|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.29. 23:18 - |
Honey & Al-Hattalar & Waldamürosz & Wasserfrise
* Nyít játék * |
[16-1]
 Miután Honey megtudta, hogy a Cornus ménest kell keresnie távozott a síkságról.
// Honey el // |
 A legelésbe belefeledkezve nem figyeltem a társaságra, de amikor meghallottam, hogy Al-Hattalar harcos, akkor azonnal felkaptam a fejemet. - Ő is harcos.-lepődtem meg. Enyhén közelebb mentem, hogy halgatozzak. Nem szokásom, de most kiváncsi fáncsi voltam a történtekre, így halkan figyeltem az eseményeket. Szürke sörényembe belekapott a szellő és enyhén az arcomba csapta. Ijedtemben felnyögtem és a magasba emeltem a fejemet. -Remek most azt hiszik, hogy nem vagyok magamnál. |
 -A Cornus ménes harcosa vagyok.-válaszoltam a kanca kérdésére. Körülnéztem, de nem láttam gyógyítót a környéken. A sebem még mindig fájt, de nem mertem kimutatni az érzéseimet.- Egy harcos nem lehet ilyen gyenge. Még ki kell bírnom.-járt a fejemben. Ahogy ránéztem a kancára láttam rajta, hoigy minden erejét bevetve akar rajtam segíteni. |
A válaszra várva még reményteli pillantásokkal néztem a sebesült harcosunkat. De a kék kanca szavai után elbizonytalanodtam és a földre néztem. ~ Lehet, hogy nem fogok tudni segíteni rajta? ~ kérdeztem magamtól számonkérően. Teljesen elhivatottan álltam a dolgokhoz, hogy majd segítek neki, de esélyeim erre egyre inkább csökkentek. Szomorú tekintettel néztem körbe.
- Értem! Köszönjük. - mondtam felnézve a kancára. Mindenki magasabb volt itt nálam, ezért nem is fontos, hogy fel vagy lenéztem éppen.
Gondolatok kavarogtak a fejemben míg Al-Hattalar feltápászkodott. Láttam, hogy küzd és tudomásul vettem a szenvedését, de a gyógyítókon kívül nem jutott eszembe más.
- Nem tudom. A szirtnél találkoztunk és gondoltam segítek hiába nem ismerem. - mondtam Waserfrisenek. Örültem, hogy a mén ennyire erős, de csak pazarolja az energiát amivel akár tovább életben maradna.
Aztán eszembe jutott, hogy egy régi kérdésemre nem kaptam tőle választ. Odaléptem hozzá, mielőtt közénk lépett volna.
- Apropó vándorként élsz vagy tartozol valahova? Mert elugorhatok keresni valakit, itt vigyáznak rád. - mondtam kedvesen és határozottan. Persze megvártam a válaszát, de tulajdonképp nem fogadnék el ellenkezést, se egyéb kifogást. |
A mén felállt. Követtem a példáját, csak én a helyemen maradtam. -Al-Hattalar maradhattál volna fekve.-járt a fejemben. -Minek ált fel, ha sebesült és fáj a sebe? Nem értem ezt a harcost! Nem most kéne fitoktatnia az erejét. Míg a többiek beszélgettek én addig legeltem, mert már úgy korgott a hasam mintha földrengés lenne. Ahogy lehajtottam a fejemet a sörényem, az arcomba hullot. Ez egy kicsit idegesítő volt, de elviseltem. Sosem szerettem kihalgatni más beszélgetését, ezért ahogy legeltem egy kicsit távolabb mentem. |
Holdharcos kedvesen lefeküdt mellém, de egy méter távolságot azt tartotta. A legutobbi este óta egy kicsit bizonytalabb volt velem kapcsolatban. Meg is értem. A kanca és Honey beszélgetéséből csak susmorgást halottam, úgyhogy hagytam őket hagy beszéljenek. Lassacskán meguntam a földön való fekvést és úgy döntöttem, hogy felállok. nehezen álltam fel, mert fájt a sebem. De az volt benne a legrosszabb amikor a sörényem belelógott a sebbe. Kisebb erőfeszítések árán fel tudtam álni. -Végre!-mondtam és közelebb mentem a kancákhoz. |
 -Most perpillanat egy gyógyító sincs a közelben, sajnálom. -mondtam és a sérült ménre néztem. Láttam rajta, hogy gyengül. -Mi történt vele?-kérdzetem a Honey nevű kancától. Végignéztem az idegen lovakon és láttam, hogy el vannak fáradva. -Hogy merre vannak most a gyógyítok azt meg sajnos nem tudom.-mondtam és ráztam a fejemet. Hiába gondolkodtam nem volt sejtésem, hogy merre lehetnek a ménesem gyógyítói. Sokszor együtt látni a gyógyítókat, de mostanában nem láttam őket. A mén akit Al-Hattalarnak hívtak igen érdekes koponya volt a fején.
