|
Témaindító hozzászólás
|
2016.11.12. 18:15 - |
Kara-Khan & Zafira
*Nyílt játék* |
[11-1]
 Zafira kellemes hangja szinte zene volt füleimnek, de szavain kissé elmosolyodtam. Könnyű volt észrevenni, hogy valószínűleg nem szokott ő a magázódáshoz. Nem is állt szándékomban belekényszeríteni ilyen furcsa helyzetbe, de ahogy anyám mondta régen: a tisztelet megadása minden körülmények között elsődleges, első találkozáskor pedig csak a csikókat nem magázzuk le. Most pedig tanácsadóként szinte hozzászoktam a hivatalos beszédhez.
~ Azért aranyos tőle, hogy igyekszik, de részemről illő lenne levenni a válláról ezt a mázsás súlyt. ~
- Hacsak nem maga a ménesvezér részesít megróvásban, akkor semmiképp - válaszoltam. - De talán vagyok olyan jó viszonyban vele, hogy egy ilyen jelentéktelen kihágást figyelmen kívül hagyjon. A ménes többi tagjának pedig aligha lehet kivetnivalója, amennyiben felelősséget vállalok a kedves vendégért, aki nem mellesleg - tudomásom szerint legalábbis - semmiféle komolyabb kárt nem tett sem a ménes területén, sem a ménesben - Elég diplomatikusan hangozhatott, mint valami betanult szöveg. - És ha már a kedves vendégnél tartunk, megkockáztatom, hogy nincs túl nagy korkülönbség kettőnk között. Esetleg felajánlhatom, hogy tegeződjünk? - kérdeztem kedves mosollyal. |
 Kara sétára felkérő mozdulatát egy elegáns fejbiccentéssel viszonoztam, na meg persze mosollyal. Nem volt nehéz vele lépést tartani, kellemes tempót vettünk fel. Azonban mégiscsak egy idegennel vagyok, azért a köztünk lévő távolságot igyekeztem feltűnésmentesen tartani, nehogy elszúrjak itt valamit.
Idegen ide vagy oda, modorával eddig is levett a lábamról, de mikor megszólalt abszolút különös érzés fogott el és szokatlan szorongást éreztem a hasamban.
Hihetetlen, hogy mély hangjának mennyire megnyugtató hatása volt.
- Nem zavart, uram. - feleltem finom hangon. Megpróbáltam hasonlóan beszélni mint ő. Fejemet ha akartam volna se tudtam volna magasabbra emelni az övénél, de sikerült elegánsan, úgymond úrihölgyesen tartani. Séta közben szemtelenül sokáig figyeltem nyakát és annak csodás ívét. Kék szememben tükröződött ahogy fekete szőre pompásan fénylett.
Találkozáunk óta most beszélt eddig a legtöbbet. Kis füleimmel hangjának minden részét befogtam és figyelmesen hallgattam.
Először kicsit összerezzentem azon, hogy idevalósi, de igaza volt. Jobban belegondolva nem meglepő tény. Végül azt vettem észre, hogy élvezem azt ahogy beszél. Ezt a kellemetlen, de szükségszerű kérdést is olyan szép köntösbe öltöztette, hogy egyáltalán nem éreztem rosszul magam tőle. Ráadásul megnyugtató kijelentése tényleg megnyugtatott. Mosolyogva ránéztem.
