|
Témaindító hozzászólás
|
2016.10.30. 18:48 - |
Rayat + Amira
* Zárt játék * |
[16-1]
 Épp azon voltam, hogy ne tűnjek olyan szánalmasan bénának, ahogy repüléshez szokott lábaimat egymás után pakolásztam, amikor Rayat feltette azt a bizonyos kérdést, amit a legkevésbé szerettem volna hallani egy ilyen jól induló beszélgetés során.
Szó se róla, egész életemben nagyon büszke voltam arra, hogy a Laynarvishoz tartoztam. Ez a ménes volt a családom, és a véreimet bármi áron képes lettem voltam megvédeni. Nem érdekelt az sem, ha test a test elleni küzdelemben. Ezúttal persze nem akartam semmi ilyesmibe belefolyni. Sőt. Rayat kérdése mellesleg nem volt fenyegető, így akár őszintén válaszolhattam is volna rá. Mégsem tettem, mert féltem - húú életemben először féltem - attól, hogy végleg elvágom magam a szemében, ha netán a politikai nézeteink nem egyeznek. Nem mintha így ismertem volna meg Rayatot, de valamilyen furcsa oknál fogva minden porcikám egyszerre azon kezdett munkálkodni, hogy minél jobb színben tüntessem fel magamat előtte. Más körülmények között, más beszélgetőpartnernek lazán felvállaltam volna hovatartozásom, de nem Rayatnak, nem így, és nem most.
~ Majd egyszer elmondom neki. Talán... ~
- Nekem ugyan nem parancsol senki - feleltem a fejemet méltóságteljesen a magasba emelve, de kissé pimasz mosollyal. - Persze ettől még lehetek ménestag... vagy mégsem? - szórakoztam. |
 Mindenféle kérdezősködés nélkül követtem őt, az se zavart volna, ha a világvégére vezet. Társasága kellemes volt, repülésre az idő használhatatlan, ezért én abszolút ráértem. A köves, enyhén kiszámíthatatlan terep aggasztott ugyan egy cseppet, de mindig óvatos voltam, annyira meg bíztam a négy patámban, hogy ennek se kerítsek nagy feneket. Kényelmesen, megfontolt lassúsággal mellésétáltam, kínosan ügyelve arra, hogy maximum jelképes mennyiségű kő induljon meg a patáim alól. Azért a szirtet mégsem akartam lebontani!
- Ménestag vagy? - kérdeztem kedvesen. Jelen pillanatban az se nagyon érdekelt volna, ha a Laynarvis tagja. Igaz, most a két ménes kapcsolata eléggé feszült volt. Még most sem tudtam felfogni, milyen előnyük származott volna abból, ha megölik Kathachot. Rövid időre megfosztják a Katopyrist a vezérüktől, de aztán? Ugyanott lennének mint eddig, csak immáron egy vérre szomjas ménes pályázna rájuk. Sehogy sem állt bennem össze a kép. Mindig ugyanoda lyukadtam ki: háborút akartak. De miért lenne az jó nekik? Hacsak nem a Kút vízére szomjaznak mindannyian. Persze ez valószínűtlennek tűnt. A Laynarvis tagjai nem épp a jószívűkről voltak híresek, hogy megosszák egymással az örök életet. |
 Rayat kérdésére egy kicsit elgondolkoztam. Az Arount sosem a legvonzóbb utazási célpontjaim között tartottam számon, érthető okokból, elvégre eddigi életem során nemigen jutott eszembe az öngyilkosság gondolata. Ha pedig mégis, azt nem egészen így képzeltem el. Épp ezért nem túl gyakran jártam erre felfedezőkörútra. ~ Nem tolerálnám, ha egy adag kő hirtelen elhatározásból a nyakamba ugrana, de úgy vélem, ezzel még sokan vannak így. Azért az Eurayle-kőtengerig csak eltalálok valahogy. Csúnya lenne, ha mégsem. ~