|
Perceken belül megjelentek "társaim", azaz a két mén. Nem számította rá, hogy követnek, legalábbis nem vártam el. Érthetően szóltam nekik, hogy körbenézek, amit azt jelenti, hogy ők maradjanak távol mindenkitől, majd jelzek, hogy tiszta-e a terep vagy sem. De hát ilyenek a csődörök, makacsok és láss megvan az eredménye (sebesülés). Persze csodálattal töltött el, hogy Al-Hattalar ennyire kitartó. Szerencsénk volt, hogy egy barátságos kancát fogtunk ki és nem egy határőrt.
Megvártam míg mindenki helyet foglal, s csak utána válaszoltam Waserfrise kérdésére.
- Én Honey vagyok, a szürke barátom Holdharcos és hát Al-Hattalart látod...sebesült. - kezdtem határozottan, de a végére hangom elhalkult.
- Segítségért járjuk a környéket. Al-Hattalar egyenlőre bírja a fájdalmat, de ez csak ideiglenes időszak. Egyrészt gyengül, vadak is érezhetik már a vér szagát, na meg a fertőzések. - tisztáztam a helyzetet szomorúan. Talán úgy festettünk mi hárma, mint a legjobb barátok, holott alig volt közünk egymáshoz. Holdharcosról semmit nem tudok, magamról meg annyit, hogy csupán együttérzésből maradtam a sebesült ménnel.
- Esetleg tudnál ajánlani egy gyógyítót, aki számára ismeretlen lovon is segítenek? - kérdeztem kedvesen a kék kancát. Igyekeztem volna mosolyogni is, de mikor Al-Hattalarra néztem elszomorodtam. |
Követtem a pej mént, aki egy újabb lóhoz vezetett. Honey is az új loval beszélgetett, így hát én is odaügettem. Mivel nem tudtam megszólalni, mert néma vagyok csak egy meghajlással köszöntöttem az új lovat. -Üdv!-kavargott a fejemben. A kecses meghajlás után a földön fekvő ménre tekintettem, akin látszott, hogy fáradt és pihennie kéne. A ménhez mentem és kb egy méterrel alrébb én is lefeküdtem mellé. Tudtam milyen érzés megsérülni vagy lesérülni. Nekem is megvolt az az időszakom amikor még fiatal ló voltam és majdnem minden héten volt valami új bajom. Tekintetem a két kancára iramlott és figyeltem az eseményeket. |
Honey után iramodtam, amikor láttam, hogy egy másik lóval beszélget. Szépen odaügettem, hozzájuk és kedvesen szólítotam meg az idegen lovat. -Szia én Al-Hattalar vagyok! A sebem fájt és már le kellett feküdnöm, így lassan leereszkedtem a fűbe és szépen leraktam magamat. A sebemet csiklandozta a fű, amitől néha-néha megrántottam a bőrömet. Hallgattam őket nem volt több hozzászólni valóm. Bár a kanca kinézete egy kicsit meredek volt, de nem anyira vészes. Ahogy ott feküdtem a fűbe szinte teljesen eltűntem a méteres fűszálak rengetegében. Nem akartam kimutatni azt, hogy fáradok és fáradok. |
Hirtelen egy pegazust pillantottam meg, aki elég fura módon nem az égből közelített meg. Furcsa színezetére felhúztam a szemöldököm és felemeltem a fejemet. -Üdv!-én is köszöntöttem, majd egy kérdéssel illettem meg:
- Mit keresel errefelé, ha szabad kérdeznem?-mondtam és közelebb léptem a lóhoz. Próbáltam barátságos és szelíd maradni, hogy el ne ijesszem. -Egyébként Waserfrise vagyok.-böktem oda. Ahogy a szárnyas lovon láttam, hogy se látott még hozzám hasonló lovat. Sárga szemeim a lóra irányultak és nem másra. -Vajon tudja, hogy melyik ménes területén van? Egyáltalán egy méneshez tartozik? Nem tudom! |
A hosszú út során nagyon féltem, hogy baja esik a sebesültnek. Egyrészt kimerítő volt ennyit gyalogolni, másrészt bármikor felbukkanhatnak a vérszagra a ragadozók. Páratlan szerencsénk volt, hogy épségben megérkeztünk a síkságra.
