|
Témaindító hozzászólás
|
2016.08.17. 12:17 - |
Ryllae + Alkyrie + Morpheus
*Nyílt játék* |
[10-1]
 Még mindig furcsa volt nekem a fiatal mén, éreztem, hogy még bőven fog meglepetéssel szolgálni nekem. Különleges érzés kerített hatalmába: valamiért kíváncsi voltam rá, ami nálam kifejezetten ritkaság számba ment, csak az álmaim szereplői esetében merülhetett fel. Még soha senki más nem keltette fel az érdeklődésem. Azt hiszem ezért is adtam neki, tehát tűztem az üstökébe a tollat, és nemcsak egyszerűen ott hagytam a megválaszolatlan kérdéseivel. Pedig általában ezt teszem… ha bárkivel találkozom, akkor szó nélkül szárnyat bontok, és már ott sem vagyok. Ha jobban belegondolok, akkor eszméletlen hatást gyakorolt rám a…. mén. Akinek még a nevét sem tudtam.
- Hogy hívnak? - kérdeztem magamhoz képest barátságosan. Néhány percnyi csönd után részemről, rádöbbentem, hogy nekem is elő kéne állnom a sajátommal, ha be akarok tartani bármilyen udvariassági formulát. - Én Morpheusz vagyok. - Persze az ilyesmi elég ritkán érdekelt -mármint az udvariasság- de most úgy döntöttem alkalmazom, amit a furcsa idegen számlájára írtam.
Értetlenül figyeltem, ahogy a toll elhelyezése közben és utána is furcsán forgatta a szemét, mintha nem lenne jól. Fel nem tudtam fogni, hogy mit tart ennyire érdekesnek a tollamban, de könnyedén egy közeli pocsolya felé böktem az orrommal. - Ott megnézheted magad. - adtam csendesen a tudtára.
- Szívesen - biccentettem neki a hálálkodására. Még mindig nem volt világos, miért képvisel ekkora értéket a szemébe a tollam, de a kérdés kielemzését eltettem későbbre. Kitárt szárnyam látványa legalább annyira, ha nem jobban, elvarázsolta, mint egyetlen tollam. Mostmár szinte biztos voltam benne, hogy nem látott még pegazust, vagy ha mégis, az nem volt ennyire színpompás - bár igazán magamat sem éreztem annak, de azt el kellett ismernem, hogy nem rendelkeztem éppen mindennapi kinézettel -, hát igyekeztem palástolni a félmosolyt, ami minduntalan ki akart ülni az arcomra a mén lelkesedését látva.
Még egy tollam elvesztése sokkal jobban megrázta a partneremet, mint engem. Én továbbra sem tulajdonítottam a dolognak különösebb jelentőséget, ő azonban annál inkább. Értetlenül bámultam, ahogy teljesen elveszíti a fejét. Csak értetlen pislogásra futotta tőlem, ahogy figyeltem mit művel. Rám ágaskodott, de bennem fel sem merült, hogy komolyabban ártana nekem, így csak akkor léptem el egy picit eddigi helyzetemből, amikor rám nehezedett.
- Megkérhetnélek, hogy ne az oldalamon pihentesd a lábaidat? - fordítottam felé a fejemet. Kéréssel a kérésre… milyen frappáns. Nem zavartattam magam amiatt különösebben, hogy nem válaszoltam a kérdésére. A fizikai érintkezést még a társaságnál is jobban utáltam, nem voltam hát túlzottan oda a mén mutatványáért. |
 Sosem gondoltam volna, hogy értetlenkedésem idővel megdöbbenésbe hajlik át. A válaszok -melyeket nagyon vártam már- igencsak sokat késtek. Én elég gyorsan, néha talán hadarva beszélek, az életem csupa kaland és rohanás. De ez a mén megfékezett! Érződött rajta, hogy élete egyensúlyban van, szavai kimértek...habár büszkén gondolhatom, hogy rám nem számított!
