|
Témaindító hozzászólás
|
2016.02.06. 11:36 - |
Valency
*Nyílt játék* |
[35-16] [15-1]
 Azt hiszem Charter nem lelkesedett túlságosan, amúgy imádnivaló társaságomért és úgy tűnt távozni is készül.
- A mágia trükkös dolog, tény és való. - Hagytam helyben és kicsit talán függőben a szavait. Nos talán én reméltem a legjobban, hogy Kathach odamegy, összehaverkodik mindenkivel és onnantól puszipajtások leszünk, de erre viszonylag kevés esély volt, már csak vezérem remek jelleme miatt is.
- Viszlát! - Nyerítettem utána.
A tollaim és én magam is teljesen megszáradtam már a vízben való bohókás ugrálásom óta, Charter szavai pedig az eszembe idézték az ellátandó feladataimat, így én is a távozás mellett döntöttem. Kitártam hatalmas sötét lila, aranyvégű szárnyaimat és egyetlen olajozott és erőteljes ugrással a levegőbe szökkentem. Szárnyaimmal kényelmesen evezve néztem vissza Valencyre.
- Örültem a szerencsének, és ahogy azt már Charter is említette, vigyázz az Örökkévalókkal. Nekem vissza kell repülnöm a Katopyrisbe, szerintem már hiányolnak. - Mosolyogtam rá kedvesen, majd ráfeküdtem a szélre és azok szárnyán a csúcsok felé vettem az utamat.
/Rayat el/ |
 Alapjáraton azért jöttem el a tóhoz, hogy egyedül legyek.. meg akartam mártózni benne, elmerülni, ahogy mindig is szoktam. Viszont eléggé elvette a kedvem az, hogy ketten is bámultak rám, így hát csak kortyolgatás lett az előre eltervezett fürdőzésből.
De mennem kellett, dolgom volt.
Rayat egy Katopyrishez mérten kimért volt velem, és meglehetősen fapofa, hiába igyekeztem oldani a hangulatot. Mondjuk nem miatta, hanem saját magam miatt.
Nem nagyon akartam belefolyni semmiféle politizálásba, de azért még válaszoltam kérdésére: - Nem tudom feltűnt-e... de nem szeretem a mágiát. Olyasminek tartom, amivel a ló együtt születik, vagy sem. Teljesen mindegy, hogy a későbbiekben megérdemli-e, vagy tudja-e kezelni. - félrahajtottam a fejem, majd folytattam tovább gúnyosan - A Laynarvis pedig egy olyan társaság ahol meg sem érdemlik, de kezelni sem tudják. - próbáltam röviden megfogalmazni véleményem.
Valamit még ki kellett mondanom ezzel kapcsolatban.. Nem mintha Kathach-ért aggódtam volna, vagy szívemre vettem volna, ha baja esik: - ezért is leszek kíváncsi mi sül ki abból, ha egy pegazus ménesvezér egyedül látogat el a kőtengerbe.
Ezután elköszöntem tőlük, de azért a kanca válaszát még meghallgattam: - Nekem most máshol akadt dolgom - mosolyogtam a kancára, majd mindkettejük felé fordulva folytattam - további szép napot, és vigyázzatok az örökkévalókkal. - szóltam utoljára, megfordultam és a sűrű fák felé vettem az utam.
/Charter el/ |
Őszintén hálásnak tűnt, amivel nagyon meglepett. Mér a tény is fura volt, hogy valaki annak örüljön, nem zavarom el egy másik ménes területéről… Mondjuk valószínűleg a Katopyris területéről sem zavartam volna el, na azon már nyugodtan meglepődhetett volna. A mén kinézete egyáltalán nem zavart. Én hajlamos voltam úgy indulni neki az ilyesminek, hogy “aki sötét lila és arany színű, az csak ne pofázzon”.
Az volt az érzésem, a mén, alias Charter hazudik nekünk a “kilétéről”. Legalábbis az ösztöneim ezt súgták. Biztosra vettem, hogy nem vándor. De mivel nem lehettem benne száz százalékig biztos, inkább nem gyanusítgattam fölöslegesen. Az egóm, amim igazából nem volt, legalábbis bőven az átlagos pegazus szint alatt volt, ugyan nem kételkedett megérzésem helyességében, ellenben én azért inkább nem szítottam a kedélyeket.
