|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.24. 18:23 - |
En + Raes + Nara
Nyílt játék |
[17-1]
 A fekete unikornis is beszállt az eszmecserébe, hozzászólásán pedig egyáltalán nem lepődtem meg. Bizonyára vándor, de ez alapján a nyilatkozat alapján akár Laynarvis is lehetne.
Nara végül is a viharfelhők alatt a lovak ingerültségét előidéző "fekete felhőkre" célzott. Én azon kevesek közé tartoztam, akiket nemigen viselt meg a változás szele, elvégre a sok sötét gondolattól vezérelt ménestárs között elég hamar hozzá lehet szokni a hangulathoz. Félelmet pedig elég kevés dolog keltett bennem, az Örökkévalók pedig nem tartoztak közéjük.
Viszont tényleg érkeztek az esőt hozó zivatarfelhők, ami nem lett volna próbléma, ha gyalog jöttem volna idáig. Bár semmi bajom a viharral, nem vagyok cukorból, de megnehezíti a repülést, ha vizesek a szárnyaim. Amikor Nara elment, én is úgy döntöttem, hogy lassan odébb állok.
- Nem szeretnék visszaélni a vendégszereteteddel, Enerith, szóval azt hiszem, ideje nekem is hazafelé vennem az irányt. Elvégre illem is van a világon! Jó volt újra látni, remélem, hamarosan újra összefutunk - köszöntem el kedves mosollyal, majd a fekete ménre pillantottam. - Örvendtem a szerencsének - biccentettem az unikornisnak, majd menetirányba fordultam, kicsit nekifutottam és felszálltam a levegőbe. Érezni lehetett már a vihar szelét, de a szél számomra sosem volt akadály.
// Amira el // |
 fhú, hát ilyen lóval is kevésszer keveredek szimpátiába. Na mindegy. A beszélgetésünkre vonatkozó befejező szándékát ignoráltam és visszatértem a beszélgetésbe. Mivel a viharfelhős hasonlatom félreértették, csak felnevettem egy aprót:
-Valójában viharfelhő alatt a viszályt értettem, amitől mindenki megkergült, de ha már az időjárásnál tartunk, lehetséges hogy egy újabb zivatar közeleg. - néztem fel az égre. Az apró bárányfelhők zord sötét foltot hagytak maguk után, aminek valamiért kifejezetten örültem.
-Valamilyen úton-módon megkedveltem a viharokat. Talán mert nem zavar ha vizes leszek.
Viszont még egy pár mondatot intéztem a fekete mén felé. Kicsit zavaró volt hogy így viselkedik.
-Egyébként pedig nem kell mindenen megsértődnöd. Egyszerűen nincs kedvem kifejteni és kész. Azt ne mondd hogy veled nem volt még ilyen.
Raesallal való társalgásom kifullasztottam ezen mondatokkal, majd Enerithékhez fordultam.
-Azt hiszem, én itt most elköszönök. Még vissza kell néznem a ménes területére, úgyhogy...további szép napot!
/Nara el/ |
 Enerith furcsa mód rettentően nyugodtnak látszott még az én közelségemben is. Nem azt mondom ezzel, hogy nem tartotta rajtam a szemét, de más lovakkal ellentétben még az incselkedő, vagy agresszív fellépéseimet is csupán nyugtázta. Ennek ellenére valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy megöljem.
Ez azonban nem vonatkozott minden lóra a társaságunkból, főleg azután, hogy a Nara nevű agancsos igen pimaszul válaszolt a kérdésemre. Mindenesetre tudtam, ha felidegesítem magam azzal csak bolondot csinálok magamból. Így csak pislogtam és gyilkos tekintettel meredtem rá.
- Akkorhát beszélgetésünk nem volt hosszú életű - nyugtáztam tárgyilagosan, majd visszafordultam Enerithhez.
Érdekes módon bólintásomból könnyen következtetett érzéseimre, ami egy pillantig feszélyezett, azonban utána újból feloldódtam. Talán húzni akarta az agyamat, de boldogan kijelenthetem, hogy nem sikerült neki.
- Egyszer-kétszer - válaszoltam üdén. - De általában én jöttem ki jobban belőle.
