|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.06. 19:44 - |
Aliandra + Ash
* Zárt játék * |
[30-11] [10-1]
 A szürke mén tovább faggatózott a múltamról, ami nyugtalanító volt, de higgadt maradtam. Most vagy csak játszadozik velem vagy tényleg nem tudja, ki vagyok. Ezt egyelőre nem tudtam eldönteni, de végül nagy levegőt vettem és magabiztosan belevágtam mondandómba.
- Nem volt más választásom. Itt nem maradhattam, bármennyire is szerettem volna. Sajnos néhány lovat nem lehet jó útra téríteni, sem észérvekkel meggyőzni és addig nem nyugszanak, amíg gyilkos hajlamaikat ki nem elégítik - Egy pillanatra megálltam, de csak egy sóhaj erejéig - Túl nagy volt a veszély és én nem vettem észre. Amíg hazafelé tartottam Forsante földre, hirtelen rámtámadtak, mint kegyetlen ragadozók a gyanútlan vadra. Naivan azt hittem, velem nem történhet ilyesmi. Kedves tőled, hogy felajánlod, de már nem tudsz segíteni. Túl késő.- Szomorúan néztem magam elé, tekintetemet a földre szegeztem. Igen. Már túl késő.
- Hogy a családom? Valószínűnek tartom, hogy sosem kerestek. Jobban hiányoznak ők nekem, mint én nekik. - Ismét a ménre néztem. Szememben apró könnycsepp jelent meg, de tartottam magam. Mi van, ha tényleg nem kerestek? |
 Kíváncsian figyeltem a kancát kissé félredöntött fejjel. Elhagyta Seminaryát? Aztán melyik tengert úszta át?
Forsante? eszembe jutott egy kanca. Akihez passzolhatott volna a név is, a ménes is... de ő halott volt. Ismertem a történetét... sőt... Találkoztam egyszer annak a lónak az unokahúgával, aki... mit is mondjak, eléggé maga alá csinálós teremtmény volt. Eléggé a szívére vette, hogy a csodás Forsante területre betettem a lábam, és szerettem volna egy kicsit szórakozni. De a történetet nem tőle, hanem egy Laynarvistól tudtam. Mindegy... Rázódtam vissza a jelenbe, próbáltam a lehető legudvariasabban megkérdezni a kancától, hogy mi is történt vele:
- Értem... és szabadna megtudni, hogy a becses Forsante hölgynek miért kellett maga mögött hagynia addigi életét? Esetleg tudok valamiben segíteni? - kérdeztem, majd mosolyogva hozzátettem még: - Biztos hiányolt a családod! - majd megindultam, és ugyan távolról de körbejártam a kancát. Éreztem, ahogyan a szellem újra feléled bennem, de nem a jobbik... |
Amikor a különös külsejű mén bemutatkozott és kiderült, hogy Laynarvis tag volt, a szívem olyan hevesen kezdett verni, hogy a torkomban éreztem. Bár valamiért számítottam rá, hogy ezt mondja, de reménykedtem az ellenkezőjében. Te jó ég! Hát ebbe most ügyesen beleszaladtam. Okosan, Aliandra, jól gondold meg, mit mondasz!, futott át az agyamon. Bár egész kedves volt és nem úgy tűnt, hogy felismert volna, azért nem ártott az óvatosság. Még akkor sem bíznék meg benne azonnal, ha nem a Laynarvisba tartozott volna egykor.
- Örvendek, Sorion. - hangom továbbra is kissé fojtott volt, ez ellen hirtelen nem tudtam mit tenni. - Valójában nem önszántamból vagyok itt. A sorsom hozta úgy, hogy most itt kell lennem. El kellett hagynom egy időre Seminaryát és végül ide tértem vissza. Bár nem kedvelem ezt a helyet, egyelőre nem volt választásom. De hamarosan hazatérek. - Ügyesen, Aliandra, mondj is valamit meg ne is! - Egykor a Forsante tagja voltam, de ki tudja, talán már nem is emlékeznek rám. Már el is feledték a jó öreg Aliandrát. |
Nem gondoltam volna, hogy valaki visszaválaszol, de ez történt. Magamban vigyorogtam: Ezt így kell csinálni...
