|
Témaindító hozzászólás
|
2017.06.20. 20:10 - |
Lyra - Defiant
* Nyílt játék * |
[7-1]
 Ami a nemkívánatos voltomat illette, természetesen most sem tévedtem, ez pedig egyszerre okozott önelégültséget és egyfajta kellemetlen szorongást is. Azonban azok közé a szerencsések közé tartoztam, akiket a saját büszkeségük és -legyünk őszinték - egójuk nem hagy hosszútávon elkeseredni.
Nem úgy tűnt, mint akit könnyű lenne lebeszélni arról, amit egyszer az agancsos fejébe vett, és ez a lustaságomat nem sértette, sokkal inkább az önérzetemet, tehát ez utóbbinak érdekében szálltam vitába vele.
- Összekeversz valakivel, kedves. Mármint, természetes, hogy nem foglalkoztat, mihez lenne tehetségem vagy hol van a lehetőségeim határa, mégis úgy érzem, kötelességem elmondanom, hogy ennél azért sokkal-sokkal messzebb. Köszönöm szépen, ennél nem kell banálisabb kifejezésekhez folyamodnod, tökéletesen értettelek. - elmosolyodtam, közben konstatálva, hogy továbbra is zavarbaejtően szűkszavú vagyok. - Nem is zavarok, az igazat megvallva akad egyéb dolgom is. És a virágok sokkal udvariasabbak tenálad.
Kis szünetet tartottam. - De félretéve a kicsinyeskedést: pontosan mit is szűrt le méltóságod azokból a nyomokból? Már, ha szabad kérdeznem, természetesen. |
 Nem emlékeztem rá mikor találkoztam először, vagy legutóbb a kancával, de azzal teljesen tisztában voltam, hogy nem ismerem eléggé. Persze ez a hiányérés fel sem vetette bennem a gondolatot, hogy itt a lehetőség haverkodni. Eszem ágában sem volt most kancázni.
Végtelenül elhivatott voltam a nyomokkal kapcsolatban és erről semmi, de semmi nem tudta volna elterelni a figyelmemet.
Mivel szinte csak előre figyeltem ezért nem láttam, hogy Lyra tönkretette az egyik vonalat/csapást, mely tele volt nyomokkal. Talán jobb is így....
Hosszan tagolta álláspontját türelmesen végighallgattam. Elsőre nem tetszett az ötlet: itt, azaz velem akart maradni. Mindenképp el kell tántorítanom ettől az ötlettől.
- Figyelj...öhm...én nem tudom, hogy miben van tehetséged, de nekem van annyi a nyomkövetésben, hogy ne kelljen segítséget kérnem. - mondtam eleinte akadozva, majd határozottabban. - Remélem ki tudod szűrni a lényeget. - emeltem fel a fejem és néztem rá. - Jah és nyugodtan lépj ahova akarsz, hamarosan úgy is végzek, tőlem akár körbevágtázhatsz is a tisztáson. - mosolyogtam rá és poénkodtam. Nem is én lennék, ha olyasmivel foglalkoztam volna, minthogy megbántás. Ami a ménest illeti, megadtam neki az alapvető tiszteletet, és a lehetőséget a távozásra. |
Az, hogy egy rövid ideig gondolkodnom kellett, kit is látok valójában, egészen természetes volt. Fertelmes arcmemóriával rendelkeztem, igazából csoda, hogy magamat megismertem reggelente a tó tükrén. Még a biccentés és a mosoly sem volt ismerős. Az igazat megvallva, kissé rendhagyó gondolkodásmóddal kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki vigyorogjon rám.
Rádöbbentem, hogy én nagyvonalúan elhanyagoltam a köszönést, szóval sietve bepótoltam, amit kérdésemre választ kapva megbizonyosodtam a fiatal harcos kilétéről. - Üdv, Defiant.
Nagyon csendesen sóhajtottam, prüszköltem, mire az agancsomon lógó gyöngyök ingázni kezdtek. Sosem mutattam volna ki, de minnél förtelmesebb volt valakinek a humora, szerény személyem annál inkább értékelte azt. A fárasztó tréfák valamiért megfoghatatlanul boldoggá tettek. De hát, erről neki nem kell tudnia.
Amint megértettem, miért is fürkészi olyan nagyon elmélyülten a földet, azonnal hátraléptem néhányat, ezzel azonban méginkább belegázolva a még szét nem trancsírozott patanyomokba. Megmakacsoltam magam, lecövekeltem, hiszen nemigen tehettem mást, mint hogy tőlem telhetően mérséklem a károkat.
- Nos, azt hiszem... vagy itt állok, mint egy jólnevelt cserje, amíg végzel, vagy esetleg hasznomat vehetnéd. Habár mondanom sem kell, nem ez a szakterületem. Szóval, Defiant... hová léphetek?
Lepillantottam a lábam előtt elterülő útvesztőre.
Nem állíthatom, hogy magamtól feltűnt volna a virágok keresgélése közben, de így, hogy valaki igen jelentőségteljesen - ha szavak nélkül is - rámutatott, már feltűnt, hogy nem átlagos a helyzet. Mintha egy fél csorda marha vonult volna végig a mezőn. Vagy egy nagy csapat ló.