Először arra gondoltam, biztos elment az esze, hogy Valencyt Laynarvis tagnak nézte. Tévedtem. Viccelni próbált. Hát… én jobban csinálom.
- Igen, én Katopyris vagyok. - Biccentettem. Tízből kilencszer eltalálták, s én is tudtam, egyértelműen lerí rólam.
- Meglepően rossz véleményed van a Laynarvisról. - Néztem rá elgondolkozva. Nem vártam volna, hogy így elkezd acsarogni . ~ Tényleg nem kedvelheti őket. ~ Azon viszont csodálkoztam, hogy az Aliost egyáltalán nem említette. ~ Talán oda tartozik. ~ Figyeltem őt, miközben ezen a lehetőségen méláztam. |
A ménen látszott, hogy nem tetszem neki, de ez kölcsönös volt.. Azzal nem volt bajom, ha egy ló az erejét fitogtatja, de hogy a mágiáját... Nem tehettem róla, de utáltam a mágiát.
Viszont a szokásos pegazus duma ill. stílus szerencsére elmaradt. Csodálkoztam is magamban, hiszen egy szava sem volt fellengzős vagy lenéző, talán csak egy kicsit kimért.. és még be is mutatkozott. Tehát Rayat... Lehet, hogy valamelyik ménestag mesélt nekem róla, mert ismerősen csengett... Elmélázásom után válaszoltam neki: - Köszönöm! - egész kedvesre sikerült.
Az viszont határozottan jókedve derített, ahogy szemrevételezte a terepet.. kicsit paranoiás talán. Fürkészte a tópart minden bokrát és kövét és ha tehette volna a pocoktúrásokba is benézett volna szerintem. Számomra nehéz volt elhinni, hogy valaki ennyire féltse az életét. Ha elhívnak, hát menni kell, de azért én sem adom könnyen a bőröm. Mondjuk varázsolgatni én speciel nem tudok, ezért beletörődtem, hogy bármikor leseperhetnek a térképről..
Mondjuk azt sem lehet figyelnem kívül hagyni, hogy a kanca is lehetett ok, mivel Rayat a testével úgy helyezkedett láthatóan, hogyha esetleg megtámadnám Valency-t (ez is rendkívül mulattatott) akkor közénk ugorhasson. De hát mit vársz öreg?!... nem ismernek téged. Kevesen ismernek téged...
A kanca magán erőt véve próbált kedves lenni. Meglepett, és egy kicsit...jól is esett na. Nehéz volt beismerni, de igen. Mondjuk ezt sose mondtam volna ki hangosan.
Mindenesetre hirtelen váltás volt ez tőle, és egy pillanatig kicsit hitetlenkedve pillantottam föl ivászatomból, egyöntetű, haloványkék szemeim hatalmasra meresztettem, fejem oldalra döntöttem. Bár hamar észre vettem magam, hogy valószínűleg most még hülyébben és rondábban nézhetek ki... pont mint egy lelketlen zombi. Nem vagy normális Charter. Vidultam magamban a gondolaton.
Valency ugyebár megkérdezte, hogy vándor vagyok-e, mire e rövid közjáték után válaszoltam: -Igen. - mosolyogtam rá. Bár lehet fogaim megléte elvették a mosoly kedves mivoltát.
Senki sem ismert a ménesemen kívül. Ugyan lehet, hogy tudták azt, hogy az Aliosban van egy fekete mén aki jóban van Messaryll-lal, de ennyi... Kinek nevét se tudják...illetve a nevem. Jelentéktelen valaki vagyok, aki hol itt, hol ott bukkan fel... ha felbukkan. Szeretek rejtőzködni, és csak figyelni. Ha egyszer kiderül, hogy hazudtam, abba sem halok bele. Úgysem változtatna semmin. Valamint nem érdekel mit vagy mit sem gondolnak rólam...semmi sem érdekel.
Nem ismertem Rayatot, hogy hogyan reagálna, de nem akartam volna összefeszülni vele a ménesek ellentéte miatt. Mivel ránézésre tiszta Katopyris volt... Valency pedig... tuti, hogy nem Alios, mert én nem ismertem, max. Laynarvis lehetett volna de belőle végképp nem néztem volna ki... tehát vándor.
