|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.14. 17:04 - |
Theron + Hepatica
*Zárt játék |
[12-1]
 Szavaira mégjobban elpirultam: - A te szarvad is szép!.. és legalább szótfogad! - mosolyogtam kedvesen a ménre. Illett hozzá az a szarv, és sosem tudtam volna másikkal elképzelni. Nemesen ékesítette fejét, s épp olyan egyenes tartása volt, mint a hozzá tartozó ménnek.
A kis viccelődés lazított zavartságomon, s válaszára felnevettem én is: - Rendben! - néztem a ménre, ki az oldalamon foglalt helyet, s kacsintottam bohókásan.
Megtettük a kezdő lépéseket a nagy útra, s nem is akartam már hátra nézni. Elszántam magam, hogyha bele is halok, meg fogom találni a nagynénémet ha tényleg életben van... vagy szellem... vagy ki tudja!. S talán addigra vissza is térünk vele, mire anyám újra meglátogat... Ha meglátogat...
/folyt. köv. Lyacon-erdőségek |
Amikor H epa szarvai (valószínűleg) a szavaim hatására ragyogni kezdtek, kedvesen elmosolyodtam. Milyen aranyos, amikor zavarban van! Na nem mintha szándékomban állt volna zavarba hozni, csak hát úgy kicsúszott...
- Ugyan, épp ellenkezőleg - mondtam - Egyszerűen gyönyörű, ahogy ilyen különleges fénnyel izzik. Az enyém nem tud ilyet - tettem hozzá, a saját egyszerű, csavart szarvamra mutatva.
Kétségem sem volt afelől, hogy jól elleszünk Hepával a hosszúnak ígérkező úton. Bár nem sok alkalmam nyílt hosszabban elbeszélgetni vele, komoly késztetést éreztem, hogy jobban megismerjem. A kezdetektől fogva csodálattal tekintettem rá, a legkülönlegesebb kancára, akivel valaha találkoztam. Talán pont ezért tűnt olyan elérhetetlennek... Nem hittem, hogy egy ilyen kanca szóba állhat egy magamfajta egyszerű ménnel. De így történt és hálát adtam az égnek érte!
Hogy viszem-e a hátamon? Érte bármit...
- Miért is ne? De aztán cserélünk! - nevettem el magam, majd felzárkóztam Hepa mellé, hogy aztán együtt hagyjuk el az Elviront és elinduljunk a Lyacon rejtélyes erdejébe. |
A "világ végére is veled tartanék, Hepatica" című megszólalására rendesen elpirultam, s ahogy anyámmal való találkozás során is, szarvaim zavaromban ragyogni kezdtek, melyet szidtam is magamban.
- Őőő.. ne haragudj. Néha a megkérdezésem nélkül cselekszik. - szóltam zavartan, s úgy mintha ötletem se lenne miért csinálja... s hosszú pillantásokat küldtem felé. Igazán tetszett Theron már azóta mióta a ménesbe kerültem. Talán azért is, mert ennyire figyelmes és udvarias. Az, hogy milyen szépen megválogatta már akkor is szavait, főleg mikor kancákkal került szembe. Igyekeztem felnőni hozzá, s nem gyerekként viselkedni, hisz felnőtt kanca lettem! Fejem megemeltem,s megráztam, hogy az arcomba lógó sörényt arrébb hessegessem:
- Jajj Theron. Lesz még mit mesélnem azt hiszem! - mondtam ismételt sóhajtások közepette, mostmár egy halvány mosollyal az arcomon. Gondoltam anyára, s minden aggályomra vele kapcsolatban, melyet szívesen a nyakába zúdítottam volna a ménnek, de igyekeztem visszafogni magam, s nem nyüszögni mint egy kölyök kutya. Nehezen ugyan, de megtettem az első lépést az ügyünk érdekében:
- De ha elfáradok, viszel a hátadon? - sütöttem el egy sablonos poént, Hepa-módra, mégis reméltem, hogy jó néven veszi Theron. Fordultam Lyacon felé, legalábbis merre véleményem szerint indulni kellett, s onnan pillantottam rá hátra. |
Hepa megemlítette a hírhozó nevét is, de még soha nem hallottam róla. Nem mintha kivétel nélkül ismernék minden lovat Seminaryán. Hogy léteznek-e szellemek? Fogalmam sincs, de ha léteznek, nekem találkoznom kell egyel!
Ugyan Hepa kezdetben bizonytalan volt a hadjáratot illetően, amit megértettem, hisz őt nem olyan izgága természettel áldotta meg a sors, mint engem, de ebben semmi kivetnivalót nem találtam. Ő egy csodálatos teremtés úgy, ahogy van! Egyre inkább ezt gondoltam. Utoljára elhangzó szavai különös bizsergést váltottak ki belőlem, amit nem tudtam megmagyarázni.
