|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.18. 21:10 - |
Thaurum x Nesira
*Nyílt játék |
[13-1]
 - Omane neve egyáltalán nem ismerős. Raesalról mintha már hallottam volna… de csak rosszat, ebben egészen biztos vagyok. És a harmadik gyanúsan Light volt… a legjobb barátom nevelt fia. - csóváltam meg bosszúsan a fejem. - Az egyetlen dolog, ami legalább vigasztal, hogy ő biztosan nem bántott volna. - morogtam. - Bár nem kevés jómodort kéne tanulnia, annyi szent! - Light mindig is neveletlen volt. Na persze mit is várok Ragnaroktól?! Ő biztosan nem tud jó példával elől járni.
- Sok lovat nem érdekel a vezető neve. Azt tudják általában, hogy néz ki, de gyakran csak az xy ménes vezéreként szokták emlegetni. - osztottam meg vele egy régebbi észrevételem.
- Sajnos én sem vagyok benne biztos. Az ilyen romlott lelkű lovaknak gyakran semmi sem számít. Ráadásul legtöbbször vándorok, így a háború nekik inkább előny, mint hátrány. Ez szerintem igazán szomorú. - tettem még hozzá, hiszen én mindig is a békét pártoltam, és tervezem megtartani eme jó szokásom.
- Ugyan, ez a legkevesebb! - mosolyogtam rá kedvesen.
/Nesira és Thaurum a Toron-dombon/ |
 - Hmm. - gondolkodtam el, s folytattam: - Omane, Raesal, és egy nagypofájú unikornis, véres szarvval, ki olyan büszke volt, hogy még bemutatkozásra sem volt hajlandó. - prüszköltem, s egyből felment a vérnyomásom ahogy azokra a mitugrászokra gondoltam.
Figyelmesen hallgattam Thaurumot, s szélesen elmosolyodtam, hisz valami tippem azért akadt, hogy mit szeretne Deviltear Messával. - Igen, azért egy-két dolgot hallottam a ménesekről. De köszönöm! - kuncogtam, hisz az Alios ménesvezér neve is rémlett, mielőtt még kiejtette volna a száján.
- Talán igen, talán nem. Azért megnyugtatna, ha velem tartanál. Talán jelent nekik valamit az, hogy Cornus tag vagy, s nem akarnak háborút kezdeményezni... bááár. - sóhajtottam lemondóan, s éreztem, hogy ezeknek semmi sem szent.
- Köszönöm! - hálálkodtam csendesen, arcomon egyszerű de barátságos mosollyal. A mén lelkesedésére nekem is megjött a kedvem, s igyekeztem elfeledni azokat az idegesítő kölyköket, kik Shiron gyönyörű földjét vérrel szennyezték be... |
- Ezt megnyugodva hallom. - mosolyogtam rá. - Megtudhatom kikkel találkoztál ott? - érdeklődtem. Sosem árt tudni, hogy mire számítson a ló. Azok akik oda betették a patájukat, könnyedén a Cornus földjére is beneveletlenkedhetnek.
- Hát… ezt nem merném bizton állítani. - kicsit tanácstalan voltam, hogyan magyarázzam el neki a dolog lényegét. - Én személy szerint jóban vagyok Messával - remélem - és erős gyanúm, hogy Deviltear is szorosabbra kívánja vele alakítani a kapcsolatát. - az részletkérdés, hogy nem a ménes érdekei miatt. - Ohh, bocsáss meg, Deviltear a Cornus vezére. - adtam a tudtára, kicsit szégyellve magam, elvégre csakúgy benyögtem egy nevet, ami nem biztos, hogy jelent bármit is számára. Kérése kicsit meglepett, de nem volt ellenvetésem. - Ha igényled a társaságom, akár el is kísérhetlek. - gondolkodtam el. - Nos a belém vetett bizalmad igazán megtisztelő, de nem hiszem, hogy komoly ellenfél lennék az általad leírt lovaknak. - tettem hozzá sajnálkozva. Sosem voltam nagy harcos, inkább beszéddel oldottam meg a szorult helyzeteket. - A feladataimat már rég elvégeztem, a szabidő meg nem nekem való, szóval örömmel elkísérlek. - csaptam jókedvűen a farkammal. Reméltem, Messa azért megkedvelt annyira, hogy ne vegye nagyon rossznéven a ménese területén való bóklászásom. |
Thaurum kedvessége megmelengette a lelkem, hisz mostanában oly ritka az ilyen udvarias ló, ki mindenre gondol, s egy egyszerű vándornak felajánlja ménese segítségét.