Egész jó kedvem lett, nem is tudnám megmagyarázni miért... Majd feléjük fordultam, miközben szám széléről még csorgott le a víz. - És ti? Had találjam ki... egy Katopyris és egy Laynarvis? - meg akartam várni a reakciójuk, de attól függetlenül milyen pofát vágtak gyorsan javítottam: - Neem... ezt én sem gondoltam komolyan. Vándor vagy? - mosolyodtam el sunyin Valency felé fordulva, hiszen rá utaltam ezzel. Majd Rayathoz szóltam. Cseverészhetnékem támadt, bocs... - Már mint te is lehetnél Laynarvis, bár inkább tűnsz büszke, védelmező pegazusnak, mintsem egy dögszagú huligánnak. - szóltam hozzá. Öhm igen...ez egy dicséret volt. Charter módra. |
 A hangulat eléggé feszült volt Rayat és Charter között. Látszott rajtuk, hogy nem kedvelik egymást. Rayat ideges volt és folyton körülnézett, mintha bármelyik pillanatban előugorhatna a bokorból valaki. Ez egy kicsit rám is áthatott.
- Vándor vagy? - kérdeztem Chartertől mosolyogva, hogy oldjam a hangulatot.
Bele gondoltam abba, hogy milyen lenne úgy élni, hogy a külsőm miatt mindenki kerülne és félnének tőlem. Hiszen egyértelmű, hogy Charterrel is valahogy így van. Lehet, hogy igazából kedves lenne és barátságos, csak a magány tönkretette. De az is lehet, hogy alapból ilyen furcsa természete van... Én mindenesetre kedves leszek vele. - döntöttem el. |
Úgy tűnt, Valencyt nem győzte meg a ló kinézete, nem látszott túlságosan nyugodtnak és közelebb lépett hozzám. Védelmezően úgy helyezkedtem, hogy könnyedén a mén és közé tudjak lépni veszély esetén. Most, mivel a mén, az eddigi veszélyforrás előttünk állt, körbenéztem. ~ Sosem lehet tudni, honnan leselkedik rád veszély. ~ Minden egyes bokrot, fát és magát a tavat is alaposan megvizsgáltam. Nem csak Örökkévalók után kutattam, egy Cornus fellelésének lehetőségét sem zártam ki. Mert ugyebár mégiscsak az ő területeik egyikén álltunk. Nem voltak illúzióim, az a ló ugyanúgy nem kedvelne, mint a tőlem nem messze álló mén. Mert hogy ő nem bírt, az hótziher. Szerintem más ló is megérezte volna, de én kifejezetten erős “érzékekkel” rendelkeztem e kapcsán. Jó lóismerőnek tartottam volna, ez azonban nem volt az egómnak tulajdonítható, mert mások is gyakran mondták. Azon persze nem álltam le filózni, miért is utál, egyszerűen betudtam a pegazusi létemnek. ~ Pedig még nem is csináltam semmit és máris kapom az előitéletet… ja de, mégis. Megküldtem néhány tollal. Áhh, de ha most ezért duzzog, akkor mindegy is. Talán nem kellett volna Örökkévalónak álcáznia magát. ~ Ezzel annyiban is hagytam a témát, s visszairányítottam a ménre a figyelmemet, aki épp valami nagyon humorosat készült mondani. Legalábbis ezt olvastam le a fejéről. Nem tévedtem, de nem is nevettem.
- Nem, fölösleges. Maradj nyugodtan, ha akarsz. - Gondosan úgy fogalmaztam meg a mondanivalómat, hogy még véletlenül se utasításnak hangozzon. ~ Amúgy is, ha elküldjük, azzal esélyt adunk rá, hogy esetleg hátbatámadjon. Legyen inkább csak itt, szem előtt. Az a biztos. Ki tudja mi lapul még abban a bozótba. Ki akar még kiszambázni onnan. ~ Vigyorogtam magamban. Legalább a hangulatomat sikerült egy kicsit feldobnom.
- Amúgy Rayat vagyok. - Tettem még hozzá. |
A lila pegazus nem volt túl kedves, de rosszabbra reakcióra számítottam. Nem láttam rajta haragot, vagy mást, de nagyon büszke volt. Az ilyesfajta tisztavérű népség nem szereti ha ijesztgetik. Azon viszont elgondolkodtam, hogy nem éreztem volna fair játéknak ha harcra került volna a sor. Az a mágia nem az ő érdeme... Minden esetre ma jó ing volt rajtam, ahogy szokás mondani. Nem haragudtam... sosem haragudtam senkire. De nem is szerettem senkit... Mindkét oldalról lezártam az utat magamhoz.
