|
Témaindító hozzászólás
|
2016.11.05. 18:50 - |
Seth + Eriel
* Nyílt játék * |
[30-11] [10-1]
 Eriel már kezdett megrémülni, hogy Seth esetleg nem talál rá, és akkor tényleg egyedül bóklászhat itt az idők végezetéig. Idegesen toporgott egy helyben, és gondolatban ezerszer is eljátszotta a találkozást a szellemkancával, hogy mit kellett volna mondaniuk neki, hogy partitrükkök nélkül az útjukra eressze őket.
Seth végül felbukkant mellette, amit egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott. Mondandóján alig észrevehetően elmosolyodott.
- Úgy gondolom, nem ez volt a jó út. - Az ő szavai már nem voltak olyan vidámak. - Talán még visszafordulhatunk...
Ebben maga sem hitt igazán. Esetleg ha visszafordulnának, már nem is azt az utat találnák ott, amin érkeztek. Ez az ő döntése volt, és teljességgel rossznak bizonyult. Mint mostanság az összes, amit meghozott.
- Sajnálom - suttogta alig hallhatóan, miközben megindult ismét, ezúttal a ködben. De ügyelt rá, hogy Seth végig mellette maradjon. Többet nem akarta szem elől téveszteni. |
 Már azt hittem, végképp elhagytam Erielt, amikor meghallottam a hangját. Sietősen a hang érkezésének irányába ügettem, aminek köszönhetően majdnem nekiszaladtam egy fának, de szerencsére még időben kikerültem, csak az agancsom karcolta meg egy kicsit a kérget.
Valahogy letérhettem az útról, ami ekkora ködben nem is olyan meglepő. Pár lépés múlva a hatalmas fehérségben megpillantottam egy barna alakot és megnyugvással vettem tudomásul, hogy sikerült beérnem Erielt, és ezek után már mellette mentem, abban a reményben, hogy hátha így kevesebb eséllyel tévesztem szem elől.
- Ha tényleg az a szellem szórakozik, akkor üzenem neki, hogy most már elég lesz az idióta játékaiból. - morogtam bosszúsan, de nem hagyott nyugodni az érzés, hogy ezzel még korán sincs vége. |
Eriel feleletül csak bólintott. Ő tett valaha bármit a ménese érdekében? Segíette valaha a társait? ~ Nem. Eddig önző módon csak a saját gondjaimra gondoltam. Még sosem gondoltam magamra így ~ tűnődött el.
Seth szó nélkül követte, ami egyrészt megnyugvással töltötte el, másrészt frusztrálta is, mert ha rossz irányba indult, akkor az ő hibájából fognak eltévedni. Nem szerette, ha övé a felelősség bármiben, jobb szeretett a háttérből szemlélődni.
Figyelte, ahogy a köd lassan terjengeni kezd patái körül, majd lassan mintha egy felhőbe sétáltak volna, a fehérség eltakarta az eget, a fákat és az ösvényt is. ~ Így bárki, vagy bármi észrevétlenül a közelünkbe lopódzhatna. Itt állhatna mellettem, és még csak fel sem tűnne ~ támadt riasztó gondolata. És rögtön ez után feltűnt neki valami: Seth, aki eddig mögötte jött, már nem volt ott. Vagy csak a köd rejtette el?
Magára maradt? A Lyacon közepén? Megpördült, sörénye vadul csapkodott körülötte. Seth-et azonban sehol sem látta.
Eriel kényszerítette magát, hogy lenyugodjon: megállt, és fülelt.
Hatalmas megkönnyebbülésére meghallotta a mén hangját, amely mintha távolról szólt volna, pedig nem kerülhettek egymástól ilyen messzire.
- Itt vagyok! - kiáltotta neki, szokatlanul felemelve hangját, hogy a másik meghallja. ~ Itt vagyok... valahol. Mégsem erre kellett volna jönnünk. ~
Egy helyben maradt, amíg a mén be nem érte, nehogy valahogy elkerüljék egymást. |
- Nem is mindig hálás a ménesben betöltött rang. Valójában nem is a rang az, ami igazán számít, hanem az, hogy azzal, amit teszel, a társaid javát is szolgáld. - Nyilván nem szolgálom annak a ménesnek a javát, aki ellen néha akaratom ellenére harcolok.
