|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.03. 22:36 - |
Niletha x Hepatica
*Zárt játék
|
[14-1]
 Egyáltalán nem voltam meggyőződve arról, hogy a testvéreim még mindig szeretnek. Oly rég volt, hogy közéjük tartoztam, s annyira mások vagyunk. Én a szemükben biztos egy gyáva alak vagyok... Tudtam, hogyha így is van: anyám nem fájdítaná a szívemet azzal, hogy az arcomba vágja...
- Szólj, mert ha nem segíthetek... beleőrülök. - szóltam halkan, s újra könnyektől ragyogtak szemeim, de egysem gördült le.
Szívesen megszólaltam volna mikor elköszönt tőlem... számmal némán tátogtam, mert a szavak nem jöttek a nyelvemre. Utána ordítottam volna: Maradj velem! Ne menj oda vissza! Legszívesebben eléálltam volna, hogy fizikailag is megakadályozzam, hogy tovaillanjon. Olyan régen nem láttam már, s most ilyen könnyen hagyom elmenni.... Hisz alig beszélgettünk még! Majd a szívem szakadt belé, ahogyan elbúcsúzott tőlem. Óvatosan végigsimított, melyet viszonoztam azzal, hogy erősen az orrához nyomtam arcom.
Hosszú hallgatás után csupán ennyi jött a számra, ám ehhez is sok erőt kellett összeszednem magamban:
- Szeretlek! Vigyázz magadra... - talán hallotta, talán nem... de már az arcomon legördülő könnycseppet nem láthatta, mivel már úton volt "haza"... |
 Megnyugtató volt hallgatni Hepa aggódását. Láttam rajta, hogy mennyire kíváncsi, annyi kérdése lenne, de én nem állok készen hogy mindet megválaszoljam rögvest. Fáradt vagyok, hosszú az út a Forsante erdejébe. De eszem ágában sincs előtte ágynak dőlni.
- Biztosan nem haragszanak. Testvérek vagytok szeretnetek kell egymást. - mondtam bársonyos, vékony hangon. Az anyák rémálma, hogy gyerekei ne szeressék egymást és haragudjanak egymásra. Gyorsan kiráztam e gondolatot fejemből és tovább hallgattam Hepát.
- Ne butáskodj. Attól még szeretnek. - mondtam határozottan. Nem néztem volna ki fiaimból az utálatot Hepa felé. Soha!
Nagy sóhajtással vettem tudomásul lányom utolsó szavait. Annyira jól esett a gondoskodása.
- Nagyon szeretlek! Ha szükségem lenne segítségre mindenképpen szólnék neked és fogok is amint akad valami fontos dolog. De most mennem kell. - néztem egyenesen kék szemeibe.-
- Várnak már rám.Indulnom kell. - mondtam kedvesen, ellenkezést nem tűrően.
- Szeretlek! Hamarosan találkozunk!- mondtam halkan és orrommal végigsimítottam az arcélét. Megfordultam, hátranéztem majd elügettem a fák között szlalomozva.
// Niletha el // |
Figyeltem anyám, és nem tudtam levenni egyszerűen a szemem róla. Olyan, mintha ezer éve nem láttam volna, mégis alig változott meg! A családom egyetlen tagja, akibe igazán sok szeretet szorult... Nénikémet leszámítva. Látszott, hogy testvérek.
Aztán mesélt a testvéreimről, hogy ritkán látja őket. Ekkor már értettem, miért is hiányolja őket... szörnyű természetű testvéreim voltak, mégis egy család vagyunk... szegény anyám... teljesen egyedül van! Jött a felismerés, és teljesen elkeseredtem. Ott hagytam őt....
