|
Témaindító hozzászólás
|
2016.05.05. 15:40 - |
Defiant x Theron
*Nyílt játék |
[16-1]
 Örömteli mosollyal hallgattam a mén szavait. Nagyra nőtt a szememben a méltóságteljes harcos. Felnéztem rá. Talán mégsem hasonlít annyira az apámra. Őt sosem láttam mosolyogni.
Amikor megérkeztünk a határhoz, hálás szemekkel pillantottam az agancsos csődörre. Ha csak sejtettem volna, hogy ilyen rendes lóval találkozok itt a Cornus területén, lehet, már hamarabb beszöktem volna a határon. A mén oldalba bökött és óvatosságra intett, én pedig kihúztam magam és úgy tekintettem fel a nálam jóval magasabb harcosra, mint a titkos jótevőmre.
- Úgy lesz - mondtam magabiztosan. - Őszintén remélem, hogy a jövőben még összefutnak útjaink - tettem hozzá kedves mosollyal, majd megfordultam a Forsante irányába és elvágtáztam. Pár vágtaugrással később hirtelen megtorpantam. A hátam mögött visszapillantottam arra a helyre, ahol elváltak útjaink az agancsossal. Reméltem, hogy még nem ment el, de csak hűlt helyét láttam. Hisz még a nevét sem tudtam meg!
// Theron el // |
 Nem tudom hanyadjára állapítom meg, hogy ebből a csődőrből még lehet valaki! Talpraesett és értelmes.
Valahol, hideg szívem legmélyén azt kívántam, hogy a háború ne emésszen fel hozzá hasonló fiatalokat, mert értékesek, tartozzanak fajilag bárhová.
- Nagyszerű! Ha már úgy teszel az már félig hazudás! - mondtam vidáman és mosolyogva, mint aki büszke a tanítványára. De itt nem volt egy szál tanuló sem, pusztán egy kedves fiatal aki megfogadja a hazaiak tippjeit.
- Én köszönöm a bizalmat! - néztem rá fehér szemeimmel.
Utunk itt végetért, a határt szinte együtt hagytuk el.
- Vigyázz magadra kispajtás! - böktem egyik patámmal oldalba az unikornist. Néhány lépést tettem hátra, jelezve, hogy innen egyedül halad tovább a hazájába.
Percekig figyeltem merre megy, majd elfordulva elügettem a fák között.
// Def el // |
Figyelmesen hallgattam a mén filozofálgatását a hazudozásról.
Szóval hazudni fog a társainak rólam? Szükségtelennek éreztem, hisz a Cornust nem kimondottan harcias népségnek ismertem, legalábbis akiket én ismertem, de azért értékeltem az igyekezetét. Ha neki ilyen fontos az elővigyázatosság, akkor én sem fogok kiszúrni vele, ha esetleg valaki rákérdezne, gondoltam, és visszamosolyogtam rá.
- Rendes tőled - mondtam hálás tekintettel - Én pedig majd úgy teszek, mintha nem jártam volna erre.
Ami a beszélgetés másik részét illeti... Furcsa volt hallgatni a Cornus csődört. Mintha csak az apámat hallanám, futott át az agyamon, pedig le mertem volna fogadni, hogy nem sokkal idősebb nálam, mégis úgy tűnt, jóval érettebb és bölcsebb. Ennyit számít az a pár év. Az apám intett mindig óvatosságra, ha kalandvágyam felülkerekedett rajtam, és én minden alkalommal értetlenül álltam előtte. Most is kicsit úgy éreztem magam, mint az az óvatlan, izgága kiscsikó, aki a szülei okítására szorul. Bizonyára sokat kell még megtapasztalnom ahhoz, hogy mindezt megértsem. De végül is igaza van. Tényleg lehetnék körültekintőbb.
- Igyekezni fogok a tanácsaid szerint cselekedni. Köszönöm - szóltam kedves mosollyal. Hűségesen követtem az agancsos csődört a határ felé. |
Magamban nevettem az unikornis meséjén. ~ Hiszen még most is csikó vagy. ~ állapítottam meg magamban, de nem mertem nyilvánosságra hozni.