- Nos, azt hiszem erre. - mondtam, és elindultam az egyik úton, amerre a helyes útvonalat tudni véltem. Igazából az sem érdekelt volna, ha eltévedünk, hiszen nagyon jól éreztem magam a mén társaságában. Sőt, valójában még egyetlen mén társasága sem volt rám ilyen kellemes hatással. A Laynarvisos srácokkal egész jól kijöttem, de velük csak azért lógtam, mert jó volt velük poénkoni és bandázni. Egyikükkel sem tudtam beszélgetni mélyen szántó dolgokról, sosem hallottam tőlük egyetlen valódi értelmet nyerő mondtatot, ami nem mások kárát, hanem javát szolgálja. Ez részben elszomorított, másrészt viszont boldog voltam, hogy Rayat ezzel is lelkileg gazdagabbá tett. ~ Ehh ácsi. Mi van? Egyetlen Amirám, szóval te rögtön belezúgtál az első ménbe, aki az Örökkévalókat más szemmel látja és másként látja a világot, mint a társaid nagy része? Aki kedves, udvarias szavakkal, figyelmességgel áraszt el és jelenléte valami különös melegséget csihol jeges szívedben? Miért kínoznád magad olyan életérzés lehetőségével, ami nem lehet a tiéd? Nem úgy volt, hogy sosem fogsz szerelmet érezni senki iránt? ~ Aztán megelégeltem és lehalkítottam a fejemben zsongó hangokat. Tekintetem ismét Rayatra terelődött. ~ Ha tudnád, mit műveltél velem... ~ |
Határozottan örültem neki, hogy nem tartozik a másokat mereven elutasítók közé. Nincs túl sok értelme másokat mesék alapján megítélni, hiszen a meséknek éppen az a lényegük, hogy messze repítsenek a valóság síkjától, nem pedig, hogy pontosan leírják a valóságot. Szomorú, de a legtöbb ló ezeknek hisz… bár ez talán nem egyszer az életüket menthette meg. Borús gondolataimat -amiket félig ezek a gondolatok, félig a rossz idő idézett elő- azonban igyekeztem száműzni, és teljes mértékben a kanca jelenlétére és társaságára, ami könnyebben ment, mint gondoltam. Sehol máshol nem lettem volna szívesebben!
Megkockáztatom, örült a társaságomnak. Reméltem, ez tényleg így volt, és nem csak én képzeltem túl sokat a pozitív visszajelzésébe.
- Van valami terved, hogy merre akarsz menni? Sajnos nem ismerem túl jól a környéket. - reméltem, hogy tud egy biztonságos utat, ugyanis tényleg nehézkesen ismertem ki magam itt. Amúgyse voltam nagy tájékozódó művész. |
- Igazad van. Mindenki megérdemel egy esélyt. - mosolyogtam rá, bár hogy őszinte legyek nem sokat fogtam fel abból, amit mondott. Talán csak ezt a pár szót. Olyan jó volt hallgatni a hangját, hogy teljesen belefeledkeztem, és jóformán elsiklottam a szavak értelme felett. Fogalmam sincs, agyban pontosan merre jártam, de biztosan nem a földön; mondjuk álmaim földjén.
Amikor felajánlotta, hogy elkísér, madarat lehetett volna velem fogatni. Elkezdtem reménykedni, hogy ez akár azt is jelentheti, hogy nem vagyok számára teljesen közömbös. Aztán lenyugtattam magam azzal, hogy talán csak udvarias akar lenni. ~ Akkor is rendes tőle... ~
- Nagyon örülnék, ha elkísérnél. - feleltem kedvesen, gondosan ügyelve, hogy ne tűnjek izgatottabbnak a kelleténél. ~ Még a végén kiderülne, hogy mit érzek iránta... Ezt márpedig nem engedhetem! Ha már képtelen vagyok a szívemnek parancsolni, legalább az érzelmeim ne legyenek olyan nyilvánvalóak. ~ |
- Igen, ez benne van a pakliban, de szerintem mindenki megérdemel egy esélyt. Hiszen bizonyíthatja az ellenkezőjét is. Csak sajnos sok ló fél az ismeretlentől, és megijeszti őket ezeknek a lovaknak az ereje. - osztottam meg vele a tapasztalataimat. Találkoztam már örökkévalóval, s elnézve őt inkább elveszettnek tűnt, semmint feltétlenül gonosznak. Igaz gonosszal, vagy inkább őrülttel is találkoztam már, ami kishíján megölte Nungalt, és velem is könnyedén végezhetett volna, ha nem menekülünk el időben.