- ééés... nem haragszanak rám, hát.. tudod... amiért eljöttem? - nem voltak illúzióim arra nézve, hogy mit gondolnak rólam a testvéreim. Mindig is forrófejűek voltak, és fiúk... én pedig a tökéletes ellentétük. Én is megvetem azt, ha valaki faképnél hagyja a ménesét és a családját... de nem volt más választásom. Vagyis talán... lett volna... de ezt már sosem tudjuk meg. Majd visszaráztam magam a jelenbe, kis elmélázásom után: - Gondolom nem lettek a szívük csücske azóta sem... - húztam el a szám, kissé bánatosan, de beletörődően.
Elismerő szavaira egy pillanatra el is feledkeztem gondjainkról és elmosolyodtam szélesen. Mindig szerettem volna, hogy büszke legyen rám!
Összeráncoltam a homlokom. Nem tetszett, hogy ennyire tereli a témát, és attól tartottam valami nagy baj van a háttérben: - Anyu. Kérlek. Talán tudok segíteni... valahogy... - szóltam hangomban aggodalommal. |
Meglepetésemre pillanatok alatt sikerült mindkettőnknek túllendülni az érzelmek viharán. Szinte azonnal mély és tartalmas beszélgetésbe kezdtünk, de hát ez természetes ennyi hónap "kimaradás" után. Tekintetemmel csakis lányomat pásztáztam, füleimmel figyeltem hangját és szivacsként ittam szavait.
Megszólalásaival teljes mértékben egyetértettem. Láttam rajta, hogy valahol hiányzik neki az apja, majd indoka tisztázása után elmosolyodtam, hogy mennyire aranyos. ~ Az én lányom! ~ gondoltam miközben tudomásul vettem monológját.
- Igazad van, de az évek alatt belérögzült dolgai miatt nehéz volna rajta változtatni. Így tényleg nincs meg az esély rá, de így szabadok vagyunk és nem kell a megtorlástól félnünk. - válaszoltam víigasztalásképp. Mélyen megfogott mikor a családról és békéről beszélt. Én is így szeretném! Látva Hepa gyötrődését közelebb léptem hozzá és felső szarvammal oldalról hozzáértem orrához. Nagyon óvatosan, épp, hogy a hideg rázhatta az érintéstől. A szarvam egyébként jéghideg volt. Egyáltalán nem voltam rossz véleményen amiatt, hogy siratja az apját, mert tudtam, hogy értünk siratja.
- A céljaidat még így is megvalósíthatod! - emeltem fel a fejemet és rámosolyogtam biztatóan. Úgy véltem, hogy családunk még mindig egyesülhet!
- Tudod fiatalok és kíváncsiak, alig vannak otthon én meg nem járok el a ménes területéről túl gyakran...csak néha. - válaszoltam. Mikor fiaimra gondoltam kicsit elszomorodtam de aztán felvidultam a mondat végére, hisz ellentmondásosan fejeztem be a jelenlegi pozíciómmal. - Egy ménesbe tartozunk, de ritkán látom őket. - válaszoltam halkan. Ami azt illeti részben az én hibám ez, de kedvem nem volt részletezni.
Újra vidám erőre kaptam, miután Hepa megerősítette, hogy jól érz magát és nagyszerű élete van. ~ Hál istennek! ~ könnyebbülve fújtam ki a levegőt.
- Örülök és büszke vagyok rád! - mosolyogtam rá csillogó szemekkel. Mindig is tudtam, hogy nagyra fogja vinni a gyógyítás terén, még ha a legtöbbet nem is tőlem kapta.
A következő kérdései viszont kizökkentettek. Dilemmában voltam, hogy meséljek neki vagy sem. Persze eszem ágában sem volt titkolózni hiszen a lányom! Csak nem szívesen beszélnek rossz dolgokról ilyen szép pillanatokban. Nameg fáradt is voltam a kimerítő út után, ami az erdőbe vezetett.
- Velem minden a legnagyobb rendben! - próbáltam szelíden megnyugtatni.
