|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.24. 17:55 - |
Kara-Khan + Rivra + Faolem + Nirran
* Nyílt játék * |
[43-24] [23-4] [3-1]
 Bármily meglepő is a kezdeti (sőt, később felhalmozódó) nehézségek után, Nirrannal végül egész kellemesen el tudtunk társalogni. Sajnos azonban a kötelességeim nem engedték meg túl sokáig, hogy hosszanti csevejbe feledkezzem vele, ezért rövidesen el kellett búcsúznom tőle. Azért be kellett vallanom, örültem, hogy megismertem.
// Kara el // |
Elmosolyodtam. Rég nem meséltem senkinek a múltamról, általában jobban tisztában voltak a történetemmel, mint én magam. Ez mondjuk azért lehetett így, mert nemigen tettem ki a lábam az Alios területéről, amióta tanácsadó vagyok. De végül is miért ne? Egy kis memóriafrissítés nekem se árt.
- Nem vagyok valami "hű de érdekes múlttal dicsekedő személyiség", de rendben, nem bánom. - kezdtem nevetve. - Ahogy mondani szokás, tősgyökeres Alios-tag vagyok. Itt születtem, és itt élek már hatodik éve. A családom története nem olyan érdekfeszítő, az anyám nevelt fel, miután az apám elhagyta, aki vándor volt. Nem ismertem őt. Két éve az anyám meghalt egy farkastámadásban, és így elvesztettem a legjobb és legbölcsebb tanítót, akihez szerencsém volt egész eddigi életemben. Őt tényleg az egész ménes szerette és tisztelte. Hatalmas szíve volt és végtelen türelme, mindig a lehető legjobb döntéseket hozta. Bárcsak olyan lehetnék, mint ő, de tudom, hogy soha nem érhetek a nyomába. - meséltem. Ahogy visszagondoltam rá, ismét megjelent lelki szemeim előtt az én drága jó anyám, azzal a gyönyörű, bájos mosolyával. Ha akartam volna se tudtam volna elfelejteni őt.
Nirranra pillantottam, hogy meggyőződjek, nem aludt el a monológom alatt.
- Hirtelen ennyi jutott az eszembe. Ha sikerült összeszedned a gondolataidat, a tiéd a szó. - mondtam végül, és várakozón tekintettem a kancára. |
Nirran: Kicsit meglepődtem Kara reakcióján. Arra számítottam hogy egyet fog érteni velem a távozásommal kapcsolatban és megy a dolgára. Erre azok után hogy majdnem megöltem egy lovat az Alios területén és ő mentette őt meg, még meg is szeretne ismerni. Érrdekess...
-Nos, ez igazán kedves gesztus. Ha neked nem baj, én maradhatok. Ráérek - azzal mellé szegődtem sétálva. Lassan lépkedtem a magas fűben.
-Hát...nekem nincs ellenemre egy kis beszélgetés, čs lehet hogy a végén neked lesz igazad. Talán tényleg nem csak gyilkosnak születtem. De ha megkérhetlek, szeretném ha egy kicsit kezdenéd a mesélést, össze kell kicsit kapnom a gondolataimat. -tettem hozzá nevetve. Való igaz kicsit szétszóródtam de hát mikor nem vagyok szórakozott? |
Csendben hallgattam Nirran szavait. Őszintén örültem, hogy nem haragszik rám a közbelépésem miatt, sőt (amire egyébként egyáltalán nem számítottam), egyenesen megköszönte. Egész más képet kaptam ezáltal róla, jó értelemben véve. Kedves mosoly jelent meg az arcomon.
- Nem kérem, hogy elmenj - szóltam szelíden - Amíg én is itt vagyok, nyugodtan maradhatsz, ameddig jól esik. Én csak örülök a társaságnak.
Hangom legalább annyira barátságosan hangzott, amennyire szándékomban állt. Lehet, hogy hatalmas hülyeséget csinálok, amit még esetleg megbánok, de igen, vállalom a felelősséget érte, és igen, lehetnék jóval óvatosabb. De mire való az élet, ha nem azért, hogy hibákkal szedjük tele magunkat?
A fejemmel az egyik irányba biccentettem, hogy sétáljunk egyet. Elindultam a síkságon, ahol már minden fűszálat ismertem.
