|
Témaindító hozzászólás
|
2017.06.19. 20:02 - |
Kathach + Deviltear
/Zárt játék/ |
[7-1]
 Azt hiszem egy ideig inkább én élveztem osztatlan figyelmét ahelyett, hogy ő élvezte volna az enyémet. Türelmesen vártam, amíg felhagy a bámulásommal. Bár szemeztünk már egy ideje, a történetébe csak később kezdett bele. Úgy tűnt nem kedvelt meg, de ismerjük el, ez soha nem is volt célom. Igazából a sérüléseire vonatkozó szavaimat nem sértésnek szántam, sőt, ha kicsit jobban kitekerjük a jelentésüket, akkor akár dicséretnek is értelmezhetőek.
- Gondoltam - húztam el a szám fanyaran. De ha egyszer ő jött el hozzám, akkor viselje el a finom csipkelődésemet. Ha én lépnék pegazusföldre, nekem sem lehetne egy árva szavam se a lenéző megnyilvánulásokra, ami ugye a pegazusoknál alap. - A lenézés a pegazusok kedvence. Összekeversz magaddal. - ritkán néztem le valakit… illetve ez így nem teljesen igaz. Gyakran mutattam magam felsőbbrendűnek, s ennek két oka is volt. Egyrészről mert ménesvezér voltam, s mint ilyen tiszteletet kellett parancsolnom, másrészről viszont a személyiségemnek is volt némi egómanós jellege. Bárkinek szívesen bizonyítottam, hogy számomra én vagyok a legfontosabb élőlény, ugyanakkor aki nagyon jól ismert, azt tudta, hogy koránt sincs így.
No jó, azért asszem az érdekes történettel megvett magának. Nem mintha az én életem annyira uncsi lenne, de kalandokkal telinek sem mondanám… a ménesvezérség nem az izgalmakról híres. Mégha az én patámban összpontosul a hatalom. Persze szerettem az lenni aki vagyok, ennek pedig szerves része volt a ménesben betöltött helyem is. Futólag elgondolkodtam rajta, hogy vajon a Katopyrist is ugyanolyan lehet-e vezetni, mint a Cornust, de aztán hamar tovább léptem a kérdésről, hogy Kathach szavait hallgassam.
Csendben, kérdés nélkül hallgattam a történteket. Hosszú percek teltek el némán, miután a Katopyris elhallgatott. Rengeteg volt az információ, s kellett némi idő, amíg megemésztettem a hallottakat. A történet tényleg - talán újabb - halaszthatalan problémákat vetett fel. Tisztán értettem a szavak mögötti üzenetet. A Katopyris harcba vonul a Laynarvis ellen. De arról fogalmam sem volt, hogy nekem és a ménesemnek melyik oldalon lenne a helyem. Az elég világos volt, hogy pártatlanok nem maradhatunk, ám ez nem olyan döntés volt, amit a tanácsadóimmal ne akartam volna megvitatni. ~ A Katopyris fog támadni, a Laynarvis pedig védekezik elvileg… sőt, mintha nem is ők támadtak volna Kathachra. De hajlandóak lennének bármelyik “tisztavérűnek” titulált ménessel összeállni? Mit fog tenni a Forsante és az Alios? Ami viszont még mindig a legfontosabb kérdés: vajon az Örökkévalók hajlandóak lennének összeállni azzal a ménessel? ~ Egy szóval rengeteg megválaszolatlan kérdésem volt, de minössze egyet tettem fel a sok közül.
- Most Ragnarok vezeti a Laynarvist, ugye? - igen, jelen pillanatban ez volt számomra a legfontosabb kérdés. Bár a mén elvileg nem haragudott rám a történtek miatt, azt azért mégsem feledhettem, hogy mit tett, és hogy én tettem ki a ménesből. |
 Sokáig méregetőn bámultam a cornus vezért, miközben egykedvűen hallgattam csípkelődő szavait. Nekem nincs időm játszadozni - futott át agyamon egy dühös gondolat, arcomra azonban nem ült ki inger. Már láttam, milyen fából faragták; ritka volt, hogy az ember teljesen komoly és türelmes ménesvezérekre talált, akiknek nem kellett csendesen elviselnie a sértéseit. Nehéz idők ezek. Minden bizonnyal csak én vagyok ilyen régimódi...