- E szép szavak hallatán egy vándor sem érezheti fenyegetve magát, még én sem. - válaszoltam lágy hangomon. - Nagyszerű érzés az Ön vendége lenni, de engedje meg ,hogy megkérdezzem: társaságomból nem-e lesz a ménes oldaláról megróvása? - kérdeztem kedvesen, de hangomban ott rejtőzött némi aggodalom. Aggodalom? Nos igen, egy MÉG ismeretlen lovat féltettem a családjától. |
Olyasmi mozdulatot tettem, mint valami úri ló, aki elegánsan felkér egy hölgyet, majd nyugodt léptekkel sétálni kezdtem, ügyelve arra, hogy egy centivel se járjak előrébb Zafiránál. Zöld szemeimmel körbepásztáztam a festői tájat, ami innen, a Toron-dombról nézve különösen szép volt ilyenkor ősszel. A rét ezúttal mégis teljesen más arcát mutatta. A napot sötét felhők takarták el sejtelmesen. Máskor a lila virágok olyan vidáman fürdőztek az őszi napsugarak ontotta lágy melegben, de a hideg szélben és a viharfelhők okozta szürkeségben nem sok kedvük volt mosolyogni.
Nekem viszont annál inkább. A legelő a maga különleges bájával ugyanis elbújhatott Zafira szépsége mellett. Nehezen bírtam rá magam, hogy az illendőség határain belül maradva, csak úgy lopva pillantsak rá, hiszen gyönyörű szemei valósággal vonzották a tekintetet.
- Remélem, nem ijesztettem meg nagyon - mondtam, és bár próbáltam kikerülni a "hová valósi vagy?" kérdéssort, nem sok esélyem volt rá. Persze szót ejthettem volna az időjárásról meg hasonló "mindegy, csak beszéljünk valamiről"-típusú beszédtöltelékekről, de nem sok értelmét láttam. Nem volt itt semmiféle takargatnivaló, részemről legalábbis. Ami pedig őt illeti, felőlem akár sorozatgyilkos is lehetett volna titokban, az se nagyon érdekelt volna.
- Nyilván nem lepődik meg nagyon, ha azt mondom, idevalósi vagyok. Épp ezért remélem, nem hangzik számonkérőn, ha megkérdezem, honnan érkezett - Mielőtt azonban válaszolhatott volna, sietve hozzátettem. - Megnyugtatom, hogy senki nem fogja innen elzavarni, amíg én itt vagyok. Ha úgy tetszik, a vendégem. |
A kezdeti stressz és feszültség még bennem volt, hiszen idegen és betolakodó vagyok a Toron-dombon. Ráadásul az imént megismert mén tökéletesen beleillik a helyi ménesbe. Elkerülhetetlen, hogy megtudjam idevalósi-e. De e kérdés egyelőre nem nyer szavakat, hiszen Kara-Khan minden mozzanat magával ragadott.
Egyszerűen úgy éreztem, mintha nem én lennék. Éreztem ahogy megragadja a figyelmemet tekintélyes megjelenésével, de eszem óvatosságra intett. Egyéb oldalról viszont kíváncsiság vezérelt.
Egy pillanatig Kara-Khan "arcán" lágyan aláhulló üstökét figyeltem, de midőn rámosolygott azonnal "elpirultam" és kellemetlenül éreztem magam, így kissé oldalra fordítottam fejemet.
Amit ezután mondott az nagyon meglepett és egyszerre váltott ki empátiát belőlem.~ Végül is, mi baj lehetne? ~ kérdeztem magamtól, mintha engedélyt kéne kérnem valakitől. ~Ne légy gyerekes Zafira, mondj már igent!~ szólalt meg egy váratlan hang bennem, mintha kismanó súgta volna a fülembe e mondatot.
- Igen szabad. - mondtam kedvesen, akaratlanul vigyorogtam mint egy kiscsikó. Beső énem arra ösztönzött, hogy adjak egy esélyt a ménnek, hiszen ártani valószínűleg nem fog. |
Sokan régimódinak tarthatják ezt a sok, látszólag felesleges udvariaskodást, de én mindig is büszke voltam rá, hogy ilyen neveltetésben részesültem. Nem egyszer húzott ki a csávából egy-két udvarias szó, figyelmesség, apró formaság. Mások iránti tiszteletemet könnyen ki tudtam ily módon fejezni, és ez ezúttal sem volt másképp.
