|
Témaindító hozzászólás
|
2016.07.01. 21:33 - |
Distance Demon + Annabelle
* Nyílt játék * |
[14-1]
 - Rendben, induljunk! - válaszoltam mosolyogva, és mellette haladva léptettem az ösvényen. Demon talán tudna nekem segíteni, abban ha mondjuk... szóval ha esetleg akarnék csatlakozni egy méneshez... vagy mi a szösz. Á, nem is tudom, hogy megkérdezzem-e.
Mióta elvesztettem az anyámat, azóta foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon mennyiben lenne más az életem, ha csatlakoznék egy méneshez. Szívesen fogadnának? Egyáltalán meg tudnám szokni azt az életmódot, ahogy a ménesben élők tengetik napjaikat? Mindig lenne társaságom, nem lennék olyan magányos és talán még szeretnének is... Viszont az egész életem megváltozna. Elvégre teljesen természetessé vált számomra, hogy nem maradok sokáig egy helyen, és a pár perces ismeretségek, hirtelen fellángolások sosem mélyülnek valódi barátsággá vagy épp szerelemmé. Ez utobbit mondjuk kifejezettem sajnáltam, hisz ezzel megfosztottam magamat egy csomó élménytől.
Demonra pillantottam, és úgy döntöttem, nem húzom tovább az időt. Nagy levegőt vettem.
- Mondd csak, Demon... - kezdtem kicsit bizonytalanul. - Említetted, hogy az Alios méneshez tartozol és... talán egy kicsit furán hangzik, de kérlek, bocsásd meg a tudatlanságomat. Szóval, nem igazán tudom elképzelni, milyen az, amikor valaki egy olyan nagy csapat része lesz, akiket nem feltétlenül a vérrokonság köt össze. Csupán kíváncsi vagyok, mi az, ami miatt minden alkalommal szívesen térsz vissza a ménes területére és nem döntesz úgy, hogy örökre otthagyod őket. |
 Csak visszamosolyogtam Annabelle-re. Egy ideig gondolkodtam azon amit mondott. Talán tényleg nem kéne ennyire komolyan venni mások véleményét. Ki tudja. Mindeközben persze holló egy árva percig nem hagyott békén, már a sörényembe csimpaszkodva hibálózott jobbra-balra hogy figyeljek már rá. Megvontam a vállam az erőlködésén én megfordultam.
- Gyere. Ha még ki akarsz jutni az erdőből, jobb ha visszaindulunk - szóltam és lépésben elindultam a kivezető úton. Én visszatartottam az Alios területeire, ő meg...talán csak a feje után. Ebből a szemszögből kicsit irigyeltem a vándorokat szégyenszemre. Szabadok, mint a madár, nincsenek gondjaik...ám otthonuk sincs. Ezért vissza is tértem önmagamhoz. Én nem tudnék mihez kezdeni egyszál magam. Nekem kellenek néha feladatok, kell néha hogy irányítsanak. Talán ezért is jöttem vissza a ménesbe... |
- Ennek nagyon örülök. - mosolyogtam vissza Demonra. Bár legbelül nehezen tudtam elhinni, hogy tényleg ennyire előítéletes a lovak többsége, de rég jártam már társaságban. Egy pillanatra elgondolkoztam, vajon rólam mit gondolhatak először a lovak... de aztán visszatértem a jelenbe.
Demon eltávolította a hátamról a hollót, aki már egy ideje "udvarolt" nekem, és a saját hátára tessékelte. Egy kicsit el is csodálkoztam a kettőjük kapcsolatán, nem is gondoltam volna, hogy egy holló és egy ló ilyen jól ellehetnek egymással.
- Megértelek - szóltam lágy mosollyal. - Biztosan nem volt könnyű életed. De úgy látom, a kis barátoddal tényleg egész jól megvagytok - Valójában el sem tudtam képzelni, milyen lehet mások utálatától üldözve, egyedül élni. Én tutira nem bírtam volna ki. Amikor az anyám meghalt, csak az állítólagos féltestvérem maradt nekem, akiről még azt sem tudtam, kiféle vagy miféle. Szívesen ráérdeztem volna Demontól, hogy ő tud-e valamit róla, de egyszerűen nem tudtam kifejezni magam. Mégis mit kérdezzek? Hisz én sem tudok róla semmit... Azt sem tudom, hogy néz ki, vagy hogy csődör-e vagy kanca... Nehéz dolgom lesz. |
Egyszerűen alig hittem el amit hallok. Egy ló aki nem szalad el attól tartva hogy hirtelen Örökvalóvá változom és kiszívom a lelkét. Őrület.