Viszont az tetszett, hogy őszinte és nyílt. Egyáltalán nem érzi magát zavarban, pedig bármikor felbukkanhat valaki aki - velem ellentétben - nem fog szimpatizálni vele. De ez nem is fontos hisz láttam rajta, hogy boldog! És nincs ennél fontosabb.
- Érdekes. Pedig a hazugság velünk születik, nem kell leckéket venni belőle. Ez nem egy képesség ami fejlesztésre szorul, pusztán a kreativitásodon és az észjárásodon múlik, hogy mennyire tudsz eredményesen hazudni. Ha engem kérdezel én majd hazudni fogok arról hogy kedves voltam veled miközben kikísértelek. S annak érdekében, hogy ne ismerjenek fel téged, más személyiséget fogok bemutatni, mint amilyen valójában vagy. - mondtam a csődörnek miközben megálltam és feléje fordultam, de nem álltam teljesen szembe vele, amolyan féloldalasan.
- De mivel nem az én dolgom az oktatás/tanácsadás jobb ha félretesszük ezt a témát. - mosolyogtam rá és ismét elindultam.
Már a fák között sétáltunk, s tudtam, hogy nincs messze a határ.
- Hát kívánok neked sok sikert hozzá, de mindig vigyázz mert a veszély nem csak fizikálisan fenyegethet! Nem tudhatod, hogy ki örökkévaló és ki nem! Mindig légy körültekintő! Ha örökkévalóval találkozol ő felismeri a rajongásod és a kíváncsiságod és megpróbálhat manipulálni! Ajánlom, hogy ha találkozni akarsz egy ÉLŐvel akkor várj még, mert ha belekeveredsz a közelgő háborúba tényleg a kíváncsiságod visz sírba. - magyaráztam komolyan. Kedves voltam de minden szót komolyan gondoltam, határozottan beszéltem nem csak rizsáztam. |
A hazudás, mint eszköz? Tény, hogy a neveltetésemmel szöges ellentétben állt, de végül is mindennek két oldala van.
- Értem én, csak épp elég rosszul hazudok. Legalábbis szerintem. Igaz, nem sokszor volt alkalmam kipróbálni. - mondtam kedves mosollyal. - Talán egyszer valamikor csikókoromban, amikor egy Laynarvis határőrnek azt hazudtam, hogy én is a méneshez tartozom, hátha beenged a ménes területére kicsit körülnézni. Nem volt jó ötlet. - meséltem nevetve. - De azért köszönöm a tanácsot, megfogadom. - tettem hozzá hálásan, miközben tovább követtem a mént a tó mentén.
Az Örökkévalókkal kapcsolatban nagyon érdekes elképzelései voltak. Talán igaznak is bizonyultak. Az milyen király lenne!
- Ez felettébb izgalmasan hangzik. Szívesen kideríteném, hogy tényleg így van-e. Már régóta szeretnék találkozni egyel. - mondtam némi lelkesedéssel a hangomban. - Nyilván nem veszélytelen, sőt... Valószínűleg a kíváncsiságom visz majd a sírba. |
Én is csikókorom óta rajongok a természetért, ezért teljes mértékben megértettem a fiatal csődört. A természet hívó szavának nehéz ellent mondani, de okosnak kell lenni! A "hantázást" persze nem értettem komolyan, de eszköznek kiváló lehet.
- Jajj, félre ne érts! Nem kell hazudni mindig, mindenhol! Ez egy eszköz, meg kell tanulni a használatát, előnyeit, hátrányát. - néztem hátra kedvesen a pej lóra. Szavaimat hallva kissé magamba révedtem, hogy hogyan tudok ennyire "bölcs" lenni? De nem mertem válaszolni magamnak, inkább az utat figyeltem és követtem.
Az idegen kérdése meg is lepett meg nem is. Fura volt, mert nem vágott témába, de tetszett a kíváncsisága. Sőt! Felkeltette az érdeklődésemet a téma, azonnal beindult gyenge fantáziám.
