|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.11. 20:57 - |
Sorraia x Ash
Zárt játék |
[8-1]
 - Nem, bizony nem! - mondtam, mintha elismertem volna szavait - Nem lenne szívem egy ilyen csinos kancát bántani. - bókoltam neki elég érdekes stílusban. Egyszerűen nem tudtam, hogy mitől ilyen zabos a kanca. Megjött a menses-e?
- Lehet, hogy nincs, de minél jobban küzdesz ellene, annál jobban tetszel. - mondtam nyugodt hangon a haragos tekintetű kancának, majd folytattam kevésbé csipkelődő hangsúlyban: - Komolyra fordítva a szót: ha nem szeretnél megnyugodni, hát ne tedd! Nekem édes mindegy, ahogy sok más lónak is Seminaryán. A dühvel csak magadat ostromlod, nem engem! - böktem ki végül rámutatva, hogy felesleges tüskésnek lennie - Pedig felteszem, inkább ez lenne a cél! - mosolyodtam el végül. |
 Mit ne mondjak, kicsit furcsának tartottam ezt a lovat, de inkább nem mondtam ki a gondolataim.Aki ilyen könnyelműen jelzi hogy kinyírta az anyját, az csak őrült lehet.
- Sajnos velem nem lesz könnyű dolgod ha hasonlót tervezel. - mosolyogtam rá erőltetetten és ugyanúgy néztem vissza. Ha azt hitte, hogy ettől az információtól halálra rémülök, akkor csalódást kell hogy okozzak. Találkoztam pár bolond lóval, ezek szerint ő is egy lesz a sok közül, akik gyarapítják Seminarya lovainak árnyékosabb felét.
- Nincs kedvem a tetszésedre tenni. - mondtam egyszerűen és megvontam a vállam. Ez a társalgás nem túl izgalmas véleményem szerint. Most nincs kedvem csipkelődni. |
A kanca szavaira miszerint a mamámat kedvesezzem, hangosan felnevettem, nem megjátszottan: igazán, szívből. Milyen kis pukkancs?! - Anyukám nem szerette, hogy kedveseztem. - néztem magam elé a földre, szomorúságot színlelve - át is küldtem a túlvilágra. - ült ki majd büszke vigyor a képemre s kacarásztam magamnak. Még soha senkinek nem mondtam el, de a tőlem hallott információk olyan kuszák voltak, amiért mindenkinek mást mondtam... hogy ló legyen a talpán aki meg tudja mondani melyik vagyok igazán én.
- Jajj, hát nem volt jó kedvem, de most, hogy te jöttél... egyből felderültem. - mondtam kedvesen s felálltam lassan a fűből s megráztam magam. Élveztem, hogy magasabb vagyok a csípős kis kancánál. Nyújtózkodtam párat s először beszélgetésünk során a szemébe néztem értetlen tekintettel: - Ahj veled aztán nehéz! De nem baj, nyugodtan ostorozhatsz. Tetszik! - kacsintottam rá, s vártam heves reakcióját. Mindenre fel voltam készülve: még arra is, hogy megtámad. |
Sorra: Uhh,már most van néhány negatívum ebben a szarvas lóban. Olyanannyira unszimpatikus volt hogy olyan nincs. Azaz ezek szerint mégis van de nincs.
- Azt a szép édes mamádat kedvesemezd - Jegyeztem meg kedvesen és szúrósan ránéztem. Nehogy nekem itt lelki sérültnek nézzen, nézzen méltó ellenfelének ha piszkálni akar. - Ki vagy te nekem, hogy megmondd mit csináljak? Mert te aztán őrült jó kedvű vagy tényleg... - végig gúnyosan mosolyogtam ugyanis láttam az undoksägot. A tudja kire nézzen így. |
Megérkezett a szürke kanca, s azonnal kivirult az arcom: ugyanis annál nagyobb öröm nincs, mint a káröröm. Láttam rajta, hogy zaklatott, s a szavak is arról árulkodtak, melyek elhagyták a száját. Jóformán csak odamorrant, de nekem szélesre húzódott az arcomon a vigyor: - Én, kedvesem? Azt hiszem neked sincs jobb napod, de tudod mit... nem szabad elrontani ezt a szép napot haraggal! - szóltam lágy hangon, kicsit okoskodóan, arcomon undok vigyorral. Fejem magasra tartottam, s élveztem, ahogyan a síkságon végigfut a hűvös szél. Közben Hátamat, amennyire legalábbis a nagy gű engedte a nagy melengette. |
Épphogy elügettem a Shiron alfölről, a Nizza síkságra keveredtem. Ahogy elment eddigi egyetlen társaságom a nap folyamán, úgy változott lassan szúrósabbra a kedvem. Egyedül kóvályogni az Alios területeken nem túl izgalmas. Már épp elfordultam volna másik helyre, amikro megláttam egy nagy agancsot kiemelkedni a fű közül. Remek, még egy Cornus. Komolyan, ma meg van szabva hogy kivel-hol lehetek: Alios ménes, Cornus tag. Egykedvűen ügettem felé. eredeti úticélom is arrafelé vezetett, úgyhogy maximum ha nem szimpatikus az alak, csak ráköszönök. Már épp odaértem amikor hallottam, hogy az illetőnek sincsen jobb napja.
-Hasonlóképpen. - mordultam oda neki és megálltam mellette. Kicsit zavart hogy rajtam kívül másnak is harapós kedve van úgyhogy odaszúrtam neki még egy mondatot. - Mit vagy ilyen, kóróba haraptál? - ezt igaziból hasonlóan idegesen mondtam, de jelen pillanatban baromira nem izgatott mit gondol rólam. Nyűgös voltam és szúrós, így ne várjon mást tőlem ilyenkor. |
Ideje volt távoznom Lyaconból: Aliandra úgy éreztem túl jó hatással volt rám. Akivel beszélgetett talán már nem is én voltam.. vagy talán valaki más, kit elfeledtem már oly rég óta. Majdnem hánytam már attól a valakitől, ki képes volt ilyen nyálasan filozofálni. KIrázott a hideg is...
Szinte már haragosan jártam Nizza síkságát. Minden lépéssel mintha belerúghattam volna a fűbe, s ezt élveztem. Füstölögtem, s igazából nem is volt reális a kiborulásom emiatt, mégsem tudtam úrra lenni rajta. Hatalmasat ágaskodtam és üvöltöttem, mintha ezze elűzhettem volna a dühömet: és sikerült is.
Lassan megnyugodtam, s végül lefeküdtem a magas fűbe, melyből csak fejem tartottam magasra, s agancsom az ég felé meredt. Lassan pásztáztam a területet, melyen könnyedén és hamar vettem észre a közeledő idegent. Arcom ismét elborult, s megfogadtam, hogyha ide mer jönni hozzám elküldöm a pokolba.
Azonban volt időm gondolkodni míg odaírt hozzám, s így át tudtam gondolni a dolgokat, s lehűtöttem fejem. Vártam, hogy odaérjem hozzám az egyre jobban kirajzolódó kanca.
- Üdvözletem! - köszöntem egyszerűen s végigmértem a jövevényt, ki megzavarta nyugalmamat. |
[8-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