- Másokért aggódok, és másokért fáradozok. - ennyit tudtam kibökni egy nagy sóhaj kíséretében. |
-Igazad lehet. Apám... a család létrehozója, de egyben a tönkretevője is volt. - szóltam kimérten, majd folytattam, de nem tudtam parancsolni a magukkal ragadó érzelmeknek:
- Tudod... Nem a személye hiányzik. Az fáj csak igazán, hogy nincs többé. Hogy végképp nincs már arra esély, hogy mássá, és talán jobbá is váljon. Tudom, tudom... már régóta nem volt rá esély, de azért mindig is reménykedtem abban, hogy egy napon a családunk... újra együtt lesz, békében. - mondtam, de minden egyes szó fájt, és a hangom olykor megbicsaklott. Nem akartam, hogy lássa, hogy bánatomban pityergek, főleg egy ilyen szép napon. Fejen kissé elfordítottam, mintha valamit vizslatnék a távolban.
Visszafordultam hozzá, hallgattam a szavait, bólintottam, majd belekérdeztem:
- Hogy-hogy hiányZUNK? - hangsúlyoztam ki a szó végét - Nem találkozol egyik bátyámmal sem? Vagy nem mind Laynarvis tagok vagytok? - kérdeztem őszintén meglepődve.
- Igen, a kút... bele se merek gondolni, hogy hányan lehetnek már az örökkévalók, és, hogy mit terveznek... - mondtam, és osztoztam anyám szomorúságában. Láttam, hogy sok minden nyomja a lelkét, és sok felelősség húzza a vállát. Majd hirtelen ő kezdett kérdezni, de nem tudtam figyelmenkívül hagyni viselkedését:
- Igen, itt minden szép és jó... - mondtam, de át nem éreztem szavaim, az előző megszólalásán gondolkoztam még mindig. Mi gond lehet? Apám már halott, mégis valami nem stimmel...
- Nem kell értem aggódnod, komolyan mondom, nincs miért. Befogadtak, és én is gyógyító lettem! - utóbbi szavaim kissé büszkén hoztam a tudomására. A Laynarvisban nem volt erre nagyon esélyem, de tudtam, hogy itt sikerülhet, és azt is, hogy ő büszke lesz rám. Viszont arcom megváltozott, és komolyan és válaszra várva fordultam felé:
- Eeeeezért inkább rólad beszéljünk, anyu. Mi bánt? Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Bántott valaki? - kérdeztem, és nagyon makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy megtudjam, hogy tényleg jól van-e, vagy ez csak a felszín. Tágra nyitott szemekkel figyeltem, hogy mit válaszol. Valami kettősség volt bennem... Szerettem volna újra azt hallani, hogy nincs gond, rendben van. Azonban önzőség lett volna annyiban hagyni a dolgot, csak azért, hogy én jól aludjak az este. Ha rossz is neki, tudnom kell! Segítenem kell! ... és sosem akarom többé elengedni. |
Tényleg nem szívesen engedtem el, de nem lehettem önző. Még mindig az én kiscsikóm! De már önálló kanca, s ha már ilyen értelemben elengedtem akkor most fizikálisan is el kell.
Nem tudtam pontosan, hogy milyen gondolatok kavaroghatnak a fejében, de azt tudtam, hogy én csakis boldogságot éreztem! Hirtelen elfelejtettem azt is, hogy mi volt a célom mikor a Forsante területére tartottam. Nem gondoltam arra sem, hogy mi lesz ha rajta kapják a lányomat, hogy egy idegennek társalog. Most az egész világ körülöttünk forgott!
Végül aztán sikerült szóba elegyednünk az érzelmek tengerében. Hepa mondatára nem tudtam reagálni, de tekintetem sugallta, hogy teljesen egy véleményen vagyok. Szavakat nem lehet találni arra, hogy mennyire boldog vagyok, hogy itt lehetek.
Következő megszólalása kicsit sziven ütött, de teljen megértettem. Sosem tiltottam őt az apjától és természetes, hogy még ha nem s hiányzik neki, sajnálja.