Tekintetem szüntelenül a ménre tapadt mégis úgy meglepődtem mikor felém hajolt, mintha váratlanul jelent volna meg a látóteremben. Füleimet hátracsaptam, szemeimet annyira kitekertem, hogy lássam mit művel szájában a tollával, hogy már fájt, pedig nem lett volna szükségem rá, hiszen puha ajkainak minden mozzanatát éreztem. ~Nekem adta? NEKEM? Wííí..~ tomboltam magamban az örömtől. Mikor elhajolt tőlem ismét megpróbáltam felnézni "magamra", de csak idétlenül középre bandzsítottam.
- Kö..köszi...Köszönöm! - mondtam őszinte örömmel, erőteljesen az utolsó szót.
Ami ezután történt, arra semennyire nem voltam felkészülve. Mikor a ló kitárta egyik szárnyát kissé oldalra léptem, hogy jobb szögből csodálhassam meg páratlanul szép testrészét. ~Aztaaa....ez hatalmas!~ jegyeztem meg magamban, közben észre sem vettem, hogy résnyire kinyílt a szám a csodálattól. Figyelmem két dolgon ugrált: a mén fején és a szárnyán, míg nem a kettő összeért. Kitépett egy fehér tollat a szárnyából!
~ Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee ~ kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Az ijedtségtől két lépést tettem előre (mén felé), de elkéstem. Már kitépte a tollat, mely a szárnya végét díszítette eddig. Sokkal hosszabb volt ez, mint az a finom tollacska amit megtaláltam. Ezután már csak a kékszemű mén száját figyeltem és azt, hogy mennyire finoman tartja benne saját tollát. Ezt is odatűzte a másik mellé, de én nagyon féltem, hogy ki fog esni. Úgy éreztem mintha lábaim remegtek volna, de mitől nem tudtam.
Már a válaszok sem tudták eléggé megragadni a figyelmemet a történtek után.
- Miért tetted ezt? - kérdeztem szinte követelőzően miután befejezete mondatait. - Miééért? - kiáltottam rá. Hirtelen ötlettől vezérelve letámadtam. Két kisebb ugrással töröltem el a köztünk lévő távolságot. Minden gyorsan történt: felágaskodtam mellette és mellső lábaimat nekivetettem lapockájának. Konkrétan lábszáraimmal támaszkodtam rajta, mintha az oldalán függőlegesen térdeltem volna.
- Ne tépkedd magad, mint egy bogaras madár lécci! - szóltam rá apáskodva. |
Ritkán van alkalmam ilyen fiatal lóval találkozni, az idősebbekkel is kerültem az esetleges ütközést, de a csikókat meg végképp elkerültem, szelességük és hangosságuk miatt. Ám ez a mén annyira fel volt lelkesülve a találkozástól -vagy attól, hogy pegazust lát- hogy nem volt szívem itt hagyni és könnyedén elreppeni… még a végén kilométereken át követett volna vágtázva. Fogócskázni pedig nem szerettem.
Továbbra sem értettem, hogy miért jelent számára ennyit egyetlen kihullott tollam, ám most a megszokott nemtörődömség helyett igyekeztem érzékenyedni a téma irányába és kitalálni mit gondolhat és érezhet. Ami azt illette szinte senki nem tudott belőlem ilyesmit kicsikarni belőlem… bár nem mondanám, hogy megkedveltem volna, de egészen szimpatikus volt számomra a kis mén. Mem akarta, hogy egy bizonyos tanácsadó pártját fogjam (mint pl szavazásnál x”D) vagy részt vegyek egy háborúban, illetve semmilyen politikai témát nem akart sürgősen megvitatni velem, így társasága nem volt teher a számomra.
Nagyon makacskodott, hogy vissza akarja adni, hát elvettem tőle, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajoltam hozzá, és az üstökébe tűztem. Kicsit hátrébb húzódva szemrevételeztem az alkotásom, majd egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve kitártam az egyik szárnyam, kihúztam egy teljesen fehér tollat, majd a testvérkéje mellé tűztem újdonsült ismerősöm üstökébe.
