|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.15. 11:33 - |
Theron + Hepatica
*Zárt játék |
[14-1]
 A pegazus továbbra sem tágított az álláspontja mellől, de nyilván nagyon élvezte, hogy erőfölényben van. Hepa kifakadása meglepett kissé, de kész voltam mellette érvelni, azonban erre nem nyílt alkalmam. Már nyitottam a számat, amikor a pegazus megelőzött.
- Te oktalan csikó! - nevetett gúnyosan. - Komolyan azt hiszed, hogy azért fogadtak be, mert annyira megszerettek? Hát persze, pontosan az ilyen naiv kiscsikókra van szükségük, akik elvégzik helyettük a piszkos munkát és akikkel feltörölhetik a padlót! Ha ti nem lennétek, ugyan kinek parancsolgatnának vagy kin töltenék ki a dühüket? A pórnép most is ugyanolyan könnyen befolyásolható és ugyanolyan ostoba, mint az idők kezdetén. - Látszólag jót szórakozott a megalázásunkon. Muszáj volt mondanom valamit.
- Fogadni mernék, hogy soha nem voltál még valódi, törődő közösség tagja, akik nem mások elnyomásán munkálkodnak, hanem a jólétükön és a biztonságukon fáradoznak...
- A múltamhoz neked semmi közöd! - szakított félbe keményen. - Az a társadalom, amiről ti hadováltok, nem létezik, csak az ábrándjaitokban, és amíg ló él ezen a szigeten, soha nem is lesz! - Mellső lábával akkorát dobbantott, hogy beleremegett a föld, a szemeivel pedig villámokat szórt. Már szinte felkészülten vártam, mikor ront nekünk... |
 Visszafojtott tekintettel figyeltem Theront, kin látszott, hogy épp annyira meglepődött a pegazus szavain, mint én, ám hamarabb összeszedte magát nálam. Próbálta menteni a menthetőt, mégsem csillapodott a szárnyas kanca dühe: talán csak még jobban felkorbácsolta indulatait. Rémülten, de csendben figyeltem a kancát, s közben a szóváltásukat. Mikor az megemelte hirtelen hangját mindig összerezzentem, s levegőt is alig mertem venni.
- Azt majd eldöntöm ÉN, hogy ki távozik innen és ki nem! - ordított most már a pegazus, s hangja betöltötte a kietlen erdőt. Még hallottam magamban visszhangozni szavait, újra s újra... - Aki itt valakit a földre kényszeríthet az csakis ÉN vagyok! A kocka megfordult, és most a kékvérűek mind visszakapják azt, amit nekem adtak! - beszélt, s láttam szemeiben, hogy csak az csillapítaná dühét, ha végezne velünk - Jegyezzétek meg egy örök életre, hogy sosem lesz egyenlőség! Csupán az erőviszonyok változnak! - utalt valószínűleg magára... hogy most ő került a trónra, a helyzet magaslatára, honnan felsőbbrendűen dönthet sorsunkról.
Hosszú hallgatás után szólaltam csak meg:
- Ez nincs így! - fakadt ki belőlem, de most már nem volt megállás: hisz ellenvetést nem tűrő hangon szólaltam meg, s tudtam, ha el is hallgatok, akkor is kihúztam már a gyufát. Így hát folytattam: - Engem is befogadott a Forsante! Pedig a Laynarvisba születtem egy őrült lányaként! ... - már egész testem remegett az idegességtől, s úgy éreztem, nem kell sok, hogy ezen a szent helyen összeessek, de még folytattam: lábaim erősen megvetettem a földön. Talán ezek lesznek az utolsó szavaim! - Ám azt meg kell mondanom, hogy a beilleszkedés nem abból állt, hogy várom a csodát! Hanem nagy küzdelem árán kiérdemeltem bizalmukat, s így lehettem egy közülük! - fejeztem be, s nyeltem volna, de szám teljesen kiszáradt. Éreztem, ahogyan pulzusom megemelkedett, s a vér ereimben rendezetlenül lüktet. |
A pegazus különös válaszát ízlelgettem pár pillanatig. Valószínűleg nem ok nélkül mondta mindezt. Látott lovakat megszületni, felnőni, megöregedni, és meghalni? Csak olyasvalaki lehet képes ilyenre, akin nem fog az idő... Nagyot nyeltem. Erre csak egy válasz lehetett. Ez egy Örökkévaló!