- Hát nem tudok róla, sőt állítom nem tlálkoztam még egyel sem. De szerintem első ránézésre ugyanolyanok mint mi. Én úgy tudom őket elképzelni, hogy olyan átlagos lovak mint te vagy én, de ha kell akár átalakulhatnak, meg ugye nagy erőt birtokolnak. - feleltem barátságosan. |
- Aki annyira szereti a természetet, mint én, az minden pillanatot megragad, hogy elgyönyörködjön benne. Nem pártolom a hantázást, sokkal jobban szeretem az őszinteséget. - mondtam kedves mosoly kíséreteben. - És sose félts engem, a lábaim igencsak fürgék, ha menekülőre kell fogni. - tettem hozzá nevetve. Ugyan meg tudtam magam védeni, de bizonyos helyzetekben bölcsebb dolognak tartottam a futást. Apám mindig is arra tanított, hogy jobb elkerülni az összetűzéseket, de ha harcolni kell, akkor ne hagyjam magam.
Követtem a mént a tó mentén haladva. A nevét ugyan továbbra sem tudtam, de egyelőre nem akartam rákérdezni.
- Mondd csak, ha meg nem sértelek, találkoztál már valaha Örökkévalókkal? - kérdeztem barátságosan. - Annyit hallottam már róluk, és annyiféleképp elképzeltem őket, de testközelből még sosem láttam egyet sem. Igaz, nemrég egy árnyat annak véltem. |
Teljes mértékben egyet értettem a ménnel. A mágia kétélű fegyver, s mind a két élét azonos mértékben kéne használni. Ám a mérleg mást mutat, főleg a közelgő jövőre nézve. Őszintén, lehet, hogy én gyakorolnám a fekete mágiát, de egyáltalán nem élnék vissza vele! A gyógyítás mestersége is vonz, bár lehet szellemileg nem vállalnám másokért a felelősséget.
- Reméljük a háború alatt nem fog valami még szörnyűbb erő kibontakozni. - mondtam közvetlen a pej szavai után. Így is eléggé megbolondítja a lovakat a Kút, az pedig, hogy mindenki azonos erőt birtokoljon kipusztítana minden lovat a Földről.
Még mindig alaposan megválogatta a szavait, kedvesen beszélt.
- Nagyszerű. De legközelebb tényleg vigyázz. Kár azért az életedet kockára tenne,d hogy láss egy tót. Akkor találj ki valami nyomós indítékot amiért be kell hatolnod a területre vagy valami. - magyaráztam barátságosan az unikornisnak. - Erre! - tettem hozzá halkabban és elindultam a határ felé. A tó mellett haladtam közvetlen. |
Az idegen csődör pozitívan nyilatkozott a ménesemről, amit ritka kincsnek tartottam. Általában azt vágják a fejünkhöz, hogy természetbolond népség vagyunk, akiket csak az ostoba gazak érdekelnek, legalábbis a tapasztalataim alapján erre következtettem. Ez is egy sztereotípia a sok közül.
- Jóleső érzéssel tölt el, hogy ily kedves szavakat hallok mind fajtársaimról, mind jómagamról. - mondtam szelíden mosolyogva. - Mágia birtokában lenni valóban erény, már ha jó cél érdekében használják. Sajnos azonban erre egyre kevesebb példa mutatkozik meg. A sötét mágia gyakorlása valami oknál fogva sokkal népszerűbbé vált. - Természetesen pontosan tudtam ennek az okát, de inkább nem akartam jobban belemenni a témába. Mindig is megvetettem azokat, akik önös érdekekből fordítják a mágiát mások ellen, akik rendszerint tehetetlenek.
Figyelmesen végighallgattam az ismeretlen agancsos mondandóját. Nem ragaszkodtam annyira a tóhoz, hogy ellenkezzem az elhagyását illetően. Felfogtam, hogy ő csak jót akart azzal, hogy próbálta megelőzni a konfliktushelyzetet a területüket védő Cornusokkal szemben.
- Megértem, és teljes mértékben együttműködöm. - szóltam engedelmesen. - Elvégre amiért jöttem, azt már megtaláltam. - Itt egyszerre gondoltam az aranyat érő vízre és a kellemes társaságra. |
Nem csak az elején, még mindig furcsálltam, hogy a fiatal mén olyan illedelmesen társalog velem, mintha háborúkat megélt honfitársam lenne. Persze ezt nem vettem rossz néven, nagyon jól esett, leszámítva, hogy öregnek éreztem magam. De persze tiszteltem a dolog pozitívumát, végre egy jól nevelt, valamire való erős mén, megbízható neveltetéssel a háta mögött! Kár, hogy nem agancsa csak szarva van.