A mén bebizonyította, amire számítottam; nem tartozott az intrikázós lovak sorába, amelyet ugyan a legtöbb esetben tiszteltem, de az ő esetében valahogy képtelen voltam erre. Valami nagyon nem tetszett Deviltear hozzáállásában, és ez mindenbizonnyal a tiszteletének teljes hiánya volt. Kissé úgy éreztem magam, mintha a Laynarvis vezérével beszélgetnék. Csakhogy veled nem akarok háborút...
- Nem, nem azért jöttem, hogy megmutassam a szép kis sebeimet - hangom kissé élesebben csendűlt fel, mint azt szerettem volna, azonban ez nem zavart meg. Amúgy sem volt értelme tovább finomkodni, amikor semmiféle kedves szó nem téríthette el az álatalános előítéleteitől. Ez az átka annak, hogy pegazus vagy; a lovak mindig benned látják majd az agresszort. - Azt azonban nem ért figyelembe venned, hogy a sebeim ellenére is én jöttem el hozzád, és elvárom, hogy ne fordúlj lenézően felém ezért, hanem hallgass meg. Ennél érdekesebb történetet úgysem fogsz sokáig hallani...
És meséltem. Mindent elmeséltem neki arról, hogyan csalt csabtába egy csapat laynarvis lázadó, hogyan törtek az életemre és miképp kiáltoztak háborúról. Figyeltem az arcát, miközben beszéltem, de bármit is tett, én csak mondtam és mondtam tovább. Megmondtam, hogy Mana mentett meg, és félre tettem a becsületemet akkor, amikor elmagyaráztam neki, mennyire közel voltam ahhoz, hogy egy sehonnan jött fekete mén betörje a koponyámat, miközben sérülten fekszem a földön, egyedül a mágiámról nem említettem neki egy szót sem. Az nem rá tartozott.
Amikor ahhoz a részhez értem, hogy tanácsadóm kijuttatott, elhallgattam, és felsóhajtottam. Egy darabig bámultam rá, aztán nehézkesen kinyögtem a következő szavakat:
- Nem a büszkeségem, vagy az életem féltése vezérel arra, hogy eztmondjam, de meg kell értened valamit; a Laynarvis veszélyes. Mindannyiunkra. A támadás nyílt hadüzenet volt a pegazusaim ellen, és minden igaz, békeszerető ló ellen Seminarya szerte. - Igaz, nem volt nyílt hadüzenet... Mi leszünk a támadók, bárhogy is állítjuk be... - Hiba volt hagynunk, hogy széthúzzanak minket a különbségeink és a lázadókból létre jöhessen egy olyan ellenséges ménes, mint a Laynarvis. Tudod, miért utasítunk vissza lovakat a ménesekből, és tudod azt is, hogy akik ilyen sorsra jutnak legtöbbször veszélyesek...
Egy szóval sem említettem nyíltan a háborút, ám tudtam, hogy fel fog tűnni neki, hová vezet mindez. Azt akartam azonban, hogy ő mondja ki. Én már így is túl sokat beszéltem...
|
Igazából jelen pillanatban sem tudtam a gondolataimat elszakítani szokásos, kíváncsi medrükből, így azon filóztam, vajon Kathach végig lefetyelte-e az érkezésem. ~ Ha sokáig váratom kiissza az Ewan-tavat? ~ Nem, a tiszteletnek továbbra sem volt fellelhető mégcsak nyomokban sem szikrája bennem. Bár azok a sebek biztos fájtak. Azt hiszem, ha Kathach nem a szép zöld gyepemen, alias a ménesem területére érkezett volna, akkor megtapsoltam volna a támadót “művéért”. Valahol mélyen tiszteletet éreztem azok ereje iránt, akik képesek voltak ezt tenni a büszke pegazus ménnel.
Majdnem kinyögtem, hogy nem szükséges, mert szerintem semmi szomorú nincs benne, de aztán moderáltam magam. ~ Csak bizonyos keretek között lehetek idegesítő! ~ Emlékeztettem magam kicsit letörten. - Hát akkor hagy halljuk a mesét! - bátorítottam aránylag jó kedvűen. Végülis én sértetlen voltam, koronám pedig a megszokott magabiztosságot és erőt sugározta. Könnyedén felszegtem a fejem, hogy még pompásabb hatást keltsünk.
