|
Témaindító hozzászólás
|
2016.06.01. 23:38 - |
Faolem x Rivra
*Zárt játék |
[17-1]
 Miután beléptünk az erdős részbe egyikünk sem volt beszédes. Amolyan keveset szól, sokat mond stílusban kommunikáltunk. Ez eleinte nem is zavart hisz én kezdeményeztem ezt, de ez hosszútávon meghazudtol engem, így hamarosan valami frappáns megszólaláson törtem magam. Emellett persze figyeltem a környéket és Rivrát. Utóbbit különösképp érdemes volt figyelni, főleg ami ezután történt.
- Izé... - kezdtem bele halkan, nagyon halkan, ezért szerintem meg sem hallotta. Talán mert a fejem fölött volt! ~ Te jó ég! ~ hajtottam le a fejemet. Annyira halk volt, hogy meg sem hallattam mikor elrugaszkodott a földről, se szárnyai suhogására sem lettem figyelmes.
Rivra "mutatványa" igen szép volt, főleg innen lentről ( :3 ). Egyben igen gyors és mutatós is volt, így mire észbe kaptam és körbenéztem, hogy ezt mégis hogyan, már meglódult úticélunk felé. "Szóval Elviron" ~ Aha az.. ~ motyogtam magamban.
Tetszett, hogy sikerült túltennie magát a viccelődés következményein, így már nem kell magyarázkodnom. Szuper!
Kis idő elteltével erős fény szűrődött be a fák törzse között. Már nem csak fent, a levelek között érkeztek napsugarak, egyszerűen kiértünk az erdő szélére, azaz a határhoz. Mindvégig Rivra mögött haladtam, nem csábított, hogy megelőzzem. Szárnyaim szépen száradtak, volt is idejük, nem kívántam használni őket.
Reméltem, hogy Rivra megvár az erdő szélén, még mielőtt kilépne a nyílt területre, igazán nem kellene sokat várnia, csak 5-6 lépésnyi időt.
|
 Faolem elég nehézkesen óhajtott válaszolni nekem. Nem tetszett, hogy egy mén után koslatok, ki még válaszolni sem hajlandó. És még élcelődik is? Ez most komoly?
- Na, te anyám asszony katonája... - mondtam félhangosan, és mosolyodtam el, kissé gúnyosan. Úgy döntöttem nem fogom ostorozni magam egy rossz viccért. Legalábbis nem ilyen sokáig. Mivel kibökte, hogy hova megyünk, így léptem: és a sűrű fák között ugyan nem tudtam magasra emelkedni, mégis előnyre tettem szert: Megtorpantam, majd hirtelen elrugaszkodtam, ugrottam és elsuhantam Faolem felett. Lábaim behúztam (nehogy fejbe koppintsam Faolemet), szárnyaim óvatosan tártam ki, annyira, hogy épp elférjek a két fa között. 3-4 méterre előtte értem földet és ruganyos léptekkel igyekeztem előnyömet tartani. - Szóval Elviron - szóltam egyhangúan anélkül, hogy hátranéztem volna, és tartottam az irányt az erdő felé. |
Nem volt szükségem arra, hogy hátranézzek, úgy is hallottam Rivralépteit, tehát követ.
Megkérdezte mi az uticél, de én nem válaszoltam egyből. Fülem sem rebbent szavaira, egyszerűen úgy tettem mint aki elengedte füle mellett a kérdést.
Úgy haladtam előre mint egy csikó, aki valamiért oly büszke magára. Pedig én jelen helyzetemben nem voltam büszke semmire, pusztán kényelmes volt ez a testtartás. Valahol mögöttem Rivra is kényelmesen haladhatott, hacsak nem izgúlja magát halálra a nehéz terep miatt. Négy lába van neki csak marad egy ami a felszínen tartja.
- Elviron-erdeje. - mondtam határozottan, megtörve a fák susogása keltette "csendet".
- Van ott valami, amit meg szeretnék mutatni, de mivel jól eláztattál ezért nem tudok repülni. - hadartam el gyorsan. Érthető voltam csak épp nem fordultam hátra a kancához, így a hangom tulképp előre haladt nem hátra Rivrához.
Amolyan közlés volt, érzelemmentes, dühmentes. Tényleg nem haragudtam rá, jól megviccelt, csak egyszerűen kellemetlenül esett.
- Így hát most a hosszabbik utat választva megyünk el oda. - tettem hozzá gyorsan, mielőtt egy hang is elhagyhatta volna száját.