- Nagyon is tiszteletre méltó rang a tagság is! Főleg a Forsante körében. Mindig is csodálattal tölt el, hogy páratlanul tudjátok használni a fennmaradt mágiát. - mondtam kedvesen, fehér szemeimmel körbenéztem a tájon. Személy szerint nekem hiányzik a mágia a Földről, ezért jó, hogy vannak még unikornisok. Szögeztem le magamban, majd tekintetem visszatalált az idegenre.
Viszont nem éreztem magam kényelmesen a patt helyzetünkben, ezért tisztáztam terveimet:
- Először is megnyugodhatsz, nem foglak nyársra tűzni. Bocsáss meg ha kissé dominánsan lerohantalak, csak tudod vigyáznunk kell most mindenkivel. De te tiszta lelkűnek tűnsz. - néztem le a ménre mosolyogva. - Nem hagylak magadra a területen belül, de nem űzlek el viszont felelősséget sem vállalok érted! Ha elmegyünk a hatáig akkor ott maradhatunk, de a tó veszélyes mindkettőnknek! - mondtam kedvesen, majd egyre határozottabban. Neki sem lenne jó ha őrök találnának rá, nekem se hogy csevegni látnak vele. |
A mén reakciója a magyarázkodásomra, mely névszerint kedves szavak és barátságos mosoly volt, rendkívüli pozitívumként értek. Fellélegeztem. Nem akar megölni, konstatáltam magamban, miközben én is megengedtem magamnak egy kedves mosolyt.
- Örömömre szolgálna. - szóltam továbbra is illedelmesen. Nem mertem teljesen elengedni magam a friss az ismertségre való tekintettel. Azt ugyan nem tudtam, hogy szándékosan vagy sem, de elfelejtette közölni velem, hogy végül is maradhatok-e. Így hát annál az alternatívánál maradtam, hogy a szívesen látott vendég helyett inkább "jobb híján megtűrt vendég" lehettem a szemében, amit részben azért megértettem. A helyében én is kétkedve fogadnék egy idegent a ménesem területén, akármilyen szépen fogalmaz az illető. Bár ki tudja.
Szóval az előttem álló mén egy Cornus harcos volt. Nem mintha nagyon meglepett volna, hisz a megjelenéséből egy büszke katona energiája sugárzott.
- Örvendek, nemes harcos. Én nem dicsekedhetek ily tiszteletre méltó ranggal, csupán egyszerű Forsante tag vagyok, ahogy a szüleim is hajdanán. - válaszoltam a ménnek barátságosan. Bár a tudat, hogy képzett harcossal van dolgom, nem különösebben nyugtatott meg, de úgy tűnt, egyelőre nem kíván nekem rontani. Hála a jó égnek... Más se hiányozna, mint egy felbőszült Cornus. |
Éreztem, hogy nagyon fiatal a csődör, de meglepett a komolysága és az illedelme. A meghajlását csak egy bólintással viszonoztam semmi többel.
Persze nem hagytam magam becsapni. Átfutott az agyamon, hogy csak ügyesen játssza meg magát, de aztán eszembe jutott, hogy semmi okom kételkedni unikornis mivoltában. Főleg ha Forsante tag, akkor szinte semmi fenyegetést nem jelent, főképp ilyen fiatalon.
Hangja kedves volt, viselkedése tisztelettudó. Tetszett ahogy viselkedett, azonnal megszűnt az ellenségeskedésem vele szemben. Bár számomra furcsa volt, hogy csupán egy táj szépségéért bevállalta, hogy behatol a területünkre. Abban biztos voltam, hogy ezért én nem fogom bántani, de ezt társaim nevében nem garantálnám.
Minden esetre elkísérem a határig, de nem teszem ki egyből a szűrét, jó társaságnak tűnik és akár a hasznomra is válhat ha megismerem. Ennek jegyében lazítottam tartásomon és megengedtem magamnak, hogy mosolyogjak rá.
- Értem! Köszönöm a tiszteletet, de maradjunk a baráti hangnemben! - szóltam hozzá barátságosan. Nem mertem egyből humorosra fogni a szót.