Próbáltam elvonatkoztatni attól, hogy egy nem kedvelt faj áll velem szemben, és jópofát vágtam.. Messa közelében egész jól megtanultam azt, hogy kifele egyáltalán ne mutassam ellenszenvem, például a méltán gyűlölt Forsantékkal szemben. De csak ha akartam... Muszáj volt megtanulnom ezt, mert nem akartam felrúgni a húgom által kötött szövetséget.
- Semmi gond- mondtam a ménnek, mosolyogva. Charter becsüld meg... nem sokan kérnek manapság bocsánatot.. Kicsit szimpatikusabb lett a pega, hogy nem felsőbbrendűsködött..annyit.. na de azért nem estem tőle hasra.
A pegazus mellett álló kanca reakciója kiszámítható volt, rengetegszer láttam már ezt az arcot. Néha undor, néha rémület, mikor mi... Így hát nem lepődtem meg, csak egy keserű, és egyben sunyi mosoly ült ki az arcomra. Biztos nem vagyok olyan szép, mint a melletted álló, mágiától (és nem az erőtől) duzzadó Adonis.
Majd -mitsem mutatva ki a többieknek előbbi gondolataimból- köszöntem nekik barátságosan, de kissé a kanca felé fordulva, hiszen ő már bemutatkozott. Charter. Majd bólintottam a mén felé is, mosolyogva. Közben odaléptem a tó partjára és kortyoltam a vízbe. Nem fordultam feléjük eközben, az oldalam mutattam, és még hozzátettem: Remélem nem bánjátok, hogy itt vagyok.. Bár ha bennfentes dolgokról volt szó, csak szóljatok, és arrébb tolom a hátsóm... |
Végre előbújt az idegen a fák közül. Lassú, büszke léptekkel közeledett felénk, majd megállt. Eléggé ijesztő külsővel rendelkezett, de nem úgy nézett ki, mint aki ránk akar támadni. Váltott néhány szót Rayattal, akin látszott, hogy nem nyűgözte le a világító szempár tulajdonosa.
Rayat mellé léptem. Végigmértem az idegent. Csak most láttam meg fogait. Kirázott a hideg. Végül megerőltettem magam:
- Szia. Én Valency vagyok. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében. |
Valency elhátrált mellőlem, én pedig védelmezően elé léptem. A füleim lágyan simultak a nyakamra, izmaimat megfeszítettem, egy szóval készen álltam a harcra. Széttártam a szárnyaimat, bár magam sem tudtam igazán mit kezdhetnék az ébredező mágiámmal.
Nos a bozót, avagy a szem tulaja tudott beszélni, s nem méltányolta annyira, hogy megküldtem pár tollal. ~ Avagy a mágiám nem méltányolta. ~ Vigyor kúszott fel az arcomra. ~ Így járt. Igaz, én sem tudom még használni, de annyi baj legyen, majd belejövök. Vagy megtanulom. Vagy valami ilyesmi. ~ Már majdnem visszaszóltam neki, hogy akkor tolja ki a seggét a tisztásra, amikor ő maga is előmászott. Külsőre elment volna akár Örökkévalónak is, szóval szinte már vártam szárnyam bizsergését, ami jelzi, hogy itt az ideje elindulni a másik irányba, lehetőség szerint gyorsan és nagy léptekkel. Ellenben nem éreztem semmit, szóval sima natúr ló lehetett. ~ Minden szempontból. ~ Mértem végig. Leengedtem a szárnyaimat, s a mágia is visszahúzódott belőllük némi győzködés után. ~ Azért egy sima lóval még elbírok mágia nélkül is. ~ Az említett személy relatíve távol állt tőlünk, s nem tűnt túlságosan mozgékonynak. Az egyetlen problémásabb pontját a fogai jelentették, amelyek nem voltak átlagosnak mondhatóak. Kényelmesen összezártam a hátoman a szárnyam, s vártam. Nem kellett sokáig, a ló hamarosan megszólalt.