A körülöttem lévő lovak éppen az időjárásról kezdtek el csevegni, amely kicsit sem izgatott volna, ha nem viharfelhőkről beszélnek, és a pegazus barátunk nem teszi fel a kérdést, miért is utaljuk a viharokat. Elmosolyodtam.
- Nincs semmi rossz a viharban. Amikor a felhők eltakarják a napot és szrükületbe vonul a világ, akkor láthatjuk meg milyen helyen is élünk valójában. Mintha a világ levenné az álarcát, és a rózsaszín köd elosonna.
|
 Raesal kijelentésére mosolyogva megráztam a fejem, de nem szóltam semmit, nem igazán volt mit hozzáfűzni. Úgy éreztem nem azért ejtette ki a szavakat, hogy további beszélgetést folytassunk a témáról.
Továbbra is őt figyeltem, miközben bólintott kijelentésemre.
- Hmm… azt hiszem megkaptad már, hogy tapasztalatlan és zöldfülű vagy. - Tűnődtem el félredöntött fejjel, eközben pedig még mindig őt bámultam érdeklődve. Igen, néha határozottan szerettem más lovakat bosszantani.
Nara szavai enyhén megleptek.
- Ugyan-ugyan, úgy ismersz te engem? - Nem, én ezért sosem haragudtam. Sok dologért -nagyon sok dologért- simán csíptem, rúgtam, haraptam, de az nem zavart túlságosan sem engem, sem a ménesemet, ha a területünkre léptek. Bár azt azért el kellett ismernem, a barátságos, kedves vándorokat, illetve a régi barátokat jobban szívleltük, mint a Raesalhoz hasonló sötét méneket.
Nara kijelentésére én is az ég felé tekintettem. Amirával ellentétben nekem azonban semmi mosolyogni valóm nem volt az emlegetett felhőkön. Elfintorodtam miközben megfontoltan válogattam ki a kimondásra szánt szavaimat.
- Nem rajongok a viharokért, nem szeretek megázni. Már pedig a viharfelhők általában ezt hozzák. - Ráztam meg a fejem. Nem akartam velük megosztani, hogy számomra énnél sokkal sötétebb üzenetet is hordoztak. Amolyan kellemetlen, sötét rossz érzést, mintha a viharral más is érkezne. Ezt azonban főleg Raesal közelében nem kívántam elemezni. Glimttel pedig még mindig nem beszéltem, s vezérem hiánya egyre jobban aggasztott. Ez nem olyan dolog volt, amit egy unikornis, vagy akár pár könnyen megoldhat egyedül. Ehhez az egész Forsante kellett, sőt több. Sokkal több. Ezzel szemben azonban a ménesek között egyre nagyobb volt a széthúzás. |
Nehéz lett volna nem észrevennem, ahogy a fekete unikornis rajtam felejtette a tekintetét. Egy pillanatra késztetést éreztem, hogy hozzászóljak, de végül meggondoltam magam. Semmi értelmes nem jutott az eszembe, ő pedig valahogy nem úgy nézett ki (legalábbis számomra az eddigi tapasztalataim alapján), mint aki szívesen cseveg bármi spontán témáról, mondjuk az időjárásról vagy hogy mi a véleménye a háromujjú törpelajhár fennmaradásának fontosságáról... Az pedig, hogy "Te meg mi a fenét bámulsz?!" enyhén szólva sem a legelőnyösebb kezdés lett volna. Ha nem muszáj, nem akasztom össze a bajuszt senkivel... Pláne nem vele. Másrészről nem akarok balhét Enerith előtt, főleg nem az ő ménese területén. Így hát, hogy ezt ilyen szépen megbeszéltem magammal, csak egy óvatos mosolyt eresztettem felé. Ez igen, Amira, te aztán a szavak lova vagy!
Nara válaszára mosollyal az arcomon az égre tekintettem.
- Miért, mi bajotok a viharfelhőkkel? - A kérdést komolynak szántam, de a hangomba akaratlanul is belecsúszott némi tettetett irónia. Én kimondottan szeretem a vihart, mondjon bárki bármit azokról a bizonyos "baljós felhők" közeledtéről. Felőlem akár le is szakadhat az ég. |
Enerith és Raesal között kicsit vibrált a levegő, de nem szóltam bele. Csupán a fekete mén kérdésére válaszoltam a legfrappánsabbul:
- Nem. - na, ezt a szónoklatot még egy ménesvezérnek is gyakorolni kéne.