Hepa szavai térítettek vissza a jelenbe, majd pedig a pegazus őrjöngése, amint meghallotta, hogy a Forsante tagjai vagyunk. Hepa lefagyott és egy pillanatra én is, de aztán összekapartam a szerintem megfelelő szavakat.
- Itt valami félreértés van. Mi nem hisszük, hogy jobbak lennénk bárkinél is - mondtam határozott, de korántsem agresszív hangon. - A ménesünkben pedig nincsenek alárendeltek. Nem taszítunk senkit a rangsor legaljára - magyaráztam, miközben minden igyekezetemmel a pegazus meggyőzésere törekedtem.
- Hazudsz! - rivallt rám keményen. - Minden ménes egyforma! Aki rossz családba születik, azt épp úgy a földbe tiporják, mintha ő maga követett volna el halálos bűnt! Persze a hozzátok hasonló nemesvérű gebéknek soha nem kellett átélniük ezt a kínt! De majd megtudjátok... - Szemeivel szinte lyukat égetett az enyémbe, és láttam rajta, hogy nem sok kell már ahhoz, hogy nekünk rontson. Ezen a ponton kevés esélyt láttam a pegazus jobb belátásra bírására, de meg kellett próbálnom.
- Nem vagyunk egyformák! - Az én hangomban is történt némi hangnemváltás, de csak hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. - És miért rágalmazol minket olyannal, amiről nem mi tehetünk? - kérdeztem, ám ezzel sajnos nem sikerült elbizonytalanítanom a pegazust. Sőt, hirtelen közeledni kezdett felém, és meg sem állt, amíg kényelmetlenül közel nem jött hozzám.
- Ugye, milyen rossz érzés, amikor olyannal vádolnak, amiről nem te tehetsz? - hangja ezúttal már halk, de továbbra is rendkívül rideg volt. Farkasszemet nézett velem, amit egyelőre álltam. - Azt is megmutathatom, milyen érzés, amikor meg is bosszulják rajtad! - gonosz vigyor jelent meg az arcán, a köztünk lévő távolságból pedig továbbra sem csökkentett. A saját múltjáról beszélt, ez világossá vált számomra. Ettől függetlenül vadul villogott a vészjelzőm. Nagy levegőt vettem.
- Bárcsak enyhíthetnék a téged ért kínokon, - mondtam teljes komolysággal. - de sajnos nem áll módomban. Az ilyesfajta megkülönböztetésre pedig sosem lennék képes és mindig is távol állt tőlem - Mélyen a szemébe néztem, hogy lássa, nem mellébeszélek. - Okkal jöttünk ide, mégpedig hogy megtaláljuk az unikornist, akit keresünk, nem pedig azért, hogy másoknak hencegjünk a hovatartozásunkkal és a földre kényszerítsünk. Ha tudsz segíteni, azt hálásan megköszönjük, de ha nem, akkor már itt sem vagyunk - Semmi kedvem sem volt tovább vívni a szócsatát a nehéz múltú Örökkévalóval. Az időnk drága, ennek a vitának pedig semmi értelme. |
Az idegen kilépett aködből, s Theron megragadta a kormányt: beszélni kezdett az idegennel, miközben én mellette szobroztam. Ámulattal néztem a mellettem álló határozott ménre, hogy egy ilyen helyzetben is ennyire kiegyensúlyozottan és higgadtan képes beszélni azzal, aki halálra rémisztett minket. Látszólag a pegazus büszkeségének jól estek Theron udvarias szavai, s egy pillanatra nyugodtabbnak tűnt.
- Láttam-e? Hmmm... Sokat láttam közületek... - úgy tűnt, mintha elgondolkodott volna, majd rám emelte tekintetét. Úgy gondolom látta rajtam a félelmet, s rá akart erősíteni - Megszülettek, felnőttek, megöregedtek, s meghaltak. - és ekkor valami ördögi vigyor ült ki az arcára, de nem szólt többet.