- Nos nekem úgy tűnik, hogy nincs más választásom. Remélem ez a beszélgetés érdekesebb lesz, mint az volt… - nyomtam el egy műásítást. Voltaképp vártam már, hogy a közepébe vágjon, reméltem nem akarja fölöslegesen pazarolni az időm, s a történet rövid változatát osztja majd meg velem.
- Akkor halljuk, Kathach, osztatlan figyelmemet élvezed. - tekintettem rá narancsos szemeimmel. Furdalt a kíváncsiság, hogyan fogja majd előadni a történteket. S az talán még jobban érdekelt, hogy majd a végén mivel fog előrukkolni. - Gondolom nem csak azért jöttél, hogy megmutasd, te is szerezhetsz harcban sérülést… - jegyeztem meg még mintegy mellesleg, az orrom alatt. |
Szinte éreztem magamon a figyelő tekintetek sokaságát, ahogy lassacskán lefetyeltem a tó üdítő vizét. Tudtam, hogy figyelnek és érdeklődnek, ez pedig megnyugtatott. Deviltear hamarosan itt lesz.
Mindvégig szerepben maradtam, hiába tudtam, hogy felborzoltam a kedélyeket, felkavartam a ménestagok nyugalmát, és mindük fejében felmerülhet a kérdés, mit keres a Katopyrs vezére a Cornus területek közepén őrizetlenül. A vér és sebek kitűnő kiegészítésnek bizonyultak megjelenésemhez, és ezernyi kérdést idézhettek fel a bámézkodók elméjében. Az elvárt hatás meg volt, a lovak érezték a bajt.
Az előadás végül nem volt hiába való: lépteket hallottam mögülem, és nyeltem egy utolsó kortyot a vízből. Patái halkan mozogtak a puha fűben, ahogy közeledett, de nem rejtőzködött, ezutóbbiban biztos lehettem. Vezér volt, a büszkesége nem engedte meg, hogy óvatos legyen és nem volt oka félni. Ki tudja hány ló figyelte és vette körül.
Megjegyzésének hallatán felemeltem a fejem, ám nem fordultam felé. Megrebegtettem kissé fáradt szárnyaimat, miket hátamnak fektetve pihentettem, de tekintetem továbbra is a vizet kémlelte.
- Azért jöttem, hogy magyarázattal szólgájak erre a szomorú tényre - hangomat felemeltem annyira, hogy a bámészkodók is hallhassák, de nem kiabáltam vagy szónokoltam. Kissé felé fordítottam a fejem és fél szemmel végigpáztáztam a számomra eddig ismeretlen vezért, miközben megszólaltam. - Beszélnünk kell, Deviltear, és ezalól a találka elől nem húzhatod ki magadat - utaltam az általa elszalasztott gyűlésre. Nem ismertem. Kíváncsi voltam milyen vezérrel találtam szembe magam; olyannal, aki az intrikák lova, vagy valakivel, aki jobban preferálja az egyenes beszédet. Ezt fontosnak éreztem tudni, mielőtt közlöm vele, mibe akarom belerángatni. |
Kényelmesen elnyúlva szunyókáltam egy, az Ewan-tóhoz közeli tisztáson, amit a már kezdődő liget fái határoltak, megóvva engem a kíváncsi tekintetektől… sajnos nem mindtől, mert valaki, valahonnan megtudhatta, hogy itt vagyok. Éktelen patadobogás hallatszott, majd némi föld röppent a fejemre és az oldalamra, ahogy túlbuzgó ménestagom lefékezett néhány centire az orrom előtt.
- Kath… ach, Katha...- mérgesen kinyitottam a fél szemem és felnéztem az előttem toporgó ifjú ménre. ~- Kathach… - na erre már sikerült kinyögnie az egész nevet. Türelmesen vártam a folytatást. Nem kellett csalódnom, az ifjú tovább küzdött a szavakkal. - repülh… ideh… véresh… - óvatosan az ég felé pislantottam, de az szűziesen tiszta és üres volt, mire figyelmemet újra a ménre irányítottam. - egyhedülh - nyögte ki még, de aztán csendben maradt, várakozó tekintetem ellenére is.