-Én köszönöm Annabelle. Én köszönöm a bizalmat, hogy nem rohantál el egy lyaconitól. Amit tettem, ezt ezért cserébe is fel lehet fogni. Most már kicsit jobban fogom viselni ha az anyakancák féltve vagy gyilkos pillantásokkal húzzák el tőlem messzebb a csikókat. Eddig borzasztó érzés volt. De így már kijelenthetem hogy mindez azért van mert nem ismernek - mosolyogtam rá. Őszintén mondtam mindent amit mondtam, és ezentúl örülni fogok, ha még egy ilyen lovat találok Seminarya-szerte. Ahogy láttam, Holló barát még mindig nem hagyta békén őt, így csak felkacagtam - Nem kell komolyan venni sokszor. Holló barát hihetetlen nagy színész, amikor azt hiszed besértődött. Valójában neki köszönhetem hogy megőriztem az ép elmém. Ha ő nem tartotta volna bennem a lelket, akkor már talán tényleg egy örökvaló-szintű lóvá őrültem volna. Ezért hálás vagyok neki és már az lenne nekem fura ha nem piszkálna folyamatosan - mindeközben odatoltam a madárhoz a fejem, fogammal óvatosan megragadtam a szárnya végét és átlendítettem a magam hátára. Persze hogy úgy köszönte meg a mutatványt hogy csipkedni kezdett és repkedni a fejem körül, de csak mosolyogtam és hagytam magam. |
A holló továbbra sem tágított a fejem tetejéről.
- Képzelem, hogy nézhetek most ki - mosolyogtam Demonra, majd ismét felpillantottam a madárra. - Legalább ne a fejemen ülj, ez kissé kényelmetlen így - mondtam, mire a holló nagy kegyesen leszállt a hátamra. - Köszönöm - fordultam hátra, hogy láthassam a "támadómat" szemtől szembe.
Kíváncsiságtól csillogó szemekkel, a tőlem telhető legnagyobb figyelemmel és érdeklődéssel hallgattam Demont a Lyaconban való tájékozódásról. Szinte ittam minden szavát, és a fejemben szorgalmasan jegyzeteltem, a rengeteg melyik részére milyen fafajták jellemzőek. Pont olyan voltam, mint egy mintadiák. Minden kérdésemre választ kaptam, és többé nem úgy tekintettem erre a helyre, mint egy hatalmas, kihalt lélekvesztőre, hanem észrevettem a különbséget az erdő más és más részeinek hangulatában. Jól mondta Demon, tényleg szükség van az érzések és ösztönök általi eligazodásra, nem elég a látvány. Demon által teljesen más képet kaptam a Lyaconról, végre láttam a logikát benne és nem csak a saját fejem után mentem. Szerencsésnek éreztem magam, hogy egy olyan lótól kaptam útmutatást, aki tényleg átlátja ezt a helyet és nem csak a levegőbe magyaráz.
Megálltunk egy, az eddigiektől egészen különböző helyszínnél. Először nem értettem, miért hozott ide Demon, de amint megszólalt, nem volt szükség további magyarázatra. Előtörtek a rossz emlékek. Amikor azt mondta: "Én itt születtem...tudom nem egy virágos mező de...", együttérző tekintettel néztem rá és befejeztem a mondatot.