Látta őket megszületni, felnőni és megöregedni? Teljesen földbe gyökerezett a lábam, de... ez lehetetlen... Kerestem a szavakat, majd nagy nehezen ennyit nyögtem ki: - Aaa...a Forsante ménesből jöttünk, és ő a nagynéném. Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljuk. - nyeltem egy nagyot, bár utólag nem értettem miért is mondtam ezeket ki... nem hittem, hogy meghallgatásra találnak szavaim. Ám a pegazus nyugodtsága nem tartott sokáig.
- Forsante... - prüszkölt egyet mérgesen az idegen - Tiii.... nemesvérű unikornisok. Azt hiszitek jobbak vagytok bárkinél? Jobbak vagytok a kitaszított vándoroknál vagy az alárendeltjeiteknél? - füstölgött a pegazus hangját felemelve, s tekintete teljesen elborult. Az erdő minden sötétsége kiült az amúgy gyönyörű kanca arcára.
A szó is belémfagyott, s reméltem Theron jobban reagál a helyzetre, mint én. Olyan felsőbbrendűen beszélt velünk a pegazus, s idegesített az is amit mondott...
Nem akartam elhinni, hogy pont nekem kellett összefutnom, egy... Nem... csak képzelődtem... Nem lehet olyan! |
- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled - szóltam, és hangomba ismét visszatért az életerő. - Azt hiszem, valóban rám férne egy kis oktatás. Pláne ilyen tanárral! - kacsintottam Hepa felé. Még el sem váltunk egymástól, de már alig vártam, hogy újra találkozzunk. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem akarom őt elengedni magam mellől.
Habár Hepa szarvai egész jól megvilágították a környéket, de a köd miatt így is elég rosszak voltak a látási körülmények. A suttogásokat szinte már közvetlenül a fülem mellett hallottam, amikor különös érzés kerített uralmába. Fura, nosztalgikus érzés. Mintha már éreztem volna hasonlót nem is olyan régen... Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben, érzékszerveim kiélesedtek, de egyelőre nem tudtam az okát. Figyelnem kell a testem jelzéseire... Önvédelem óra első lecke. Márpedig minden porcikám azt súgja, van itt valaki vagy valami rajtunk kívül. Ekkor vettem észre Hepa rémült arckifejezését, és nem kellett sokáig leskelődnöm, hogy megpillantsam az okát. Elkerekedett szemekkel bámultam a ködbe burkolózott szárnyas lovat, aki épp felénk tartott. Első látásra egy teljesen szokványos kinézetű pegazusnak tűnt, a köd miatt azonban meglehetősen kísérteties látványt nyújtott. Nem voltam biztos a dolgomban, de valamiért úgy véltem, ő talán tud valamit Aliandráról. Megvártam, amíg közelebb ér, aztán összeszedtem minden bátorságomat és mélyen meghajoltam előtte.
- Tiszteletem, nemes pegazus - köszöntöttem a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal. A pegazus megállt előttünk, de tekintetéből nem sok jót olvastam ki.
- Mégis hogy merészelsz megszólítani, te mitugrász egyszarvú? - hangja rideg és barátságtalan volt, amitől elbizonytalanodtam. Szavaihoz olyan tekintet társult, amivel ölni lehetett volna.
- Kérem, bocsásson meg, nem állt szándékomban megzavarni - próbáltam mentegetőzni. Valószínűleg az életemmel játszom... - Csupán érdeklődni szeretnék, hogy esetleg nem látott-e mostanában egy szürke unikornis kancát itt a Lyaconban - A pegazus tekintete még az eddiginél is szúrósabbá vált, s ennek köszönhetően akkora gombóc képződött a torkomban, hogy alig kaptam levegőt. Lehet, hogy okosabb lett volna csak úgy félreállni az útjából... |
Nem számítottam rá, hogy Theron kifakad nekem, de jónéven vettem. Örültem annak, hogy megnyílik előttem, s a számomra sebezhetetlennek tűnő mén az érzéseiről beszél, kissé talán elbizonytalanodva. Csendesen figyeltem, s megvártam meséje végét, s csak akkor szólaltam meg.
- Nagy erő van benned, hogy a nyomás ellenére is ilyen békés, s jószívű férfivá értél. - dicsértem halk hangon, majd tovább is ugrottam, hiszen alig vártam, hogy kimondhassam: - Ha gondolod, s végeztünk ezzel itt... - mutattam végig az erdőn még mindig fénylő szarvammal - mutathatok neked egy-két trükköt! - mosolyogtam el lágyan, s a gyomromban pillangók repdestek, hogy taníthatok valamit, a szívemben előkelő helyet elfoglaló ménnek. Örültem, hogy újabb alkalmat teremthetek, hogy a későbbiekben is találkozzunk.
