|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.29. 20:05 - |
Kathach + Mai’nan
Zárt játék |
[29-10] [9-1]
Amikor Kathach harci pozícióba helyezkedett, azt hittem ott dobom el az agyam. Már szinte vak voltam a tehetetlen dühtől. Elcipeltem mind a párszáz kilóját az Euraylétól idáig erre, most meg itt harciaskodik nekem. Talán csodálkoznom kellett volna, hogy még nem ugrott nekem, de egyáltalán nem erre gondoltam. Eszméletlenül fusztrált, hogy nem értékelte a fáradozásomat és úgy alapból is eléggé lekezelő volt velem. Úgy döntöttem megmutatom neki, mire is vagyok képes, úgy istenigazából. Kitártam a szárnyaimat, és hatalmas szelet kavartam körülöttünk. Csakhogy nem sima szél volt, bármi, amihez hozzáért rohamos gyorsasággal karistolódott szét. Majd a mágiámat annyira közel parancsoltam hozzá, hogy a tollait lágyan borzolja a szelem huzatja. Nem akartam még csak meg sem karcolni, csupán éreztetni akartam vele, ne vegyen félvállról, mert komoly ellenfél vagyok. Ezekután részemről le volt zárva az erőfitogtatás, a mágiát visszarendeltem és a szelet elfojtottam. Mostmár szélcsend uralkodott a hegyen. Eközben végig mélyen Kathach szemébe fúrtam a tekintetem, kíváncsi voltam megrémül-e, illetve felmerül-e benne, hogy komolyan bántanám.
Szárnyaimat visszacsuktam a hátamra és kellemetlenül tapasztaltam, a kelleténél több mágiát használtam el. Gyaníthatólag megint egálba kerültünk, így inkább csöndben maradtam és nem ingereltem tovább. ~ Már ha az előbbi még nem volt elég. ~ |
 Viszonoztam a szemöldökhuzogatást, és egy dühtől fűtött pillantást vetettem Manára. Nem szíveleltem, ha kioktatnak, azt pedig mégkevésbé, ha bolondnak néznek.
- Nem ismerem a mágiám, mert nem áldottak meg az istenek akkora szerencsével, hogy már csikókoromban megismerjem azt, igazán sajnálom. - horkantottam fel újból, a düh szikráit pedig táplálták Mana szavai. Aztán folytatta, ez pedig olaj volt a tűzre, tápláló oxigén a szikráknak, hogy azok őrülten fellobbanjanak. Szemeim fellángoltak, hatalmasakat fújtattam ezzel próbálva lenyugtatni magam.
- Nem a csikók álomvilágaiban élünk, Mana! A világ nem csak fehér és fekete és nem találhatod meg mindenben és mindenkiben a jót. Minden lóban ott van Larok és Dastor, a gonosz megtestesítői.
A laynarvis megzabolázhatatlan őrültek társasága, akik a csábító gonoszt választották. Zeth nem képes összefogni őket, ő csak egy csikó! A méneseknek kell a sarkukra állni, és elüldözni őket.
NEM létezik legyőzhetetlen, egy örökkévalót is le lehet győzni, ha az ember képes rájönni, hogyan kell. - harsogtam, majd halkabban, de nem kevésbé dühösen folytattam. -Benned is ugyanúgy megvan a gonosz, hiába hiszed azt, hogy palástolhatod a világ elől... Nem tudod legyőzni mindig ott lesz és sak arra vár, hogy legyengülj és megadd neki magad.
Nézz magadra! Egy tanácsadó, aki nem képes loyalitást gyakorolni?!
Éppen próbáltam összeszedni magam, és befejezni a dühöngést. Szerettem volna azonnal istenhozzádot mondani Manának és hadkészültséget elrendelni, de folytatta.
- Én okoztam? - érdesen felnevettem. - Ha seminarya nem egy rohadó bűzhalmaz lenne laynarvisnak köszönhetően, egy ménesvezér képes lenne belépni egy másik területére, anélkül, hogy merényletet követnének el ellene. Fogd már fel, hogy ez az állapot tarthatatlan!