Az út csendes volt, nem szóltunk egymáshoz. Sokszor csodálkoztam a koponyás ló erejében és kitartásában. Sörénymeresztő volt látni, hogy óráról órára vért veszít mégis vágtatni bír.
Gyönyörű és felemelő látvány volt a Nizza-síkság. Az itteni ménes igazán büszke lehet erre a hatalmas fűtengerre. A hosszú fűszálak szinte bokáig simogatták lábainkat. A hely egyből a szívembe férkőzött! De nem volt időm most kiélvezni a páratlan szépségét. Társaimmal kellett foglalkoznom.
- Körbenézek, hogy van-e valaki a közeben. - mondtam békésen és fél perc múlva szárnyaim működésbe létek. Játszi könnyedséggel emeltek a magasba. A táj innen volt igazi! Egyszerűen lenyűgözött mennyire hatalmas.
Arra számítottam, hogy találok jó pár fajtársat, hiszen a síkságot elvileg ménes óvja. Mégis a láthatáron csupán egyetlen ló bukkant fel. Mielőtt megközelítettem volna, lenéztem Holdharcosra és társára. Aztán a szelek szárnyán megközelítettem a kék lovat. Már a magasból elég furcsa alak volt, így gondoltam békésebb lesz ha a saját szintjéről közelítem meg. Leszálltam tőle tíz méterre.
- Üdv! - szólítottam meg kedvesen, de cseppet sem üdén. Tettem pár lépést felé, de úgy voltam vele, majd ő közelít köszönésemre. |
Követtem a mént és hosszas vándorlás után már a Nizzán voltunk.-Végre!-gondoltam és a lassító és egyre fáradtabb mén mellé vágtattam. Rosszul érezhette magát, mert fejét, nyakát és hátát már vízszintes helyzetbe hozta. Barátságosan biccentettem a mén felé, lehajtott fejjel, hogy mutassam nem akarok megint bonyodalmat. -Pihennie kéne.-ugrott be és én is átvettem a mén sebességét. |
Döcögve értem be a NIzza-síkság területére. -Végre itt vagyunk!-szóltam hátra két új patás követőmnek. Vágtából ügetésbe váltottam és végre megkönnyebültem, hogy lassíthatok. Nem akartam kimutatni, hogy nagy fájdalmaim vannak, így ugyanúgy haladtam előre. A magasba nyúló fű csiklandozta a sebemet, amitől néha kirázott a hideg és ettől csapkodtam a farkamat is. Szőrömre rá volt száradva a vér és ettől még szúrósabb és keményebb lett. Hangosan fúlytattam, majd lépésbe váltottam és úgy mentem tovább, hogy enyhén lehajtottam a fejemet. A nyakam és a hátam lassan már egy vonalban voltak. |
-Milyen csodaszép időnk van!-mondtam, amikor a Nizza-síkság folyója mellett ügettem. Nem gondoltam semmire csak arra, hogy milyen jó nekem. Életemben nem éreztem ilyen felszabadultnak és szabadnak magamat. Ügetésből vágtába váltottam át, amikor éreztem, hogy aszél végigsimítja a hátamat. Lábaimat kecsesen emeltem és tettem le a földre. Patáim halk dobogást hangoztattak, mikor földetértek. Fejemet a magasba emeltem és körülnéztem. Nem láttam senkit és semmit, csak a füves síkságot, mely olyan nagynak tűnt mint a végtelen óceán. |
Honey & Al-Hattalar & Waldamürosz & Wasserfrise
* Nyít játék * |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