- Rendben, induljunk! - mondtam, bár egyáltalán nem voltam határozott. Egy lépéssel lemaradva, de még mindig szorosan mellette haladtam, úgy, hogy még éppen nem értem az oldalához. - Nem tudom, hogy akarom-e hogy szellemek legyenek.... - néztem körbe, s ereimben megfagyott a vér... Lassan szárnyak körvonala rajzolódott ki a ködben. |
Hepa bíztató szavait követeően hálás mosoly jelent meg az arcomon. Ha ő hisz bennem, akkor már egy lépéssel közelebb vagyok a sikerhez. Már csak magamban kell hinnem, ami azért nem lesz olyan egyszerű...
- Csak szerénykedsz - Biztos voltam benne, hogy nem csak néhány tüsszögő lovat tudna kikúrálni. Sokkal tehetségesebbnek tartottam ennél. - Én sajnos sosem tanulhattam meg lovakat gyógyítani. Az anyám gyógyító volt, de apám nem tartotta sokra a tudományát, ezért úgy látta jónak, ha csődörként inkább megtanulom megvédeni magam a mágia segítségével. Ő korántsem volt az a szelíd, nyugodt unikornis, aki szó nélkül tűrte volna, ha oldalba rúgják, és engem is ilyenné akart nevelni. Bár sajnálom, hogy az anyám nem tudta átadni a tudását, de sok választásom nem volt. Azt hiszem, így sem jártam olyan rosszul - meséltem egy kissé bizonytalan mosollyal. Hálás lehettem az apámnak a belém fektetett erőfeszítéseiért, hiszen sokszor megmentette már az életemet egy-két tanítása.
- Gyere, még nagy területet kell bejárnunk - mondtam végül, és tovább léptettem az út mentén. A suttogások egyre hangosabbak lettek, de szándékosan tartottam ebbe az irányba. - Ha azok a különös suttogások valóban szellemekhez tartoznak, akkor biztosan tudják, merre találjuk a nagynénédet - magyaráztam, bár az volt a sejtésem, hogy Hepa nem rajong túlzottan az ötletemért. |
- Ééén aazt gondolom rólad, hogy fiatal vagy, s még van időd kiteljesedni! Én hiszek benned. - néztem fel rá, s tényleg hittem abban, hogy nem hiába született Seminarya földjére: van feladata. Különleges mén Theron... vagy csupán én tekintenék így rá?
- Deee, az én szarvam igenis csak arra képes. - morgolódtam - Na jó. Tud gyógyítani is, mondjuk ha valaki náthás, azt szívesen kikúrálom seperc alatt. - kuncogtam, s tudtam igazából, hogy képes vagyok mély sebeket is összeforrasztani mágiámmal, mégis örültem, hogy a ménesben nem egyedül vagyok gyógyító. - Ám abban, hogy hogyan védjem meg magam... elég suta vagyok. Ezért nem is szoktam elhagyni a ménes területét. - magyaráztam el neki a miérteket. Nem voltam büszke rá, hogy ennyire sebezhető vagyok, de előtte úgysem kellett semmit sem titkolnom.
Arra, hogy minden családban vannak drámák... picit elgondolkodtam. Hiszen nem sokat tudtam Theronról (kalandunk során egyre többet), azonban annyit igen, hogy a szülei már nem élnek, ráadásul egy ismert s élő rokona sem gyarapítja már Seminarya földjét. Pedig biztos a családja is olyan rendes lehetett, mint ő maga! morfondíroztam el, s szájzárat raktam magamra. Elég lesz a sajnálkozásból, s ideje felkeresnünk a nénémet! |
Hepa igencsak meglepődött, amikor kifejeztem csodálatomat iránta és nem mindennapi szarva iránt. Ha egyszer így van! Hát szoktam én hazudni? Nem, mert sajnos nem tudok...
Amikor pedig említette azokat a fantasztikus lovakat, akik gyakorlatilag bármire képesek a varázserejükkel, eszembe jutottak az én anyám történetei is.