Az útelágazásnál egy pillanatra eszmbe jutott az unikornis. ~ Vajon ez az elágazás is az ő műve? Mert akkor tényleg teljesen mindegy, merre indulunk el. ~ Eriel végül a balra vezető ösvény mellett döntött, szóval én is szó nélkül elindultam arra. Egyelőre törekedtem az optimizmusra, bármilyen nehéz is volt.
Ahogy tovább haladtunk az úton, az erdő még az eddigieknél is rémisztőbb ruhát öltött. Olyan sűrű köd húzódott a tájra, hogy lassan az orrom hegyéig sem láttam, nemhogy az utat, amin elméletileg haladnunk kellett volna. Mintha a talaj is megváltozott volna, sokkal puhább volt, a patáim se kopogtak annyira. Elbizonytalanodtam és jóval óvatosabban pakoltam egymás után a lábaimat, nehogy felbukjak valamiben. Aztán megtorpantam. Nemhogy a saját patáim kopogását nem hallottam, de Erielét sem. Körbenézve azonban csak a fehér semmit láttam. Erielt pedig sehol.
- Eriel? - Abban reménykedtem, hogy a közelben meghallom a hangját és nem tűnt el túl messze tőlem, valahol a fák sűrűjében. |
- Még ez az eshetőség is valóra válhat - mondta Eriel "derűlátón" és tekintetét az előttük kanyargó útra függesztette. De legalább spekulációja helytállónak bizonyult, és úti társa tényleg ménesből származik.
~ Szóval harcos. ~ Az Aliosban nem volt ilyen rang, talán mert a vezetőség már századokkal ezelőtt felismerte, anatómiailag hasznavehetetlenek a közelharcban. És egyébként sem pártolta túlzottan a vérontást, a harcosoknak pedig ez volt egyik - egyetlen - feladatuk. Egy percig hezitált, vajon elárulja-e, ő is méneshez tartozik, de arra jutott, ezt az információt nem sok módon tudnák ellene felhasználni.
- Nekem még rangom sincs...
~ Nem mintha nem ajánlották volna fel... ~
Amint megpillantotta az útelágazást, megtorpant, és először jobbra, majd balra nézett, de a két ösvény teljességgel egyformának látszott. Mindkettő sötét volt, és rémisztő.
- Szerintem itt nem létezik jó ösvény - közölte. ~ De elméletben ha mindig egy irányba tartunk, egy idő után ki kéne találnunk, nem? Bár erősen kételkedem benne, hogy a Lyacon betartja az általános szabályokat. ~
Tanácstalanul nézett Seth-re majd bizonytalanul elindult... balra, mert úgy látta, az az út vezet ki az erdőből. Nem szokott hozzá, hogy bármiben ő döntsön, és nem akarta, hogy miatta kelljen itt bolyonganiuk az örökkévalóságig. |
Otthon, a ménesemnél… Bár a családommal jó kapcsolatot ápoltam és voltak barátaim, viszonylag nélkülözhetőnek éreztem magam. ~ Kíváncsi vagyok, hányan vennék észre, ha életem végéig itt ragadnék. ~ Nem mintha bármi ilyesmit terveztem volna.
- Hacsak nem akaszkodtam volna össze egy Örökkévalóval, mert akkor most az életemért küzdenék. - Magamat ismerve még ez is elég valószínű opció volt.
~ Még jó, hogy nem közismert. A közismert személyek legtöbbször nem a jó tulajdonságaik miatt válnak helyi hírességekké. ~
- Ahogy én sem vagyok az. - mondtam. - Csak egy egyszerű harcos vagyok. - Sőt, még annál is egyszerűbb. Mindig is az volt a vágyam, hogy több legyek egy bármikor bevethető közkatonánál, de tudtam, hogy ehhez még évek eltökélt munkájára volna szükség. Vagy egy dicsőséges csatára.