- Mesélj magadról - kezdeményeztem beszélgetést barátságosan - Ha nincs ellenedre, szeretnélek jobban megismerni. Úgy hiszem, nem csak az az egy oldalad létezik, amit idáig megmutattál. |
 Gyorsan történtek az események. Komolyan, úgy éreztem magam mint egy életveszélyes bűnöző, aki mellől elvezetnek mindenkit meg menekülnek. Időközben lenyugodtam valamelyest. Csak hirtelen felindulás volt az egész, oszt máris gyilkosnak titulálnak. Bravó. Mindegy is. Ezentúl kerülni fogom Faolemet,és ha lehet, ezt a vidrát is vagy mit. Felkecmeregtem a földről és hálásan néztem Kara-Khanra.
-Köszönöm, Kara-Khan. Őszintén köszönöm, hogy nem csináltam nagyobb galibát. Most mindenki félőrültnek, nem is, teljesen őrültnek tart. Néha előtörnek belőlem bizonyos indulatok, de...inkább hagyjuk. Nem akarom elrontani még jobban a napot, úgyhogy ha akarod, én most elköszönök. nyilván te sem nézed jó szemmel hogy egy ilyen ló az Alios területén garázdálkodik - majd fejet hajtottam neki. Őszintén, én Kara-Khannal szeretnék jóban lenni. Normális ménnek tűnik, úgyhogy nem akarom hogy kellemetlenséget okozzak neki. |
Le sem vettem a szememet a feldühödött kancáról, minden mozdulatát figyeltem, hogy időben tudjak rá reagálni. Még egyszer nem követem el ugyanazt a hibát. Először észre sem vettem Faolem közeledését a levegőben, csak amikor felénk kiáltott, hogy húzzuk el a csíkot. Bölcs módon nem maradt sokáig, nehogy alkalmat adjon Nirrannak az újabb támadásra, de Rivra nem repült rögtön utána. Láttam rajta, hogy nem szívesen hagy itt egy kiszámíthatatlan, forrófejű unikornissal, ezért amikor rám tekintett és mondta, hogy megkeresi Faolemet, határozottan bólintottam.
- Menj csak utána - szóltam jellegzetes, mély hangomon, szelíd mosollyal kísérve. Faolem biztosan vigyáz majd rá. Azt pedig semmiképp sem akartam, hogy miattam az életét kockáztassa. Végül ő is elment, és ketten maradtunk Nirrannal.
Nem hallgattam Faolemre. Ez az én területem és eszem ágában sincs elmenekülni innen. Egyedül semmiképp sem hagyhatom. Így azonban, hogy nem volt más rajtunk kívül, csak saját magamért feleltem. A figyelmem továbbra sem lankadt, de azért nem bámultam rá, mint aki fél.
- Remélem, nem sértettelek meg túlságosan azzal, hogy beléd rohantam, de mentségemre szóljon, nem hagytál sok választást. A rossz szándék mindig is messze állt tőlem, most sem az vezérelt. Ha mégis így érzed, azért őszintén bocsánatot kérek. - mondtam a kanca tekintetét fürkészve. |
 Még nem volt vége a történetnek, mikor szemem sarkában megláttam, hogy Faolem újra felénk tart. Gyorsan száguldott, és hirtelen manőverezett, látszott rajta, hogy nagyon felzaklatta valami... nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy mi is okozta azon belül, hogy elszakadt nála és Nirrannál a cérna. Ordított nekünk, hogy menjünk innen, és tovaszállt sietősen. Aggódtam érte, hogy megsérült, bár ahogy az égen cikázott szinte biztos volt, hogy a szárnyának semmi baja.
Sokáig haboztam, mert nem akartam ott hagyni Kara-Khant sem, de végül döntenem kellett. A pegazus csak repült tova, és alakja az égen apró ponttá zsugorodott... A fekete ménre pillantottam hirtelen, mintha csak azt mondanám, hogy: "Bízom benned, hogy elrendezitek, és megnyugtatod ezt a vadszamarat!"- Megkeresem. - szóltam, majd az égbe szökkentem, és arra vettem az irányt amerre Faolem repült, bár alakja már nem volt kivehető a láthatáron...
Igazán reméltem, hogy Nirran nem esik neki Kara-Khannak, bár nem volt rá sok oka. Ugyanis a mén nem tett neki keresztbe csupán az összecsapást szerette volna megakadályozni... kétségek azonban még mindig voltak bennem...