Mivel újabb, információnak nem nevezhető nyöszörgés sem érkezett, felkászálódtam és megráztam magam. - Semmim nem maradt földes? - tettem fel az engem jelen pillanatban legjobban érdeklő kérdést. A nemleges válasz után már kezdett érdekelni, hogy miről is akart beszámolni nekem a határőröm. - Szóval mi történt Kathach-cal? - kérdeztem rá újra a témára. Ezúttal sikerült értelmes választ adnia, így megindultam Katopyris vezérének elvileges leszállasi helyéhez.
Nem kellett sokáig battyognom, hamar megtaláltam a vezért. Egy pillanatra meglapultam a fák takarasában, csak annyira, amíg alaposan szemügyre vettem Kathacht és a környéket is. Érdekes módon a környék jó néhány bokrának szeme volt, amit nehezen akartam elhinni, de aztán egyet pislantva megláttam a hozzájuk tartozó kíváncsi lovat is. Kancák és mének nagyjából egyenlő arányú eloszlásban voltak jelen és ki miért bámulta kimeredt szemmel a pegazust... Megcsóváltam a fejem, majd kiléptem a bozótból. Alig néhány percet töltöttem ott, de már zavart, hogy úgy tűnt, mintha bujkálnék. Félni valóm úgy sem volt, hiszen Kathach egyedül volt, az én ménestagjaim közül páran viszont a környék bokraiban tartózkodtak, így nem tűnt valószínűleg, hogy árthatna nekem. Sőt, inkább lehetetlennek tűnt…
Hátulról, halk léptekkel közelítettem meg a ménesvezért, igaz nem lopakodtam. Kíváncsi voltam mennyire szívbajos. Úgy emlékeztem szemtől-szembe még nem találkoztunk, bár ezer közül is felismertem volna őt. Ha jól emlékszem a Thaurum által elmondottakra, akkor ő jelen volt azon a gyűlésen, amiről nekem volt pofám ellógni. Úgy tűnik annyira nem vehette a szívére, ha most mégis itt van…
- Nem festesz túl jól - jegyeztem meg enyhén szarkasztikusan, mintha csak egy barátomhoz, vagy ménestagomhoz beszélnék, miközben nagyjából három-négy lónyi távolságra tőle megálltam. |
Lassan, kecsesen ereszkedtem alá az Ewan-tó fényes víztükre felett, miközben lágy szellő simogatta jótékonyan tollaimat. Az egész út egy örökkévalóságnak tűnt; minden egyes szárnycsapás, ami az utamat övezte a Cornus híres taváig fájdalommal és fáradtsággal járt. Nem volt időm pihenni, az összecsapás ejtette sebek pedig továbbra is rajtam éktelenkedtek megnehezítve minden egyes mozdulatot. Most azonban, hogy megláttam a tó kéklő vizét minden egyszerűbbnek és nyugodtabbnak tűnt; ereszkedve pihentettem fáradt tagjaimat, miközben hagytam, hogy a szellő felborzolja véres szőrömet és lobogó sörényemet.
Nem finomkodtam és nem rejtőztem el; tudtam, hogy az összes lehetséges határőr észrevett, aki nyitva tartotta a szemét, ez pedig most különösen kapóra jött nekem. Tudtam, hogy Deviltear megkapta érkezésem hírét, és hamarosan megérkezik. A cornus látta, ahogy a Katopyris vezére sebektől véresen száll be közéjük és nem hoz magával kíséretet. Nem kétség, ez felborzolhatta a kedélyeket.
A napsugarak kecsesen csillogtak a víz sima felszínén, én pedig könnyedén ereszkedtem éppen az Ewan partjához, ahol kecsesen és ügyesen letettem lábaimat pár fáradt szárnycsapást követően. Amint patáim földet értek lassú lépésekkel a tó széléhez sétáltam, és megmerítettem ajkaimat a hűs vízben. |
Kathach + Deviltear
/Zárt játék/ |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