- Na látod, mostmár nincs egyedül. - jegyeztem meg neki, hátha ezzel leszáll végre a témáról. Sajnos nem volt ilyen szerencsém, újabb kérdésáradat temetett maga alá.
- Az igazat megvallva egyáltalán nem. - szeretném azt hinni, hogy válaszom némi gondolkodásra késztette, de az előzőt villámgyorsan követő második kérdés miatt kénytelen voltam ennek az ellenkezőjét feltételezni. - Erre nem látok nagy valószínűséget. - furcsán néztem rá miután elnevette magát, de nem vettem magamra. Kitárt szárnyamat óvatosan elkezdtem mozgatni, addig, amíg a tollak vissza nem rendeződtek az imént kitépett helyére. Bár nem volt tökéletes a látvány, azért belehalni nem haltam bele. Amúgyis, jól mutatott társam üstökébe. |
Érdeklődve figyeltem a tekintélyes mént magam előtt. Nem tűnt túl boldognak, még csak hálásnak sem, pedig biztos hiányzott neki ez a toll. Ki tudja? Lehet, hogy azért állt itt, mert épp kereste. De megtaláltam, ÉN megtaláltam és segítőkészen vissza adtam neki.
- De nekem nincs hova raknom. - mondtam kissé nemértő pofával arra, hogy megtarthatom. - Neked nagyobb szükséged van rá! - folytattam gyorsan és végignéztem a mén tarka szárnyán. Az egész ló kiállása elkápráztatott. Markáns megjelenése minden kancát elcsábít az biztos. De én nem vagyok kanca!
Mikor láttam, hogy kék szemeivel rám néz felé fordítottam a fejem és mosolyogva néztem rá. ~Kihullik, majd visszanő?~ értetlnekedtem magamban.
- Dedede...nem vagy kíváncsi, hogy ez honnan hullott ki? Melyik szárnyadból? - kérdeztem kíváncsian, teljesen bezsongva. - És mi lenne ha egyszerre hullana ki mind? - kacagtam fel. Vicces volt eljátszani a gondolattal, de nem tudtam, hogy a barna mén esetleg nem-e veszi sértésnek ezt. |
- Öhm… köszönöm. - nem igazán tudtam hova tenni ezt a számomra furcsa, fiatal lovat. Sosem voltam szociális lény, a magányt ezerszer jobban kedveltem, most azonban nem élvezhettem társaságát. Igaz, még ígyis szerencsésnek mondhattam magam, hiszen nem valami folyamatosan dumáló, nyugton maradni nem tudó lóval hozott össze a sors. Na mégcsak az kellett volna! Idegbajt kaptam volna itt helyben… illetve elrepültem volna a francba. Látnok vagyok, nem érek rá mások bajait hallgatni.
- Megtarthatod, ha szeretnéd. - nem tudtam mit mondhatnék. Azt hiszem nem volt neki világos, hogy olykor egy-egy toll kihullik magától, és soha többet nem kerülhet vissza a helyére, maximum mágiával, s nem ismertem olyan lovat, aki erre pazarolta volna az erejét. Nő új a régi helyett. - Számunkra olyanok a tollak, mint rendes ló számára a szőr. Kihullik, majd visszanő. - igyekeztem magyarázatot nyújtani neki a meglepő fordulatra. Hangja szokatlanul magas volt, tovább erősítve ama hitemben, hogy nem lehet valami idős. |
 Ahogy megszólalt a mén, különös, felemelő érzés futott át testemen. Annyit mondott csak, hogy Üdvözöllek! Egy szó! Semmi több, hogy mit művelsz, ki vagy te, hogy kerülsz ide stb.