/Rivra el
|
 Mondhatni két út állt előttem. Vagy mondhatom úgy is, hogy kétfelé húzott a szívem. Nem! Inkább úgy helyes, hogy a szívem az egyik irányba ,az agyam meg a másikba húzott.
Jól tudtam magamról, hogy nem szokásom felkapni a vizet, most sem történt semmi csupán nem bírom elviselni magam mellett azt a nyársas antilopféleséget odalenn. Ezért döntöttem úgy, hogy békésen lelépek, mielőtt bajba keveredek. Eredetileg majdnem sikerült, valójában majdnem elkéstem vele...megúsztam.
Miközben távolodtam és egyre nagyobb magasságba értem, küzdött bennem az ész és az érzelem. Egyszer félig oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam a két társam akik lent maradtak. Az eszem azt súgta, hogy jól cselekedtem, hogy leléptem! De annyira rossz és fájó érzés volt hagyni tombolni a szívem, mely szerint bűn volt egy veszélyes állat mellett magukra hagynom a többieket. Amikor feltámadt bennem egy "érzelmi érv", hogy mi történik ha másnak is nekiesik Nirran, akkor az agyam minden gondolatot blokkolt, miszerint Rivrát biztos megvédi a fekete mén. Akármilyen tapasztalt és megbízható is a mén, Rivráért felelősséget éreztem. ~ Őt nem hagyhatom védelem nélkül! Ő RIVRA! ~
Ideig percig győzött is a tudat, hogy nekik is van annyi eszük, hogy mihamarabb lelépnek, de hosszútávon a szívem vette át az irányítást!
Már rég nem hallottam amit beszélnek, homályosan láttam az alakjukat, de ez semmit nem jelentett! Bár a szívem vezetett, tudatosan cselekedtem! Bal szárnyamat felemeltem, a jobbat ellazítottam, mindezt egyszerre és hirtelen, így vettem be egy éles kanyart. Hirtelen meg sem bírtam tartani magam olyan hirtelen ért a szélirányváltozás, de megoldottam pikk-pakk. Mondhatni szabadesésbe kezdtem mikor közel húztam szárnyaimat oldalamhoz. Számomra ez rutin volt, és pegazusoknál nem is meglepő a hasonló manőver. Percek tört része alatt értem vissza a társasághoz, hatalmas sebességgel. Egy porcikám sem mozdult a lassítás érdekében, hiszen én akartam így. Eszem ágában nem volt lassítani vagy leszállni, ha ilyen szép tempót és irányt vettem fel a föld felett.
Minden bizonnyal már távolról észrevettek, így mindenre fel voltak készülve, ahogy én is!! Bosszúsan, gonosz mosollyal a pofámon néztem ahogy kíváncsi tekintetüket rám szögezik. Gondoltam, hogy Nirran ugrásra készen áll, úgy leszedhet a levegőből, hogy észre sem veszem. Ugyanis hatalmas szárnyaimat széttárva siklottam a föld felett, a hosszú fűszálak hullámzásba kezdetek. Ezt a helyzetet a társaságtól nagyjából 10-15 méterre vettem fel.
Ha közeledésemre eltávolodtak, hogy megnyissák előttem a teret akkor elrepültem közöttük. Ha meg sem moccantak, akkor pedig hagytam, hogy patáim egy pillanatra leérjenek a földre és hirtelen elrúgtam magam kb. fél méterrel előttük. Bármelyik is legyen, a következőt kiabáltam:
- Vágtázz el Kara-Khan! Vágtázz el!...Rivra, kövess! - hallattam hangom. A sebességem nem lett kisebb, így amit Rivrának mondtam akár a szél is elnyelhette, de már nem fordultam vissza. Őrültnek tűnhettem, és lehet, hogy a sebembe kaptam némi őrült Nirran vért, de határozott és céltudatos voltam. |
Ilyenkor szokás mondani, hogy pattanásig nőtt a feszültség. Jobban mondva növeltem! Amikor a kanca békét kínált tudtam, hogy mindenkinek jobb lett volna ha elfogadom, és meg is fordult a gondolat a fejemben, de azzal a kancának adtam volna piros pontot. Márpedig ezt a konfliktust nem én kezdeményeztem, ezért nehogy már én égjek miatta. Nem mintha szégyellném magam Rivra és Kara-Khan előtt, csupán van önbecsülésem!