- Igen, én is hallottam ezekről az elképesztő tehetséggel és mágiával megáldott lovakról. Először el sem hittem, amikor az anyám azt mondta, hogy a nagyapám is ilyen unikornis volt. Kár, hogy én nem örököltem az ő különleges erejét - szóltam csüggedten. - Szerintem te is sokkal többre vagy képes a szarvaddal, mint aminek jelenleg a tudatában vagy. Valószínűnek tartom, hogy nem csak világííít - jegyeztem meg széles mosollyal.
Aztán megköszönte, hogy elkísértem erre a felderítő hadjáratra, és hogy felajánlottam segítségemet neki és a családjának. Ismét csak kedvesen elmosolyodtam.
- Ez számomra természetes - mondtam szelíden. - És ne aggasszanak a családi drámák. Minden családban van belőlük bőven - Kivéve talán az enyémet... De akinek nincs családja, ott balhé sincs a tagok között. Gyorsan elhessegettem a mélabús gondolatokat, amik megrohamoztam a pillanat hevében, és egy mosollyal próbáltam eltakarni, ami épp a fejemben zajlott. Még csak az hiányozna, hogy sajnáljon! Így is van elég problémája, nem kell, hogy az engem ért tragédiákkal is foglalkoznia kelljen... |
Nagyon elszégyeltem magam, hogy egy mókustól így megijedtem, de hát olyan hirtelen kezdett el mozgolódni!
- Hát ezekszerint élnek. - állapítottam meg - De legalább annyira fekete volt, mint maga az erdő lelke. - s néztem szét óvatosan a rengetegben. Nem láttam pár fánál tovább, hisz a köd és a sötétség együttese nem engedte.
- Ámulni? Rajtam? - kérdeztem teljes meglepettséggel, majd megdöbbent arcom mosolygósra váltott - Csak világííít! - jegyeztem meg halk, szégyenlős hangon. - Anyám és Aliandra olyan sokat mesélt nekem olyan lovakról, kik szinte csodákra képesek a szarvukkal! Ők is nagyon ügyesek voltak világ életükben... - emlékeztem vissza rájuk. - Meg tudod, mikor eljöttem a régi ménesből... A lovak ott se rejtették véka alá, hogy mit tudnak. Ha nem is csodát tenni, de pusztítani igen. - meséltem visszaemlékezésem nyomán.
- Azt pedig tudnod kell, hogy nagyon sokat jelent számomra az, hogy velem tartottál, és felajánlod a segítséged. Jól esik, hogy áll mellettem valaki. - néztem rá csillogó tekintettel. - Ám remélem több dráma nem "színesíti" már a családom életét - kuncogtam, kicsit kínomban. Hisz nem volt boldog dolog ez, mégis a saját helyzetem lassacskán már röhejes volt. |
Érdeklődve és kellő komolysággal hallgattam Hepa helyzetjelentését a családjáról. A bátyjait ugyan személyesen nem ismertem, de sokat hallottam róluk, sajnos leginkább csak rosszat. Persze tudtam, hogy nem minden fekete és fehér, de azért kicsit aggódtam Hepa miatt. A Laynarvis tagjai nem a legszívélyesebb természettel lettek megáldva, természetesen tisztelet a kivételnek, mert azért közülük is vannak páran, de sajnos nem ők vannak többségben.
- Értem - szóltam halkan. - Minden tiszteletem az édesanyádé, hogy kitart a legnehezebb időszakban is. Nem lehet könnyű olyan lovakkal együtt élni, akik között nincs meg a harmónia, csak az állandó csipkelődés és hadakozás - mondtam nagy komolyan. - Ha bármiben tudok segíteni, bármikor rendelkezésetekre állok - hangom határozott volt, de mégis kedvesen csengett. Igyekeztem éreztetni Hepával, hogy rám bármely körülmények között számíthat.
Hepa észrevett valamit a sötétben, s amíg én is arra fókuszáltam, hirtelen észre se vettem, hogy hátrál. Stabilan megálltam a lábaimon, hogy a borulást elkerüljük, majd ahogy Hepa szarvai felragyogtak, kiderült, hogy a rejtőzködő fenevad csak egy mókus volt, aki valószínűleg sokkal jobban megijedt tőlünk, mint mi tőle. De ez nálunk, lovaknál már csak így van: sosem lehetünk elég óvatosak. Hepára mosolyogtam.