~ A háború próbatételei során bizonyára lesz lehetőségem győztes csatákat vívni az ellennel. Már ha kijutok innen valaha… ~
A sötétségen kívül más akadály is elénk állt. Az út a távolban egy ponton ketté szakadt. Megálltam és tanácstalanul pillantottam Erielre.
- Őőő… Akkor most mégis merre? - Jobbra vagy balra, balra vagy jobbra… Ez a két lehetőség mintha vagy száz másikat vonzott volna maga után. |
- Pedig akkor talán már most otthon lehetnél a ménesednél - szólt Eriel, továbbra is leszeget fejjel. Nem volt benne biztos, hogy Seth valamelyik ménesből származik, de gyanította, mivel a mén nem úgy viselkedett, mint aki elszott a társalgástól. ~ És már másodjára nevez csinosnak. Talán nem csak udvariasságból mondja? ~ tűnődött el, miközben az ösvényen baktattak, noha egyáltalán nem ilyesmiken kellett volna agyalni. Nem tudta, mit csinálhatnának, abban reménykedett, a szellem talán csak rájuk akart ijeszteni szavival, és - hacsak össze nem akadnak egy újabb természetfeletti lénnyel - gond nélkül kijutnak a rengetegből. Bár a lelke mélyén ő is sejtette, ennek mennyire kicsi a valószínűsége.
Seth következő szavira nagyon halványan elmosolyodott.
- Remélem inkább óráig, mintsem évtizedekig tart majd kalandozásunk.
~ Nem mintha nem élvezném a társaságod... ~ Egyébként sem volt sok tudomása a mostanság történtekről. Azt tudta, hogy a másik négy ménes szerint a Laynarvis szervezkedik, de azok a lovak, mióta az eszét tudta, mindig csak "szervezkedtek" és sosem lett a dologból semmi. Általánosságban pedig igyekezett figyelmen kívül hagyni az efféle híreket. Nem akarta tudni, éppen hol, s miért ölik egymást a lovak.
- Nem igazán vagyok közismert személy - felelte. Nem töltött be semmilyen posztot az Alisosban, nem segítette a ménesét, vagy a szigetet. Bár, egy ideje már gondolkodott valamin... |
Eriel próbálta magára hárítani a felelősséget a történtekkel kapcsolatban, de nem sikerült levennie a bűntudat terhét a vállamról.
- Úgyse hagytam volna, hogy egyedül indulj tovább, hacsak nem ráztál volna le olyan határozott fellépéssel, mint ahogy azt a csinos kancáktól már megszoktam. - magyaráztam.
Minden egyes lépésnél azon pörgettem az agyam, hogy miképp hatástalaníthatnánk a mágiát, amit a szellemló bocsátott az ösvényre, de miután nem voltam se unikornis, se a mágiához valamennyit konyító gyógyító, ezért sokra nem jutottam. Hacsak…
~ Végül is egy másik szellem képes lehet az ilyesmire. Ennek azonban lehet egy hátulütője. Mi van akkor, ha pont ugyanolyan kedves és megértő lélekkel találkozunk, mint akihez az imént szerencsénk volt. Nem eshetek abba a csapdába, hogy azt hiszem, ennél már nem lehet rosszabb. ~
Lopva Erielre néztem. Nem akartam megosztani vele újdonsült ötletemet, elvégre egyelőre én is orbitális hülyeségnek tartottam. Azonban azt se akartam, hogy azt higgye, szóra se méltatom. Bár igazából fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán kedve beszélgetni. Óvatos mosolyt küldtem felé.