Már a fák között jártuk, itt már keményebb volt a talaj, ám sokkal sötétebb és ködösebb a hely. Itt már nem ügettem, kényelmes, laza sétába kapcsoltam át, próbálva minél halkabb lenni. |
Amint bocsánatot kértem Faolemtől, mintha elszállt volna minden rosszérzése. Ez azonban engem rettentő módon felboszantott.. mintha csak elvárta volna. De megfogadtam, hogy nem mutatom ki, ha a fene fenét eszik is.. nem is volt benne hiba, hisz specialitásom. Úgyi lehet, hogy csak én képzelem bele...
Odaügetett hozzám, és közölte, hogy megyünk valahova. Vagyis, hogy tartsak vele. Úgy mondta, mintha konkrét terve lenne. Bár nem voltam meggyőzve: -Hova megyünk? - kérdeztem kicsit kétkedve, majd követtem. Azonban sokkal óvatosabban lépkedtem, mint ő. Lelkesen ügetett, és viszont kissé lemaradva lassan haladtam, végig a lábam elég nézve, nehogy felbucskázzak az ingoványos, és kiszámíthatatlan terepen. |
Nagyon bántott a dolog, hogy elhagytam a tollat. Fájt a szívemnek, mert az nem csak egy toll volt a többi száz közül, hanem EGY toll amit EGY bizonyos dologért kaptam EGY bizonyos személytől, aki nevezetesen közben odasompolygott a közelembe.
Rosszul esett, hogy elhagytam valamit, de amolyan gyerekes érzés volt, amit kinövök, jelen esetben túlteszem magam rajta. Ezért tudatosan színészkedtem. A locsolkodás sem volt épp kellemes, de egyáltalán nem támadtam le Rivrát, nem förmedtem rá, inkább lelkileg akartam hatni rá, amiben a toll nagyszerűen segített. Persze vigyáztam, hisz nem akartam összetörni a szívét, vagy még rosszabb elkergetni.
Az idő meghozta az eredményét. A percek, miközben lehajtott fejjel bámultam a tönkrement tollat, lassan múltak, de Rivra jelzései azonnal eljutottak hozzám.
Magamban elmosolyodtam látván a megbánást rajta. Gonosznak éreztem magam, de én valahol igazságosnak.
Nem is kellett számomra több! Elég volt kedves bocsánatkérése és egyértelmű testtartása. ~ Nem kínzom tovább! ~
- Majd csak kapok még ejsze. - csattantam fel hirtelen, életvidám hanggal. Felkaptam fejem és odaügettem melléje. - Tarts velem, kérlek! - mondtam kedvesen, határozottan. Vizes szárnyaimat oldalamhoz szorítottam, nehéz volt így tartani, de kitartottam. Peckes léptekkel, azaz elegáns ügetéssel indultam meg előre az ismeretlenbe.
Áthaladtam pocsolyán, földön, sáron mindenen. |
Szemmel láthatólag Faolem nem lelkesedett a hirtelen támadt ötletemtől. Kissé nagyobb hullámokat is csaptam, mint szerettem volna.
Úgy éreztem, hogy vevő lenne a játékra, hiszen olyan bolondos mindig... Tévedtem, s kicsit szégyeltem is magam, hogy úgy viselkedtem akár egy kiscsikó. Egy kósza mosolyt elejtett felém, de teljesen másra számítottam, még egy kicsit meg is dorgált, hogy a tollat miattam elvitte a víz. Mintha nem lenne még ezer másik!... Bár hízelgő volt, hogy ennyire ragaszkodik ahhoz a tollhoz, de kedvesebb lett volna a szívemnek, ha inkább hozzám... De ki is vertem gyorsan a fejemből ezeket a gondolatokat. Rosszul mértem fel a helyzetet, erről én tehettem.
Nem gondoltam volna, hogy tovább kellene feszegetni azt ami nem ment, de azért szerettem volna a tudtára adni, hogy sajnálom. Nem így terveztem.
- Sajnálom Faolem. - Nem tudtam mi mást is mondhatnék. Hangom inkább csalódottra sikeredett, mint megbánóra. Szárnyaim összezártam hátamon, játékos testtartásomon is jelentősen lazítottam. Kerültek a pillantását és a környező fákat vizslattam. |
Nem ez az első alkalom, hogy Rivra bájosságával és mosolyával elvarázsolt. Csak néztem és néztem, a másodpercek óráknak tűntek. És ez volt a legnagyobb hiba amibe belezuhantam. Hagytam magam elbambulni! Szerencsére kedves szavai felráztak.