- Nem tudom kitől és mit hallottál, de mindenképpen igaz a hír. Számos kisebb-nagyobb harc és küzdelem tönkretette. Bár ő sajnálhatja, de én azért örülök, hogy nem élte meg a mostani helyzetet. Nem köszönnénk meg magunknak, ha még több ellenséget szerezne a családnak. - mondtam határozottan. Mivel az életem megrontójáról beszéltem kevés érzelmet vittem a szavakba. Persze ezzel nem Hepát akartam megbántani. Sosem szóltam bele, hogy milyen kapcsolatot ápol apjával, lehet neki jobban hiányzik.
Aztán témában áttértünk magunkra. Egyértelmű volt, hogy ő rólam én meg róla fogok kérdezősködni.
- Kicsit fáradtan, de jól vagyok. A kibontakozó háború első sebesültjeit gyógyítani még csak a kezdet, de hát ezt te is biztos tapasztaltad. - mosolyogtam rá. Mostani megszólalásom sokkal barátságosabb volt.
- Nagyon hiányoztok, te is meg a testvéreid! Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rátok. De annyira tanácstalan vagyok, nem tudom mit kellene tennem, hogy többet lehessünk együtt. Most meg a Kút felbukkanása végképp ellenem dolgozik, zűrzavar van Seminaryán. - mondtam szomorúan.
- Tudod igyekszek mindent megtenni, de az élet nehéz! - folytattam a földre pllantva. A ménesre gondoltam amiben vagyok. Eszem ágában sem volt elmondan, hogy valójában semmit sem javult a helyzetem. Inkább szép és jó dolgokról szeretnék beszélni így jöhettek az én kérdéseim.
- És neked jó életet biztosít a Forsante? - hangom élénk volt és vidám. Ragyogó szemekkel néztem lányomat. |
Láttam, ahogy anyám a tekintetem láttán felbátorodik, mosolyog, és egyre magabiztosabban közeledik felém. Megannyi miért, és hogyan fogalmazódott meg bennem. Ahogy közeledett meg akartam kérdezni, hogy hogyan talált rám, mi hozta ide, és hogy hogyan van. Nem fognak rá neheztelni a Forsante területen tett látogatása miatt a Laynarvisban? és rám a Forsante? És mit szólnak majd a fivéreim? A fivéreim... az apám...
Arcomat hirtelen az aggódás és a félelem formálta át, de egy pillanatra, mikor anyám hozzáért, és átölelt sikerült ezen felülkerekednem. Viszonoztam érintését, nyakammal épp úgy szorítottam, ahogy engem ő. Szemeim becsuktam, és pár könnycsepp útra indult, végig az arcomon, egészen míg le nem cseppentek anyám nyakára. Mikor éreztem, hogy elenged, én is engedtem a szorításomon. Kissé hátrébb lépett, és megszólalt.
- Én is szeretlek, Anyu! Szavakba nem tudom önteni, hogy mennyire örülök annak, hogy most itt vagy! - mondtam meglehetősen halkan, szinte suttogva a meghatottságtól. De amint kimondtam, és nem éreztem magamon ölelését, újra eszembejutottak a gondok. Aminek hangot is adtam:
- Mi van odahaza nálatok? Hallottam, hogy mi történt apámmal... - szóltam, de nem tudtam pontosan, hogy mit kellene éreznem. Megkönnyebbülést? Vagy szomorúságot? Végülis az apám volt, de ő tette tönkre az életünket. - Hogy érzed magad? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. |
A történések lassan bontakoztak ki, de nem váratták meg egymást: közeledését mosolyogva fogadtam (nem mintha eddig bánatos képpel néztem volna). Egyre bátrabban és magabiztosabban lépkedtem Hepa felé. Annyira tüneményes volt ahogy szarvai felvillantak. Én nem büszkélkedhetek ilyen hatással, mert nálam már csak akkor aktiválódik az efféle mágia ha én azt akarom. Már "idős" vagyok ahhoz, hogy külső tényező befolyásoljon. Gyönyörű volt, ahogy ott állt azon a kis emelvényen, és szarvai izzottak. ~ Az én lányom! ~ szögeztem le magamban és szívem hevesen dobogni kezdett ahogy egymás elé értünk.