- Nem, de nagyon rendes tőled. Köszönöm! - mosolyogtam rá kedvesen. - Eljöttem még mielőtt az a vaddisznó nekemjött volna. - húztam a szám mikor újra eszembejutottak, de hamar kivertem őket a fejemből. Nem gondoltam, hogy az Alios és a Cornus ilyen jól kijön egymással: csupán azt hallottam, hogy a Forsante és Messáék szövetséget kötöttek..de hát mit is tudhatnék én, vándorként?
- Hmm, nem is tudtam, hogy ilyen jó kapcsolatban vannak a méneseitek. - morfondíroztam el, majd egy nagy sóhajjal és egyben egy kéréssel fordultam Thaurumhoz: - Nem kísérsz el Messához? - vártam egy kicsit, majd gyorsan folytattam, hogy megmagyarázzam miért kérek tőle ilyet: - Mááármint. Nem rég jöttem arról a helyről, és ott találkoztam össze ezekkel az agresszív vándorokkal, és nem szeretnék újra összeakadni velük. - húztam el a szám, s reméltem, hogy nem mondd nemet. - Persze nem kívánom, hogy feladatod elől elgyere, illetve a szabadidődet sem szeretném elvenni. - mondtam el neki mindezt, hogy ne gondoljon egy követelőzős, gyámoltalan valakinek. Mégis jól jött volna a társaság, hisz azok elől menekültem el ide, az Ewan-tóhoz. |
Örültem, hogy Nesirát sikerült mosolygásra bírnom, elvégre jól állt neki, s szerettem mosolyt csalni az arcokra kedvességgel. Mennyivel jobb ez, mint a gúnyos, kegyetlen vigyor. Az teljesen elcsúfítja viselője vonásait.
- Ez sajnos mostanság egyre gyakoribb. - adtam tudtára. - Ennek ellenére sajnálom, nem lehettek túl jó társaság. - hirtelen aggodalom szikrája csillant meg a tekintetemben. - Ugye nem bántottak? - kérdeztem enyhén aggódó hangon. Gyorsan végignéztem rajta, de továbbra sem láttam semmilyen sérülést rajta. - Ha megsérültél, szívesen elkísérlek a ménes egyik gyógyítójához, ha megkérem egészen biztosan ellát. - ajánlottam fel neki a lehetőséget.
- Igen, az Alios. - mosolyogtam rá. - Már volt alkalmam találkozni a ménesvezérükkel és mély benyomást tett rám. Okos és megfontolt kanca, aki ráadásul szép is. - nevettem el magam, visszaemlékezve Deviltear lelkesedésére, amikor megemlítettem neki Messát. - Biztosra veszem, hogy örömmel fogadnának téged. - tettem még hozzá biztatóan. - Sőt, szerintem segítenének neked megtalálni a testvéredet is. - ekkor említette meg, hogy unikornis… nagyon sajnáltam szegényt, elvégre nehéz lehetett unikorniscsaládban egyszem sima lóként felnőni. Ezt azonban nem említettem meg, hisz biztosan nem eme múltbeli fájdalmának bolygatására volt szüksége. - Szerintem próbáld ki. Az Aliosból kiléphetsz, ők nem fognak ezért téged bántani. - legalábbis az eddigi ismereteim alapján. |
Thaurum szavaira folytonos mosolygás ült ki arcomra: kedves és udvarias mén volt, nem úgy mint az akikkel múltkor összefutottam...
- Ne is mondd - sóhajtottam nagyot - múltkor összekerültem pár rosszarcú lóval. - félrehúztam a szám - Shiron-alföldjén harcoltak, csupán a sértett önérzetüket védve. Otromba népség volt, otromba modorral - mondtam és mérhetetlen undort éreztem irántuk
- Alios? - kérdeztem vissza, mintha sosem hallottam volna a nevet, bár ez természetesen nem így volt: csupán meglepődtem. - Áh, tudod... világ életemben vándor voltam... A testvéremmel... de hát... vele most nem tudom mi van. - meséltem lemondóan, s meg voltam róla győződve, hogy sosem láthatom már viszont őt. - Tudod ő unikornis. - magyaráztam, nem mintha jelentősége lett volna. Nem akartam kifejteni, hogy mi is történt velünk, ha nem kérdezi csendben maradok - De lehet igazad van... úgysincs senkim... - morfondíroztam el szomorúan. Reméltem, hogy a mén még szolgál valami információról azzal kapcsolatban, hogy milyen ménesben élni. Meg, hogy miképp csatlakozhatnék.. |
- Ugyan nincs mit - mosolyodtam el szélesen.