Azok a kedves szavak...melyek oly sok jóval nem kecsegtettek: "..segíthetünk az ügyön." ~ Ühüm. ~
Pusztán a szavaiból, sőt még a "letérdeléséből" sem jöttem rá mire készül. Pedig elegánsan, elnyújtott mozdulatokkal csinálta, lett volna időm cselekedni, de én csak figyeltem mozdulatait. Nem jött át a gondolat melyet nemrég sunyi arckifejezéssel jelzett, de mindezt betudtam a fáradtságnak.
Amikor színes szárnyait széttárta, már-már derengett valami. Sőt! Hirtelen leesett mire készül. A másodperc tört része alatt villant fel bennem, hogy te jó ég! Meghökkentem és ijedtség futott át rajtam miközben már lendítette erős szárnyait. Esélyem sem volt, pedig a reflex bennem volt, hogy védekezzek, de testem nem engedelmeskedett. Fekve maradtam. Szemeimet összeszorítottam, fejem előre meredt akárcsak percekkel korábban. Félelmetes volt ahogy hullám formájában közeledett felém a víz, s mikor elért hozzám, minden egyes csepp víz becsapódását fájdalmasan éltem át!
Mégsem! Rivra gyors volt és nagyon jól célzott. Egy szempillantás alatt eláztam, folyt le a hátamon a víz. Megráztam a fejem, hátrafordítottam a nyakam és rálestem a szárnyaimra, melyek immár kinyújtott állapotban víz alá kerültek. De nem ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy tőlem pár méterre észrevettem a tollat amit Rivra adott a síkságon. ~ Magasságos ég! ~ csapott belém a tudat, hogy elveszítek egy darabot magamból. Magam alá kaptam mellső lábaimat és megpróbáltam felállni. NEM sikerült! A víz súlya lehúzta a szárnyaimat. Nem estem pánikba, kinéztem oldalra a kancára és rámosolyogtam majd ismét előre néztem és felálltam. Megráztam és összeszedtem magam. Kicsi de erőteljes hullámokat vertem, melyet a tollat a partra mosták. Odafutottam/ügettem miközben vonszoltam szárnyaimat.
- Nézd mit tettél! - szóltam hátra Rivrának. Lehajoltam a megtört tollhoz. Sáros volt, fakó és ázott. Ezt leszámítva nem haragudtam a kancára, hogy eláztatott. Hirtelen rosszul esett a dolog, de felébresztett az biztos. |
Barátságos mosollyal az arcomon néztem a nagyranőtt, nyöszörgő csikót. Látszott, ahogy meglepődik szavaimon, és szeme felcsillan. Majd meg is kérdezte, hogy aggódom-e érte. Nem igazán tudtam volna mit mondani. Ugyan egyszer találkoztunk csak még, mégis érdekelt, hogy mi történik vele. Nem akartam, hogy baja essen... Fura érzés volt. Mégis nem tartottam ésszerűnek és normálisnak, hogy ennyit repüljek, és kövessek valakit. Főleg, hogy tudtam nagy baja biztos nem történt az összetűzés során. Már kezdtem volna elpirulni, mikor még egy vicces választ a mondandója végére szúrt. Ettől megkönnyebbültem, és próbáltam megragadni az alkalmat, hogy ne kelljen előző kérdésére válaszolnom.
- Őszintén szólva, nem lepődtem meg! - nevettem fel én is, melyre zavarom is rásegített. - de segíthetünk az ügyön! - gondoltam ki hirtelen ötletem, arcomon a kedves mosolyt egy módfeletti sunyi ábrázat váltotta fel. Hátrébb léptem, majd mellső lábaim kissé berogyasztottam, hogy szárnyaimat kellően bele tudjam mártani az alattam tocsogó vízbe (mindezt lassan tettem). Majd nagy lendülettel, hirtelen meglendítettem a szárnyaim, és beterítettem Faolemet a hűs vízzel. Lábaimat erősen megvetettem az ingoványos talajon, igyekeztem biztos, megingadhatatlan állásba helyezkedni, a szivárvány minden színében ragyogó szárnyaim pedig győzedelmesen kitártam. |
Rivra sikeresen felébresztett, de nem haragudtam rá. Nem esett jól az biztos, de nem tudtam haragudni rá. Hogyan is bosszankodhatnék mikor elfáradozott utánam, követett és megtalált. Nem mindenki tette volna meg ezt, de ő megtette!