Hosszúra nyúlónak éreztem a csendet. Talán valóban az volt, talán csak a saját fantáziám játszott velem és az a különleges tehetségem, hogy senki máshoz nem fogható sikerességgel bonyolítottam túl a dolgokat. A csöndben kezdtem úgy érezni, nemkívánatos személy vagyok a "tetthelyen", és elfojtottam magamban azt a jelentékeny késztetést, hogy ezt véget nem értő süketeléssel igyekezzem leplezni. Kivételesen büszke voltam magamra ezért. |
A nyomok vizsgálata nem volt egyszerű feladat, de elszántam magam, mert féltem, hogy egy hirtelen érkező rossz idő elmossa őket. Vagy esetleg egy érintett egyed - legyen az bárki is - megsemmisíti. Ezért hát minden tudásomat bevetve igyekeztem minél több nyomot magam mögött hagyni.
A távolból ismerős szag csapta meg az orromat mikor az egyik nyom felett hajoltam le. Egy cornusi tag volt az. Tudtam! Felemeltem a fejem, de még nem láttam senkit a fák között. Nem akartam vele foglalkozni. Minden bizonnyal elterelné a figyelmemet, ráadásul mivel kanca. ~Defiant nehéz helyzetbe kerültél. ~ gondolta szívem. ~Nem, nem dehogyis! Megemberelem magam! Most fontos dolgom van!~ mondta agyam, mintha két énem vitatkozott volna egy testben.
Idővel belépett a tisztás területére Lyra, a ménesünk gyógyítója. Reméltem, hogy majd ellesz a saját dolgával. Mikor magamon éreztem tekintetét felnéztem rá. Elég távol voltunk ekkor, mégis rámosolyogtam és biccentettem egyet. A köszöntés elvárás volt ménestagok között, ezért ezt még időben meg akartam ejteni. Tovább vizsgálódtam, majd Lyra közelebb sétált. Kérdését hallva felemeltem a fejem a földtől.
- A négy lábam! - mondtam vigyorogva, kissé szarkasztikusan. Valahol mélyen reméltem, hogy akar majd seíteni, ki tudja mit mászkált már eddig is össze itt nekem. |
Nem lepett meg. Ennyi idő után legalább már engem nem lepett meg, hogy mennyire ösztönösen, ész nélkül, gondolkodás nélkül lépkedtem végig a ligeten, hogy tévedhetetlenül oda kössek ki, a kavicsos kis tisztásra. A többséggel ellentétben nem a fű zsengesége vonzott oda, sokkal inkább az a nagyon kevés, nagyon ritka virág, ami nem élt meg a fák között. Olyan virágok, amelyek a hely egészéhez hasonlóan mintha izzottak volna a mágiától. Lehet, hogy csak képzeltem. Még mindig igen jól elszórakoztattam magam azzal, hogy valótlan dolgokat látok a valósak közé. És esküszöm Aurumra, nem volt szándékos.
Alig léptem ki a fák közül, azonnal megcsapott a hűvös szél, ami elől már nem nyújtottak menedéket a cserjék és fatörzsek. Az agancsomról lógó fekete és fehér gyöngyök összekoccantak, megzörrentek, a sörényem összegabalyodott a reggeli gondos rendezgetésének dacára. Kiráztam az üstökömet a szememből, finoman felmorrantam, és akkor láttam meg a szemmel láthatóan cornus csődört.
Láthatóan ő sem a fű íze miatt jött ide. Legalábbis, igen valószínűnek tartottam, hogy nem. Futólag, látásból ismertem, és nehéz is lett volna eltéveszteni agancsának formája és figyelemreméltó szépsége miatt, de meg kell valljam, nem emlékeztem a nevére. Derengett, hogy fontos alak lehet. Az azonban természetesen nem, miért vagy mi módon.
A földet kémlelte, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy célszerűtlen lenne megzavarnom és megszólítanom. Azután az is, hogy nem éppen okos ötlet figyelmen kívül hagyni egy cornus harcost - mert az alkatából ítélve az lehetett -, aki számomra még ismeretlen okokból itt van, a cornus terület kellős közepén ahelyett, hogy a határokon őrködne. Manapság nem szabad csak úgy a véletlenre bízni. Manapság nincsenek véletlenek.
A hangom a torkomban rezgett egy pillanatig, mielőtt megkérdeztem: - Mi hozott ide?
Nem voltam benne biztos, hogy ezek a megfelelő szavak, vagy hogy ez a megfelelő nyíltság. Abban csakugyan nem, hogy válaszolni fog-e egyáltalán. |
Egyetlen egy dologra voltam kíváncsi. Csak egyre! De az az egy talán több dolgot fed fel mint amennyit egyszerre betudnék fogadni. Hogy féltem-e? Eszembe se jutott.
Pár hete több patanyom koptatja a tisztásunkat, mint máskor egy év alatt. A nyomok korábban is felkeltették az érdeklődésemet, de fontos dolgok álltak a nyomozás elé, így csak mostanra sikerült időt szakítanom magamnak, hogy körülnézhessek. Egyelőre nem hallottam mástól semmit ezzel kapcsolatban, ezért saját ügyként fogom fel e felfedezést, melynek okai egyelőre feltáratlanok előttem.
Figyelmesen, de nagyon nagyon kíváncsian sétáltam a tisztás közelében, ott hol biztonságos árnyékként védenek a cornusi fák. Nagyon sok gondolat kavargott a fejemben. Egyértelműen láttam, hogy a nyomokat paták hagyták, de olyan sűrűn helyezkedtek el, és szorosan egymásba mosódtak, hogy nem tudtam első ránézésre megállapítani, hogy milyen állat hagyhatta maga után. |
Lyra - Defiant
* Nyílt játék * |
[7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
