|
Témaindító hozzászólás
|
2017.06.18. 18:55 - |
Raes + Freya + Aurora
*Nyílt játék* |
[10-1]
 Amikor a kanca feltette a kérdést, hogy okosnak nevezem-e azt, aki menekül egyetlen egyértelmű válasz jutott eszembe, és semmilyen szépítés nem volt képes azt elnyomni.
- Igen, annak nevezem. Okos az a ló, aki nem hagyja, hogy a büszkesége felül kerekedjen a józan eszén, és ez néha azt jelenti, hogy "menekül". - miután kiejtettem a szavakat halványan, és akaratlanul is baljóslatúan elmosolyodtam. - Persze, csak ha komoly veszéllyel áll szemben, és még nem került sor provokációra. Higgye el, ha engem provokálnak, semmiképp sem futamodom meg...
Amikor a kanca komoran múltbéli gyilkosságait említette meg, nem mosolyodtam el, és ez kissé megrémített. Az esetek többségében képes voltam gunyoros mosolyt arcomra varázsolni, ha halálról, vagy gyilkolásról esett szó, most azonban valami nem engedte, hogy megtegyem. Pokoli dolog fáradtnak lenni - futott át az agyamon a nyílvánvaló magyarázat. Az ember még mosolyogni se képes normálisan.
- Akkor madam, már mindkettőnk mögött véres múlt áll.
A tegeződést és műudvariaskodást továbbra sem hagytam el. Ha már a csipkelődéshez vagy véres harcokhoz nem volt erőm, legalább megengedhettem magamnak egy pimasz tréfát, amivel rendkívül udvariasnak állítottam be magamat, természetesen érezhetően hamisan. Pf. Én meg az udvariasság sosem illettünk össze. Halvány mosoly suhant át arcomon a rengeteg emléktől, ami mögöttem állt. |
 Kicsit feszülten fújtam ki a levegőt. ~ Ilyenek lennének az okos lovak? Menekülnek. ~ Bosszantott a gondolat és megforgattam szemem. - Te okosnak nevezed aki menekül? - Kérdeztem. - Szerintem inkább gyávák. - Mondtam el a véleményem és egyenesen a szemébe néztem. Valahogy úgy éreztem ez a mén elszívja az energiámat és nincs kedvem vitatkozni. ~ Biztos okos és gyáva vagyok.. ~ Gúnyoltam ki saját magam és kezdtem úgy érezni tényleg vén vagyok. ~ Mágikus szavai vannak. ~ Gondoltam ezt viccből és kifújtam a levegőt, egyszerűen a levegőt is magamba tartom annyira elvesztettem magam. - Sok nyakat törtem már, egyik sem örült. - Mondtam hidegen és vissza emlékeztem azokra az arcokra, az én arcom se dicsőséget sugárzott. |
- Elég könnyű észre venni az okos lovakat - mondtam neki felsóhajtva. - A hátsóikat szokták nekem mutatni, miközben menekülnek.
Ideges volt. Láttam, éreztem rajta, és úgy tűnt, mintha el se próbálta volna rejteni. Összezavart. Pár pillanatig az agresszort játszotta, és a szerepek felcserélődése kizökkentett. Zavartan figyeltem a lépéseit. Életemben először próbáltam meg elkerülni egy harcot, és a másik fél mégis erőltette ezt. Ez új volt és... különös.
- Mondja csak, mit csinál egy okos ló, ha nem menekül előlem? Megölelget és unikornis mágiát bocsájt romlott lelkemre? - gúnyosan elmosolyodtam, és mindeddig sima arcomra most először ült ki bármiféle érzelem. Régen nem látott vendég volt a gúny arcomon, és most, hogy visszatért, nem tűnt helyénvalónak.
Az unikornis furcsán kezdett el viselkedni, már-már kiszámíthatatlanul. Makacs volt, és büszke, de mégis meghunyászkodást színlelt. Mert ugyan nem hunyászkodott meg, abban biztos voltam. Túlságosan erős és akaratos kancának tűnt egy ilyen lépéshez. Nem adhatja csak úgy meg magát...