Végighallhattam poénos, kedves megszólalását. ~ Csipke-józsika? Nemár, de nyálas. ~ szögeztem le magamban. Nem vagyok én hétalvó!
- De miiiéééért? - kérdeztem elnyújtva a magánhangzókat. - Nem hiába álomszuszékok, az a dolguk, hogy aludjanak, addig is nem fáj semmi számukra. - mondtam elhalkulva. Olyan lehettem, mint egy lusta kiscsikó. Már belefogott a következő mondatába, ezért is halkultam el többek között.
Jól esett hallani amit mondott. ~ Törődik velem! ~ esett le a tantusz és felcsillant a szemem.
- Te aggódtál értem?! - kérdeztem mosolyogva, kíváncsian és meglepődve egyszerre. Mielőtt válaszolhatott volna hozzátettem nevetve: - Nem, tényleg nem zavarna. - a vízre értettem ami elvinne messze-messze. |
Mitagadás élveztem, ahogyan próbáltam ébresztgetni Faolemet, azonban nem úgy értem el a célom, ahogy szerettem volna. Hirtelen riadt fel, valószínűleg valamit álmodott és azt zavartam meg.. és egy pillanatig szerintem azt sem tudta, hogy fiú-e vagy lány. Mikor váratlanul felébredt, hátrébb léptem, és arrébb kaptam én is a fejem, nem akartam, hogy azt érezze, hogy az arcába mászok. Mialatt néztem, ahogyan ébredezik, és próbálja elhelyezni magát, hogy hol is van, és hogy került ide, kedvesen mosolyogtam le rá. Főleg akkor, mikor olyan édes butyutasággal elvigyorodott..
Látszott, hogy nincs teljesen még magánál.
Lassan ébredezett, ámbár nem volt hajlandó felállni, ami meg sem lepett. Nem is vártam el, és örültem is neki.
Így most én vagyok a helyzet magaslatán!
- Mondhatjuk úgy is, kedves Csipke-józsika! Valakinek fel kell keltenie az álomszuszékokat! - szóltam hozzá lágy hangon. - Vándor lét ide, vagy oda. Azért lehetnél kicsit körültekintőbb is! Az se zavarna szerintem ha a víz felkapna és kilométerekkel arrébb ébrednél fel! - tettem még hozzá nevetve, egyáltalán nem kioktató hangsúllyal (inkább kissé élcelődve, viccesen). Mindenképpen meg akartam azonban jegyezni. Mi van ha Nirran-féle alak követte volna, nem én? |
Alighogy elkezdőtött egy történet a fejemben ,megzavartak. Azt álmodtam, hogy csikó vagyok. Nem volt nehéz beleélnem magam, ebből adódóan nem is volt különleges mindez. Ám az öntudatom, az észjárásom felnőttes volt, többet tudtam a csikótársaimnál. Épp ezért, mert ennyire kitűntem az átlagosoktól elküldtek. Azt mondták, hogy a szüleim nem akarnak velem találkozni többé, gondoltam, hogy hazudnak, de kicsi voltam nem tudtam ellenkezni. Elrepültem hát..de még hogy! A tapasztalatom, tehetségem megmaradt az álmomban! Nem butyutáskodtam nagy szárnyaimmal, páratlan ügyességgel és precizitással emelkedtem a magasba. Épp azon voltam, hogy megkeresem anyut, de az álmom itt megszakadt.
Annyira beleéltem magam a csikókori énembe, hogy nem vettem észre Rivrát. Ahogy puha sörénye a bőrömhöz ért összerázkódtam, de ez is puszta tudatalatti reakció volt, nem ébredtem fel. Különben nem próbálkozott volna mással. Amikor színes szárnyával legyezni kezdett, már-már magamnál voltam. Éreztem a hideget, ami azonnal kirázott. Hirtelen meleg levegőt éreztem az arcomon és környékén. A kettő ilyen gyors egymásutánban megtette a hatását. Hideg levegő testemen, meleg a fejemnél, felriadtam! Hirtelen felemeltem a fejem, de össze voltam zavarodva, a semmibe meredt tekintetem. Az agyam nem kapcsolt, mert az imént még a levegőben voltam, s mikor Rivra legyezett az agyam úgy észlelte azt, hogy az álombeli szelet érzem. Most meg szemeim előtt más táj tündököl. Szerencsére hamar, pár másodpercen belül összeszedtem magam. Minden átfutott az agyamon: cornusi területen vagyok, felriadtam, megtámadtak stb. Mikor már testemet és agyamat is én uraltam felnéztem a kancára. ~ Rivra. ~ motyogtam magamban. Álmosnak álmos voltam így lassan reagáltam mindenre. ~ Tényleg ő az! ~ kattant be. Szélesen elmosolyodtam, tulképp vigyorogtam. Hát mégiscsak követett! Óriási örömmel töltött el, hogy itt van, de lusta voltam a tiszteletére felállni.