- Azt hiszem, az elkövetkezendő pár órában, évben vagy évtizedben bőven lesz időnk beszélgetni a ménesek közti politikáról, belviszályokról és más értelmetlen témákról, amíg ki nem jutunk innen. - Szavaimat inkább iróniának szántam, elvégre harcos mivoltom ellenére utáltam belemenni a politikába és igazából mindenbe, ami komolyabb ellentétet szülhet két, egyébként egész jól kijövő személy között. Persze mindig is volt saját véleményem, de jobban szerettem megtartani magamak, mint másokkal vitatkozni. - De sokkal szívesebben ejtenék szót értelmesebb témákról. Például, hogy hogy lehet az, hogy még sosem találkoztunk? - A lovak nagy részét akár látásból vagy hallomásból ismertem, ezért furcsáltam, hogy az évek alatt még a nevét se hallottam senkitől. Szerettem volna jobban megismerni, de nyilván csak abban az esetben, ha nem veszi tolakodásnak. |
Eriel behunyta a szemét, ahogy a kísértet porfelhőt kavarva távozott. Ott, ahol egy szekundummal azelőtt állt, nem maradt belőle más, mint pár csillogó homokszemcse, és a szorongás a kanca szívében. Körbelesett, de az erdő sajátos zajait leszámítva elcsendesedni látszott. "Vér, vér, vér" - a szellemhangok mostmár határozottan ezt kántálták.
Eriel Seth-re nézett, szavai hallatán őszinte megrökönyödés lett úrrá rajta, mely ki is ült az arcára.
- De hát én rángattalak bele az egészbe - bizonygatta. - Egyedül kellett volna tovább jönnöm. - Lelógatta a fejét, és az útra függesztette pillantását. Lehetséges, hogy előttük még az eddigieknél is sötétebben tátongott az erdő mélyén kanyargó csapás? Mint egy őket elnyelni készülő hatalmas rémszáj...
Seth nyomába szegődve indult el az ösvényen.
~ Lehetséges, hogy addig barangoljunk itt, ameddig a szívünk észrevétlenül meg nem áll, és olyan megkeseredett lélekké váljunk, mint az az unikornis? ~ kérdezte magától egyre növekvő idegességgel. |
A rossz előérzetem beigazolódni látszott. ~ Hát persze. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem fog elengedni minket útravaló nélkül... ~ És arra a kérdésemre is választ kaptam, hogy, a szellemunikornisok uralják-e a mágiát. A lelombozó válasz: igen. Méghozzá elég hatásosan, ami ránk nézve a lehető legrosszabb helyzetet idézte elő.
Igazából örülnöm kellett volna, amikor a szellem tovatűnt, de visszagondolva inkább vitatkoztam volna még vele egy sort. Persze arra nem volt semmi garancia, hogy jobban jöttem volna ki ebből a lehetetlen helyzetből. Erielre néztem.
- Ezt nem egészen így terveztem. - mondtam kissé lesújtva. - És sajnos fogalmam sincs, hogy ebből hogy fogunk kimászni. Ne haragudj, nem akartalak belekeverni. - tettem hozzá bocsánatkérően. ~ Nos, akkor hát nem maradt más hátra, mint előre... ~ Bizonytalanul tettem meg az első lépést az elátkozott ösvényen, amit az a drága lélek hagyott nekünk a legjobb szándékkal. |
Eriel javarészt csöndesen figyelte a szellem, és a mén közötti szóváltást, és magában nyugtázta, hogy a úti társa nem felel a néhai unikornis provonkációjára. Ez utóbbinak már nem maradt veszíteni valója, nekik viszont nagyon is volt. Eriel akármennyire is árnyékként tevékenykedett a ménesben, azért viszont akarta látni az övéit, és bizonyára Seth-et is hiányolnák valahol.
- Szóval semmit sem mondasz? Helyes - nyugtázta a szellem, és üres tekintete villám módjára kettejük közt cikázott. Majd felemelte mellső lábát, és kecsesen dobbantott, mintha az élők már idegesítenék, és nem akarná rájuk pazarolni az időt, melyből neki végtelen adatott. A hangba beleremegett az erdő, noha patája nem is érintette a talajt. Eriel hirtelen sokkal kisebbnek érezte magát, szinte jelentéktelennek a mérhetetlen hatalommal szemben, a szívében kavargó páni félelem lassan kezdett eluralkodni felette, és csak arra tudott gondolni, hogy nem akar egy halott által eltávozni az élők sorából.