- Én a Katopyris területeire terveztem visszarepülni, de mivel a szél nem teremt hozzá barátságos viszonyokat, így arra gondoltam szétnézek itt az Aroun környékén. A ménesem nagyon aggódik az Örökkévalókban látott fenyegetés miatt, ezért gondoltam itt is szétnézhetnék, minden rendben van-e. - válaszoltam neki, miután udvariasan végighallgattam az ő mondanivalóját. - De mivel, mint mondtam nincs konkrét úticélom, szívesen elkísérnélek egy darabon, persze csak ha nincs ellenedre! - ajánlottam fel a lehetőséget számára, s nagyon reménykedtem benne, hogy elfogadja. |
Elgondolkodtatott, amit Rayat az Örökkévalókkal kapcsolatban mondott. Lenyűgözött az empátiája, hiszen a többi méntől nemigen hallottam, hogy sajnálta volna ezeket a kirekesztett örökéletűeket. Sőt, igazából még kancáktól se.
- Biztosan nem mindegyikőjük érdemli meg a száműzetést, de attól tartok, hogy sokan közülük már nem is vágynak a szeretetre. - Ha a nevelőszüleim nem vettek volna magukhoz, valószínűleg engem is elzavartak volna a ménesből azok után, ami a szüleimmel történt. A szeretetük nélkül pedig biztosan belehaltam (vagy legalábbis beleőrültem) volna abba a hatalmas sokkba, ami akkor ért. Mérhetetlenül hálás voltam nekik, hiszen gyakorlatilag megmentették az életemet.
Azt kérdezte, hogy hova tartok. Egyelőre nem akartam teljesen nyilvánvalóvá tenni számára, kiféle-miféle vagyok, tudván, hogy a Laynarvis nem épp a legközkedveltebb ménes a szigeten, de miután őszintén reménykedtem a viszontlátásban, hazudni se akartam neki.
- Igazából nincs konkrét célpontom. Mostanában csak úgy cirkáltam a sziget légterében ismerős arcok után kutatva, miután a körülöttem élők az agyamra mentek. A Laynarvis felé tartottam, amikor felélénkült a szél és kifogott rajtam. - rámosolyogtam. - És te, merre tartasz? - kérdeztem, és közelebb léptem hozzá. Ekkor azonban valami különös, azelőtt sosem tapasztalt, gyengéd érzés fogott el. Normális esetben felszívtam volna magam, hogy nem, az ilyesmi a gyengéknek való, én nem vagyok gyenge… de ez most teljesen más volt. Hagytam, hogy átjárjon az a jóleső, kellemes melegség, ami valahol a szívem tájékáról kiindulva pumpálta az erőt fáradt végtagjaimba. Komoly késztetést éreztem, hogy még közelebb menjek hozzá, de a lábaim nem mozdultak. Mintha lefagytak volna. |
Kicsit sajnáltam, hogy nem csengett ismerősen a neve, hiszen így gyaníthatólag nem tartoztunk egy ménesbe. Ez azonban egyáltalán nem zavart, mivel sosem voltam előítéletes. Egy ilyen gyönyörűséges kancára amúgysem tudnék ellenségesen pillantani. A szívemben eddig ismeretlen, kellemes melegség kúszott. Persze Reyna iránt is valami hasonlót éreztem, de az sosem volt ennyire… nem is igazán találtam rá megfelelő szót. Talán a csodálatos, bár még az is messze állt attól, amit éreztem.