Láttam, és éreztem, hogy Mana megfeszül, tudtam, hogy legszívesebben nekem ugrana, én pedig nem akartam megakadályozni. Ha a híres tanácsadó neki akar támadni a vezérének tegye. Megfeszítettem izmaimat, felvettem egy stabil harciállást és vártam az esetleges támadást. Csak közben jöttem rá, hogy most jóval gyengébb vagyok, mint ő. |
 Összehúzott szemekkel néztem rá. Kicsit dühített Kathach értetlensége. Sőt nagyon. Eddig ő volt az első ló, akinek sikerült felhúznia. De neki nagyon alaposan. Az előbbit amúgy sem baráti kedvességnek szántam, hanem határozott felszólításnak. Nylván sokkal többet tudtam a mágiáról nála, sőt a Katopyris legtöbb lovánál. Ellenben nem, nem hallgatna rám, nekem el kell neki magyaráznom, mit miért mondok. Mi vagyok én enciklopédia?
- A sebet értelemszerűen nem tudom begyógyítani, mert nem vagyok unikornis. Fenrir pusztító mágiáját akarom semlegesíteni, mert ha nem teszem belülről elemészt téged. És nem jutsz el addig, hogy egyáltalán csak elkezd felépülni. -
- Tényleg hiszel benne, hogy mindannyian őrültek? Én nem gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy Zeth össze tudja őket fogni. Nagyon veszélyes játékot űzöl. Lehetséges, hogy számtalan Örökkévaló van köztük. Ellenük mit tervezel? Például Wydovn ellen, hm? Na erre válaszolj nekem! - Igyekeztem, hogy a hangom kimérten csengjen, ám biztos voltam benne, ez nem igazán sikerült. És akkor még reménykedhettem, legalább nem remeg, illetve ha már remeg, az akkor sem hallatszódik. Legalábbis Kathach nem veszi észre.
- Amúgy, ha feltétlen tudni akarod, a legtöbbjük vándor volt. - Bár egy percig sem gondoltam, hogy akkor nem ugyanez lett volna a végeredmény, ha egy halom Laynarvis ló társaságát élvezte volna Kathach. - Nem mellesleg meg miért mentél oda? Pontosan tudtad, hogy ez lesz belőle, ne mond nekem, hogy nem! Voltaképp te okoztad. Te adtál okot a háborúra. Nungal és Reyna is mondta, hogy hülyeséget csinálsz. Persze nem így vágták a szemedbe, bár úgy tűnik így kellett volna. - Néztem rá vádlón. Nos talán azért is mertem ilyen nyíltan véleményt nyilvánítani, mert Kathach látott már jobb napokat is. Most úgy éreztem lenne esélyem a győzelemre ellene, sőt szinte biztos voltam benne. Amikor makk egészséges volt, még mágiával sem mertem volna rátámadni. Valószínűleg még mágiám teljes használata mellett is földbedöngölt volna. Talán féltem tőle. Megjegyzem jogosan. Ám most én voltam előnyben és szerettem volna megragadni a kívánkozó alkalmat. |
Mana arcán egy pillanatra megjelent a düh, ám amilyen gyorsan tudta, lenyelte azt. Tudta, hogy nem vagyok az a ló akivel bármikor lehet packázni. Még így, sérülten is képes lettem volna nekiugrani bárkinek, és ha le nem is tudtam volna győzni, pár sérüléssel megajándékozhattam volna kiszemeltemet.
Felhorkantottam mágiámmal kapcsolatos válaszára majd próbáltam ráparancsolni akaratom a bennem lakozó mágiára.
Nem telt bele sok időbe, hogy az erőm leszívásával mutassa be nem tetszését. Felszisszentem, ahogy éreztem, kezd elhagyni a maradék erőm is, ekkor hajlandó volt abba hagyni. Vagy, talán csak képzlődtem...
- Hagyd őket, nem tehetsz ellenük semmit. Szeretném ha emlékeztetnének erre a napra.
Válasza meglepett. Okos ló. Túl okos. A helyzet az volt, hogy más se járt az eszemben, csak a bosszú és annak kivitelezése.
- Igen - szárnyaimat felemeltem a földről, és magam mellé zártam. A düh adta erő elősegítette, hogy biztosan álljak lábamon, elmém pedig zakatolt. Egyetlen porcikám sem ellenkezett az ellen, hogy hadat üzenjek egy olyan ménesnek, akiket a balgaság és a vérszomj elemészt. Háborút akartak, hát most megkapják...