- Miaz? Álom manósdit játszol? - kérdeztem poénosan, ásítva egyet miután elfordultam tőle. Olyan kényelmesen ki voltam nyúlva, hogy nem álltam fel. |
Faolem nem szólalt meg így hát úgy döntöttem, hogy odalépek hozzá. Lehet, hogy csak alszik? Elég vicces lenne, hogy én aggódom érte, ő meg húzza a lóbőrt békésen. Igazából rá vallana, de azért biztosra szerettem volna menni. Odalépdeltem hozzá, lassan. Láttam, ahogy a füle megmozdult és nem sokkal ezután fel is horkantott, amire kicsit megijedtem. Megtorpantam egy pillanatra, majd tettem egy utolsó lépést, és fölé hajoltam. Végignéztem rajta, nem volt megsebesülve, és úgy tűnt, csak egy jó mélyet alszik. Na adok én neked, megijesztesz engem... Gondoltam megkönnyebbülve, kissé elmosolyodva.
Miközben feléhajoltam, a sörényem lelógott egészen az arcáig. Remélem nem csiklandós...annyira. Kuncogtam magamban. Nem volt szívem felkelteni, olyan békésen aludt... Fura volt így látni, ennyire nyugodtan, és csendben... és ez számomra rendkívül mókás volt. Ez adta a kezdőlöketet:
Úgy éreztem, hogy vége a lazsálásnak! Nem akartam felriasztani, ezért belekezdtem a "hogyan ébresszük fel finoman Faolemet" c. projektbe. Meglehetősen felnőttesen viselkedtem: mintha csak egy fél éves kiscsikó bőrébe bújtam volna. Hiába... Ezt hozza ki belőlem!
Kezdetben a szárnyammal óvatosan legyeztem, majd a füléhez (később az arcához) hajolva fújtam kifelé az orromon keresztül a meleg levegőt, és prüszköltem.
|
Nem telt sok időbe, hogy elszenderedjek. Egyre finomabban vert a szívem, lassan és kiegyensúlyozottan vettem a levegőt, alvás közben amúgy is tartalékra kapcsol a szervezet.
Békében feküdtem, tollaim közé befolyt a hideg víz, de nem fáztam. Ahogy elmélyültem az alvásba egyre kevésbé fogtam fel a környezetem jeleit. Már nem hallottam a madarakat, nem hallottam hogy közeledik valaki!
Így nem vettem észre, hogy Rivra "rohan" felém. Már árnyak kezdtek megjelenni előttem..álmodtam. Oldalam lassan, ütemszerűen emelkedett és süllyedt, nem véreztem sehol. Hangjára egyik fülem megmoccant, de agyam nem fogta fel, hogy becéznek. Felhorkantottam, de nem tudatosan. Nem nyílt ki szemem, nem szólaltam meg hiszen aludtam. |
Már szinte teljesen lemondtam arról, hogy megtaláljam Faolemet. Kissé szárazabb helyre területre értem. A víz nem tört magasra, bár patám bele-bele süllyedt a nyálkás-nedves talajba. Megpillantottam nem sokkal később, hogy egy tisztás van a közelben. Épp megfelelő lenne onnan felszállni, biztosan nem sértem meg ott a szárnyam. Ideje volt innen távozni. Nem akartam, hogy ilyen feszült időkben összefussak egy cornus taggal. Nem szívesen jártam el ménesek területére, hiszen egy laynarvist sehol sem látnak szívesen. Kara-Khannal szerencsém volt, és meg is lepett az, ahogy fogadott. Na mondjuk hozzá kell tenni, hogy nem tálaltam ki, bár valószínűleg akkor sem üldözött volna el. Túl jószívű. Ez a gondolat egyszerre lopott jókedvet a szívembe, és ébresztett bennem újra bűntudatot. A jól kezdődött találka után nem épp a legkellemesebb szájízzel jöttem el onnan. De tudtam, hogy a mén megoldja a helyzetet. Bátorítóan bólintott mikor eljöttem Nizzáról.