- Igen, ez azt hiszem szerencsés, bár igyekszem a ménes többi tagjába is belenevelni, hogy előbb kérdezünk és csak a legvégső esetben támadunk… csak sajnos néhány lónál nem mentem sokra. - nevettem el magam, visszagondolva azokra a keményfejű mamlaszokra. Egyszerűen nem akarták egyesek elhinni, hogy a békés megoldás sokkal jobb, mint a véres. Szeretem a ménesen, de néha azért fárasztóak… főleg a fiatal bizonyítani akaró mének.
Könnyedén felnevettem.
- Igen, tudom. Olyannal nem rendelkezem. De nem is baj. Nem szeretem gyanútlan lovakra ráhozni a frászt. - nem pontosan tudtam milyen lehet a vándor élet, de sejtettem, hogy igencsak veszélyes. Elvégre én a “saját” erdőmben sétáltam, ami a ménestársaim felügyelete alatt volt, s még így is megtámadhattak itt. Hát még máshol, vándorként.
- Tudom, hogy semmi jogom nincs neked tanácsokat osztogatni, de szerintem csatlakoznod kéne az Alioshoz. - böktem ki. Reméltem nem veszi tolakodásnak, de… az eddigiek alapján szerintem barátságosan fogadják. Halkan felsóhajtottam. - Tudod nem sokára háború lesz… ott pedig még a ménesek tagjai sem lesznek biztonságban. - csóváltam szomorúan a fejem, hisz nem voltam sohase háború párti. |
Megszeppenve néztem az elegáns mén felé aki meg is hajolt köszöntésére: - Köszönöm, Thaurum! - Ismételtem el nevét, hogy megjegyezzem. Hálás voltam azért, hogy maradhattam, és lassacskán magam mögött hagytam gondolataim tengerét is.
- Azért örülök, hogy veled futottam össze, nem mással! - szóltam halkan, s mosolyodtam el most már bátrabban, hisz kezdtem egész kényelmesen érezni magam a mén társaságában. - Az ijedtségem... pedig nem a rémisztő külsődhöz szólt - kuncogtam el magam - hanem tudod... vándorként sosem lehet elég óvatos a ló. Én pedig nem voltam az, s megijedtem. - ráztam meg a fejem, s tudtam, hogy sokkal körültekintőbbnek kellene lennem, hisz ha ilyen könnyen meglephet egy barátságos, osonni nem is akaró mén... akkor mi van ha valaki direkt engem akar megtorpedózni? Mondjuk még figyel is rá, hogy meglepjen... |
Sosem voltam a csendes lopakodás híve, épp ezért nem is folyamodtam soha ilyen alattomos dolgokhoz, mégis sikerült alaposan ráijesztenem a kancára.
- Bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. - Nem éreztem magam veszettül félelmetesnek, ezért inkább azt tételeztem fel, túlságosan a gondolataiba volt merülve az érkezésemkor. Kicsit sajnáltam is, hogy megzavartam, de a kellemetlen érzés hamar tovatűnt, mintha csak a tó mellett fújó lágy szellő vitte volna magával.
Alaposan szemrevételeztem, természetesen csak az udvariasság keretein belül. Szerettem tudni kivel állok szembe, még akkor is, ha az illető veszélytelennek, avagy szimpatikusnak tűnt. Fekete színét átlagosnak mondtam volna, ami viszont zöld szemére már korántsem volt igaz. Már meg is volt a róla, szigorúan az első benyomások alapján felállított képem, ami határozottan pozitív volt.