Így visszagondolva tényleg hülyén jött ki enyhén szólva az hogy én kérdezősködöm. Elvégre ez nem az én ménesem területe ha nem tévedek, úgyhogy jogosan nézhettek picit gyagyának. Ideje volt viszonozni a választ.
- Valójában az unalom hozott ide. Senkit nem találok normális állapotban mostanság, mindenki teljesen ideges a közelgő viharfelhők miatt. Remélem nem haragszol, Enerith, hogy a Forsante területén fogyasztom a levegőt - mindezt gúny nélkül mondtam, meghajtottam a fejem picikét Enerithnek. Azért tudom az illemet, így megállapítottam magamban hogy most nem lesz miért konfliktusba keverni engem. Semmi kedvem nem volt vitázni és kész. |
Azon a pár szón kívül, amit nekem intéztek bekövetkezett, amire számítottam.
Plyetkás ménesbeliek társalogtak önfeledten, eufemisztikusan, én pedig olyan fapofával néztem ezt végig, hogy azt még a türelmes bölcsek is megirigyelhették volna.
Nem voltam büszke rá.
A nevemet ismerő kanca állítása szerint semmi plyetkát nem hallott rólam, ami egyfelől elszomorított, másfelől pedig teljesen hidegen hagyott. A köztudatba való belépésemet ugyanis valami sokkal frappánsabb dologgal terveztem lebonyolítani, mintsem pár közkatona és védtelen vándor legyilkolásával. Én vezéreket akartam letaszítani trónjukról és tanácsadók vérét inni. Örökkévalóként.
- Érdekes - vontam meg a vállam fesztelenül. Nem csalódtam túlságosan, bár reménykedtem, hogy ismer valahonnan. - Általában nem csevegni szoktam a lovakkal, így elképzelésem sincs, honnan ismersz. Felvilágosítanál? - nem volt a hangomban számonkérés, csupán információkra volt szükségem. Fiatal voltam és tudásra éhes.
Az Enerithnek nevezett Forsantéval folytattuk csevelyünket amolyan játékos csipkelődéssel, amit lényem egy apró része titkon még élvezett is.
- Igen, ez is közre játszhatott. - mosolyodtam el. - Mindenesetre a tanításommal elbuktatok.
A "nem számít" kezdetű válaszára rábólintottam. A találkozásom óta a Hlín nevű öreggel haraptam azért, ha valaki a korom miatt nem kezelt -minimum- egyenrangú félként, így ez csupán megkönnyebbülést okozott számomra. Bár az, hogy a szárnyaló egóm röptében csapódott a földnek, - köszönhetően annak, hogy mindazt amit mondtam figyelmenkívül hagyta - "fájt" egy kissé. Azaz inkább dűhített. Nem tudtam hová tenni az elvétett bókját, így akaratomon kívül is felvontam szemöldökömet és egy pillanatra megdöntöttem a fejemet. Azután észbekaptam és újból felöltöttem a nemtörődömség látszatát.
- Előbb-utóbb - ismételtem ravasz mosollyal az arcomon.
Tekintetem a pegazusra terelődött, ő volt ugyanis a társaság egyetlen tagja, aki nem szándékozott tudomást venni rólam. Pedig nem voltam egy mindennapi jelenség.
Sokáig időzött rajta tekintetem, mígnem belefáradtam a röntgenezésbe és falhagytam a fikszírozásával.
|
- Úgy látszik pocsék tanítvány voltál. - Jegyeztem meg szarkasztikusan. - Megtanítani valamit csak akkor lehet, ha az akit tanítasz meg is akarja tanulni. - Fordultam el. Igen, ezt a saját bőrömön tapasztaltam.
Nem zavart, hogy mintegy válaszul ő is végigmért, bár úgy sejtettem nem különösebben ragadtam meg a képzeletében. Kanca felemnek ez enyhén rosszul esett, ám józan eszemet egy csöppet sem zavarta.