- ... de éppen ettől szép - szóltam lágyan. - Ne adj teret a rossz emlékeknek - hangom végig megnyugtatóan és finoman hangzott. - Nincs mi miatt szégyenkezned. Rég találkoztam már ilyen arany szívű lóval, aki bármiféle ellenvetés és feltétel nélkül segítene egy magamfajta, tébolyodott idegenen - magamban elmosolyodtam a "tébolyodott idegen" szavakon, majd megkomolyodva a kis árokra tekintettem. - A mai tapasztalataim alapján bátran kijelenthetem, hogy a sok negatív fennhangú pletyka a Lyaconról a tudatlanság szüleménye. Biztosan történt itt is rengeteg szörnyűség, de hol nem? Ennek a helynek is megvan a maga különlegessége - tettem még hozzá, majd ismét Demonra terelődött a pillantásom. Átéreztem a fájdalmát, bármivel legyen is kapcsolatos. Amit értem tett, azért végtelenül hálás voltam neki. |
Demon: Elindultam az erdőben. Pontosan tudtam hol vagyunk, egy kis tisztás közelében, ahonnan már nyílik néhány vadösvény, de nem akartam olyan gyorsan társaság nélkül maradni. Így hát elindultam az egyik irányba és olyan tájékozódási pontokat állítottam fel, példäul hogy Annabelle figyelje a fák fajtáit.
- Figyelj, északon vannak az ezüstfenyők, lucfenyők, mindenféle fenyőfajta. Északkelet felé viszont már kopárabb és kihaltabb a rész, ugyanúgy keletnél. Ott inkább erdei fenyők, bükkök és gyertyánok nőnek, amik miatt alig van fény és kopasz a föld. Ahogy haladunk délre, egyre inkább felváltják a tölgyek és a cserjék, így nagyon nagy lesz a bozótos. - próbáltam nem unalmasan magyarázni, út közben mindig megmutattam melyik fa milyen. Ez alapján nagyon könnyű tájékozódni, így azt is elregéltem hogy nyugatnál cserjék és tuják vannak a legelején onnan viszont a legvegyesebbek a fafajták. Valójában az a rész az egyik legnehezebben kiismerhető, de meg lehet tanulni...annak, aki annyi ideje ismeri ezt a helyet mint én...
Ekkor egy gyászos helyszín tárult a szemünk elé. Egy göcsörtös, iszonyú görbe fa hajolt át egy kis árok felett. Annyira le volt hajolva, hogy már összenőtt a földdel a korona töve. Körülötte szorosan körbezárták a sűrű lombú fák kevés fényt adva...
- Én itt születtem...tudom nem egy virágos mező de... - elhallgattam. Szégyelltem magam, hogy itt depizek egy kanca társaságában. Ez egyáltalán nem vallott rám. Holló barátom megérezhette a dolgot, mert együttérzően repült fel lehajló nyakamra és kuporodott le. Tudtam hogy ilyenkor tudja mit érzek. Csak reméltem hogy Annabelle megérti a dolgot... |
Elindultam Demon mellett, közben néha rápillantva hallgattam a mondandóját. Vándornak születtem, ezért hamar meg kellett tanulnom elsajátítani a tájékozódás művészetét, de ez a hely valahogy minden szabályt felborított. Mégsem éreztem reménytelen esetnek magam.
- Az átlaghoz képest egész gyorsan tanulok. Persze ez a tanártól is függ - jegyeztem meg mosollyal az arcomon.
Ekkor váratlan dolog ért. A holló, aki eddig Demon hátán ücsörgött, kinézett magának és a fejemre szállt.
- Hé-hé-hé, ácsi! Nem adtam meg a leszállási engedélyt! - Különös érzés volt, ahogy a karmaival a sörényembe csimpaszkodott, de nem is próbáltam meg lerázni magamról. Még kárt tenne a gondosan ápolt sörényzetemben! Bár így se nézhettem ki úgy, mint egy szupermodell, de legalább nem ért fájdalom. Tudtam, hogy úgyse érne sokat ellene a kapálózás. - Szemtelen egy madár vagy - mondtam feltekintve a hollóra, aki nem igazán zavartatta magát. Demon láthatóan jót szórakozott rajtam, úgyhogy én is elnevettem magam.
- Legközelebb tartsd pórázon! - mondtam nevetve. |
Demon: Annabelle egy kifejezetten értelmesnek tűnő kanca volt. Szimpatikus, és nem zavar hogy letagadta eltévedését. Más sem tenné szívesen: bevallani valamit amit ha csak egy kicsit is, de szégyell. Így megértően mosolyogtam mondandója alatt. Ám a poénos énem váratlanul felbukkant valamilyen sötétebb bugyorból:
-Akkor korántsem olyan biztos a helyzet mint eddig ugye? - mosolyogtam és elindultam lassan mellette.