- Heh, bármilyen vén is lehet egy madam, nem hiszem, hogy örül annak, ha a feje meg a nyaka nem tartózik össze - keserédesen felnevettem, majd nehézkesen, bután eszméltem rá, mit mondtam valójában. Egyszerűen képtelen voltam egy olyan választ megfoglamazni számára, ami nem hangzott fenyegetően, és kedvem lett volna beleverni a fejem a legközelebbi fába bolondságomnak köszönhetően. Látod Raes, nem való neked a kommunikáció... |
Fejemet közel hajtottam nyakamhoz hogy tű éles szarvam minél hamarabb sebezze meg ha támadni készül. ~ Egyébként is idegesít.. ~ Fort bennem a tűz. - Te biztos tudod ki az okos! - Húztam össze szemem mérgesen és farkammal idegesen csapkodtam. - Egy okos ló nem fog tőled megijedni, ezek szerint csak buta lovakkal futtál össze eddig! - Válaszoltam neki bátran, közeledése nem tetszett de átfordult a fejemben hogy nehéz napja lehetett és inkább hagynom kéne. De azt sem akartam hogy azt hidje megijedtem a fenyegetésétől, izmaimat el lazítottam és fejemet is felemeltem. Egyenesen a mén szemébe néztem kicsi megbánást mutatva. - Egy vén madamnak már mindegy. - Szórakoztam el az egészet és kinevettem magam, lehet kínomban nevettem magamon hogy most a mén azt hiszi megijedtem tőle és féltem a bőröm. |
A kanca szemét figyelve tisztán láttam, ahogy büszkeségének köszönhetően felháborodik. Magamban kárörvendő mosolyt lejtettem az erőteljes reakció láttán, de nem tettem gúnyos megjegyzéseket. Ma sem vagyok formában...
Nevetett, de nem vágott át; büszke volt és kecses, de megsértettem és ez dühítette. Éreztem, ahogy megfeszül, és látva, ahogy ugrásra készen, provokálva oldalaz ki, a vérszomj megvillantotta szemeimet, és izmaim megfeszültek.
Nem... Ma nem, Larok.
Erőlködnöm kellett, hogy ne vessem neki magam, végül azonban halkan, alig észrevehetően sóhajtottam és elengedtem feszült izmaimat.
Komor arckifejezéssel hallgattam monológját, az unottságon kívül azonban nem szólgáltam sértő gesztusokkal. Látszik, hogy nem vagyok formában.
- Harmad - válaszoltam neki komoran, fa hangon, miközben fejemet magasra emelve figyeltem büszke közeledését. Szarvaim fénye megcsillant izzó szemeim vörhenyes sugaraitól. - De hiába a tizenkét év, hölgyem, ha az évek nem tesznek okosabbá. Ha azt mondom, nincs kedvem vért ontani, egy okos ló örvend a szerencséjének, és nem kezd el provokálni. - teljes testemmel felé fordultam, és baljóslatú lépést tettem előre. - Úgyhogy, ha a madam egyben szeretné tartani a fejét, meg a nyakát, ne játszadozzon velem. |
Kicsit sem tetszett a mén megjegyzése.~ Ma nincs kedve vért ontani? Mit gondol ez? Azt hiszi az én véremet könnyen ontaná? ~ Háborogtam magamba és egy pillanatig úgy éreztem neki ugrok, hisz nem úgy nézz ki mint aki egyről a kettőre vért bír ontani. Büszkén felnevettem és kisétáltam a fa mögül, bátran mentem közelebb hozzá. ~ Az ilyen köszöni se képes.. ~ Lenézően prüszköltem ahogy unottan nézett. - Lehet négy szarvad de az én véremet te sehogy sem tudnád ontani.. - Szóltam hozzá gúnyos hangon és lassan ráztam fejem. - Fiatalság.. Olyan büszkék, és te is.. Csak tudnám miért? Én 12 évem alatt nem csak vért ontottam, te körülbelül fele éves lehetsz? - Lassan mentem közelebb hozzá miközben beszéltem, a következő pillanatok tőle függnek. |
A tetves életbe. Kicsit sem lett jobb kedvem a hosszas, izzasztó meneteléstől, és attól sem, ami megállítot. Úgy éreztem magam, mintha évekkel idősebb lennék. Izmaimba lassanként tompa fájdalom költözött, elmém pedig ködössé vált az éhségtől; napok óta nem álltam meg, és nem ettem, testem pedig megszenvedte a fanatikus zarándoklatomat.