- Nem számít, csak kíváncsi voltam. - Válasza enyhén szólva is fellengzősre sikeredett, elkezdett érdekelni, vajon röpke négy éve alatt mi is történhetett vele. ~ Érdemes lenne utána érdeklődnöm. ~
- Még nem volt alkalmam. De az az érzésem, előbb utóbb fogok. - Gondoltam rá, hogy hízelgek egy sort neki, de erős gyanúm volt, nem dőlne be az ilyesminek. Meg amúgy is… az volt az érzésem enélkül is meglesz az egója. Nem akartam én se adós maradni a bemutatkozással. - Enerith vagyok. - Már a nyelvemen volt, hogy hallott-e rólam, azonban mégis visszanyeltem a csipkelődést. ~ Majd incselkedek vele máson. ~ Somolyogtam magamban.
Nem palástoltam, nem is tudtam, és nem is akartam, a mosolyom, amikor Nara helyretette a szárnyaló egójú Raesalt. Amikor azonban gondolataim Nara felé terelődtek kellemetlenül tapasztaltam, majd’ semmit sem tudok róla. Volt egy két apróság, de semmi megfogható. Ha nem ilyen barátságos, ez komolyan nyugtalanított volna.
Finoman szólva furán vette ki magát, hogy Nara úgy nyilatkozott, mintha az ő ménesének területén állnák. Ezt azonban, bármennyire zavart is nem mutattam ki, nemrég ugyanis sikeresen kitomboltam magam, amit nem akartam megismételni.
Amira kedves és jókedvű reakcióján kellemeset derültem. Boldog voltam, hogy abban a ménesbe, amelyikbe a csikóm is tartozik, ilyen lovak is vannak. |
Enerith önmagához hűen kedvesen fogadott. Reméltem, hogy emlékszik még rám, annak ellenére, hogy viszonylag régen találkoztunk utoljára. Most, hogy így belegondolok, Lightot se láttam mostanában... Hol a fenében csatalgolhat?, gondoltam, de nem kérdeztem rá Enerithnél, mert az volt a tippem, hogy ő se futott össze vele.
Az agancsos kanca felismert, bár lövésem se volt, honnan. Nem volt ismerős, sose hallottam felőle, de lehet, csak azért, mert nem vagyok jártas a helyi pletykákban. Arra még én is rájöttem, hogy Cornus lehet, de hogy azon belül kicsoda…
A felém intézett kérdése kissé meglepett, de úgy döntöttem, a szarkasztikus énemet ezúttal pihentetem.
- Bírom a ménesemet, de néhányuk olykor előhozza belőlem a szuperképességemet, és a falra mászom tőlük - forgattam a szemeimet. - Egy kis környezetváltozás jót tesz az idegeknek. És ha már vannak szárnyaim, miért ne használjam őket? - tettem hozzá óvatos mosollyal, majd a szárnyaimra böktem. - Te pedig Cornus vagy, ha nem tévedek. Mi szél hozott azon festői tájak felől? - kérdeztem színészhez illő hanglejtéssel. |
Nem sokkal később egy pegazus kanca csatlakozott hozzánk. Laynarvis volt, de vele nem voltam előítéletes. Amira egy kicsit különbözik a ménes zömétől. Kedveltem, holott lehet, ő még azt sem tudja, ki vagyok.
-Üdv, Amira - mosolyogtam rá, felkészülve a válaszkérdésre,hogy honnan ismerem. Hiába, ha a lónak ménesvezéri kapcsolata és sokat tapasztalt rokonsága van, elég nagykörű a látótere más ménesek felé is. Persze tudom hogy ez mások szemszögéből furán hathat vissza. Raesalhoz fordultam most, hogy tisztázzam.
-Egyszerű. Én mindenkit ismerek. Nem kellenek ahhoz holmi mende-mondák, hidd el - fejtettem ki kurtán és magabiztosan a mondandóm. Nem voltam se bunkó se kedves, én egyszerűen csak "tárgyilagosnak" nevezném a hangsúlyt és természetesnek. Sosem kerítek nagy feneket a magyarázatoknak és efféléknek. Csak húzza az időt az életemből a felesleges szószaporítás. Nem az a személyiség vagyok, aki mindenre kiokítja a tudást. És ha nem tetszik neki, vagy nem hiszi el, így járt. Felőlem ijesztgethet meg kísértgethet, hogy elbizonytalanítson, határozottan úgy vélem, vagyok olyan magabiztos hogy ragaszkodjak az elveimhez...