- Igaza volt annak a lónak az Eurayléban - bólintottam rá kijelentésére, habár tudtam ő azt már nem láthatja. - Ha békét akarunk, fel kell áldoznunk egy ménest. A ménest, amely kitaszítottak és őrültek találkozó helye, azt amelyik puszta jelenlétével is a Kutat szolgálja. - szünetet tartottam, majd hangosabban, tisztábban folytattam. - Igen, Mana. Hadat üzenünk a Laynarvisnak. Háborút akartak, hát most megkapják.
|
Kathach nem állt túlságosan biztosan a lábán, ezért szárnyaival is besegített, de még ennek ellenére is dölöngélt egy picit. Büszkesége persze nem engedte neki, hogy szépen feküdjön a drága oldalán, nem, neki egyesúlyoznia kellett a lábain. Én meg bámulhattam azok ingását. Rendkívül nyersen vágta hozzám, hogy nincs szüksége a segítségemre, s majdnem lendítettem a szárnyam, hogy pofánvágjam, ezzel is jelezve neki, nem a kisállata, hanem a tanácsadója vagyok. Visszanyeltem a dühömet.
- Fékezd meg a mágiádat, mert így csak az enyém ellen dolgozik. - Szavaim hidegen csengtek, elvégre én is úgy viszonyultam másokhoz, ahogy ők viszonyultak hozzám. Mostmár be akartam fejezni az eddigi műveletet. Egyúttal abban is reménykedtem, ha az ő mágiája segíti az enyémet, akkor gyorsabban gyógyulnak a sebei.
- Igen, láttam. - Mintahogy rajta is láttam, hogy fölösleges lenne megkísérelnem meggyőzni őt arról, hogy nem mind volt az. ~ De akkor meg lehet, hogy rólam is azt hiszi majd, hogy az ő pártjukat fogom. Hogy Laynarvis vagyok. ~ Nem, ezt semmiképp nem akartam senki szájából hallani. Még a kicsit szeszélyes Katopyris vezérménéből sem. - Akkor most hadat üzensz nekik? - Kérdésem inkább kijelentés volt, hangom viszont megrovóan csengett. De ha tippelnem kellett volna, igen, erre készült. Tény és való, megtépték, nem is kicsit, de az is igaz volt, hogy magának kereste a bajt. Bár valószínüleg boldognak kellett volna lennem, hogy még nem kezdett el azon gondolkozni, mit is kerestem ott, amikor megtiltotta, én pedig megígértem neki, hogy nem teszem be oda a lábam. |
Lábaim rogyadoztak, mindaddig, amíg szárnyaimmal nem adtam magamnak kellő alátámasztást. Ötödik és hatodik lábként használtam őket, amelyek segítettek megtartani magamat, annak ellenére hogy a mágia azokat is megkopasztotta kissé.
Ám ennél jóval nagyobb problémát véltem felfedezni, amint egy pocsolyába belepillantva megláttam tükörképemet.
Elszörnyedtem. Bal oldalamat nagyobb és kisebb sebek tarkították, fülemtől pofám aljáig egy vágás szerű képződmény húzodott arcomon. Soha sem szereztem még ilyen sebeket, pedig már tizenöt éve jártam seminaryát, és heves természetemnek köszönhetően nem maradtam ki a verekedésekből sem...
Mana hozzám ugrott, majd miután tisztázta velem, hogy nem tévedek, és legalább az elmém épsége megmaradt, finoman próbált a földre nyomni. Éreztem, hogy sebeim egyszerre kezdenek el égni ahogy hozzám ér.
- Mana! - förmedtem rá és szárnyammal arréb hesegettem. - Hagyj, megmaradok... - Felsóhajtottam és próbáltam kihúzni magam. Lassanként visszatért belém az erő, ez azonban nagyon-nagyon lassan történt. - Tudod mi történt az Eurayléban? Csaknem mind Laynarvis tagok voltak. - a szavak kiejtésétől valami különös, erőtadó melegség kezdett előtörni mellkasomból, ám az kínzó tehetetlenséggel is járt. A bosszúvágy lassan elemésztette elmémet, elvakította szemeimet.
A laynarvis meg fog lakolni... |
Ahogy megfelelő távolságba kerültünk az Euraylétól kénytelen voltam lassítani. Kathach testét már most iszonyatosan nehéznek éreztem, s már előre féltem mi lesz majd később. Nyilván nem arra számítottam, hogy pehelykönnyű lesz, és ennek tetejében még önként és dalolva repül majd utánam, de nem gondoltam volna rá, hogy ilyen nehéz. Legalább hétszáz kilót nyomhatott, bár valószínűnek tartottam, hogy inkább a nyolcszáz felé közelít. Az sem igazán nyugtatott meg, hogy ennek legnagyobb része izom… ~ most kéne letennem arról, hogy valaha is legyőzöm. Maximum mágiával. ~ Ekkor jutott eszembe, hogy bizony Kathach is képes már mágiát használni. Legalábbis megtalálta magában, illetve éreztem a kőtengerben valamit, amit én az ő mágiájának azonosítottam. Azért emiatt még nem kellett aggódnom, biztos voltam benne, hogy annak a használatán még erőst dolgoznia kell.