Ezért választottam azt, hogy kihozom a legrosszabbat az ellenfelemből. Egyrészt magamért tettem, másrészt a többiekért. Saját szemszögből szórakoztatott a felbőszült kanca, a másik oldalról meg csak tanulságként szolgáljon, hogy nem minden arany ami fénylik! Engemet nem tudott megtéveszteni Nirran csikós játéka, már akkor átláttam rajta. Most sem tudott magán uralkodni, egyből a harcolás vágya lángolt fel benne, amitől csak és kizárólag nagy és egészséges szárnyaim védtek meg..mint mindig.
Nem ért meglepetésként, hogy rám rontott. Tudtam, hogy egyszer minimum bekapok egy sebzést, mert túl közel állt ahhoz, hogy helyből felszálljak. Mégis a vártnál kisebbet sebzett, ugyanis az Alois mén szó szerint leágyúzta a hatalmas kancát. Mellkasomnál éreztem a pengeéles szarvak karcolását, de minden olyan gyorsan történt, hogy erre nem bírtam reagálni. Már akkor széttártam szárnyaim mikor megtette felém az első lépést. Amikor Kara-Khan elsodorta, volt pár másodpercem a felszállásra. A felszíni seb eleinte csípett kicsit, de nem aggasztott, alig vérzett így semmi légi manőverben nem akadályozott.
Felértem jó magasra és lepillantottam, hogy minden rendben van-e. Természetesen ha az orrszarvú a földön maradtak is megtámadja akkor közbelépek, de egyébként távozóra veszem.
Nem érdekelt, hogy gyávának hirdet ki mert nem szállok vele szembe. Mégis ki hinne egy ilyen vérszomjas fiatal izének?!
// Faolem a távolban van. Beletelik egy kis időbe míg végleg eltűnik az égen, addig van idő megtárgyalni a többit. Innentől ti hárman(Ivory, Kitty, Aquine) játszotok, én majd később visszacsatlakozok. Faolem hangtávolságon kívűl van de jól látható. // |
Nem igazán éreztem magam kellemesen a hirtelen komolyra változó beszélgetés közepette. Esküszöm, meg voltam róla győződve, hogy ki fognak békülni. Noha nem vártam volna, hogy egymés nyakába ugranak. Semmi pénzért... Nem hinném, hogy erőltetni kell azt, ami nem megy... de ami ezután jött teljesen felesleges volt. Nézeteltérés, amit Faolem a maga vicces, és most kissé gúnyos modorával felfokozott, Nirran pedig érzékeny lelkével (melyhez egy adag furcsaság is társult) magára vette és mégjobban felfújta.
Mintha engem meg sem hallottak volna, átnéztek rajtam, ami viszont rendkívül rosszul esett, azonban csupán csak egy pillanatig, míg el nem felejtettem sérelmem.
Hát ezek teljesen megbolondultak? Ha verekedni akarnak hát vonuljanak el... Azért Faolemet kissé sajnáltam, hisz olyan szimpatikus lett, és kezdtem megszeretni. Reméltem, hogy nem sérült meg, de úgy éreztem, hogy nem hagyhatom magára Kara-Khant a bolond kancával. Hiába erős, de Nirrannak hatalmas szarvai vannak... de úgy döntöttem, ha meri a mént bántani, akkor velem is meg kell küzdenie. Nem voltam sose nagy harcos, de kettő mindig jobb, mint egy. Bár a nap folyamán kételkedtem abban, hogy Kara-Khannak neki menne. Egészen addig, míg a mén meg nem torpedózta...
Ugyan egyszerűbb lett volna ott hagyni őket, valami nem engedett elrepülni, hogy Faolemmel legyek. Tényleg reméltem szívből, hogy nem sérült meg, de kissé megnyugtatott mikor láttam, hogy el tud repülni, és nem bukdácsol a levegőben. Biztos nem nagy a baj, de mindjárt megyek...
Néztem felé kissé sóvárogva.