Bizonytalan kérdését szó nélkül hagytam, hisz tudtam, hogy csak költői. A vak is látta volna szemeiben, hogy felismert és ez tett a legboldogabbá! Ez a nap életem második legszebb napja! Az első akkor volt amikor megszületett Hepatica!
Bő fél percig bírtam állni előtte tétlenül. Szavakat nem találtam a helyzetre így inkább cselekedetem: szívem diktált! Odaléptem melléje és nyakammal átöleltem őt. Orrommal érintettem a vállát és szorosan magamhoz húztam, közben vigyáztam, hogy véletlenül se sértsem meg puha bőrét szarvaimmal. Úgy éreztem soha nem engedném el, de akkor nehézkes lenne mindent elmesélni egymásnak. Mielőtt hátraléptem volna, gyorsan összeborzoltam selymes sörényét, mintha még mindig egy éves kiscsikó lenne. Boldogságtól átitatva mosolyogtam rá, majd megtörtem a csendet.
- Óó Hepa, annyira szeretlek! - néztem mélyen a szemébe. Éreztem, hogy mindketten annyira elszálltunk a földről, hogy kssé nehéz lesz szóba elegyedni. |
Egész sokáig vártam arra, hogy észrevegyen, de megtörtént. Csak figyelt, és láttam ahogy szeme csillogni kezd az előbuggyanó könnycseppektől. Hát mégis csak ő az! Még mindig alig hittem a szememnek, mintha álmodnék. Próbáltam érzelmeim megzabolázni, és dühöt is akartam érezni iránta, meg akartam vádolni, a fejéhez vágni, hogy az életünk úgy alakult ahogy.. de ahogy őt néztem, és láttam meghatottságát én is megtörtem.
Pár lépést tett felém lassan, én pedig veszítettem büszke tartásomból. Szarvaim, a mágia és a felszínre törő érzelmek együttes hatására izzani kezdtek. Ugyan el akartam rejteni érzelmeim, de nem ment, így hát nem is próbálkoztam tovább.
Anyám tiszakék szemeivel engem nézett, én pedig mint egy tükör néztem vissza rá ugyanolyan színű szemeimmel. A szemem tőle örököltem... de az övé mennyivel csodásabb... Képtelen lettem volna másmerre nézni. Olyan vagy, amilyenre emlékeztem. Hát nem változtál semmit!
Akartam valamit mondani... egy értelmes mondatot, de csak egy szó jutott eszembe. Szám kinyitottam, de a megszólalás és váratott magára, hang csak nagy nehezen jött ki a torkomon.
Remegő és kissé megbicsaklott hanggal szóltam végül: - Anyám?! - amire teljesen egyértelmű volt a válasz, mégis hallani akartam, hogy igen, ő az, és nem képzelődöm.
Mindig is féltem attól, hogy mit fog szólni, ha kiderül, hogy Forsante lettem? Haragszik-e azért, mert elszöktem, és magára hagytam?! de akadt egy aktuálisabb kérdés is... Vajon most miért van itt?
De arcáról olvasni lehetett... ahogy nézett rám, tudtam, hogy nem haragszik. Emiatt pedig egyelőre nem is érdekeltek a kérdések, csak az, hogy most itt van, én pedig vele vagyok. |
A puha erdei aljnövényzet a patak közelében lehetővé tette néma közlekedésemet. Helyenként magasra emeltem lábaim, kikerültem a kiálló ágakat. Igyekeztem olyan csendesen közlekedni, mint egy őz. Meglepetésemre szolgált, hogy sokáig sikerült. Ahol a mohát felváltotta a köves, kavicsos talaj ott már élénken hallottam saját lépteim. Tudtam, hogy ez fog elárulni! És tudtam azt is, hogy nem vagyok egyedül! Elviron-erdejében nem lehet egyedül senki!