Ahogy kimondta ezt az egy szót mindent elárult magáról. Úgy vélem egy tekintélyes, bölcs Úrral állok szemben. ~ Jut eszembe! Fel kéne állni pajtás.~ szóltam rá magamra és abbahagyva az idétlen tollmutogatást feltápászkodtam a földről. Megráztam magam és szólni kívántam, de nem ment olyan könnyen mint általában. Nem akartam nyökögni, habozni, így hosszú másodpercek alatt szedtem csak össze magam és gondolataimat.
- Visszahoztam ami téged illet! - mondtam büszkén, és nagyon érthetelenül, mert a tollat még mindig az ajkaim között tartottam. Visszahallva magamat elszörnyülködtem.
Gyorsan letettem a tollat a mén patái elé és hátrébb léptem. - A kis rakoncátlan szárnyra kelt. - jegyeztem meg vidáman, kissé éles hangon, mert még nem alakult ki nálam olyan szép, mély hang.
Valójában nem gondoltam át amit mondta, csak annyira ésszerünek tünt, hogy pegazus-tud repülni és tolla szárnyakel...hehe.
Szótlanul álltam elötte és valamennyire felnéztem rá, hiszen termetesebb volt nálam. |
Elmélyedve bámultam a domb tetejéről elém terülő látványt. Visszaadhatatlan volt a béke, amely a kihalt, mégis élettel teli környékről sugárzott. Fűszálak millióit fújta a szél, különböző zöld árnyalatokat fedve fel a szemlélődőnek, jelen esetben nekem. A szél mesés illatokat repített felém, amelyeket nem győztem befogadni. Mindig is csodálattal töltött el, ahogy a mező, s a fás terület váltogatta egymást. Vajon mi alapján teszik? Mi lehet a különbség a két domb között? Nem tudtam elszakítani a pillantásom a fenséges látványtól, még úgy se, hogy tudtam: a hátam mögé nézve a Hitoma-hegység legalább ilyen csodálatos látvánnyal ajándékozna meg.
Felnézve a tündöklően kék égre, egy sas forma madarat pillantottam meg, amely fenségesen körözött a felhőkkel tűzdelt égbolton, néha-néha megeresztve néhány vijjogást. Kedvem lett volna szárnyra kapni, s a madár után vetni magam, gondtalanul, nem törődve az élet bajaival. Nem mintha most annyira üldözött volna az előbb említett dolog gondjaival, de mindig is szerettem kiélvezni a szabadság varázsát. Előbbi vágyam annyira kézzel fogható volt, hogy a szárnyaimat ki is tártam. ~ Talán mégiscsak repülnöm kéne egy kicsit? ~ A kinyíló vitorlákból kihullott pár toll, amelyet a játékos szellő rögvest magával is rángatott. Elmélázva figyeltem az egyiküket, amikor halk dübörgésre lettem figyelmes. Először távoli vágtázó lovaknak, vagy épp gyakorlatozó pegazusoknak fogtam fel őket, ám a monoton hangzás egyre erősödött, ahelyett, hogy halkult vagy megszűnt volna. Ebből kifolyólag jutottam arra a következtetésre: a hang okozója felém tart, s egészen közel van hozzám. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy elrepüljek, itt hagyjam a találkozás lehetőségét, ám most jobb dolgom nem lévén, úgy döntöttem mégiscsak bevállalom az ismeretlent. néhány minutum után arra is ráeszméltem, az érkező mögöttem helyezkedik el, s nem előttem, valahol, talán az egyik facsoportosuláskörnyékén. Megfordulva érdekes látványban lehetett részem. Talán nem a legszerencsésebb pillanatban fordultam meg, ugyanis a hátam mögött, mostmár inkább félig mellettem lobogó köpenyembe újfent belekapott a szél, s a szerencsétlen lovat lesöpörte a patáiról. Csendben figyeltem a bénázását, miközben arra is sikerült ráeszmélnem, látogatóm egészen fiatal, s minden kétséget kizárólag mén.
