|
Témaindító hozzászólás
|
2017.06.20. 21:08 - |
Mana + Blossom
*nyílt játék* |
[5-1]
Kezdtem magamhoz térni abból a furcsa kábulatból amit feltehetőleg az erdő küldött rám. Talán mégis meghallgatták a könyörgésem. Bár a fejem még mindig nem volt teljesen tiszta, de a köd elkezdett felszállni róla, a lábaimat pedig újra útra késznek éreztem. Már talpon voltam, amikor szembe találtam magam az unikornissal, aki minden bizonnyal a Forsante sorait gyarapította.
Hiába ismételgettem magamban újra és újra első szavait, értelmet továbbra sem nyertek számomra. Sehogy nem tudtam kapcsolatot találni köztem és a mókusok között, hisz még a színünk se egyezett. Végül elengedtem és inkább végigmértem az előttem álló fiatal mént. Kis izgágának, de ami sokkal fontosabb, veszélytelennek tűnt, így tettem pár lépést a legközelebbi apró forrás felé, ami ittam néhány hosszú kortyot. Ezután kezdtem csak el válaszolgatni a kérdéseire.
- Igen - erősen gondolkodtam, hogy megköszönjem-e a kérdést, de a kettőnk közé beülő csönd végül túl hosszúra nyúlt, ígyhát nem tettem. A következő kérdés “mit keresel itt” részét könnyedén átugrottam, de a másikra már feleltem. - Egy Katopyris. - a rangomat a legkevésbé se volt kedvem ismertetni. Annak, aki nem ismer fel nem is kell tudnia. - A nevem Mana. - elmerengve figyeltem őt. - Benned kit tisztelhetek? - engedtem végül előtörni magamból az udvariasságot.
- Ki az a Wanderhawk? - a pillantásával nem tudtam mit kezdeni, ahogy a névvel se. Nem lehetett valami fontos tag, lévén, hogy még sosem hallottam róla, de úgy tűnt az ifjú számára valamiféle jelentőséggel bír.
|
 Egy ideig még békésen keringtem a környéken, végül mégis megálltam egy ritkásabb részen. Ugyanis valami hihetetlennek tűnő hangot véltem hallani a magasból. Egyszerű szárnycsapkodás volt, leszámítva, hogy nem egy madár méretű lénytől származhatott, hanem sokkal-sokkal nagyobbtól.
Hamar letettem arról, hogy felnézve megpillanthassam, a lombkoronaszint sűrű volt még és telis tele levelekkel.
Sokáig nem láttam semmit, ezért újra a gondolataimba merülve bóklászni kezdtem, valahogy mégis visszatérve végül annak a helynek a közelébe, ahol először meghallottam a hangot.
És megzizzent valami a hátam mögött. Talán csak egy mókus, gondoltam, de annyira kilátástalanul unalmas volt a helyzet, hogy még egy mókus is elképzelhetetlen örömet okozhatott volna. Ezért fordultam meg, de amit megpillantottam azt a valamit - azaz valakit - igencsak kellemes csalódás ért.
Szerettem volna mondani valamit, de a látványtól rövid időre nem csak a lélegzetem, de az eszem is szabadságra ment, így csak annyit sikerült kinyögnöm. - Hoppá. Te kétségtelenül nem mókus vagy.
A velem szemben álló teremtés nem csak egy hófehér, kék mintákkal átszőtt szőrű, kecses kanca volt. Ez a látvány már nem tudott volna így elbűvölni, ebben biztos voltam. De az a pegazus egy legenda volt két pár fehér szárnyával.
Nagy levegőt vettem.
- Minden rendben van? - kihúztam magamat és próbáltam olyan hősiesen festeni, amennyire csak lehet. Sajnos, nem úgy nézett ki, mint aki segítségre szorul, az én külsőm pedig sokkal inkább emlékeztetett egy fiatal, kerge unikorniséra, mint... bármiféle hősies személyre. - És egyúttal, mit keresel te forsante területen... és... egyáltalán ki vagy te?
A fejemet fürészőn félredöntöttem, és igyekeztem úgy tenni, mintha ez teljesen megszokott, rutinos dolog lenne számomra. Igen, tulajdonképpen minden nap történik hasonló, nem? Mikor ne pottyannának lélegzetelállítóan festő pegazusok az erdőnkben, nemde?