Sejtésem csahamar beigazolódott. Egy kis dőlésszögű magaslatra igyekeztem felmenni, vagy inkább egy dombra? Az erdő itt nem volt sima, gödrök és "dombok" nehezítették a közlekedést. Épp az egyik ilyen dombon haladtam, szlalomozva a fák között. Saját lépteim zaján kívül másét nem hallottam, de éreztem annak jelenlétét. Először csak azt éreztem, hogy egy másik élőlény van a közelben, aztán rájöttem, hogy egy ló lehet. Megálltam és füleltem, de nem hallottam szinte semmit. Éreztem képességének (mágiájának) erejét, és nagyjából azt is, hogy honnan árad. Utam itt ketté vált: ő lenn az kit keresek és kutassam fel, vagy ő csak egy sima tag a ménesből és jobb még időben kikerülni? Ez a két opció állt előttem, de nem én döntöttem. Úgy voltam vele, hogy még talán visszafelé is itt lesz, most inkább haladok és magam mögött tudom. Ám az általam választott utat lezárták! Hirtelen a semmiből egy vaddisznó termett a láthatatlan ösvényen. Megtorpantam! Nem akartam felbőszíteni, ő meg nem akart elállni. Balról kerültem ki, de ekkor ő is kilépett. Megértettem, hogy terelni akar, csak azt nem, hogy miért. Miközben egyre lemaradt, majd eltűnt, figyelmesen haladtam előre. Már nem tudtam visszatérni az előző útra, így lépésről lépésre közelebb kerültem a lóhoz. Hol a patáim elé néztem, hol felemelt fejjel pásztáztam a területet. Így tettem meg több tíz métert, mikor szúró érzés nyílalt belém. Figyelnek! Kaptam fel a fejem, de nyugtalanságomat nem veszítettem el. Szarvaimat a magasba szegve, fejemet felemelve fordultam el oldalra. A lélegzetem elállt...
Lányomat, Hepát láttam magam előtt. Fél perc erejéig teljes pompájában, majd a szemeimet eláztatták a könnyek, így már homályosabban láttam, de tudtam, hogy ő az! Ez nem mágia, nem tréfa, ez Hepatica, az én egyetlen lányom! Szótlanul álltunk egymást előtt. Ha akartuk sem rohanhattuk volna le egymást, vigyáznunk kell szarvainkkal. Láttam rajta, hogy még nálam is jobban meg van lepődve, de én engem jobban meghatott a találkozás.
Bizonytalanul és mérhetetlenül lassan emeltem patáim, közeledtem feléje. Fél perc alatt nagyjából egy métert haladtam. Megszólalni nem vágytam, éreztem, hogy remegne a hangom, s már így is a sírás határán voltam. Égszínkék szemekkel loptam tekintetét, várva, hogy ő is megmozduljon.
|
A hang egyre hangosabb lett, és gazdája egyre közelebb ért. Féltem attól, hogy egy betolakodó lesz az, vagy csak egy nem kívánt ménestag. Döntöttem: megfeszülve vártam az idegent, és nem hagytam, hogy úgy megbántson, mint Seele. Ábrázatom hűvösre váltott, és igyekeztem a leghatározottabb arcom mutatni.
Amikor viszont megláttam a közeledő ismeretlent földbe gyökerezett a lábam... egyszerűen nem hittem a szememnek... nem akartam. Valószínűleg ő még nem látott engem, de tudtam, hogy hamarosan feleszmél, hogy nincs egyedül. Nem tudtam a szemem levenni róla, ahogy a fák között suhant, azt akartam hinni, hogy csak egy árnykép... de nem az volt. Kihúztam magam, fejem magasra tartottam, szemeim meresztettem, arcomra pedig kiült a hitetlenkedés és a komorság egyvelege.