- Nem, szerencsére nem vagyok velük hasonlatos, nem tartozom közéjük. - elmosolyodtam. - Tudod sajnálom őket egy kicsit… hiszen ki tudja mióta élnek szeretet nélkül. - nos ez az érzés rendkívül fontos volt számomra, már kis csikó korom óta. Talán ezért is ragaszkodtam annyira Reynához… most, hogy ő talált magának párt egyedül éreztem magam. Fájdalmasan egyedül.
- Én is hasonló kétségekkel küszködtem. Még sok csodálatos dolog van az életben, amit szeretnék megtapasztalni, már pedig egy Örökkévaló mindezektől könnyedén megfoszthatott volna. - tettem pár lépést felé. - Hova tartasz? - érdeklődtem kedvesen, abban reménykedve, hátha legalább egy darabon el tudom kísérni. |
A mén közelebb lépett és egy elegáns meghajlással kísérve bemutatkozott. Rayat... Ismerősen cseng. Mintha hallottam volna már valahol, tűnődtem, majd egy enyhe főhajtással viszonoztam az udvarias gesztust.
- Én is örvendek, Rayat. A nevem Amira. - mutatkoztam be barátságos mosollyal. - Bevallom, egy pillanatra megijesztett a lépteid hangja, azt hittem, hogy te is... tudod, egy vagy Közülük. - mondtam, tőlem szokaltanul bizonytalan hangon. - De felettébb örülök, hogy tévedtem. Mármint, ugye nem vagy Örökkévaló? - kérdeztem jóval komolytalanabbul, hiszen igencsak meglepődtem volna, ha mégis egy gyilkolni vágyó szörnyeteg lapult volna abban a megnyerő külsőben. Igen, valóban megtetszett, és nem, nem ment el az eszem. Na jó, talán egy kicsit, de nagyon élveztem. |
A szikla mögé vezető utolsó pár lépést óvatosan tettem meg. Elvégre ki örülne neki, ha egyszercsak a nyakába ugranának, ráadásul támadó jelleggel? Márpedig tudtam, hogy a másik ló is felfigyelt a jelenlétemre. Mivel azonban nem kezdeményezett, úgy gondoltam nem lehet támadó szellemű ló. Persze a tévedés jogát továbbra is fenttartottam magamnak, ezért is voltam ilyen óvatos.
A szikla másik oldalán ezzel ellentétben kellemes csalódás ért. A velem szemben álló ló pegazus volt, egy csodaszép kanca. A tekintetem megakadt rajta, s arra eszméltem, hogy bámulom őt. Zavartan kaptam el a tekintetem, borzalmasan udvariatlannak és neveletlennek éreztem magam. Amikor azonban újra ránéztem, s szemeimmel a vonásait kutattam, összekapcsolódott a tekintetünk, mégha csak egy pillanatra is. Mosolyától felbátorodva közelebb sétáltam hozzá, hasonlóan kedves ajakvonással.
- Helló! Örvendek a találkozásnak! - produkáltam egy elegáns meghajlást. - Rayat vagyok. Megtudhatom a becses nevét? - érdeklődtem udvariasan. A szél tovább erősödött, így úgy tűnt, huzamosabb ideig leszünk kénytelenek egymás társaságát élvezni, ám ezt csöppet sem bántam. Mindig is szerettem, ha voltak körülöttem más lovak. |
Minél közelebbről hallottam a léptek zaját, annál biztosabb voltam benne, hogy nem csak beképzelem. Lélegzetvisszafojtva álltam egyhelyben és füleltem. Nagyot nyeltem. Ha én hallom az ő lépteit, akkor ő is hallhatta az én patáim keltette hangokat, futott át az agyamon, de reménykedtem az ellenkezőjében. Az izmaim megfeszültek (már amennyire tudtak) és csendben vártam. Egyébként gondolkodás nélkül eléálltam volna, de ezúttal nem voltam harcképes állapotban, szóval abban az esetben, ha egy ellenséges ló rejtőzött volna a szikla mögött, halálra voltam ítélve. Felkészítettem magamat a legrosszabbra.