- Akár a világ végére is veled tartanék, Hepatica - Egy pillanatra úgy éreztem, mintha elvarázsoltak volna gyönyörű, jeges kék szemei. Talán a lélegzetemet is visszafojtottam. Aztán, mint aki mély álomból hirtelen magához tér, nagy levegőt vettem. - Persze a Lyacon nem éppen a szomszéd telek, de majd elütjük valamivel az időt. - mondtam fellelkesülve, s a szívem majd kiugrott a helyéről. |
Nagyot sóhajtottam, hiszen igaza volt Theronnak: a ló nem volt megbízható: - Nem, egyáltalán nem az. Ryfontól hallottam, aki a Lyaconban járt, s ott találkozott vele... ha találkozott... de ha mégis... akkor lehet, hogy tényleg léteznek szellemek? - morfondíroztam el magamban. De a mén nem sokáig hagyott elmerülni a gondolataimban: felvetette, hogy induljunk és keressük fel! Legalább annyira meglepődtem, mint az elmúlt egy percben Theron, mikor említettem neki Aliandra ismételt feltűnését:
- Uuu... utánajárni? - rebegtem, hisz ebbe bele sem gondoltam, majd csendben elmélkedtem egy percig. - Végülis.. Ez a legbiztosabb módja, hogy kiderítsük! Igazad lehet! - győzködtem ezzel egyrészt magamat is. Majd nagy levegőt vettem, s rápillantottam: - Theron. Ha tényleg velem tartanál.. azt hiszem. Akkor talán lenne erőm hozzá. - pillantottam fel rá, s szinte mindenem beleremegett, hogy ő.. pont ő akar velem tartani, s utána járni a dolgoknak. |
Érdeklődve hallgattam Hepát. Igen, én is hallottam Aliandra rejtélyes eltűnéséről, de csak annyit tudtam róla, mint mindenki más. Tehát elég keveset. Természetesen ismertem őt, hisz a ménes megbecsült tagja volt, amióta csak az eszemet tudtam. Könnyedén felidéztem a képét lelki szemeim előtt Hepa nagynénjét, bár jó ideig nem tudtam a rokoni szálról, csak akkor, amikor Hepa csatlakozott a méneshez. Igaz, egészen addig Hepát sem ismertem.
De amit Hepa mondott, az még engem is megdöbbentett. Szemeim akkorák lettek, hogy majd' kiestek a helyükről.
- Hogy látta volna Aliandra szellemét? Őszintén szólva nekem kicsit sántít a dolog. Biztosan megbízható az a ló, akitől ezt hallottad? - elmélkedtem hangosan, ám nem akartam Hepából teljesen kioltani a reményt, hisz tudtam, hogy valójában ez az, ami miatt felmerült benne a sztori valóságalapja. - Bár én még nem láttam szellemet, de ez korántsem jelenti azt, hogy ne léteznének. Elvégre a Lyacon csak úgy zeng a különös suttogásoktól - tettem hozzá elgondolkodva. - Mit szólnál, ha utána járnánk a dolognak? Ha tényleg látta Aliandrát a Lyaconban, akkor biztosan megtaláljuk - mondtam felbátorodva, miközben szemeimben megcsillant az újabb kaland által keltett izgalom. |
Lehajtottam fejem szégyenlősen, s hangja mint melengető lágy szellő simogatta lelkem. Jól esett, hogy törődik velem, és nem volt nehéz neki kiöntenem a lelkem:
- Köszönöm, hogy meghallgatsz. Igazán jól esik! - biztosítottam róla, hogy mennyit jelent nekem ez a beszélgetés.
- Emlékszel még Aliandrára? Tudod, a nagynénémre, ki még előttem csatlakozott a Forsantéhoz. - vettem egy hatalmas levegőt, mintha csak arra gyűjtenék, hogy 5 percet ki kellene bírnom a víz alatt. - Találkoztam valakivel, aki azt állítja, hogy látta őt... vagyis a szellemét! De én már nem tudok semmit... - csóváltam meg a fejem lemondóan, s rápillantottam kérdően. |
Nem trafáltam mellé, Hepának tényleg gondjai voltak. Azt akartam, hogy tudja, rám mindig számíthat, ha kell valaki, akinek elregélheti, ami bántja.
- Időm, mint a tenger, és minden másodperc egy csepp arany a tengerben, amit veled tölthetek - szóltam bársonyos hangomon. - Mondd csak bátran, mi bánt - Tettem még egy óvatos lépést felé és felkészültem minden rosszra, amit megoszthat velem. |
Theron barátságosan közeledett felém, s meghozta magabiztosságom, hogy végre talán nem leszek egyedül szemben a világgal!