Bár még semmit sem tudtam Zafiráról a nevén kívül, minden porcikám azt súgta, hogy becsüljem őt és tiszteljem velem egyenrangú társként, bárhonnan is érkezett, bárhová is tartozzon. Ez kimondva valószínűleg felettébb magasztosan, és talán nem kicsit elfogultan hangzott volna, de így a fejemben megfogalmazva nagy igazságnak tartottam.
- Részemről a szerencse - mosolyogtam rá barátságosan. Szerettem volna jobban megismerni, ennek pedig minden bizonnyal az egyik legkellemesebb módja egy üdítő séta. Már az én receptem szerint. Annál mindenesetre biztosan természetesebb, mint egymás előtt feszítve bájcsevegni.
- Szabad egy sétára invitálnom, kisasszony? - kérdeztem könnyed hangon. Rég volt már, hogy udvaroltam volna valakinek. Talán épp itt volt az ideje feleleveníteni.
~ Talán... de felkészültem én erre? ~ |
Érdeklődve figyeltem a fekete mént. Nem tudtam eldönteni, hogy Alios tag-e vagy egyéb méneshez tartozik, esetleg vándor mint jómagam. Minden esetre biztató volt, hogy nem rohant le egyből, támadó szavakkal.
"Hát persze. Elvégre annak szántam." mondta, és abban a pillanatban zavarta jöttem. Annak szánta? Tudatosan egy bókkal köszön be? Elbizonytalanodtam, hogy tán mégsem tiszta szándékú. Két pislogás között zavaromban a földre néztem, majd vissza rá.
Szerencséjére, jobban mondva szerencsémre minden előítéletemet elsöpörte következő szavaival és cselekedetével.
Végtelenül meg voltam lepve az udvariasságától, ahogy megszólított mélyen csengő hangján. Mikor fejet is hajtott előttem azt hittem álmodok. Még senki, soha nem hajtott fejet előttem, sőt messze e földön nem találkoztam hasonló tiszteletadással.
Kifejezni nem tudtam abban a pillanatban, hogy mennyire jól esett ez a fajta bánásmód. Hirtelen arra sem tudtam gondolni, hogy ez talán álca, hisz teljes valómat elragadta.
Miután lelkileg is visszatértem a földre, megpróbáltam én is illően bemutatkozni, ellesve pár mozdulatot a méntől.
- Nagyon örvendek Kara-Khan! Zafira vagyok! - mondtam lágyan duruzsoló hangon, miközben szárnyaimat kissé kitártam, de nem feszítettem ki teljesen és behajlítva egyik mellső lábamat kissé meghajoltam. Észre sem vettem, hogy közben egy vadidegen elött érzékenyültem el ennyire. |
 Ahogy a kanca tekintetét rám emelte, hirtelen hatalmasat dobbant a szívem. Szemei kék gyémántokként csillogtak, és úgy megigéztek, hogy egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Bár távolról is szépnek találtam, de közelebb érve rá kellett jönnöm, hogy sosem láttam nála szebbet. Illentlenül bámulni azonban semmiképp sem akartam, szóval összeszedtem magam és visszatértem a földre.
- Hát persze. Elvégre annak szántam. - feleltem kedves mosollyal, majd kissé kihúztam magam és előkapartam az udvarias énemet. - Bocsásson meg, ha megzavartam. Amennyiben így történt, illő lenne bemutatkoznom. Az én nevem Kara-Khan. Szabad megtudnom a kegyedét? - Ahogy tisztelettudóan meghajoltam a kanca előtt, olyan érzésem támadt, mintha egy valóságos tündérhercegnő előtt borultam volna térdre. ~ Márpedig ha ezt érzem, kell hogy legyen benne valami igazság. ~ |
Szárnyaimat magam mellé húztam, stabilan tartottam oldalamon. A külső részébe néha belekapott a szállingozó szél, ahogy sörényembe is, amit kiváltképp élveztem.