Száz százalékig biztonságos helyre akartam vinni őt, ezért célomul a Hitoma-hegységet tűztem ki. Majdnem felkiáltottam örömömben, amikor már elég közel kerültem a hegyhátához. Finoman lehelyeztem Kathachot, majd pár szárnycsapással odébb repültem. Gondoltam kényelmesen leszállok, ám ezt a tervemet nem sikerült megvalósítanom. Amint földet értem a lábaim egyszerűen alám csuklottak, én pedig eldőltem, mint egy zsák krumpli. Vagy burgonya. Tök mindegy. Szóval elterülve feküdtem az élet nagy kérdésein mélázva, amikor megéreztem, hogy Kathach ébredezik. Igen, megéreztem. Mert a mágiám még mindig körbeölelte, igyekezve eltávolítani az utolsó csepp pusztítómágiát is. Nem volt kellemes, mert egészen idáig el kellett szállítanom a mágiámmal a jól megtermett pegazust, meg kellett győznöm a légörvényeket, hogy ők el akarnak minket kerülni és végső soron még Kathach maradék mágiájával is hadakozhattam, hogy megtísztítsam a vezérem testét Fenrir mágiájától. Nem volt vicces. Egyáltalán nem. De sikerült és most a pihenés után egészen tűrhetően éreztem magam. Normálisabb fekvőhelyzetbe rángattam a végtagjaimat és a szárnyaimat, majd a fejemet is felemeltem. Némán vártam, hogy Kathach regisztrálja a jelenlétem. Amint kiejtette a nevem, már ugrottam is oda hozzá.
- Igen Kathach én vagyok, de feküdj szépen vissza, mielőtt még nagyobb kárt nem teszel magadba, mint amit eddig sikerült másoknak. - Igyekeztem óvatosan visszanyomni fekvő helyzetbe. Addig nem mertem mozdulni, amíg nem tudta, hogy nem vagyok az ellensége. Nem örültem volna, ha oldalba rúg. Ezenkívül megjegyezhettem még magamnak, hogy hiába szerettem volna elkerülni minden Eurayléval kapcsolatos témát, csak sikerült pont a közepébe trafálnom. |
Pislogva nyitottam ki szemeimet, pilláim azonban minduntalan összeregadtak, emellé pedig a krónikus fáradtság is társult, amely folyamatosan visszakívánkozott nyomni egy örök álomba. Rengeteg vért vesztettem, ez tiszta sor volt, ráadásul az újonna feltörekvő mágiám folyamatosan szívta el a bennem megmaradt erőt, ezzel próbálva összekaparni magát és pótolni azt az energiát, amit elvesztett.
Ájultságom közepette afféle látomások jelentek meg előttem, amelyek segítségével rájöttem valamire a mágiámmal kapcsolatban. Arra, hogy nem az enyém. Önnálló életet él a testemben, megbarátkozhatok vele, és megkérhetem dolgokra, de sosem tudnám leigázni és magamévá tenni. Megvéd, mert bennem gazdatestre talált.
Az utolsó kép, amire emlékeztem mielőtt magával ragadott volna a kábaság, fehér szárnyak csillogása volt, bár eszembe ötlött, hogy ez csupán képzeletem szüleménye volt. Egy fehér pegazus aki megment a gonosztól... A fájdalom mellett, ami nem hagyott nyugódni nem tudtam valóban hinni ebben.
Kinyitottam szememet tekintetem pedig a egy mértetes kősziklával találkozott, ám egészen mással, mint amelyeket az Eurayléban láttam. Emellett hamar észrevettem, hogy a lélegzés egyfajta erőfeszítést igényel. Jóval magasabban voltam, mint valaha. Azaz... voltunk.
Egy másik ló lélegzését hallottam, nem messze tőlem, ám nem volt erőm amiatt aggódni, ki is az. Minden erőmet összeszedve felemeltem fejemet, majd lassan, remegő lábakkal felemelkedtem és a szuszogás irányába fordultam. Minden egyes mozdulat pokoli fájdalom volt, sebeim - habár már nem véreztek - továbbra is égettek. A világ minduntalan elsötétült előttem egy ilyen fájdalomnál ám sikerült ránéznem az "idegenre".
Nem hittem a szememnek.
- Mana...? - suttogtam. |
Kathach + Mai’nan
Zárt játék |
[29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