Meglepve tapasztaltam, hogy szájából az egyik tollam lóg ki, talán éppen azok közül egy, melyek az előbb kallódtak el. Értetlenül, ám növekvő érdeklődéssel figyeltem hát az jövevényt, hiszen nem tudhattam mit tervez a tollammal, amit egy óvatlan pillanatban felém is nyújtott. Nem tudtam mit kezdeni a kialakult helyzettel.
- Üdvözöllek - szólaltam meg, kellemes, mélyen csengő hangomon, miközben továbbra is a szájából kilógó tollamat bámultam. Bár az udvariasság sosem tartozott igazi erényeim közé, úgy éreztem ő megérdemel ennyit. |
Galoppozva hagytam el a Nizza-síkságot, mely eddig a pillanatig biztonságot adott. A felnőttek szerint ahonnan megváltozik a fű, vagyis a talaj az már a pegazusok helye. Persze a két terület között nem húzódik szemmel látható, egyértelmű határ, de egy tapasztalt ló tudja a különbséget. Én pedig még nem számítok annak így aggályok nélkül hatoltam be a másik ménes területére. Ahogy a sík terepet dombok váltották föl, vágtába kapcsoltam át. Lassú vágtázás közben vidáman dúdolgattam, fejemet jobbra-balra lóbálva.
A verőfényes napsütés és a kellemesen hűsítő szél megtette a hatását: nagyon jól éreztem magam az egyszemélyes kirándulásomon.
Egy nagyobb dombon haladtam felfele. Nem volt meredek, inkább széles. A horizonton éles vonalak jelentek meg. ~A Hitoma-hegyek.~ néztem rájuk. Úgy tűnt, hogy elég közel vannak, hogy odavágtassak hozzájuk, de amint felértem a dombra szeme elé tárult a hegység lába alatt fekvő hatalmas nyílt tér, tele fákkal és áthatolhatatlan akadályokkal. ~Ezt a tervet elhalasztom későbbre.~ gondoltam magamban, s még mindig a gyönyörű hegységet bámultam.
Percekig álltam a dombon. Egy adott pillanatban éles sikolyra lettem, mely később rövidebb, szaggatott csipogásra váltott át. Felnéztem az égre és egy csodaszép réti sas szállt el felettem, egyenesen a hegyek felé tartott. Ő adta a motivációt, hogy ne forduljak vissza és bátran lépjek az ismeretlenbe. Megráztam a fejem, szélesen elmosolyodtam és levágtáztam a dombról.
A környék idővel zordabbá vált, kikopott a talaj, a levegő hűvösebb volt, de még mindig vidáman haladtam előre. Ahol különös dolgot láttam ott ügettem majd tovább vágtáztam. A fák véletlenszerűen voltak elrendeződve, eleinte nagy távolság volt közöttük. Nem tudtam pontosan, hogy mi vár rám, ha bemerészkedek a sűrűjébe, de abban biztos voltam, hogy csak addig haladok amíg a napfény mutatja az utat előttem.
Ismét egy dombos vidék következett. Ám ezek sokkal magasabb dombok voltak, mint a Nizza-síkság szélén. A dombokat sok-sok fa követte majd maga a hegység.
Úgy véltem jobb lesz a fák rejtekében maradni, mert a nyílt terepen (még ha tíz méterenként állt is egy fa ) hamarabb észrevesznek. Vagy épp fordítva?
Egy váratlan pillanatban elém hullott egy kicsi, barnás-fehéres tollacska. Megálltam és számba vettem. ~Most már az enyém vagy!~ gondoltam büszkén, hetykén tartva a fejemet megindultam lépésben előre. Azt hittem, hogy egy ártatlan madár tollát cipelem, de az illatok és a kíváncsiság nemhiába sodort pont errefelé.
A fák közűl pompás kilátás terült elém egy dombra. Engemet azonban a rajta álló pegazus megjelenése ragadott el. Elnyújtott percekig bámultam, tátott szájjal. Olyan nemes volt ahogy sörénye és az a fura piros lepel meglovagolta a szelet. Az ébresztett föl merev bambaságomból, hogy a toll kiesett a számból és megcsiklandozta a bokámat amint alá hullott.