Puha ajkaimmal finoman téptem el a fűszálakat az anyaföldtől, s még finomabb mozdulatokkal rágtam össze.
Madarak ciripelésére csak akkor számíthattam volna ha fával borított helyre megyek, de ez kizárt volt, pedig hiányoztak a kis szárnyas barátaim. Bárcsak tudnék velük kommunikálni. Annyi mindent tudnánk egymásnak mesélni, és akár még tanítani is!
Ilyen és ehhez hasonló dolgokon merengtem a Toron-domb magaslatán. Bár figyelmem lankadó volt, ritkán néztem körbe, a füleim mindig résen voltak. Egy ideig semmit se hallottam. Messze nem száraz a talaj, hogy kopogás hallattszódjon, főleg ha reggel harmat borította a tájat és azt beitta a talaj. Így sikerült egy fekete idegennek némán, de nem láthatatlanul megközelítenie. Midőn felbukkant a horizonton azonnal észrevettem. Megszeppenve kaptam fel a fejem rágás közben. Dinamikus és előkelő léptekkel közelített felém, de én nem moccantam. Nem éreztem fenyegetőnek pompás megjelenését, bíztam a képességeimben.
Élénk kék szemeimet le sem vettem róla, s vártam verbális megnyilvánulását, de amit mondott meglepett.
Szó szerint megdicsérte a helyválasztásomat a legelést illetően. Akaratlanul mosolyogni kezdtem.
- Ezt most vehetem bóknak? - kérdeztem kuncogva és kicsit viccelődve. Persze elővigyázatos maradtam, hisz mégiscsak egy látszólag egészséges mén talált rám. |
Volt egy kis időm, hogy kiheverjem a Nizza-síkságon történteket. A fejem még mindig zsongott, bár a Nirrannal történő beszélgetés alatt a gondolataim ismét visszatértek.
Mi más úticélom lehetett volna ezek után, mint a minden évszakban gyönyörű Toron-domb? Habár errefelé mindig volt élet, nem volt ritka az sem, hogy egyedül legelésztem, a jövőről merengve.
Már távolról kiszúrtam egy fehér pontot, de akkor még nem láttam, hogy szárnyai is vannak. Ez csak közelebb érve vált nyilvánvalóvá. ~ Mondhatnám, hogy: alighanem egy határsértő. De mint kiderült, egész jól is ki lehet jönni más ménesbelikkel… mármint relatíve. ~
Felkaptattam a dombra, és békésen a pegazus felé léptettem. Még méterek választottak el tőle, amikor megszóítottam.
- Jó választás. A legelő ezen részén a legfinomabb a fű. Ez kivételes ízlésre vall. - vidáman közelítettem a kancához, de nem mentem túl közel, nehogy rossz benyomást keltsek. Sajnáltam volna, hiszen be kellett vallanom, csodálatosan szép külsővel áldotta meg a sors. |
" Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. "
Nagyon szeretem az őszt, a második kedvenc évszakom. Imádok reggelente a csípős hidegben szárnyra kapni, s a hűs levegőt letüdőzni.
Mindg is a szépet, a jót láttam az őszben -majd a télben-, nem pedig az elmúlást és a halált. Ez a békesség, a nyugodtság időszaka, meg persze a nélkülözésé.
Vándorként abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy szabadon járhatom a világot, nem kötnek bizonyos szabályok. Egy baj van azokkal az elvárásokkal miszerint idegen nem legelhet másnak a földjén, hogy lehetetlen betartani és betartattni őket. Ma reggel is több mint valószínű észrevétlenül suhantam be az Alios ménes legelőjére, hiszen már dél is elmúlt mégis itt vagyok...háborítatlan környezetben.
Ez a ménes birtokolja a legzamatosabb fűt termő vidéket. Békésen legelésztem egy dombon, melyen helyenként még igen finom volt a fű, máshol pedig szinte vízízű. |
Kara-Khan & Zafira
*Nyílt játék* |
[11-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
