ismertem, bár másképp. Hepaticát személyesen is, őt nagyon kedveltem, sőt mitöbb nagyra tartottam. Ő pont azt az utat járta be, mint Light, csak ő visszafelé… mindenben igyekeztem neki segíteni neki, hisz ezzel voltaképp Lightnak is utat nyitottam, ha valaha is a visszatérésre adná a fejét… A másik kancát személyesen nem ismertem, de pár történetet hallottam róla, s amikor még a ménesben élt láttam is, bár igaz csak távolról.
- Üdvözletem! - Köszöntem nekik. |
Meleg van. Pedig nincs is nyár. Valami közeleg, valami jön, ami mindent elpusztít, ha valaki nem cselekszik. -Minden jót akaró ló, minden bájos teremtmény, akik valaha Seminarya földjén éltek, elrohadnak mint egy alma. Haha, pedig én szeretem az almát, nem tehetik ezt velem..Na mindegy, helyette lesz körte, zamatos fű..hmm..beleborzongok még a tudatától is.-boldogan ügettem Elviron erdejében, ide-oda kapkodtam fejem miközben gyönyörködtem a fák narancssárgás leveleiben. -De rég is voltam itt utoljára. Mikor is volt az..ja, igen! Mikor az a szerencsétlen kanca, követett, kár hogy nem látta meg a másnapot azzal az aranyos sárgás színével. Akkorákat nyerített ahogy fulladozott könnyeiben, és könyörgött hogy ne tegyem el láb alól. De hát ilyen az élet, ha hangosan tervelem ki gondolataimat Seminaryia ellen. Nem hallhatja meg akárki, nem?-fontolgattam hangosan, ám választ már nem igen kaptam. Primal az elmúlt napokban nem akart nekem válaszolni, meg sem szólalt, hiába tettem fel neki megannyi kérdést. Kezdett odabentt furdosni az a gondolat, hogy többé nem hallom már a hangját..-Vajon megsértődött rám, vagy csak megunta az állandó hablatyolásom? Ah..nem tudom, de remélem hamar visszatér hozzám, hisz az enyém, nem veheti el tőlem senki sem!-nevettem fel halkan.
A fák védelme mögül megpillantottam egy alakot. Csak nem! Egy Forsante tag! Jaj, minő kellemes meglepetés! Könnyedén átugrodtam pár bokrot, és a semmiből elé ugrodtam. -Mi újság ma errefelé? Szép napunk van nem?-emeltem fejemet a magasba. Bevallom már rég beszéltem itteni unikornissal, valamennyire hiányolom az idegesítő dumájukat a természetről. Talán ez a példány fel tud vidítani, ha már Primal nem okoskodik nekem.. |
Nem nagyon merészkedtem ki a Forsante területekről. Itthon biztonságban éreztem magam, mivel itt egy lépéssel az idegenek előtt járhatattam. Ide azért jártam, hogy kiürítsem a fejem... ez mindig furcsa érzéssel töltött el, hiszen a ménesem kivételével nagyon kevesen igazodnak el az erdőben, és nekik kész káosz volt az egész hely...ezért is kerülték el.
Lendületesen vágtattam a sűrű aljnövényzetben, hiszen hozzászoktam a nehéz terephez. Hirtelen megtorpantam egy pillanatra. Hallottam valamit... vagy valakit. Kerestem, hogy honnan jöhetett a hang. Fejem forgattam, füleim hegyeztem. Éberen figyeltem az esetleges vendéget/vendégeket, és a hazai pálya miatt elég magabiztos voltam. Viszont nem bántam volna, ha csak egy ménestaggal futok össze.
A B-terv azonban talonban maradt... Már kigondoltam, hogy hova szeretnék eljutni, ha beütni a menykő.. és mindig bíztam az erdőben, hogy elvezet oda. |
Hepatica
Nyílt játék, gyertek!! :3 |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