Hangulatom átfordult valami egészen másba, koromfekete szemeimmel az előttem álló kancát vizsláttam, majd tekintetem az övébe fúrtam. Különleges szarva van, annyi szent.
- Üdvözlet Aliandra! - szóltam barátságos hanggal, és ahogy kimondtam... mintha már nem először hallottam volna ezt a nevet... és ez a szarv... de egyelőre bárhogy törtem a fejem, nem ugrott be semmi. Talán majd ha kicsit mesél magáról, akkor beugrik...
A kanca közelebb lépett hozzám, tettem felé én is pár lépést, testtartásomon egy lehelletnyit lazítottam, kedvesen pillantottam rá:
- Sorion vagyok. - mutatkoztam be, majd úgy döntöttem, még nem jegyzem meg a kancának, hogy mintha... mintha hallottam volna már róla. Ránézésre arra gondoltam, hogy biztosan nem Laynarvis tag... Így két lehetőség maradt. Vagy vándor, vagy Forsante. Persze benne volt a bukás lehetősége a pakliban, de bíztam magamban, és határozottan így szóltam: - Egykori Laynarvis tag, most pedig vándor. - majd őt kérdeztem: - Téged mi szél hozott ebbe a veszélyes rengetegbe? - hajtottam félre a fejem. |
Megtorpantam. Ugyanaz a hang szólalt meg valahol a közelben, amelyik az üvöltést hallatta. Az a valaki lát és tudja, hogy itt vagyok. Ezek szerint csak nem lőttem nagyon mellé, gondoltam, miközben újból az ismeretlen hang nyomába eredtem.
Aztán az egyik nagyobb fa takarásában megpillantottam egy szürke, agancsos mént, a pofáján vérnyomokkal. Tisztán láttam, hiszen szemben álltam vele. Ő azonban nem láthatott, mert a szemei csukva voltak. De akkor meg honnan vette, hogy itt vagyok? Úgy néz ki, fejlesztenem kell a lopakodásomat is. Csendben közelebb léptem hozzá. Most meg mi a fenét csináljak? Mi van, ha ő is Laynarvis tag és pontosan tudja, ki vagyok? Lelepleződök, mielőtt esélyem lenne hazatérni. Nagyot nyeltem. Már késő. Fojtott hangon, szinte suttogva szólaltam meg.
- Aliandra vagyok. |
Lihegtem, és még mindig ugyanabban a pozícióban tartottam magam. Szemeim csukva, gondolataim azonban száguldoztak. Az erdő csendes volt, néhány kissebb állat hangját véltem hallani a fák közül. Saját lélegzetemre figyeltem, de minden egyes zörej aggodalommal töltött el. Valaki van itt! Meghallott! Felkaptam fejem és fürkésztem az erdőt.
Rémült voltam, de a másik oldalamról a csendesebb hang is képviselte magát a mai napon: Ne félj, veled vagyok! Ritkán szólalt meg, de akkor mindig megnyugtatott. Talán mégsem vagyok annyira reménytelen?!
Olyan érzésem volt mégis, mintha valaki a közelben lenne. Nem hallottam ugyan hangosabb lépteket, vagy mást... de éreztem. Fülelj, és hallj! Vonatkoztass el minden mástól!
Szólt a szellem, én pedig hallgattam rá. Fejem magasra tartottam, szemeim behúnytam és figyeltem. Majd mikor szinte teljesen biztos voltam abban, hogy az a valaki (ha egyáltalán van itt egy lélek is) a közelemben van, hangosan megszólaltam, szemeim azonban csukva tartottam: - Szia! Mi szél hozott?
Veszteni ezzel nem tudtam, hisz ha egyedül vagyok akkor senki sem hall meg, viszont ha valaki itt van azt hiszi, hogy mekkora ász vagyok! Erre a gondolatra elvigyorodtam. Igen, ez tetszik. |
Hirtelen hangos üvöltésre lettem figyelmes, tőlem valamivel messzebbről. Eléggé ismertem a Lyacont ahhoz, hogy tudjam, a különféle fenevadak üvöltései mindennaposak errefelé. De ez nem olyan volt. Mintha azt mondta volna: "Hagyd abba!" Talán valaki bajban van?