- Ne is törődj vele - legyintettem - Nem is tudtam, hogy ebben az erdőben élnek mókusok. Vagy hogy egyáltalán van itt bármi, ami még életben van.
Hepa szarvai azonban tovább ragyogtak, amitől elállt a szavam egy pillanatra, de gyorsan összeaptam magam.
- Nem győzök ámulni rajtad - mondtam végül lágy mosollyal, szemeimben el nem múló csodálattal. Úgy ragyog, mint a legszebb csillag a sötét éjszakában. Nem tudom, miért gondoltam ezt, de az biztos, hogy nem csak az erdőt világította meg, hanem elbűvölő személyiségével a lelkemet is beragyogta. |
A Lyaconig vezető út hosszú volt, a sziget másik felébe kellett eljutnunk: de az idő csak úgy repült a jókedvű és energikus mén társaságában, s igazán nem bántam, hogy vele indultam útnak. Nélküle nem is biztos, hogy meg tudtam volna tenni az első, legnehezebb lépést.
Lyacon erdőségeibe alkonyatra értünk, s elfogott a szorongás ahogy beléptünk az erdőbe. A levegő párás volt, majd egyre nagyobb köd telepedett ránk és az erdőre. Látszólag Theront kevésbé zavarta a dolog, de engem különös érzés kerített hatalmába.
- Beletrafáltál a dologba. Pár napja találkoztam anyámmal. Eljött Elvironba, s nagyon összetörtnek tűnt. Nem mondta ki, de láttam rajta, hogy nem jó neki ott. Azt mondta szól, ha tudok segíteni, de egyelőre hazament.. A bátyáimról pedig nem sok mindent tudok. Anyám szerint nem gyűlölnek azért, amiért ott hagytam a ménest, de nem gondolom, hogy ez így lenne... - nagyot sóhajtottam, s a fák között a sűrű ködben mintha valami megmozdult volna: megállt bennem a vér, s ahogy hátráltam, Theront majdnem fellöktem. Legalábbis fellöktem volna, ha egy csöppet nagyobb lennék. Szarvaim izzani kezdtek, s a fény megvilágította a nagy rejtélyt: csak egy fekete mókus rohant fel a ködös talajról a fa tetejére. Kifújtam a belém rekedt levegőt, s hamar észrevettem magam: arrébb léptem Therontól: - Ne haragudj. Olyan kísérteties ez az erdő! - magyarázkodtam.
Viszont rájöttem, hogy a szarvam most talán hasznos is lehet: erősen koncentráltam, számat erősen összeszorítottam, s fent tudtam tartani szarvam ragyogását. Lassan alábbhagytam a koncentrációból, de a fény továbbra is ragyogott. - Na, mit szólsz? - néztem büszkén Theronra, hogy végre valamiben én is jó vagyok! |
Hosszú út vezetett a Lyacon-erdőségekig, de ez máskor egy nagy adag unalommal párosult. Most viszont, hogy itt volt velem Hepa, olyan gyorsan telt az idő, hogy még le sem ment egészen a nap, már ott léptettünk az erdőbe vezető ösvényen.
Az erdő most is pont olyan volt, mint pár napja, amikor erre jártam. Kivéve talán, hogy akkor nem volt ekkora félhomály és köd, de ettől csak méginkább felgyűlt bennem az adrenalin, amit egyáltalán nem bántam, hiszen imádtam, ahogy csörgedezik az ereimben.
Lopva Hepára pillantottam, és hogy megtörjem a hirtelen beálló csendet, amit talán az erdő kísérteties mivolta okozhatott, felé fordítottam a fejem:
- Remélem, a nénikédet leszámítva a családod jó egészségnek örvend - kicsit sablonosnak hangzó szöveg, amit kb. minden beszélgetésbe benyögök, de ezúttal tényleg érdekelt, hogy mi a helyzet a családjával. Vele kapcsolatban minden érdekelt. - Édesanyád hogy van? - kérdeztem kedvesen, teljes figyelmemet Hepának szentelve. |
Theron + Hepatica
*Zárt játék |
[14-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