Miközben a tisztás felé közeledtem valamit észrevettem... vagyis valakit. Hirtelen megállt bennem az ütő, mikor megpillantottam Fát, ahogy fekszik a tisztáson, oldalára feküdve, lehunyt szemmel. Hirtelen megindultam, lábam alatt locsogott a víz. Szárnyaimmal egyszer lecsaptam, kissé megemelkedtem, de nem szerettem volna felszállni, csupán lendületet szereztem vele.
- Fa?! - szóltam oda nem túl hangosan, és ugyan nem láttam semmi sérülést rajta, azért megijedtem. Ez az egyetlen szó kicsit kérdés is volt, hogy ugye nincs baj...
Nem túl távol megálltam tőle földbe gyökerezett lábbal, és vártam egy pillanatig, hogy visszaszóljon, vagy reagáljon valamit. Bármit.
/Ha nem tette akkor odasiettem hozzá és orrommal megböködtem a fejét, hogy él e még. / :D |
|
Másodszori távozásomnál már nem néztem vissza. Nem volt rá szükségem. Egyszerűen tovarepültem, nyugodt szárnycsapásokkal. Rivrát hívtam, de habozott így lemaradt. Hogy miért nem vártam meg? Mert nem tudtam hogy elvesztette a nyomom. Utánam jött, követett, s én úgy gondoltam nem akar utolérni, tisztes távolságból követ. De aztán valahogy lemaradt, kikerültem a látómezejéből. Mivel ezt nem észleltem ezért nem lassítottam a Kelvarinon-ligetig. Egyrészt elfáradtam, másrészt ez egy békés környék számomra. A cornusi lovak nem tudnak bántani, bármennyire is próbálkoznak.
A madarakat félretessékeltem az utamból és csendesen ereszkedtem majd földet értem. Ezúttal minden látványos elemet nélkülöztem. Felnéztem az égre, nem láttam senkit, még Rivrát sem!
Egy kicsit felkavart ami odaát történt, ezért jobbnak láttam kipihenni a történteket. Fogtam magam és mivel nem a fák közé szálltam le hanem a fák által közbezárt nyílt részre - ahonnan egyébként könnyebb elmenekülni ha kell - lepihentem. A talaj bokáig érő vízben feküdt, de voltak kisebb kiálló, még füves "dombok". Egy ilyesmi száraz helyen foglaltam helyet. Lefeküdtem az oldalamra, szárnyaimat a hátam mögött kinyújtottam, a víz fokozatosan lepte el őket, de nem bántam. Csend volt, hűs és nyugtató érzés fogott el. Kezdtem álomba szenderülni. |
Hát, azt hiszem a legrosszabbat választottam minden lehetőség közül. Topogtam egy helyben, míg csak ott nem hagytam Kara-Khant egy őrülttel, Faolemet pedig elveszítettem a szemem elől. Na puff... Most ott tartok, hogy mindkettejüket magára hagytam.
Bár meg voltam győződve, hogy Faolem erre tartott... Ha időben indulok el, biztosan bevár, de gondolom mikor nem követtem letett rólam. Már mint... miért is ne? Addig szuttyogtam, mígnem el is vesztettem szem elől. Kicsit aggódtam érte, hogy megsérült e valahol, vagy most épp hogy érzi magát lelkileg.
Nem akartam, hogy az első találkozásunk egyben az utolsó is legyen. De talán ez van nekem megírva...
Ilyen, és ehhez rettentő mód hasonló gondolatok futottak át az agyamon, míg egészen a Kelvarinon-ligetig nem értem. Erre repült Faolem, de nem tartottam már valószínűnek, hogy összefutok vele... mint tűt keresni a széna kazalban.
Leszálltam a fák közé óvatosan, meg ne sértsem a szárnyam, majd összezártam a hátam felett megfáradt végtagjaim. Kellemesen hűvös volt az árnyas ligetben, a napsugarak csak néhány helyen törtek át a fák lombkoronáján, patám alatt pedig éreztem, hogy a talaj egyre ingoványosabb, majd tovább lépdelve a liget belseje felé, már a lábam szárát nyaldosta a víz. |
Faolem x Rivra
*Zárt játék |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