Raesal és Enerith között kialakult egy isebb szópárbaj, de úgy döntöttem, ezt most hagyom elsikkadni. Nem akarom felhúzni magam azzal, hogy beleszólok egy engem nem érintő vitába. Amirához fordítottam a fejem.
- Nem zavarsz, őszintén, én örülök is neki hogy jöttél. Nem volna kedvem elrontani a napomat a bolond veszekedésekkel. Hogyhogy eljöttél a Laynarvis területéről? - habár ugyanezt ő is kérdezhetné tőlem, de én inkább kedvesen kezdeményezek. |
Hiába próbálta elfedni, éreztem a kancán, hogy sikerült meglepnem, ez pedig éppen elég volt ahhoz, hogy ne húzzam fel magam, és ne támadjak le valakit azonnal.
- Felém? - szárazon elnevettem magam. - Néhány téllel ezelőtt még a te ménesedben tanultam az illemet. Nem vagytok épp a legjobb tanárok. - inkább gúnyos és szarkasztikus volt a hangom, semmint dühös vagy fenyegető. Egyszerűen ilyen volt a természetem.
A kanca végigmért, tekintete pedig - pár pillanatig ugyan, de - megállapodott véres szarvaimon. Kajánul vigyorogtam, és hagytam, hogy megvizsgáljon. Közben én is végigmértem.
Jóval idősebb volt nálam, ez pedig első pillantásra feltűnt. Kinézetére semmiféle gúnyos megjegyzésem sem lehetett, a köznép csinosnak nevezte volna, én azonban sosem voltam az a ló, aki a kancák láttán csorgatta volna a nyálát.
Sosem láttam, valamiért mégis ismerősnek tünt. Nem is ő, sokkal inkább a modora.
Emlékeztetett valakire.
- Ugyan mit számít az? - kérdésére egy költői kérdéssel adtam választ. - Négy telet éltem, ezalatt már megjártam egyszer a pokolt, miután feltámadtam, több életet oltottam ki, mint ahányat a forsantéban töltött éveim során valaha megismerhettem. És többet felejtettem, mint amennyit néhányan valaha is tudhattak. - nem véletlen hagytam ki Larok nevét a jellemzésemből. Kiváncsi voltam egykori patrónusom tekintete végleg elfordult-e rólam, most pedig úgy tűnt, ez így is van.
- Raesal - adtam meg neki az olyannyira áhított tiszteletet. - Nem tudom hallottál-e rólam - tettem hozzá kiváncsian.
Ha azt hittem volna, nem lesz társaságunknak még pár tagja, nem lettem volna önmagam. A határok senki számára sem jelentettek semmit. Néha egy Katopyris járt Forsante területen, néha az Alios a Cornusén, ez mondhatni mindennapos volt. Csakis a laynarvis és a vándorok nem kaptak jogot az áthaladásra. Természetesen ez senkit sem tántorított el, és a forsanték nagyrésze sem zavarta el szívesen a vérszomjas és ádáz vándorokat. A határok nem léteztek.
Társaságunk új tagjai sem voltak forsanték, ez hamar feltűnt, mégis mindketten ismerték az Enerith nevű kancát. Ami azonban igazán meglepett, hogy egyikük pillanatok alatt felismert, holott életemben nem láttam. A másik, pegazus is engem fürkészett.
Boldogan elmsolyodtam és egy kissé gúnyos meghajlást tettem az érkezők felé, ami inkább Enerithnek szólt. Íme az áhított udvariasságod.
- Üdvözletem - emelkedtem fel és biccentettem nekik. Az agancsos kanca felé fordultam mosollyal az arcomon. - Mond, mit beszélnek rólam a lovak, hogy ilyen hamar rámismertél?
|
Egyszercsak mögöttem megszólalt valaki. Ellenálltam a kísértésnek és nem kaptam fel ijedten a fejem, hanem csak szépen, lassan és megfontoltan néztem a mögöttem álló lóra. Nem érdekelt a hangjából áradó gúny. Gondolom azt várta, felugrom és sikítva rohanok majd a látványától a másik irányba. Hát tévedett.