Aztán meglepetésemre a szikla takarásából egy pegazus csődör lépett elém. Bár azelőtt sose láttam, így nem ismerhettem a szándékait, de a tekintetéből nem sugárzott az a nyers rosszindulat, mint ahogy azt a ménesemben számtalanszor megtapasztalhattam, sőt, a különleges külső megjelenése alapján ítélve számomra kimondottan szimpatikusnak tűnt. Valószínűleg ő se épp rám számított, gondoltam, ahogy vörös szemeibe néztem. Miután visszaállt a lelki békém, lassan kihúztam magam és lágyan rámosolyogtam.
- Szia - köszöntem kedvesen. Sok más értelmes dolog abban a pillanatban nemigen jutott az eszembe, ami részben betudható volt a fáradtságak, na meg annak a ténynek, hogy még kipihent állapotban se voltam valami ügyes a társalgás elindításában. Arról nem is beszélve, hogy bár ezt akkor észre se vettem, de szinte teljesen belefeledkeztem a mén gyönyörű, átható tekintetébe. |
Hiába szeretek vágtázni, és hiába edzek annyit, a lábaim továbbra sem a szirteken való botladozáshoz szoktak. Igaz az lenne a normális, elvégre mégiscsak hegyekben tengetem a napjaimat. Ott azonban ritkán sétálok. Ez viszont nem fogható sem lustaságra, sem másegyébre: az Echnatában életveszélyes andalogni. Szinte minden csúszik, ami meg nem, az túl meredek egy lónak, de még egy hegyi kecskének is. Elég egyetlen rossz mozdulat, hogy egy életre lásántítsd magad, eltörd a szárnyad, vagy valami hasonló kellemetlenségben részesülj. És akkor még a patafagyasztó hidegről szó sem esett.
Sétámat egy másik pata halk, de biztosan közeledő kopogása szakította meg. Lemerevedve füleltem, ki lehet az. Sosem voltam ilyen téren jó, csupán annyit sikerült leszűrnöm, avagy meghallanom, a közeledő élőlény egészen biztosan ló. Egy pillanatra rám jött a szívbaj, hogy megkerülve a köztünk lévő sziklát egy Örökkévalóba botlok, ám jól nevelt pegazusként az érzést hamar elfojtottam. Némi belső biztatás után eléggé felkészültnek éreztem magam a találkára, így újra megindultam. Lassú léptekkel haladtam, gondosan ügyelve a legkisebb neszre is. Megkerülve a sziklát azonban kishíján felsóhajtottam. Egy bájos pegazus kanca volt az immáron pehely könnyűnek titulált léptek gazdája. A sóhaj is csak azért maradt el, mert illetlennek éreztem, nem akartam megsérteni azzal, hogy úgymond gyengének titulálom. Szemeimből azonban szinte sütött a megnyugvás. ~ Egy kecses kanca azért mégsem a legveszélyesebb ellenfél! ~ |
Ahogy csillapodott a légszomjam és a pulzusom is visszaállt, lassan elindultam a meredek, köves ösvényen lefelé, egy szélvédettebb helyet keresve. Nem láttam előre, pontosan meddig kell itt maradnom, amíg a szél nem csillapodik és hazafelé vehetem az irányt. Szerencsétlenségemre viszont a lábaim még mindig remegtek, így alaposan össze kellett szednem magam, hogy ne csússzanak meg a patáim. Csak okosan... nem szép nap ez a halálhoz. Ügyeskedve pakolásztam egyik lábamat a másik után, bár ez a feladat még kipihent állapotban is nehéznek bizonyult volna. Az istenek ma jól kiszúrnak velem, bosszankodtam, amint sikeresen túljutottam az életveszélyes lejtőn. Biztos nem szenvedtem volna ezzel a mutatvánnyal ennyit, ha a szárnyaimba időben visszatér az erő. Csaptam velük párat, hogy egy kicsit átmozgassam őket és ne pihenjenek meg túlságosan, majd