Mindennek tetejébe meg hallottam egy hangot. Egy kanca nőies, meglepett sóhaját oldalamról, egy vastag fa árnyékából. Ösztönösen megtorpantam, és hatalmasat sóhajtottam. Vállaim megerereszkedtek, hangom pedig unottá változott.
- Gyere ki a fa mögül, nem kell bújkálnod. Ma nincs kedvem vért ontani - habár lehet, azzal vissza térne hozzám... Udvarias biccentésére nem tettem választ. Unottan, összehúzott és mitikusan vöröslő szemekkel mértem végig. Vékony volt és kecses, tehát sebezhető, ám a legkevésbé sem látszott természetéből adódóan agresszívnak. Ez sem derített fel. Jobban örültem volna egy szóbeli, vagy fizikai párbajnak, mint egy hosszas csevelynek. Ez a nap sem lehet már rosszabb. |
Nem is emlékszem pontosan hogy jutottam el ide, lehet idegesített az Alios ménes területe. ~ Nem volt szimpatikus hely. ~ Eléggé unalmasan teltek a napok, csak jártam összevissza. A Lyacon erdő igazi paradicsom nekem a többi területhez képest, kezdtem fáradt lenni a sok menéstől és szinte csak vonszoltam magam alatt a lábaim, fejemet is lentebb hajtottam és úgy folytattam utam. ~ Mi ez az erős energia? ~ Mindig megéreztem ha a közelembe valaki nagyon ideges vagy nagyon jó kedve van, most inkább negatív energiákat éreztem a közelemben. Egy vastag törzsű fa mögé mentem és a fejemet kidugtam úgy figyeltem jön e valaki, fejemet most a magasba emeltem és kiváncsi fejet vágtam. - Ó! - Csúszott ki a számon amikor megláttam a fekete mént, biztos észrevett ő is hisz nem bújtam el. Csak a fa mögé áltam, onnan figyeltem. Biccentettem neki és vártam mit lép.. |
Ideges voltam, és dühös. Dühösebb mint valaha.
Szemeim vörhenyesen izzottak a sötétben, ahogy a Lyacon ködös erdőségének esőzésektől nedves füvén lépkedtem. A levegő hűvös volt és párás, a levelekről pedig esőcseppek csöpögtek. A köd sűrűbb volt, mint általábban, a hely pedig rémisztőbb, mint a legtöbbször. Larok azonban most sem jelent meg.
Tűvé tettem érte a fél világot, vártam, hogy adjon egy jelet, hogy szóljon hozzám, de nem tett semmit. Nem hozott halált, éhinséget, járványokat és betegségeket. Egyszerűen mintha örökre magamra hagyott volna halandó testemben. Ez pedig feldühített, testem belülről lángolt a tehetetlen haragtól.
Felkutattam érte Nemesis barlangját, hogy válaszokat találjak, és most eljöttem a szellemek erdejébe, hogy újból megszólítson és vért követeljen. De egyszerűen nem volt képes kinyitni a pofáját. Épp amikor kellett volna, amikor szükségem volt rá a céltalanságban.
Kicsi koromban írtóztam a jeleitől, attól, hogy követeljen tőlem bármit is, de az évek összeszoktattak engem és az istent. Már-már azt hittem egikünk sem létezhet a másik nélkül, de mára már nyilvánvalóvá vált; én igénylem az ő közelségét. Számára eszköz vagyok, számomra ő élet. De Larok Vescor megunt engem.
Most mi a francot csináljak? |
Raes + Freya + Aurora
*Nyílt játék* |
[10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