- Üdv. Felétek köszönni nem szoktak? Gondolom benyögésedet csupán költőinek szántad, legalábbis remélem, nem vagy annyira idióta, hogy ne tudd, Forsante területen jársz. - Kényelmesen felálltam, majd teljes testtel feléfordultam. Alaposan végigmértem a mént. Négy szarvávól frissnek tűnő vér csöpögött, amitől nem lett jobb a kedvem. Azonban meg kellett állapítanom, leszámítva az őt körbeölelő szörnyű fekete aurát, megjelenése határozottan tetszetős. Bár Forsantei mivoltom erősen ezt pártolta, kanca részem úgy döntött nem tessékeli ki a behatolót. A másik ami zavart, hogy túl fiatalnak tűnt, s nem értettem mit követhetett már el. - Hány éves vagy? - Néztem szemébe. Egyáltalán nem zavart az enyhe vöröses árnyalat, amelyet benne véltem felfedezni. Kicsit Lightra emlékeztetett.
Nem sokkal később megláttam a gyors tempóban közeledő Narát, aki miután észrevett minket fel is mászott hozzánk.
- Üdvözöllek Nara! - Mosolyogtam rá melegen, miközben jelentőségteljesen a Raesalnak nevezett mén felé pislantottam, jelezve neki az udvariasság fontosságát.
Nem sokkal később halk szárnysuhogást hallottam, ami után Amira ereszkedett közénk.
- Szia Amira. Nem zavarsz, maradj nyugodtan. - Biccentettem felé. Jókedvem kezdett visszatérni, örültem a társaságnak. |
Kényelmes tempóban szárnyaltam a felhők között. Csak néha kellett csapnom egyet-egyet a szárnyaimmal, a kedvező széljárásnak köszönhetően. Bár az idő elég hűvös volt odafent, ez nem tántorított el a repüléstől. Mint mindig, ezúttal is élveztem minden pillanatát. A magam ura vagyok, ez kétségtelen. Gondolataimba mélyedve néztem az alattam elterülő tájat. Hogy mi járt a fejemben? Jó kérdés. Valószínűleg semmi érdemleges, csak a szokásos véleményformálgatás az Örökkévalókról, a Kútról, meg a háborúról. Nem mintha gyakorta elmélkedtem volna mindezen, de az egyedüllét alatt gyakran előjöhetnek olyan témák is, amik egyébként ritkán.
Mire észbe kaptam, már a Forsante területe felett jártam. A barlangtól nem messze megpillantottam Enerithet és még másik kettő, számomra ismeretlen lovat. Miért is ne? Itt az ideje egy kis ismerkedésnek, jött a hirtelen elhatározás, és további fontolgatás nélkül landolásba kezdtem. Finom, rutinos mozdulattal érkeztem a földre, a lehető legkevesebb port felverve.
- Üdvözletem. - köszöntem barátságosan. Kedves mosolyt küldtem Enerith felé. Láttam rajta, hogy nincs jó passzban. - A világért sem akarok zavarni, csak éppen erre jártam. - mondtam, miközben a fekete unikornisra és az agancsos kancára tévedt a tekintetem. A mén nagyon ismerős volt, mintha már láttam volna valahol. |
Nagyon nagy lendülettel, hosszú vágtaugrásokkal rohantama Nemesis-barlang irányába. A föld szinte elsiklott lábaim alatt, élveztem a szabadságot. Fejem felemeltem, a szél hatalmas erővel süvített. Észre sem vettem, hamar értem oda célomhoz. Nem tudom, miért pont ezt a helyet választottam, de valamiért imádtam azt a kísérteties, rejtélyes hangulatát. Közelébe érve lelassítottam és besétáltam a hűs árnyékba. Miután kifújtam magam, észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Áá, szóval ott vagytok! A barlang tetején állt két ló, a Forsante tanácsadó, Enerith és Raesal, a vándor mén. Szó nélkül én is felsétáltam oda, nagyon nem zavart, hogy szeretnék-e hogy odamenjek. Azért nem voltam bunkó kedvemben, így kedves mosollyal és igazán felszabadult kedvvel álltam oda.
- Szép napot, Enerith! - szóltam az unikornishoz. Látszólag nem volt túl jó hangulatban, úgyhogy óvatos próbáltam lenni vele. A fekete mén eléggé hírhedt volt, úgyhogy annyira nem ismertem.