- Nagyon remélem, hogy nem kémkedni jöttél. Mert ha igen, ha tényleg kém vagy, akkor én... én azt hiszem, megmondom Wanderhawknak.
|
Azt hiszem megint nem sikerült úgy teljesítenem a vezérem parancsát, ahogy azt ő elképzelte… Mert bár funkcionáltam hírvivőjeként, de igen gyorsan letudtam a feladatot. Először persze lelkiismeretesen akartam véghezvinni a kapott feladatot, de minden eltelt másodperccel egyre jobban aggódtam Kathachért, hiszen csúnya sérülésekkel távozott. Így végül annyival küldtem el a lovakat, hogy “Készüljetek a háborúra, 5 nap múlva a Rentoma-csúcson találkozunk! Ez nem kerülhet ki a ménes berkeiből!” Utólag belegondolva persze sokkal gondosabban és frappánsabban megfogalmazott üzenetet is továbbíthattam volna, de ez így sikerült.
Szóval Kathach keresésére indultam. Nagyjából rémlett, hogy merre indult el, így én is nyílegyenesen arra indultam. Átrepültem a Kelvarinon-liget felett, de semmi, pedig lassan már elérkeztem Elviron-erdejéhez. Arra számítottam, hogy Kathach először a Cornus ménesvezért keresi fel, de ezek szerint tévedtem. Tovább repültem hát az Elvarion fölött, de hamar rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. A magasból túl kevés volt a fák között a hely, így alig láttam be közéjük, ezért egy alkalmas ponton leszálltam a fák közé, és sétálva indultam tovább. Ez azonban egy hatalmas baklövésnek bizonyult részemről. Amint földet értem, a fák koronái rögvest összezártak, elvágva engem az égtől. Mindez először még nem is zavart túlzottan, de aztán némi séta után már eléggé elkeserített. Úgy tűnt a rengeteg ellenségnek tart, talán megérezhette a szívemet lehúzó gondok keserűségét, vagy az Euraylés lovak feketemágiáját. Mindenesetre össze-vissza kóvályogtam, az erdő teljesen megzavarta a fejemet. A végén már szédelegtem a kimerültségtől és a kétségbeséstől, a lábaim nem bírták az ilyen maratoni menetelést. Még mielőtt elájultam volna magyaráztam valami olyasmit a legközelebbi fának, hogy én Mai’nan követe vagyok, és hogy fontos ügyben járok el a ménesvezérem érdekében, de nem nagyon sikerült meghatnom az erdőt.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt tölthettem el kiütve, de amikor végre felébredtem, akkor sem éreztem magam sokkal kipihentebbnek, mint előtte. Tettem egy tétova lépést, majd körbenéztem, mire földbe gyökerezett a lábam. Tőlem nem messze egy ló volt, akiről fogalmam sem volt, hogy mit csinál, hogy mióta van ott, vagy itt a közelemben, és hogy észrevett-e. Füleim akaratlanul is lesunyultak, ködös elmém csak arra tudott gondolni, hogy bármi áron meg kell védenem magam. |
Nem kellene itt lennem. Az igazat megvallva, másutt sem nagyon. Az unalomba fogok belepusztulni. Idegesen dobbantottam a lábammal, letaposva egy fűcsomót, majd szórakozottan nekiveselkedtem és előhívtam egy késői virágot a földből. A hideg szél azonnal beletépett kicsi vörös szirmaiba. Megálltam egy pillanatra fölötte, hogy addig se essen baja, amíg még kicsikét megerősödik. Néhány perc múlva odábbálltam, folytattam a gondolatmenetem.
Csak a forsante lovak vannak így megverve a sorssal? Vagy egyenesen csak én? A legkülönösebb az volt, hogy mindez cseppet sem aggasztott. Megráztam a fejemet. Csak történjen már valami! Csak egy egészen kicsike dolog, nem kell égből hulló csillagnak lennie, nem kell... csak valami.
Világ, elhalálozom! Világ, légy szíves! Komolyan elgondolkodtam azon, hogy esetleg ezt hangosan is az égbe kellene kiáltanom, hátha... Mégsem tettem, mert ha én egyszer az égnek és a földnek, a szellemeknek vagy isteneknek kiabáltam, azt leggyakrabban nem az ég, nem a föld, nem az istenek vagy szellemek hallották meg, hanem a nagyapám, Wanderhawk.
Ennek ellenére továbbra is rettentően bosszantott, hogy a dolgok megtörténnek, elkezdődik és véget is ér a Népek Gyűlése, én pedig csak futó híreket kapok. Örökkévalókról fecsegnek, a Béke Kútjáról fecsegnek, de nem fogom elhinni nekik anélkül, hogy a saját két szememmel látnám. Köszönöm szépen, nem kellenek másodkézből kapott foszlányok az igazságból. Köszönöm szépen, nekem igazi kalandra van szükségem, nem az arról szóló mesékre. |
Mana + Blossom
*nyílt játék* |
[5-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