- Nos, az út nyitva áll előttetek. - A szellem rövid kacagást hallatott. - Csak ne lepődjetek meg azon, hová vezet. Már ha vezet valahová, ugyebár... - Szarvával az előttük álló ösvényre bökött. ~ Miért olyan, mint egy macska, ami szórakozik az egérrel, mielőtt átharapná a torkát. ~
Kisebb szélvihar kerekedett, az örvény homokja Eriel szemébe csapódott, a környező fák levelei önálló életre kelve vegődtek a levegőben. Az egykori unikornis alakja lassan halványodni látszott, mintha eggyé olvadt volna a széllel. |
A szellemló véleménye a szabadsággal kapcsolatban teljesen más volt, mint az enyém, de ezen nem volt semmi meglepő, hiszen mind máshogy vélekedünk dolgokról. Mégis nagyon zavart a lekezel hangvétele, mert úgy éreztem, nem érdemeltem ki. Nem sok kedvem volt azonban hosszasan ecsetelni, hogy mennyire nem érdekel, hogy mások hoznak meg helyettem döntéseket (sőt, sokszor kifejezetten örültem, hogy nem nekem kell meghoznom őket) és hogy a határoknak már rég nem tulajdonítanak akkora jelentőséget, mint amikor meghúzták őket. Persze mindig van néhány nagyokos, aki képes rátámadni minden szerencsétlen jött-mentre, de akinek van egy csöpp esze, az képes kultúrált keretek között kezelni a helyzetet és nem kezd bele értelmetlen csatározásokba.
Lényegtelen. Ráhagytam. Az egész nem ért annyit, hogy erőlködjek vele. Felesleges. Ahhoz túl büszkének tűnt, hogy ne védje foggal-körömmel az álláspontját. De mégis mit várhatnék egy unikornistól...
~ Mellesleg, hogyha észrevenné magát, rájönne, hogy ő is pont úgy viselkedik, mint az általa leírt ménesvezérek. És miért érzem úgy, hogy az "engedjen utunkra" kijelentésemet teljesen máshogy értelmezte és kifordította? Nyilván nem ok nélkül. ~
- Igen, szeretnénk folytatni utunkat. - mondtam türelmesen. Az unikornison tisztán látszott, hogy kevés jót forgat a fejében. ~ Mit akarhat tőlünk? Biztos unatkozik szerencsétlen a nagy semmittevésben. De nem fogom megkönnyíteni a dolgát, ha úgy dönt, hogy az életemre tör. ~ |
Seth helyette is beszélni kezdett, tisztelettudóan szólt az unikornishoz, akinek halott arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni. Azután egyszer csak keserű, humortalan kacagást hallatott.
- Szabadok?! Milyen szabadság az, ahol áthághatatlan határok, és ménesvezérek uralkodnak a lovak felett? Ahol mások döntenek helyetted? Akik ennek a valóságnak a felét sem látják, és mégis azt hiszik, övék a világ - mondta, közelebb lépve a pároshoz.
Eriel ezúttal nem hátrált el, de nem is nézett a szellem szemébe, nehogy az iménti megismétlődjön.
- Egyszer te is ilyen voltál... - szólt halkan.
Az unikornis egyelőre figyelmen kívül hagyta szavait, és inkább a mén kérésére felelt.
- Utatokra? - Szája sarkában öröm nélküli félmosoly jelent meg. - Valóban ezt akarjátok? |
Ahogy a szellem megszólalt, elkapott valami egészen különös, nosztalgikus érzés. Különös volt, mintha már megtörtént volna velem, hogy egy szellemmel társalogjak, szemtől szemben. A vendégszeretete hagyott némi kifogásolnivalót maga után, bár nem lepődtem meg rajta. Eriel tanácstalan pillantása kellett ahhoz, hogy végre kinyissam a számat.