- Helló Raesal - egyszerűen és tömören köszöntöttem. Nem vagyunk puszipajtások, hogy önfeledve társalogjak vele... |
A Shiron beli találkára való visszaemlékezés meglepően sokáig lekötöttem elmémet, ugyanis egy kisebb vérrontás mellett pár igen furcsa elhatározást is nyertem vele. Nem először köptem a szemébe Laroknak azzal, hogy nem öltem a a kedvéért, ő azonban folyvást néma maradt. A düh egyetlen apró jelét sem éreztem, ez pedig nem volt számomra elég kielégítő.
Kételyeim voltak azzal kapcsolatban, hogy Larok valóban az az úr, aki régebben volt. Kételkedtem abban, hogy továbbra sem lágyúlt meg a lelke. Tudtam, hogy ha komolyan vette volna minden makacs megmozdulásomat, akkor fájdalommal átkozott volna meg, amely keserédes gondolatokat ébresztett volna bennem. Ám ő nem vette komolyan, én pedig kezdtem elveszteni hitemet patrónusomban.
Miközben a Forsante területek felé tartottam - mondván, egy aprócska látogatás a szülőhazámban sosem árthat - elhatároztam, hogy beállok azon lovak sorába, akik a Kutat keresik, s belekortyolok annak hatalmat adó vizébe.
Ösztöneim talán pont ezért vezettek el Nemesis barlangjához, amely a kételyek, ábrándok és látomások otthona volt. Ahol a legenda szerínt - és bolond, aki nem hisz a legendákban - minden kérdésedre megkaphatod a választ.
Éppen a Barlang tetején sétálgattam s lépteimet a lehető legcsendesebbé tettem. Ha valakivel szembe kellett kerülnöm, hát szerettem átvenni a kezdeményezést, nem pedig célpontnak kiállítani magamat.
Azon merengtem miképpen találhatnék megolást problémáimra, hogyan találhatnék rá a rejtélyes Kútra, amelynek ugyan ezelőtt is szándékoztam inni a vizéből, most azonban valóságos éhséget éreztem a halhatatlanságra. Választ azonban magamtól nem kaptam, azonban egy, a barlangszáj felett heverésző unikornist látni véltem. Körülbelül öt méterre álltam tőle, amikor merengésemből felriadva megláttam. Olyan csendesen jártam, és lélegeztem, hogy akkor még esélytelen volt, hogy észrevegyen.
A bosszúszomj és kárörvendés megtestesítőjévé váltam abban a pillanatban. Ördögien elmosolyodtam és amilyen hírtelen csak tudtam, megszólaltam.
- Nocsak, egy Forsante. Meglep, hogy itt látlak - hangomból sütött a szarkazmus, irritáló mosollyal az arcomon vártam a reakcióját. |
Amint eltűntek a szemem elől Seeleék, sebes vágtába kezdtem. Végigjártam az Elviron összes zegét-zugát, ám Glimtet sehol sem leltem meg. Fáradtan és lihegve értem el Nemesis-barlangjához. Körbekémleltem, s mivel tisztának tűnt a terep, leheveredtem a sziklák közé és igyekeztem enyhíteni a heves szuszogásom. Egy csöppet kimerültnek éreztem magam, ami ennyi rohangálás után egyáltalán nem volt meglepő. Ötletem sem volt, merre lehet Glimt, ez pedig aggodalommal töltött el. Az aggodalom és a fáradság pedig a legrosszabb párosítás. Legalábbis szerintem.
Az egyetlen, amitől jobb kedvem lett, az a kilátás volt. Éppen a barlang bejáratának tetején trónoltam, ahonnan beláttam a környéket, illetve a hátam mögé nem néztem. Elvégre miért is várná az unikornis, hogy a saját földjén esetleg hátbatámadják?! Innen csodaszép volt az unikornis birodalom, s elégedetten, bár még mindig enyhén zihálva tekintettem le rá. Szemem azonban megakadt az egyik kiálló kövön a peremen és eszembejutta a Lightnak mesélt történetet az apjáról. Azt mondtam neki, itt tűnt el, amikor csak otthagyott minket a francba… azonban most nem akartam ezzel tovább rontani a már amúgy sem túl rózsás hangulatom. |
En + Raes + Nara
Nyílt játék |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