tovább indultam. A szél továbbra is süvített a fülembe, ami akkorra már meglehetősen zavaróvá vált, ahogy azonban egy nagyobb szikla mögé értem, egy pillanatra lecsendesedett. Léptek neszét véltem hallani. Ne már, ugye most csak szívattok?, fordultam az ég felé megvetően. A hang egyre közelebbről érkezett. Ugyan kinek van annyi esze, hogy ekkora szélben egy ilyen veszélyes, omladozó hegyláncon császkál? Jó, rajtam kívül, nyilvánvalóan... Kilestem a szikla mögül, de nem láttam senkit. Talán csak rosszul hallok. A nagy szélben maradandó halláskárosodást szenvedtem és lépteket hallucinálok. Elég valószínűtlen, de elképzelhető. Fel kéne keresnem egy unikornist. |
Nagy és gyors szárnycsapásokkal repültem az Aroun-szirt felé. A két pegazussal folytatott találkozó után elrepültem az Eurayléba, némi felfedezésre. Már menetben is nagyon óvatosan jártam el, ugyanis semmiképpen nem akartam, hogy az ígyis puskaporos helyzet még jobban elfajuljon. Az Echnata mellett repültem el, majd átszárnyaltam azon az öblön, ami összekötette a csúcsokat a kőtengerrel. Aztán a tenger felett, minél kevésbé látótávolságban folytattam az utam. Azt a hullát terveztem megnézni, amit Kathach is, bár én sokkal csendesebben. Kifejezetten büszke voltam az elővigyázatosságomra. Hazafelé jövet is hasonló kört írtam le, bár akkor -igazából nem is tudom miért- de az Aroun felé kerültem. Hamar rádöbbentem azonban, milyen jó ötlet is volt mindez. Egyre erősödött ugyanis a szél, ami -okos döntésemnek hála- mögülem érkezett, támogatva, és gyorsítva röptemet. Nem is voltam benne biztos, hogy ellenében tudnék-e egyáltalán repülni. Induláskor még úgy terveztem, az Arounról egyenesen vissza akartam szárnyalni a ménesem területére, ám a szelet érzékelve úgy döntöttem, inkább maradok egy picit. Sosem voltam jó kém, sokak szerint úgy csörtettem, mint egy vaddisznó, ám most ez nem akadályozott. Arra gondoltam, nem valószínű, hogy bárki is legyen itt. Szárny nélküli lovak nem gyakran merészkedtek fel ide, s nem tartottam valószínűnek, hogy bármelyik vándor pegazus kockáztatná a testi épségét, mivel a szél egyre csak erősödött. Így nem láttam akadályt némi körül leskelődésnek. Hátha a ménesem itt is hasznomat veszi! Leszálltam hát egy oromra, a legközelebbire és nagy léptekkel nekiindultam a terepnek. |
Megszokott tempóban szárnyaltam a Laynarvis területek felé. Mondjuk az erős északi szél nem különösebben könnyítette meg a dolgomat. Folyton eltérített a haladási irányomtól, de tovább hajtottam magamat, kitartottam. Levegő után kapkodtam, és rövidesen az izmaim égni kezdtek. A szárnyaimról nem is beszélve. Muszáj volt lepihennem, a szembeszél ellen nem éreztem magam elég erősnek. Az Aroun-szirt kiemelkedéseit pillantottam meg a távolban.
Odaérve leszálltam egy szimpatikusnak tűnő csúcsra. Szakadt rólam a víz, a végtagjaim remegtek a kimerültségtől. A sörényemet tépte a szél, ahogy merengve néztem a közeledő viharfelhőket. Alaposan össze is kócolta becses hajkoronámat, de azzal nyugtattam magamat, hogy ilyen kritikus időben a madárnak se jut eszébe erre jönni. Lassan vettem a levegőt, hogy minél hamarabb regenerálódhassak. |
Rayat + Amira
* Zárt játék * |
[16-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