- Uram! - hajtottam meg mélyen fejem udvarias köszöntésére. A mén viselkedése nem lepett ugyan meg, hisz mindig is ilyen volt: udvarias és kedves, ennek ellenére minden alkalommal mikor köszöntött kissé elpirultam: ám most a gondok felülkerekedtek rajtam kérdésére:
- Hjaj Theron. - fakadtam ki végül - Biztos szeretnéd hallani az összes gondom? Azt sem tudnom honnan kezdjem! - sóhajtottam nagyot, de azért örültem, hogy éreklik a probémáim a mént, kinek a véleményére mindig is adtam. |
Még a fülemben hangzottak a Cornus harcos tanácsai, amikor Elviron-erdejébe értem. Kicsit még mindig sajnáltam, hogy végül nem kérdeztem meg a nevét a bölcs agancsosnak, és egy ideig szidtam is magamat miatta, de aztán elengedtem. Biztosan találkozunk még! Legfeljebb megint bemerészkedek a Cornus területére, és kiderítem... Peckesen ügettem az út mentén, mint akinek semmi dolga. Ez valójában így is volt, szóval teljes mértékben az erdőre bíztam az útvonaltervezést. Milyen jól tettem!
Nem telt el sok idő, hogy megpillantsam a ragyogó szarvú, szépséges Hepaticát, egy bájos kancát a ménesemből. Barátságos mosollyal közeledtem felé, majd amikor odaértem, mélyen meghajoltam előtte.
- Kisasszony, - köszöntöttem udvariasan. - áldom a szerencsémet, hogy ismét láthatom - Ahogy felemeltem a fejemet és pillantásom találkozott az övével, észrevettem a szemében némi tanácstalanságot, ami talán szomorúsággal vegyült. Aggódó tekintettel néztem rá, és kicsit közelebb hajoltam.
- Gondterheltnek tűnsz - szóltam óvatos hangon. - Szabad megtudnom, mi az a kín, ami oly csodásan sugárzó pillantásodra árnyékot vet? - kérdeztem kedvesen. Talán történt valami szörnyű, amíg távol voltam? |
Nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik! Pár nappal ezelőttig az életem szomorú, és egyben nyugodt volt: ám ez nem maradt sokáig így. Megadatott a lehetőség, hogy a családom újra egységet alkosson! Ám semmi sincs ingyen...
Anyám alig pár napja távozott Elviron erdejéből, s a szívem még mindig sajogott... egy ménestaggal sem találkoztam azóta, bár legszívesebben üvöltöttem volna. De most nincs itt senki, aki meghallgasson...
Vagyis ez nincs teljesen így: ma kora reggel "régi és kedves" barátom Ryfon ((aki valójában Ash, csak másként mutatkozott be, ahogy Aliandrának is) látogatott meg, miszerint Lyaconban látta nagynéném szellemét. Nem tudom, hogy hihetek e neki, az arca sem arról árulkodik, hogy megbízható lenne... Ám muszáj valamit tennem. Nem is tudhatta, hogy van nagynéném! Bár... ki tudja, hogy honnan és milyen információk azok, melyet a fülébe juthattak. De Aliandra halott! Nem láthatta őt! Vagy épp ezért? Mert már halott, s csatlakozott Lyacon szellemeihez?
Minden esetre a gondolatok csak úgy kavarogtam a fejemben, s szinte már az őrület határára üldöztek: rám egyáltalán nem jellemzően, mivel senki más nem látott mérgesen ügettem az erdőben, mintha elfuthatnék a gondjaim elől, s patában olykor jól a földhöz vágtam, mintha az tehetne arról, hogy ilyen helyzetbe kerültem.
Vadul vágtattam, majd kimerültem megtorpantam, s a földre szegeztem tekintetem lihetve. Amint lélegzetem valamelyest csendesült hallottam, hogy valaki közeledik a fák között: fejem felkaptam, szarvaim ékesen ragyogtak, s kerestem a hang forrását, kit meg is leltem.
Theron volt az, a kedves és udvarias unikornis a ménesből. Örültem mérhetetlenül, hogy összefutottunk: ő talán meghallgatja a helyzetet amiben benne vagyok, s ami olyan mérhetetlenül nyomaszt! Kedves mosollyal az arcomon, ám szinte segélykérően pillantottam felé: reméltem, hogy tud adni nekem tanácsot.
- Szia! - köszöntem végül, s kis idő kellett, hogy összeszedjem magam egy köszönésre is. |
Theron + Hepatica
*Zárt játék |
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