Óvatosan, nesztelenül haladtam a hang irányába. Tekintgettem körbe-körbe, ám tulajdonosát sehol nem láttam. Pedig erről érkezett. Ebben egészen biztos vagyok. Vagy valami gond lenne a hallásommal? Vagy a látásommal...
Mint egy árnyék, úgy lopóztam a sötétben. Lehet, hogy mégis csak egy fenevad volt, és csak a képzeletem játszott velem, gondoltam, miközben tovább sétáltam célom felé. |
Azon vettem észre magam, hogy rohantam az erdőben. Haragosan, a düh elöntött. Azok az agancsos majmok. Mondogattam magamban, és vágtattam. Agancsom olyankor beleakadt a fákba, de nem tudtak visszatartani.
"Miért nem végzel mindegyikkel?" szólt a hang a fejemben. Nem akartam, hogy szóljon, de napok óta zsongott a fejem tőle.
"Tudod, hogy megtehetnéd. Bármit megtehetsz." mondta tovább, én pedig próbáltam elvonatkoztatni tőle. Ha nem próbálom meg, elönt, és irányítani fog. Változtatnom... és változnom kell!!!
"A múlton nem tudsz változtatni. Törődj bele, és légy aki igazából vagy!" felelt vissza a hang. Megtorpantam, és elüvöltöttem magam:
- Hagyd abba!!! - még pár pillanatig a fejemben visszhangzottak szavaim. A fáradtságtól és a dühtől remegtem, ziháltam. Reméltem, hogy senki sincs a közelben.
Úgy tűnt, hogy kihalt a vidék, és a hang is elhallgatott. Fejem lógattam, orrom a földet érte, és beszívtam az avar illatát. Ha ezt valaki hallaná... |
Íme, itt vagyok. A hírhedt Lyacon-erdőségek. Már az idejét sem tudom, mikor jártam erre utoljára.
Apró lépteimmel léptettem a kiszáradt fák között. Éreztem a szellemek jelenlétéből áradó végtelen energiát, hallottam suttogásukat. A leszálló ködtől és a hatalmas sötétségtől csak még kísértetiesebb hangulat lett úrrá a környéken. Azért némileg érthető, miért. Elég nyomasztó hely, de a gondolkodásra éppen megfelel. Itt biztosan nem zavar senki. Senki. Túl régóta voltam már egyedül. Úgy éreztem, mintha kissé elveszítettem volna önmagamat. Ez a zárkózott lélek, akinek a szerepét kellett játszanom, nem én voltam. De nem tehettem mást. Titkolnom kellett a Laynarvis előtt jelenlétemet, mert ha nem, az az életembe kerülhetett volna. Annak a gaz ménnek, Niletha szíve választottjának a halálhíre még hozzám is eljutott. Minden rosszindulat nélkül kijelenthetem, hogy egész Seminaryának jobb így. Azért nyugodjon békében a lelke. Egyszer mindenkinek benyújtják a számlát.
Az izgalom és a boldogság egymást váltva kavarogtak bennem. Már alig vártam, hogy újra láthassam a barátaimat, a családomat és a jó öreg Forsante földet. Csupán egy probléma maradt fenn. Ez pedig nem más, mint a tény, hogy hivatalosan vagy meghaltam vagy csak simán örökre eltűntem. Egyik sem volt a legelőnyösebb, tekintve, hogy egész Seminaryát be kellett járnom, hogy hazajussak.
Ahogy haladtam előre, egyszerre egy elszáradt, búslakodó virágra lettem figyelmes. Szegény nem épp a legjobb helyet választotta annak idején a letelepedésre, de végül is ezért nem ő volt a hibás. Ha élni születtél, akkor élj! Szarvam türkizkéken kezdett ragyogni, engem pedig fehér fény vett körül, és nem telt bele sok idő és az apró virág már teljes pompájában mosolygott a világra. Én is elmosolyodtam. Hálát adtam az égnek, hogy unikornisnak születtem. |
Aliandra + Ash
* Zárt játék * |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