- Neked is. Thaurum vagyok. - Produkáltam egy elegáns meghajlást. - Ugyan, dehogy - küldtem felé egy biztató mosolyt - maradj nyugodtan! - Nem tartoztam azok közé a vad mének közé, akik csak úgy kirúgnak másokat, az általuk hűen védelmezett területről. |
Mélyről feltörő szomorúság telepedett rám, ahogyan a bátyámra gondoltam, és arra, hogy ennél már csak rosszabb lesz a helyzet. A küszöbön kopogtatnak az örökkévalók karölte a háborúval.. és ki tudja hányan vesznek majd oda?! Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, mikoris arra lettem figyelmes, hogy valaki rámköszön, én pedig majd' halálra rémültem, mikor megpillantottam, hogy egy ló áll mellettem. Fejem felkaptam, pár lépést akaratlanul is megtettem hátrafele. Nem csoda, hogy megijedtem, hiszen amióta eljöttem a Shironról azóta az a lelketlen Raesal járt a fejemben. Minden esetre szépen elmélázhattam, ha nem vettem észre semmit sem a közeledéséből. Megszoktam, hogyha valaki van a közelben Mala mindig időben jelez... de most ő nem volt velem.
Azonban nem volt okom félni, legalábbis az előttem álló mén külleme erre engedett következtetni. Végigmértem, és nem tűnt egy olyasféle lónak, aki egyből a torkomnak ugrik. Tekintetéből bölcsesség sugárzott, kiállása nemes volt. Azonban az feltűnt, hogy szarvai vannak és valószínűleg nem véletlen van itt, Cornus területen. Hirtelen elszégyeltem magam, hogy betolakodtam, de kedves hangja némileg javított a helyzeten.
- Szép napot! - szóltam halkan, barátságosan, de a meglepettség hatása alatt voltam még. Kis szünet következett, majd mikor újra észheztértem bemutatkoztam: - Nesira vagyok, remélem nem haragszol, hogy betolakodtam. Ha szeretnéd távozom.- nem tűnt úgy, mintha haragos lenne, de azért úgy gondoltam illene felajánlanom, hogy elmegyek a területükről. |
Körbenéztem a ménes területén, s kész csoda, de se határsértővel, se kellemetlenül hangos ménestaggal nem futottam össze. Össze-vissza kavarogtam a Kelvarinonban, csakúgy a patám és az orrom után. Nem győztem kiélvezni a nyugodt pillanatokat, amiket a közelgő vészterhes idők miatt valószínűleg nem lesz esélyem hosszú ideig újra tapasztalni.
Leheveredtem a puha fűbe és hallgattam a madarak csicsergését, amely mindig megnyugtatott. Némi heverészés után azonban újra a dolgom után néztem. Meg kellett volna találnom Devilteart, de nem volt sehol. Lassan a liget fái el-el tünedeztek mellettem, ahogy kiértem az Ewan-tóhoz. Fáradtan sóhajtottam és elindultam a lágyan tükröződő víz felé. Amint odaértem, kellemesen hosszút kortyoltam a hűs vízből. A tavat is szerettem, ez is kellemes helynek számított a szememben. Itt ráadásul szinte mindig volt valaki, így a magánytól is gyakran megszabadított. Kedveltem a ménesem tagjait, ezért körbenéztem, hátha rábukkanok valamelyikükre a környéken. Megláttam egy kancát, nem messze tőlem. Elindultam felé, miközben érdeklődve megszemléltem, hisz még sosem láttam. Amikor közelebb értem észrevételeztem, hogy sima ló, szóval nem kellett amiatt aggódnom, hogy a ménesem valamelyik tagját véletlenül nem ismerem fel.
- Üdvözletem szép hölgy! - Léptem hozzá. Hangom barátságosan csengett, én mindig így indítok. Nem hisztizek azért, hogy a ménesem területére merészelt lépni, csak nagyon indokolt esetben. |
Úgy döntöttem, hogy elvonulok az Ewan-tóhoz. Elegem volt abból , ahogyan azok a felelőtlen mének az erejüket fitogtatták. Malacath még nem ért be engem, bár tény és való, hogy elég távolra sikerült elcsatangolnom. Egyedül voltam, és ez roppantul megviselt. Nem volt egy barátom se, akinek elmondhattam volna gondjaim... nem hogy egy ménes. Zevin pedig... ki tudja hol jár. Talán halott. Bár ezt nehezemre esett elhinni. Nem tudtam, de legfőképpen nem is akartam. Ezen gondolatok ostromolták elmémet, míg nem elértem az Ewan ragyogó víztükréhez. Ügetésbe váltottam és célba vettem a tavat, amikor pedig odaértem, mélyeket kortyoltam a hűs vízből. Eközben saját tükörképemet néztem, ahogyan a gyűrűző hullámok eltorzítják vonásaimat. |
Thaurum x Nesira
*Nyílt játék |
[13-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