A dolgok olyan gyorsan történtek, hogy beleszólni nem tudtam az alakulásukba, de amint Faolem elment és Nirran ott ácsorgott, Kara-Khan pedig nekirontott és ráparancsolt, odareppentem a fekete mén mellé,. Gyorsan megfordultam, hogy ne legyek háttal a kancának. Arcom elkomorodott, és szárnyaim széttártam. Nem mondtam semmit, nem néztem a ménre, csupán a kanca szemébe bámultam mélyen... a testbeszédem egyértelmű volt. |
Faolem rátett még egy lapáttal, már ami Nirran cukkolását illeti. Nirran pedig nem olyan lónak tűnt, akinek az idegei sokáig bírják az ilyesmit. Ennek nagyon rossz vége lesz, futott át az agyamon, amint megláttam Nirran arckifejezését, ami kevés jót jósolt. Meg fogja támadni...
- Fejezzétek be! - Próbáltam minél keményebben rászólni a két lóra, de természetesen a szavaim süket fülekre találtak. Igen, voltam annyira naiv, hogy azt hittem, mindez ér valamit. Tennem kellett valamit. Éppen azon voltam, hogy közéjük ugorjak, de későn kaptam észbe, mert Nirran gyorsabb volt és támadni kezdte Faolemet. Nem agyalhattam tovább. Ahogy Nirran a fejét előreszegezve rohanni kezdett a pegazus felé, csak egy választásom maradt: mielőtt a ménbe vájhatta volna éles szarvait, minden erőmet beleadva nekimentem oldalról, azzal a szándékkal hogy fellökjem és megállítsam, vagy legalább megzavarjam a támadásban. Jobb nem jutott az eszembe. Ha szép szóval nem megy... Olyan erővel találkoztam a kanca oldalával, hogy kissé bele is szédültem.
- Elég! Higgadj le, Nirran! - A hangom ellenkezést nem tűrően csengett. Nem az volt a célom, hogy méginkább felidegeljem, csupán elejét akartam venni a további vérengzésnek. |
Na elég ebből! Eddig běrtam idegekkel, hülyegyerek, de te képtelen vagy értelmes viselkedést produkálni. Azt az idétlen pofádat szúrnám át, hogy a fészkes lóinfluenza essen beléd...!
-Jól van. Ha így akarod... - közöltem halálos nyugodtságot erőltetve magamra, és hirtelen mozdulattal ágaskodnék fel és csapnék mellső lábaimmal a feje felé. Majd most megtanulja, hogy ehhez képest mennyire voltam az előbb diplomatikus és nyugodt...az első csapás után teljesen megkerültem és oldalról rúgok hátsó lábamma a szárnyait célozva. Eddigre szememet kissé elöntötte a türelmetlenség és a harcvágy. Aztán kicsit hátrálok és fejemet előreszegezve rohanok az általam támadott szárny irányába. Kíváncsi vagyok, mi sül ki ebből... |
~ Jujj de gyerekes, juuuuuujj....nagyon! ~ húztam hátra meghökkentve fejemet. Nirran nagyon szundi üzemmódban fogta fel a szavaimat és a tetteimet.
- Te miról beszélsz? Nem párbajozunk ez nem visszavágás volt, csupán hülyét csináltam belőled! - szünetet tartottam, de mielőtt valaki is megszólalhatott volna folytattam - Úristen! Ha nem érted a non-verbális jeleket akkor többször is kiparodizállak! - mondtam hetykén és kihúztam magam, jelezve, hogy bármikor bárhogyan képes lennék Nirrant nevetség tárgyává tenni. ~ Na erre mit lépsz kislány?! ~ kérdeztem magamban, mert tudtam, hogy jól felhúztam. Azaz igazság, hogy a gyerekességével ő is engem. Egyenlőre úgy tűnt, hogy csak a szája nagy, s ez bebizonyítani vélte számomra, hogy a szarvaira a vér több mint valószínű önvédelem volt, mintsem tudatos támadás a részéről. Ennyit az előítéletekről.
Aztán a fekete mén szavai csengtek a fülemben.
- Mindenkinek igaza van..Részben! - szólaltam meg nyomatékosítva az utolsó szót. Szegény Rivra szavai el sem jutottak a füleimig, mert ha közben az orrszarvú nekem rontott, gyorsan a magasba röppentem. Megsebezhetett, akkor s felszálltam.
Ha viszont nem támadott meg akkor is elrugaszkodtam a földtől és emelkedni kezdtem. Éreztem, hogy már nem tudnék kellőképp lenyugodni ahhoz, hogy ésszerűen beszélgetni tudjak velük.