- Túl éljük. És bocs, hogy majdnem felnyársaltalak. - Majdnem hozzátettem, hogy nem direkt volt, ám még időben megfékeztem magam. ~ Ami nem megy, azt ne firtassuk. ~ Közelebb sétált hozzánk, amire a szemem sem rebbent. ~ Fenrir után már senkinél nem kerülget a szívbaj. Amúgy meg harcos vagyok. Remélem te sem gondoltad komolyan, hogy megijedtem, avagy megijedek tőled. ~ |
A két ló a vártnál is hevesebben reagált amikor megláttak... vagyis csak egy részletem. Nem is tudtam elképzelni, hogy mit is képzelhettek a szemeim mögé... mert biztos nem engem. A fiatal kanca rémülten lépkedett hátra, míg a mén eléggé felhergelte magát... Azért attól egy kicsit tartottam, hogy a szárnyas nekem esik hirtelen, hiszen eléggé fenyegetően lengette a szárnyait, melynek peremét átjárta a mágia. Mágia... Ami biztosítja, hogy ők mindig felettünk legyenek...
Szóval nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásos lesz a belépőm. Mindenesetre jó érzéssel töltött el, mikor valakit meg tudtam lepni, és igazán önmagam lehettem. Valamiféle sátáni örömöt éreztem ezekben, és az ehhez hasonló pillanatokban.
Egy pillanatra szemeim becsuktam, majd kellően hangosan, hogy tisztán hallják, és kissé élcelődő hanggal, -de semmiképp nem fenyegetően vagy bántón, nehogy a fejemmel fizessek érte... azt nagyon nem akartam- megszólaltam. Hangom mélysége engem is megdöbbentett, mivel hetek óta szólásra sem nyitottam a számat, és már lassan-lassan elfelejtettem hogyan is hangzok. Nyugodtan és kiegyensúlyozottan szóltam, és viselkedtem, ami csak külcsín volt. Sosem voltam kiegyensúlyozott....
- Személyes megtiszteltetésnek venném, ha leengednéd a mágiával telt szárnyaid - szóltam ki végül a fák közül, majd fejemmel elhajtottam egy ágat az utamból, és kiléptem a tisztásra, határozottan, és kivételesen most nem a fejemet lógatva. Mostmár egész lényemben láthattak... a fogaimmal együtt. Szerettem kihasználni azt, hogy ilyen bizarrul nézek ki... más haszna úgysem volt. Ami legalább is a kancákat illeti... sosem volt velük szerencsém.
Kis szünetet tartottam, majd hirtelen, mielőtt még szóltak volna, hozzátettem - ... valamint igazán sajnálom, hogy megzavartam a beszélgetést, és a frászt hoztam rátok. Nem szándékos... csak jellembeli sajátosság. - egy halvány, kicsit kétértelmű mosoly ült ki az arcomra, mintha tényleg nem tehetnék róla. Ekkor még tettem pár lassú lépést feléjük, majd megálltam, és figyeltem a reakiójukat. Úgy döntöttem, ha társalgásra kerül a sor nem osztok meg velük fontos részleteket. Arról sem, hogy hova, és kikhez tartozom. Vándor vagyok... Szólaltam meg magamban. Nem lesz nehéz ezt hazudni... hiszen lélekben vándor vagyok, és az is maradok... |
A fák közül egy világító szempár nézett felém. Megborzongtam és hátrálni kezdtem. ~ Egy Örökkévaló lenne? ~ kérdeztem magamtól, de közben reménykedtem, hogy csak egy ilyesztő külsejű, kedeves ló rejtőzködik a bokrok között.
Eléggé meglepődtem, amikor Rayat szárnytollai segítségével azonnal rátámadt az idegenre. Talán ő is Örökkévalónak hiszi. Mindenesetre a biztonság kedvéért még hátráltam pár lépést és innen figyeltem az eseményeket. |
Valencynek nagyon rossz emlékei kötődhettek ehhez, hosszúra nyúlt köztünk a csend. Már éppen mondani akartam neki, hogy nem olyan fontos, s ha nem akarja, akkor nem kell elmondania. Amikor végülis mégis csak megszólalt. A hangja egészen halk volt, közelebb kellett hozzá hajolnom, hogy jobban halljam. A története roppant ismerős volt. Mintha csak az én és Reyna történetét hallgattam volna. Illetve nem. ~ Én soha sem hagytam volna magára a húgomat. Soha! ~ Melléléptem és ráterítettem a szárnyam, körülölelve a hátát, hogy tudja, mellette állok.