Nem tudtam megszólalni, csak vártam, hogy merre folytatja útját, esetleg megáll-e előttem, vagy észre sem vesz, és folytatja útját békésen. |
Borzalmas időket élünk. Saját fajtánk ellen indultunk harcba, csupán egy csepp vízért, melyről úgy tudjuk természetfeletti ereje van. Ilyenkor nagyon szégyelltem magam, hogy lónak születtek, hisz képtelen vagyok a mai napig felfogni, hogy e nemes faj, miként lehet ennyire önző és megfontolatlan. Nem tanultak az előző Kút okozta háborúból? Igaz ez nem az a generáció, de mégsem állapot, hogy tíz-húsz évente Seminaryán ugyanaz megtörténjen. Hát ezért hallgattuk csikókorunkban az idősek meséit, hogy most fittyet hányva a tanulságra elkövessük ugyanazt a hibát mint atyáink régen? Lehet! Sőt!
Eme gondolatok kavarogtak fejemben, miközben félve elhagytam ménesem területét.
Szívem régen nyugalom után kiáltott. Munkám még csak most vette kezdetét: sebesült társak bukkan elő, de információt alig közölnek velem. Pár hete még egy vándoron is segítettem! Fizikailag nagyon jól bírom még, de ismerem határaimat, tudom, hogy a kimerültség széléig fogok küzdeni társaim megmentéséért. Még ha nem is állnak oly közel a szívemhez, muszáj segítenem rajtuk, mert közéjük tartozok.
Az utam céltudatosan vezett a Forsante ménes területére. Itt, ahonnan képességem ereje fakad, mindig megnyugvást lelek. Csikókori szép emlékek gondoskodnak a vidám nosztalgiáról. Sosem tudom megbánni eléggé, hogy elárultam e csodás helyet: Eviron-erdejét! Szívem mindörökké visszahúz ide!
A célom az volt, hogy tanácsot kérjek egy mester gyógyítótól. Reméltem, hogy a ménes ilyen elszánt és legfőképp baráti szándékkal nem fog már a határnál visszafordítani. Ami azt illeti észre sem vettek. Részben érthető, de azért igen óvatosan haladtam előre az erdőben. A barlang felől érkeztem, s az óceánba ömlő patak sodrásával ellentétes irányba haladtam. Az erdő különös hatással volt rám, de részben uralni tudtam e mágiát. Féltem, hogy áldozatul esek, de hittem szívemnek mely e helyért dobogott. Óvatos mégis magabiztos léptekkel haladtam előre. |
Az Elviron legészakibb csücskébe vezetett az utam, erre gondoltam, mikor a számomra kínos beszélgetésből szabadulni szerettem volna. Az erdő mindig kegyes volt hozzánk, Forsante-tagokhoz, és nem hagyta, hogy cél nélkül bojongjunk.
Egy vízfolyás mellett haladtam, éreztem ahogyan patáim olyakor-olykor a mohapárnába süllyednek. Az ér lassan megduzzadt, és folyóvá cseperedett, amely a a tengerbe ömlött. Jól ismertem ezt a vidéket, szerettem ide elvonulni.
Lassan érezni kezdtem, ahogy az erdő friss és tiszta levegője keveredik a tengerével. Tudtam, hogy nincs már messze, bár az erdőből egyelőre nem szerettem volna kidugni az orrom. Csupán azért ide vezetett utam, mert fel, északra már nem járnak sokan, még a ménestagok sem.
Megálltam a folyó partján, egy nagyobb kőre ráálltam, hogy rálássak egészen a csillogó vízre. Gondolkodtam az elmúlt órákon, és fejem kitisztította a csobogó víz lágy hangja. Bár a látszólag idilli hangulat nem tartott örökké.
Paták hangját hallottam magam mögött az erdőben. Legszívesebben a fejem valamelyik fába vertem volna... hogy a ló nem találhat magának egy nyugodt percet sem?! Imádkoztam azért, hogy most csak egy ménestag legyen, mert nem akartam még egy modortalan idegent. Bár most senkihez nem volt kedvem... |
Niletha x Hepatica
*Zárt játék
|
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