-Szívesen segítek. Ha nem bukkansz fel, akkor egész végig csak boronganék meg depressziós lennék a múltam miatt, amit ez a hely okozott nekem, de legalább leterelem a gondolataimat. Viszont...nem tudom, hogy fogsz te eligazodni. Ehhez a helyhez nem elég a látvány alapján tájékozódni. Furcsa megérzésekre és ösztňnökre is szükség van. - mindeközben Holló barátom észrevette a kancát is és célpontba vette. Kuncogtam magamban amikor a madár megszokot mozdulattal telepedett le Annabelle fejére... |
Demon nagyon pozitív első benyomást keltett bennem. Az egész kisugárzásából az érződött, hogy ő nem az a fajta ló, aki mindenkit átvág a palánkon. Alig ismertem, mégis kész voltam megbízni benne. Amikor említette, hogy ez a vérfagyasztó hely az igazi otthona, elgondolkodtam, milyen lenne, ha én sem egy zöldellő erdő közepén születtem volna, hanem valami ehhez hasonló, szellemjárta rengetegben. Lehet, hogy én rövid úton megőrültem volna, de úgy tűnik, neki sikerült megőriznie a józan eszét.
- Értem. Én utoljára csikó koromban jártam itt, de csak ismeretszerzés céljából. Azt hiszem, gyakrabban is megtehettem volna, ugyanis jelenleg azt sem tudom, melyik irányból jöttem. - pillantottam körbe és saját bénaságomon elmosolyodtam.
A többi helyen sokkal könnyebb a tájékozódás. Ott egy, patak, itt egy tó, elhagytam egy szív alakú bokrot... Itt nem találtam tájékozódási pontokat.
- Viszont, ha tényleg jól ismered ezt a helyet, akkor esetleg megkérhetnélek, hogy vezess körbe kicsit? - néztem rá kéklő szemeimmel. - Ha legközelebb eltévednék errefelé, legalább legyen róla fogalmam, hogy merre induljak. |
Tehát tényleg egy vándorral futottam össze. Mily meglepő. Habár az Alios alapból kizárt volt, hisz egyáltalán nem volt ismerős a kanca. Így vándorként eléggé ismeretlen volt számomra. Bár nem tűnt egy vérszomjas kútkeresőnek így kissé megkönnyebbültem. Először kijelentette hogy nincs eltévedve. Igazából ezt tényként fogtam csak fel. Hm, érdekel, mit mondanak a szellemek? Ez eddig nekem sem jutott eszembe...talán így eltengethetnék néhány unalmas órát itt, hogy hallgassam a síri csendet és görcsösen izguljak azon, hogy ez a szélfuvallat vajon mit jelenthetett. Pazar hobbi, igen vonzónak tűnik...
- Á, értem. És derítettél ki valamilyen ismeretlen dolgot? - kérdeztem mosolyogva. Kedvesnek tűnt, így én sem hagytam el a jómodoromat.
- Ahogy én is, Annabelle. Akkor nem fogok meglepődni ha esetleg a ménes területén látlak -mondtam neki. Félre ne értse, én nem bókolni szándékozom, csak egy kijelentés volt arra, hogy nem fogom kémnek nézni. Vagy betolakodónak. Vagy nem tudom. Vagy...áhh, hagyjuk a kém szinonimáit. Csak bezavarnak a fejemben.
Bár a következő mondatai megcáfolták az előzeket, én mégsem röppentem rá arra, hogy miért tagadta először azt, ha segítségre szorul. Ehelyett csak mellé léptem és így szóltam:
-Részemről a megtiszteltetés, ha segíthetek. Köztudott a ménesemben, hogy sajnos ez az igazi otthonom, így ismerem minden zegét-zugát. |
Szerencsétlenségemre minden egyes fa pont ugyan úgy nézett ki, mint a másik, így jobb híján a megérzésemre kellett hagyatkoznom. Soha nem jutok ki erről az átkozott helyről... Hogy lehettem olyan hülye, hogy csak úgy besétáltam a rengetegbe, bármiféle nyomot hagyva magamnak? Hát persze, tudom, hogy a ragadozók is kevesebb eséllyel találjanak meg... De akkor is, ezúttal csakis magammal szúrtam ki.