- Nincs joga, hogy téged okoljon. Nem tehetsz róla. Mégis milyen testvér az ilyen? Csak magát és az önön tehetetlenségét vádolhatja. - Eléggé felhúztam magam. Nem szerettem az ilyen lovakat. ~ A saját hibáikat másokra vetítik ki. Szánalmas! ~ Amikor Valency rémülten az erdő felé kapta a szemét, már én is tudtam, hogy van ott valami. Megfeszült izmokkal figyeltem a levélrentgeteget. Amint megláttam a világító szempárt, szinte nem is gondolkodtam, a nem Valencyn lévő szárnyamat villámgyorsan kitártam, s megszórtam tollaim jó pár dühös képviselőjével. Száz százalékig biztosra vettem, hogy egy Örökkévalóval állok szemben. Éreztem, ahogy elönt a mágia. Tollaim végein vakító energia nyalábok kezdtek el táncolni. |
Kezdett az agyamra menni a ménes. Nincs velük semmi bajom.. igazán. De én vándornak születtem és lélekben mindig az is maradok. Kérhet tőlem bárki bármit. Nem bírom, hogy azokon a nyomasztó síkságokon kell tengetni a napjaimat. Nem lehet sehova se eltűnni, elbújni a világ és a cserfes tagok elől. Az egyetlen személlyel akivel szívesen töltöttem volna az időm nem találkoztam.... jó ideje. Messa nagyon elfoglalt, ezzel tisztában vagyok, és úgy döntöttem én is teszem addig a saját dolgom. Imádom a vizet, és már előre bele borsódzik a bőröm, ha az Ewan-tóra gondolok. Így esett, hogy arra vitt az utam, habár tudtam, hogy más ménes területe, de nem érdekelt. Olyan régóta barangoltam már a ménesem síkságain, hogy üdítő volt az erdő látványa, mely a területet övezte. Kellemesen elrejtett, beleolvadtam és igazán önmagam voltam. A tóhoz érve, a fák között megálltam, hogy biztosan ne látszódjak ki a sűrűségből. Ketten álltak a tó partján... egy fekete pegazus mén, és egy se szárnnyal se szarvval nem rendelkező kanca, aki viszont elég mutatósnak volt mondható. Jó darabig álltam ott, és figyeltem őket, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nem esnek nekem feleslegesen ha odamegyek a tóhoz inni.. konkrét szavakat nem hallottam, de a hangsúlyt jól ki lehetett venni. Lelkiztek. Wáá.. lehet hogy két szerelmesbe futottam bele. Nem baj, annál jobb, legalább egymással vannak elfoglalva, és nem azzal, hogy nekem essenek.. A kanca hirtelen felém nézett ijedten... meguntam a bújkálást. Fejem kissé előrébb nyújtottam, hogy a bokrok között a világító szemem lássa, és csak azt. Nem titkolt szándékom volt, hogy megijesszem. |
Rayat rendes volt velem, de nem tudtam, hogy el merjem-e mondani neki, hogy miért is utál a testvérem.
Attól tartottam, hogy ő is a bátyám véleményén lesz, és engem hibáztat majd a történtek miatt.
Végül erőt vettem magamon és remegő hangon megszólaltam:
- Azt hiszem, a bátyám engem hibáztat a szüleink halála miatt... - mondtam, közben a szemeim könnyezni kezdtek. - Még fiatal voltam, amikor történt. Az egész családom az Alios ménesben élt. Egyik éjszaka egy villám miatt az egész tábor lángra lobbant. Én kicsit távolabb, az erdőben játszottam. Csak akkor vettem észre, hogy mi történik, amikor a tűz már egészen közel volt hozzám. Nagyon megijedtem és nem tudtam, mit tegyek. Végül szerencsém volt és valaki a segítségemre sietett. Azt hittem minden rendben lesz, de mikor csatlakoztam a méneshez, közölték velem, hogy a szüleim odavesztek a tűzben, miközben engem kerestek... - hirtelen abbahagytam a mondandómat és az erdő felé néztem. Mintha lenne ott valaki... vagy valami, amit nem látunk. Aggódni kezdtem. |
Annyi sok szép emlékem kötődött Reynához. Mióta megszületett mindent együtt csináltunk. Amikor elveszítettük anyát, akkor vált igazán szorossá ez a kötelék, hisz Reyna senki másban nem bízott meg. De mostanság… neki is fontos feladatai voltak, és nekem is. Egyre kevesebb időnk jutott egymásra.