Reflexből lenéztem. Egy barna toll némi fehér beütéssel. Felnéztem a lóra. Barna szárnyak fehér beütéssel. ~Elhagyta! Biztos keresi azért pásztázza a terepet!~ villant agyamba e gondolat. Azonnal felkaptam a tollat és rohanni (vágtázni) kezdtem feléje. Olyan elérhető volt a mén, semmi akadály nem terült elém. Gyorsnak éreztem magam, mint egy sas! Mosolyogni is próbáltam, de arra figyeltem leginkább, hogy patáim alatt mennyire dübörög a föld. Nem volt dús fű ami elnyelje a hangot, viszont volt erős szél ami pont szembefújt velem. Mégis felértem a dombra és ügetésben haladtam tovább. Méterről méterre hatalmasabb lett az idegen alakja. A fejét magasan tartotta, én meg pont azt bámultam az út helyett. Nagy csodálkozásom közepette nem vettem észre, hogy a piros takarója hatalmas és ahogy a szél mozgatja ide-oda csapkod. Több méterrel a ló mögött lebegett és míg én közel ügettem olyan lendülettel csapott orrba a köpeny, hogy felbuktam. Szerencsére nem gurultam előre, oldalra estem, de a tollat nem engedtem el.
~Hogy lehetek ilyen béna?~ gondoltam magamban mikor a földön fekve felemeltem a fejem. A mén ekkor már biztos észrevett. Kajla vigyorral néztem rá, majd büszkén feljebb emeltem a fejem, hogy jobban lássa az elveszített tollát. |
 A magányt keresve szárnyaltam el idáig. A Hitoma magasabb helyein sok pegazus repkedett, de ott, ahova tartottam néptelenség volt jellemző. Elvégre milyen pegazus keveredne le a lebegő hegység lábaihoz, ahol felsőbbrendűsége szertefoszlik és használja a patáit haladási célokból? Igaz, engem sosem érdekeltek ezek a kérdések -a büszkeség kérdései- bár nem állítom, hogy én nem voltam büszke, ám mégis, mindezt nem másoknak, hanem csak saját magamnak kívántam bizonyítani. Nem érdekelt mások véleménye, én az voltam, aki, ezen pedig nem akartam változtatni.
Halkan felsóhajtottam, miközben egy utolsó szárnycsapással leszálltam a földre. Szárnyaimat összecsuktam a hátamon, és elindultam lefelé, a dombok lába felé. Mégegyszer, utoljára visszanéztem a mögöttem terebélyesedő, hatalmas sziklarengetegre, s eljátszottam a gondolattal, hogy felugorva simán körbe tudnám repülni. Nem kívántam mindezt végre is hajtani, elvégre nem voltam holmi játékos csikó, mégis a tudat megelégedettséggel töltött el.
Gondosan számbavettem a határt, amely elválasztotta ménesem területét az Aliosétól. Úgy számoltam, nagyjából a Nizza-síkságtól és a Shiron-alföldtől egyenlő távolságra helyezkedhetek el. Még véletlenül sem akartam más ménes földjére lépni, nem akartam magamnak társaságot.
Mélyen elgondolkozva sétáltam fel a legközelebbi domb tetejére. Már egy hónapja nem álmodtam semmit, ami egyre jobban zavart. Nem volt min gondolkodnom, mit megfejtenem. Számomra ez afféle szórakozás volt. Melyet most nagyon is hiányoltam.
Megálltam a domb tetején, s a feléledő szél rögvest megtalált. Mögöttem a köpenyem, melytől sosem váltam volna meg, s a sörényem, no meg a farkam vidáman táncolt a szél szertelen szárnyain. Királyi látványt nyújthattam így. |
Ryllae + Alkyrie + Morpheus
*Nyílt játék* |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