- A mihamarabbi viszontlátásra! - szóltam le nekik nyersen. Nagyon magasra emelkedtem fel, közben le-lenéztem, de csak Rivra tekintetét loptam. Aztán elkezdtem előre repülni. Egyenlőre csak kényelmes sétatempóban, remélve, hogy fajtársam esetleg követne vagy valami, de ha a társasággal marad természetesen nem hibáztatom.
// Faolem nem megy el, látótávolságon belül marad az égen(eközben lehet sebesült is). Lehetőség van kibeszélni, mert nem hallja őket :) Ha akarjátok több kört is nyomhattok, majd később tér vissza hozzájuk...hacsak Rivra nem távozik vele. // |
Faolem válasza nem lepett meg. Mármint sosem lehet tudni, hogy éppen mit fog művelni, de nem hazudtolta meg önmagát, bár látszott rajta, hogy nem viccel. Tetszett, hogy nem ugrott egyből Nirrannak... bár nekem ez meglehetősen fura volt azok után, amiket a ménesem tagjaitól láttam. Szó mi szó a Laynarvis ménjei nem éppen a tökéletes dühkezelésükről híresek. Nirran válasza azonban mégjobban meglepett, mert le mertem volna fogadni, hogy Fa megszólalására a fejét akarja majd venni. Békülést ajánlott, és Faolem válaszát lestem kíváncsian. Bár meg voltam győződve róla, hogyha kettesben lennének akkor vér folyna. Fát néztem, és tudtam (legalábbis nagyon reméltem), hogy egy frappáns válasszal lezárja a marakodást. Bár nem vártam volna el senkitől, hogy boruljon Nirran nyakába...
Jól esett, hogy a többiek helyeslően bólintottak megjegyzésemre, bár tudtam, hogy maga a háború annyira nem fog ennyire jól esni. Muszáj volt megérdeklődnöm a többiektől valamit. Persze csak Fa reakciója után tettem fel a kérdést: - Ti mit tudtok a közelgő eseményekről? - hangom halk volt, és bizonytalan. Örökkévalók, háború... nagy sötétség közeledik felénk.. |
Faolem továbbra is hozta a formáját, Nirran megszólalását ugyanis lazán, poénosan reagálta le. Ezen a ponton azonban még nem nyugodtam meg teljesen. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak Nirrantól, hisz még alig ismertem. Azt hittem, hogy Faolem viselkedése csak méginkább ki fogja borítani. Tartottam tőle, hogy ordítozni kezd vele és nekiesik, de erre szerencsére nem került sor. Csak, hogy én se álljak úgy, mint egy kuka, szóltam pár szót a béke helyreállítása érdekében. Komoly tekintettel néztem a két félre, bár így egy kicsit úgy éreztem magam, mintha kiscsikókat akarnék kibékíteni egymással.
- Nem akarok beleokoskodni a ti dolgotokba, hisz mind a ketten felnőttek vagytok már és ehhez mérten meg tudjátok oldani ezt a problémát. Nem kívánom tőletek, hogy örökre jóbarátok legyetek, de Rivrának végül is igaza van. Épp elég hadakozásnak nézünk elébe a jövőben, nem kéne a ti veszekedésetekkel tetézni a bajokat. - magyaráztam, majd Faolem reakcióját vártam Nirran bocsánatkérés-féleségére. |
Faolem gesztusai elszórakoztattak. Nem esett le neki semmi. Közel lépett hozzám. Szemében láttam hogy őszintén nem bír engem. -Pont ezért mondtam. De látom nehéz felfogni a könnyűt is egyeseknek. - nem ijedtem be a szárnyaitól. Nekem meg vannak csinos kis acélszarvaim, ha szeretné, megismerheti közelebbről is őket.
-Ne fáradozz. Nem érdekelnek a próbálkozásaid a visszavágás területén. Engem hidegen hagynak az ilyenek. Csak annyi zavart, hogy lenéztél. És ebben az esetben megtartom a magam helyét...már elintéztem ezt az ügyet részemről. Ezentúl elsiklok felette és tényleg ne rontsuk el ezt az eddig szép napot. Rivrának igaza van. - ezeket közöltem egy pillanatra sem leengedett fejjel és szárazon. Ha a szememből abbahagyok egy dolgot, azt nem folytatom. -Ha akarod, békejobbot nyújtok. Persze csak ha nem nézel újfent le emiatt a kis...nézeteltérés miatt... - az utóbbi momdatot kicsit de alig hallhatóan mondtam gúnyosan és elmosolyodtam. |
Mély érzelem fogott el mikor Rivra mélyen a szemembe nézett. Kedves volt és bájos, igényelte a figyelmet. Általában mindenkire szoktam időt és energiát szakítani a baráti körömből, de úgy éreztem, hogy rá többet fogok az átlagnál! Ám egyelőre úgy tűnik, hogy mások is igényelik a figyelmem...