- Ohh értem... Legalább nem megy az agyadra. - Na persze ez csak a mi esetünkben állt fenn. - Nem kedvelitek egymást? - Bár gondoltam, hogy ennél azért többről lehet szó. Hallottam, amint megremegett a hangja, majd rögtön ezután el is fordult. Óvatosan közelebb léptem hozzá.
- Minden rendben? - Kérdeztem kedvesen. Nem voltam benne biztos, mit kéne most tennem. ~ Bátorítanom kéne. De hogyan? ~ Melléléptem, majd kinyitottam és a hátára helyeztem a szárnyam. - Előbb-utóbb biztosan újra találkoztok. - Biztattam. ~ A testvérek mindig megtalálják egymást. Én legalábbis hiszek ebben. ~ |
Elgondolkodtam Reynán. Rayat olyan szeretettel beszél róla. Biztos vagyok benne, hogy jól kijönnek egymással.
- Van egy bátyám... de kiskorom óta nem találkoztam vele.- mondtam.
Könny szökött a szemebe. Nem akartam, hogy Rayat sírni lásson, ezért elfordultam.
Felidéztem a bátyám arcát. Vajon felismerne? Olyan rég nem találkoztunk. De lehet, hogy nem is akar látni. |
Elgondolkozva figyeltem a fák sűrűjét. ~ Na tessék, csak képzelődtem. Na meg magamat ijesztgetem. Még egy ilyen dedós dolgot. Mintha nem felnőtt mén lennék. Ráadásul harcos. Rayat fejlődsz, de szokásod szerint visszafelé. ~ Ennek ellenére a zavaró “viszketés” nem akart szűnni. ~ A fene esne bele. ~ Morogtam magamban. Kellett némi idő, mire elért az elmémig Valency kérdése.
- Reynának. - Automatikusan elmosolyodtam a gondolatára. Elvégre rajongtam a testvéremért. ~ Talán kicsit túlságosan is. ~
- Neked van testvéred? - A kérdés csak úgy spontán jött. Bár több olyan lovat ismertem, aki nem rajongott a tesójáért, reméltem, ezúttal olyanra akadtam, aki jóban van vele. ~ Már ha van neki ugye. ~ |
Olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Reménykedtem, hogy csak képzelődöm. Többször fordult már elő, hogy beképzeltem magamnak valamit és azon nyugtalankodtam. Persze mindig kiderült, hogy csak egy semmiség.
Észrevettem, hogy Rayat is felfigyelt valamire. De mivel nem tűnt ijedtnek vagy idegesnek én is megnyugodtam.
- Hogy hívják a testvéredet? - kérdeztem. |
Valencyvel nevettem, hisz csak én lehetek ennyire béna.
- Igen jól vagyok, kutyabajom. A bénaságon meg nem lehet segíteni. Majd még sokat gyakorlom a mágiával való röpködést. A testvérem azt hiszem nem úgy csinálja, mint én. - Csuktam össze a szárnyamat a hátamon. Úgy éreztem, mára elég volt nekem ennyi a mágiámból.
A tó partján álló fák felől enyhe ropogást véltem hallani. Arra fordultam, keresve a zaj forrását. Mintha egy fehér lovat láttam volna elsuhanni a fák között. Automatikusan az az Örökkévaló jutott eszembe, amelyik csúnyán elintézte Nungalt. ~ Ha tényleg ő az, a lehető leggyorsabban el kell tűnnie Valencynak. Ő még repülni sem tud, nem úgy mint Nungal. Ő még nagyobb veszélyben lenne. ~ De mire ezeket végiggondoltam, már híre hamva se volt a “látomásomnak”. Visszafordultam hát Valency felé, egyenlőre félretéve az aggályaimat. |
Elnevettem magam, amikor Rayat egy nem túl jól sikerült repülő manővernek köszönhetően a vízbe zuhant.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle, még mindig nevetve.
Már nagyon rég nem éreztem magam ilyen jól. Eszembe jutott a bátyám. Kiskoromban sokat játszott velem és nagyon bolog voltam, egészen a szüleim haláláig. Azt hiszem a testvérem engem okolt a történtekért, ezért is hagyott magamra. De ez most nem fontos. ~Nem rontok el egy ilyen alkalmat a szomorkodással, hanem inkább kiélvezem, hogy ilyen jó társaságom van.~ döntöttem el és mosolyogva Rayat felé indultam. |
[35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