Már majdnem feladtam, amikor egy erős, fekete mén lépett elém és bemutatkozott. Nem ellenséges. Végre valaki! Bár a hollóval a hátán másnak talán ijesztőnek tűnhetett, de az én esetemben erről szó sem volt. Fekete mén, hollóval a hátán. Menő!
- Hogy én? Eltévedni? Á, ugyan! Épp csak kíváncsi voltam, miről pletykálnak a szellemek mostanság... - magyaráztam kedves mosollyal. - Örvendek Demon. A nevem Annabelle és vándorként tengetem napjaimat.
Talán ő jobban ismeri ezt a helyet, mint én... Miért is tagadom, hogy besült a tudományom?
- Bevallom, valóban egy kicsit összezavart ez a hely. Nem túl gyakran járok erre. - mondtam barátságosan, miközben a mén tekintetét fürkésztem. Köztudottan nálam az első dolog, amit megnézek egy lovon, az a szeme. Az övé sárga volt. Mégsem olyan, mint egy fenevadé, sokkal inkább méltóságot sugárzott. |
Distance Demon: Nyomasztó érzés volt szülőhelyem fái kňzött lépdelni, rengeteg emléket hozott elő belőlem. Szinte látom magamat ott futni, amikor a többi csikón észrevettem hogy félnek, tartanak tőlem. A lyaconitól. Szerencsére holló barátom nem engedte hogy teljesen depresszióba essek, ugyanis húzgálni kezdte a sörényem, majd felült a fejem tetejére. Kicsit rázogattam magam, majd a levegőben követett csak. Nem tetszett neki az ingatag "talaj".
Ahogy lépdeltem a sűrű, sötét rengeteg mélyén, egy világosabb foltot vettem észre. Valami vagy valaki betévedt az "elátkozott Lyaconba"? Nehezen hiszem hogy nem kútkereső...hacsak nem vándor. Persze mit is tanakodok ezen, hiszen ugyanannyi joga van neki itt lenni mint nekem, de attól még kíváncsivá tett. Úgyhogy határozott léptekkel megindultam a valószínűleg ló irányába. Legfeljebb kivezetem innen, ha mást nem. Mikor kellő távolságba értem, észrevettem hogy egy kanca van a szemem előtt. Megköszörültem a torkom és köszöntem.
- Üdvözletem! Csak nem eltévedt, hölgyem? - álltam meg előtte és biccentettem -Distance Demon, az Alios ménesből. Kihez van szerencsém?
Ezalatt persze az az átkozott holló ismét nem hagyott békén és végül a hátamra szállt. Ráhagytam. Hiába "vitatkozok" vele, semmi értelme bosszankodnom. Megszoktam és már az lenne a fura ha nem kéne folyton civakodnom vele... |
Magam sem tudom, mi vezérelt a Lyacon-erdőségekbe. Hisz mindig is utáltam ezt a helyet! Semmi élet, csak halott fák és... nos, igen... halottak. Mármint a szellemeik. Egészen kiscsikó korom óta nem tettem be a lábamat erre a hátborzongató helyre. Anyám szerint ide csak a számkivetettek járnak. No meg olykor a vándorok... mint én. Persze ez nem jelenti azt, hogy bármi dolgom van errefelé. Csak úgy erre jártam, ahogy mondani szokás.
Ahogy egy ösvényen haladtam és hallgattam a szellemek suttogását, eszembe jutott az anyám. De jó lenne összefutni a szellemével! Bár kizárt, hogy itt találjam... ő is legalább annyira a pokolba kívánta ezt a helyet, mint én. Legjobb lesz, ha én is inkább eltűnök innen. Ettől a sok kihaltságtól elment az összes életkedvem.
El is indultam abba az irányba, amerre a kiutat véltem. Ahogy azonban követtem az ösvényt, rövidesen észrevettem, hogy a fák egyre sűrűsödnek és minél tovább megyek, annál sötétebb lesz. Asszem rossz felé tartok. Ilyen könnyen eltévedek? Egy gyors hátraarccal megfordultam és könnyed léptekkel ügettem visszafelé, amerről jöttem... vagy legalábbis reméltem... |
Distance Demon + Annabelle
* Nyílt játék * |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