- Ez az erdő mindenkié. - jelentettem ki határozottan, de korántsem oly fenyegetően, mint az imént a szellem. Nem akartam felbosszantani, csak elleneztem az értelmetlen parancsolgatást. - A holtak, kiknek szíve már megállt dobogni, gyakran elfelejtik, hogy az élők is épp oly szabadok. - Arcom végig rezzenéstelen maradt, de a szemkontaktust továbbra is tartottam a szellemmel. - Nem vezérel hátsó szándék vagy rossz akarat. Jelenlétünkkel nem kívánjuk megzavarni a holtak nyugalmát, sem az erdő csendjét. Tisztelettel megkérem, nemes unikornis, engedjen minket utunkra. - ~ Ha ezek után se enged el, akkor lövésem sincs, mit csináljunk. Nem tanácsos vitába szállni egy ekkora hatalmú lénnyel, de ha mégis szükséges, akkor okosan kell megválogatni a szavakat. ~
A szellemló kétkedve fogadta a monológomat. Láthatóan gondolkodóba esett, de nehéz lett volna megmondani, pontosan mit fontolgat. Én csak abban reménykedtem, hogy nem a kivégzésemet tervezgeti. |
Az unikornis - kinézete, és magas hangja alapján kanca lehetett - arca nem árulkodott érzelmekről. Eriel el akarta szakítani pillantását az üres tekintetekről, de az mintha megbabonázta volna, nem eresztette. Megmagyarázhatatlan félelmet érzett, félelmet az ismeretlentől, a halál után is élénken élő mágiától.
A szellem, amely egykor unikornis lehetett, felszegte fejét.
- Ez az erdő a holtaké. Élőknek itt nincs keresnivalója - közölte földöntúli hangon, mely mintha egyszerre szólt volna mindenhonnan és sehonnan, és ebbe az éteri hangszínbe érezhető fenyegetés vegyült. Az erdő készségesen visszhangozta szavait.
Eriel nem tudta, mit mondjon, vagy egyáltalán mit modhatna. Futnia kellett volna, el az erdőből, messze annak ésszel fel nem fogható, földöntúli lényeitől, de a lábainak immár nem ő parancsolt. De pillantását végre elszakíthatta a jelenésről. Egy másodpercre Seth-hez fordult, tekintete azt üzente: "Most mit kellene csinálnunk?" |
Feszülten figyeltem. Tudtam, hogy ha a lény akar tőlünk valamit és nem csak viccelődik velünk, akkor meg fog jelenni előbb vagy utóbb. Ahogy ez a gondolat tett egy kört a fejemben, a bozótosban megmozdult egy titokzatos árny és körvonalazódott egy kecses unikornis alakja. Fenséges külseje mégis aggodalomra okot adóan kísérteties volt, de nem estem pánikba.
A szellemló közelebb jött és ismét felnyerített valami elképesztő, dobhártyaszaggató módon. Eriel hátrált, de én mozdulatlanul álltam. ~ Amíg nem tudatja a szándékát, nem megyek sehova. Ha kereket oldok, biztosan üldözőbe vesz és talán soha többé nem szabadulok tőle, úgyhogy ez nem megoldás. ~ Én is tettem egy lépést felé, a szívem a torkomban dobogott. Hidegséget árasztó, fehéren világító szemeibe néztem, de igyekeztem ezt nem fenyegetően tenni. A sörényembe belekapott a jéghideg szél, ami a szellem irányából érkezett. ~ Vajon egy unikornis a halála után is képes használni a mágiát? Nagyon remélem, hogy nem... ~ |
Eriel hátracsapta füleit, és finom remegés futott végig a szőrén. Fejét felszegte, és arra nézett, amerről a jelenést várta.
Azt ezt követő velőtrázó, sikolyszerű nyerítésbe beleremegett az erdőség, és ő is. Nem tudta megállni, hogy el ne hátráljon, noha semmi sem garantálta, hogy nem éppen a rém felé tart.
Jeges fuvallat csapott át felette, és mintha a hőmérséklet több fokkal is csökkent volna.
~ Talán ennél a résznél kellene elfutnunk. Mielőtt az a valami megmutatja magát. ~
Titokzatos árny moccant meg az ösvényt övező cserjék közt. Néhány árnyalattal világosabb volt a sötétlő homálynál, és alakja határozottan egy kecses lóéra hasonlított. Azután előre lépett - illetve nem is lépett, mert lábai alig mozdultak, csak sörénye, és oroszlánéhoz hasonlatos farka lebegett mögötte valószerűltenül. Homlokából fekete, csavart szarv állt ki, szemei lélektelen fehéren csillogtak. Eriel nem értette, milyen érzéki csalódás miatt hallották földhöz verődő paták zaját - a szellem lábával ugyanis nem érintette az ösvény porát, valamennyivel a fölött magasodott.