A toll megköszönése után felegyenesedtem. A négyes csapatunk tényleg ketté szakadt, de őszintén engemet egyáltalán nem zavart. Így volt jó Rivrával. Ellentétben a másik jelenlévő kancával. A tőle kapott megvető pillantásra még nem reagáltam nyilvánosan. ~ Most is csak utánozni tud. ~ szögeztem le magamban, hisz én is lenéztem pár perccel korábban. Fontosabb dolgok kötötték le a figyelmem, mint az , hogy vele foglalkozzak. Hiba volt, mert perceken belül felhívta magára a figyelmet egy nem túl előnyös megszólalással: " Nézz csak hülyének nyugodtan! Csak vigyázz hogy ki ne essen a szemed, úgy nézz... " mondta. Lassan ránéztem, oldalra fordítva fejemet. Összeszorított szemekkel néztem rá, majd átlagos fapofával folytattam a szuggerálását.
- Azt mondtad, hogy nézzelek hülyének! - mondtam komoran, szárnyaimat közben kinyújtottam fejem mellé. - Velük vigyázok a szemeimre, nehogy kiessenek! - intettem Nirrannak szárnyaimmal. Valójában egyáltalán nem volt kedvem elpoénkodni, mert láttam, hogy ő komolyan veszi. Előhívott bennem egy olyan tulajdonságot, ami se számára se számomra nem jelent pozitív dolgot. De megpróbáltam elnyomni, nehogy felszínre törjön. ~ Te vagy az idősebb Faolem! Legyen több eszed! ~ ezek a gondolatok fogtak vissza!
Alapvetően nem vagyok ingerlékeny, de ha épp udvarlás közben zavarnak meg akkor nem tudok közömbös maradni. Minden bizonnyal ha a többiek nincsenek jelen, látványosan fejeztem volna ki nemtetszésemet Nirran felé. Azonban így csak leregálltam egy "reflexszerű " humorral.
Elsőre tán poénosnak tűntem, mint aki nem értette Nirran mondanivalóját, de hamar abbahagytam a nonverbális "bántalmazást" és komolyra fordítottam a szót. Közelebb léptem hozzá, egész közel. Ha közben bármit is mond elengedem a fülem mellett.
- Rossz vagyok, de használható! - *szünet* - Ez nekem jó! - *szünet* - Így jó! - *szünet* - Úgy szeress hogy fájjon ha jó! - *szünet* - Ha neked is jó, legyen jó! - kezdtem el "énekelni" Nirrannak. Nem is a jó hangom volt a megnyerő e monológban, hanem a szöveg mondanivalója. Reakcióra várva álltam előtte. |
Meg kellett vallanom, hogy Faolem igazán szerethető figura volt. Kedves, és vidám.. talán túl is játszotta a szerepét, de a kedvünkért tette, és ilyen viszontagságos időkben nehéz jobb kedvre derülni. Ettől hát még szimpatikusabb lett. Elfogadta a tollat is, és lelkendezett, hogy mindig viselni fogja. Reméltem, hogy így lesz, de persze alig ismertük még egymást, és lehet, hogy hamar továbbad rajta. Minden esetre örültem, hogy örül neki. Halványan, kicsit elpirulva elmosolyodtam. - Szívesen. - válaszoltam neki ugyanolyan halkan, ahogyan ő megköszönte az ajándékom, és mélyen a szemébe néztem.
Az idilli pillanat azonban nem tarthatott soká. Faolem és Nirran között nem ment éppen minden zökkenőmentesen, én pedig felvettem a jól ismert, minden használt maszkomat. Mely eltakart mindenféle érzelmet, helyébe pedig nyugodtság és kimértség költözött. Csak ezt szerettem volna elkerülni. Hogy csak ma legalább ,a sok Laynarvistól elszakadva boldogan és önfeledhessen barátkozzak és szórakozzak. Azonban ugyebár ahogy szokták mondani: Minden csoda 3 napig tart... vagy 3 percig?!