- Cornus harcos vagyok. Benned kit tisztelhetek? - kérdeztem kíváncsian. Mivel én nem mutatkoztam be név szerint, ezért tőle sem vártam el. |
Olyannyira a gondolataimba mélyedtem, hogy szinte meg sem hallottam, hogy valaki felém tart. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hisz annyiféle állat járkál errefelé, nagyrészt észre se vesznek. Éppen ezért nem kis meglepetés ért, amikor a hangok tulajdonosa megszólított. Rögtön odaaptam a tekintetemet. Egy agancsos kolléga. Mégpedig Cornus, ha nem tévedek. Mondjuk az ő területükön ez aligha lenne meglepő, gondoltam, miközben a jó illem határain belül felmértem a mént. Remélhetőleg nem ugrik nekem, amiért engedély nélkül betolakodtam a területére. Legalábbis nem ezt nézem ki belőle. Meghajoltam előtte, ahogy illik.
- Szíves elnézését kérem a hívatlan betolakodásért, tisztelt Uram. Nem rossz szándék vezérel, csupán elbűvölt ennek a helynek a gyönyörűsége. Ám amennyiben úgy kívánja, önként távozom. - mondtam a tőlem telhető legudvariasabb formában. Nem örültem volna neki, ha el kell mennem, de ha kitakarít innen, hát így jártam. |
Távoztam Shiron alföldjéről, hogy még több lóval találkozva mindent megtudjak lépésről lépésre. Sorraia sokat segített, de én ilyen téren telhetetlen vagyok így nem értembe annyival amennyit tőle tudtam meg.
Először hazaindultam, mert már napok óta nem láttam óriási családomat. Még az alföldön majd a hegység lábánál is találkoztam másokkal,de nem mindenki nyitott felém így nem pazaroltam időt arra, hogy harapófogóval húzzam ki azt amit tud az illető. Egyenesen a ménesem központja felé galoppoztam, időnként lassítva, vágtázva és ügetve majd ismét gyorsítottam.
Különös volt, hogy mindenhol csendet és nyugalmat tapasztaltam. Sehol pletykázó kanák, játékos csikók, mintha mindenki eltűnt volna, s csak az öregek maradtak. Ezért még fontosabb volt hazaérnem!
Az Ewan-tónál azonban nem várt társaságra bukkantam. Pedig csörtetve közeledtem, kisebb gajjak roppantak patáim alatt, a pocsolyákat sem kerültem ki, ezért volt rendellenes, hogy az idegen mén továbbra is büszkén feszített a tó közelében, mintha nem érezné magát veszélyben.
Fáradt voltam, de nem kimerült! Azonnal megkerültem és tartva egy két méteres tisztes távot megálltam előtte.
- Mi járatban idegen? - kérdeztem számonkérően, de cseppet sem ellenségesen. Nem akartam a rossz oldalát előhívni, mert kívülről szelíd unikornisnak tűnt. |
A Lyacon-erdőségből kiérve átvágtam Shiron-alföldjén és az Ewan-tó felé vettem az irányt. Kedveltem ezt a helyet, régebben is gyakran jártam erre. A kemény edzések után édes volt a pihenés ezen a nyugodt vidéken. Egy könnyed kis beszélgetés mellett elgyönyörködni a tó szépségében… Sosem tudnám megunni.
A tóhoz érve ittam pár kortyot a hűs vízből, hisz már nagyon szomjas voltam. Volt időm elmélázni a Lyaconban történteken, felidézni azt a titokzatos alakot a fák között. Lehet, hogy nem is Örökkévaló volt... Már sosem tudom meg. Kicsit csüggedt voltam az elszalasztott lehetőség miatt, de végül is a menekülés bizonyult a legésszerűbb döntésnek, tekintve, hogy nem voltam egyedül.
Ahogy ácsorogtam a tó mellett a víztükröt bámulva, mintha megállt volna az idő. Néha azért körbenéztem, hogy ne érjen meglepetés hátulról, de inkább csak bambultam magam elé, a tükörképemre fókuszálva. Nem éreztem semmi késztetést a hazatérésre. |
Defiant x Theron
*Nyílt játék |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