Ezt a lényt nem lehet erővel legyőzni.
Mintha ugyanezt bizonygatná, ismét földöntúli hangon nyerített fel, amibe Eriel is beleremegett, és öntudatlanul újfent hátrálni kezdett. |
Nem tehettem mást; vártam. ~ Ha az a valami akar tőlünk valamit, úgyis felfedi magát. ~ Támadólag fellépni pedig semmiképp sem volt tanácsos. Csupán két dolgot akartam kideríteni ahhoz, hogy kialakítsak egy tervet: hogy mi lehet az és hogy merről közelít. Hosszú a lista, ami a Lyaconban élő (avagy nem élő) borzalmakat sorolja. Nyílt titok hogy ebben az erdőben gyűlnek össze a holtak lelkei, és miután szellemhívő családban nőttem fel, ezt sem zártam ki.
Az érzékszerveim kiélesedtek, az izmaim megfeszültek. Az a valami közeledett. Hallottam a patáinak halk koppanását a talajon, bár nehéz lett volna megmondani, pontosan melyik irányból érkezik és milyen messze van. Sőt, mintha egyszerre két irányból érkezett volna. ~ Talán nincs egyedül ~, futott át az agyamon a gondolat, de egyre biztosabb voltam abban, hogy nem élővel van dolgunk. ~ Márpedig ha így van, akkor itt fizikai erővel nem sokra megyek. Még az érzékszerveim is rútul becsapnak. ~
A patadobogás abbamaradt. Jéghideg szellőt éreztem, amit fújtatásszerű hang kísért. ~ Nem, csak azért sem fogok vele kapcsolatba lépni. Megfogadtam, hogy soha többé... ~ Bármi is volt az, olyan fülsüketítő nyerítést produkált, ami az egész rengeteget felzavarva visszhangzott. |
Eriel hallgatott, ahogy kell, és Seth sem szólt, amiből azt a következtetést vonta le, amaz sem éppen beszédes fajta. Ez különös, mert először nem ezt nézte ki belőle, amit azonban nem tett szóvá.
A halk suttogás általános háttérzajjá vált. ~ Vajon ha jobban figyelnénk, meghallhatnánk, mit üzennek a Szellemek? ~ Fülelni kezdett, és mintha alig kivehetően azt hallotta volna a duruzsolásból: "vér". Úgy látszik a holtak lelkei nem éppen szívderítő dolgokra ácsingóznak.
Eriel a mén szavaira megtorpant, és körülnézett. Sethekiel máris előkészületeket tett egy esetleges harchoz. ~ Ha valóban olyan rémes dolgok rejtőznek ezen bokrok mögött, mint mesélik, akkor egy kihegyezett agancs mit sem ér ellenük. ~
A kanca félelemmel vegyes kíváncsisággal szemlélte a bozótot. Halk patadobogás hangja ütötte meg a fülét, mely mintha egyszerre érkezett volna a háta mögül, és az orra elől is. |
Csendben léptettünk tovább az ösvényen. Ezen a sötét, kiszámíthatatlan helyen nem lett volna bölcs dolog bájcseverészni, elvégre minden apró zajra oda kellett figyelni, mint egyfajta jelre, ha valaki a közelünkben lenne. Reméltem, hogy nem sértem meg nagyon a hallgatásommal. Ritka az a helyzet, amikor úgy döntök, hogy inkább befogom a számat.
Aztán hirtelen rossz előérzetem támadt. Úgy éreztem, mintha valaki figyelt volna.
- Azt hiszem, társaságunk akadt. - suttogtam Erielnek, és megálltam, hogy jobban körüllássak. Egy árnyék suhant el a fák között, de az erdőnek ezen a részén a sötétség mellett a frissen lehúzódott ködfátyol is megnehezítette a látási körülményeke, szóval simán elképzelhető, hogy csak egy eltévedt őz ijesztget minket. Erre mégis kevés esélyt láttam. Néhány gyors, rutinos mozdulattal megéleztem az agancsomat és átmozgattam a szárnyaimat. Felkészültem egy esetleges ütközetre. |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