Bár nekem sem volt szimpatikus Nirran belépője, azért nem ítélkeztem felette. Azonban láttam, ahogyan Faolem megvetően pillant rá, és ez nem maradhatott válasz nélkül. Igaz, hogy nem kellett volna lenéznie, de véleményem szerint Nirran kissé túlreagálta.
Nem tudtam mit tegyek, vagy tegyek-e egyáltalán valamit. Sokat mondóan pillantottam Faolem szemébe. Mint aki azt akarná mondani: "Vigyázz vele, és emlékezz arra, hogy hogyan jelent meg itt. Véresen..." De nem szóltam semmit, nem akartam tovább szítani a tüzet. Majd egy kósza pillantást vetettem Kara-Khan felé, mintha tanácsot kérnék, hogy ilyenkor mit kellene tenni. Eközben próbálta megoldani a helyzetet a tapasztaltnak tűnő mén, és igyekezett jó fényben feltüntetni Fa-t Nirrannak. - Ne rontsuk el ezt a szép napot. Arra lesz elég időnk, ha a háború egymás ellen fordít minket... - szóltam elgondolkodva. Csak előjön a téma, nem is kellett kérni.. |
A két pegazus kissé kivált a mi kis szűk csoportunkból, de ez egyáltalán nem zavart, hiszen szemmel láthatóan nagyon jól megvoltak együtt. Ó, te gyönyörű Nizza-síkság. Te csodálatos hely, ahol barátságok köttetnek és szakadnak szét egy pillanat alatt. Nem tudtam ellenállni a zamatos fű csábításának, így haraptam párat a legzsengébb csomókból, miközben Faolem és Rivra felé vetettem pár kósza pillantást.
Nirran nekem szánt szavai jól eső érzést váltottak ki bennem. A zord külső ellenére egész rendes kanca, gondoltam, miközben szelíden rámosolyogtam.
- Ez igazán kedves tőled. - mondtam, majd a Faolemmel kapcsolatos kijelentésére reagáltam. - Ne vedd úgy magadra Faolem poénjait. Rendes ló, biztos vagyok benne, hogy nem a rosszindulat vezérli. - tettem hozzá a pegazus csődörre tekintve. Nagyon megkedveltem a vidám fickót, képtelen voltam bármi rosszat gondolni vagy mondani róla.
Azonban az rögtön leesett, hogy Nirran és Faolem a legkevésbé sem kedvelik egymást. Azok a pillantások, amiket egymás felé intéztek... mint akik ölni készülnek. Az ellenszenvük nyilvánvaló volt. Aztán Nirran felkapta a vizet és elkezdett kiabálni Faolemmel. Életemben először nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit kéne tennem a béke helyrellításának érdekében. |
A felfrissülés után teljesen lenyugodtam. Mosolyogtam Kara-Khan szavaira. Kifejezetten szimpatikus mén volt. Ezerszer rokonszenvesebb mint ez az őrült Faolem. Őrült? Nem, bocs az én vagyok még...te maradj inkább ostoba. - Köszönöm a drága isteneknek hogy vannak mčg értelmes lovak a szigeten... - fordultam a fekete ménhez. Azt hiszem, Faolemék nélkülünk is elég vidáman megvannak.
- Mostanában nem vagyok vevő Faolem poénjaira...nem is tudom miért -lenézően néztem az irányába, fejemet felemeltem, összeszűkült szemmel vizslattam a pegazust.
Túl sok ilyen lovat hord a hátán Seminarya. Nimcs kétség, most nagyon megváltozott a véleményem az öntelt lóról. Nehogy azt merje hinni, hogy magasabb rendű nálam. Ezekkel a pillantásaival hatalmasat zuttyant a ranglétrámon. Talán mélyen bele is fúródott a földbe... Utánakiáltottam: -Nézz csak hülyének nyugodtan! Csak vigyázz hogy ki ne essen a szemed, úgy nézz... -ezekkel a szavakkal "búcsúztam" Faolemtől. Nem akartam elmenni, már csak azért se mert Kara-Khan jó társaságnak bizonyult. Csak szerintem ő nem akarta otthagyni a társaságot...mindenesetre Rivra még egészen normálisnak tűnik, úgyhogy lehet hogy még kihúzom velük egy ideig... |
[43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
