|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.20. 10:33 - |
Al-Hattalar & Honey
*nyílt játék*
|
[17-1]
 A meggyőzésem sikerrel járt mindenféle vonatkozásban. A szürke mén nem ijedt meg annyira, hogy itt hagyjon minket. Nem tudtam, hogy magától döntött így vagy kedves szavaimnak hála a maradása, de örültem neki.
Közben a sebesült csődör indulásra biztatott minket. Egy vizes hely felkeresése a legjobb ötlet! Hogy miért nem jutott ez nekem eszembe?
Végül válaszra méltatott a gyógyító felkeresése kapcsán.
- Értem. És bár én hamar odaérnék ő nem pegazus gondolom... - mondtam elkeseredve. Tehát nem a gyógyítás lesz most az első! Annál inkább az ápolás, amihez egyáltalán nem értek s ezt szégyellem is. Legalább pár hasznos technikát eltanulhatnék valakitől, még ha mágiát nem is használhatok.
Gondolataimból felrázott egy erős hangú felszólítás: "Gyertek!". A két mén megindult, de én csak Holdharcos biccentésére tértem magamhoz. Először ügetve kerültem a sebesült mellé. Láttam, hogy komoly fájdalmai vannak, de részben szerencsés is. Ha lennének szárnyai szinte mozogni nem tudna, mert a seb pont ott van ahol a szárnyak mozgatóizmai. De ilyesmi hasztalan dolgokkal nem akartam fárasztani őket.
- Mit gonolsz meddig bírod? - kérdeztem kedvesen. Célom volt a legrövidebb és legkényelmesebb utat megkeresni számára egy folyóig.
|
 A mén elindult és pár lépés után megállt mellettem és indulásra intett. Követtem. -Jó ötlet vizet keresni.-gondoltam és egy halkat fújtam. -Nyi...nyi....!-próbáltam kiadni hangot, hogy valami képpen tudassam, hogy veletartok. Lábaimat megemelve ügettem a mén után. Hátrapillantottam a kancára és biccentettem, hogy jöjjön. Szüre hullámos farkamba belekapott a szellő és a magasba dobta. Követtem a mént és mint egy rakoncátlan kiscsikó néha-néha kirúgtam a hátsó lábaimmal a levegőbe. |
 -Menjünk olyan helyre ahol víz van!-vetettem fel a javaslatomat. Körülnéztem és semerre nem láttam vizet, vagy esetleg arra utaló nyomokat. -A ménesemben vannak gyógyitók, de a ménesem területe messze van innen.-mondtam és lassan lépésben elindultam, majd a szürke mén mellett megálltam. -Gyertek!-mondtam és tovább indultam. Ahogy léptem éreztem, hogy a sebem huzódik. A legyek már eltűntek és így nem ,,legyeskedtek" már a sebem körül. Ide-oda vetettem tekintetemet, de nem láttam vizet semerre, aminek persze nem örültem. |
Az események amilyen hirtelen felpörögtek, olyan gyorsan le is nyugodtak...szerencsére. Így utólag elgondolkodva valóban furcsa dolog volt a szürke mén tette. Persze végtelenül kedvesen fejezte ki együttérzését, de az eddigiekből leszűrve arra jutottam, hogy nem ismerik egymást, így merész dolog volt egy sebesült harcost megérintetni. Így már tényleg ingerültté vált a pej csődör.
Bemutatkázosm -és az érintés- után olyan gyorsan felágaskodott, hogy a meglepettségtől sörényem sem rezzent, csak miután meglökött egy picit. A oldalról érkező energiától egy lépést oldalra léptem, de egyensúlyomból nem zökkentem ki, szellemi állapotomból viszont igen. Képes voltam figyelni a kitörés után.
- Semmi baj, nem történt semmi. - szelíden mondtam az épp lenyugvó ménnek.
Közben láttam a szürkén, hogy megbánta tettét. Közelebb léptem hozzá.
- Tudom, hogy nem ez volt a szándékod! Ha most legszívesebben elvágtatnál, kérlek ne tedd! - mondtam kedvesen és határozottan. Rápillantottam a vérző pejre.
- El kéne kísérnünk barátunkat egy biztonságosabb helyre, én keresnék gyógyítót. - tisztáztam tervemet. Tán buta gondolat, hogy egy Cornus harcosnak segítene egy gyógyító, másik ménesből pedig végképp. De elszánt voltam, hogy segítek a jelenlévőknek, kinek fizikailag, kinek lelkileg. |
Ahogy hozzáértem a mén bőréhez az mint aki szellemet látott megijedt és majd fellökte a Honey nevű kancát. -Nyi......nyi...- próbáltam kiadni hangot, de nem jött össze. -Nem akartam!-gondoltam. -Remélem nem lesz mérges rám. Egy kicsit kínosan éreztem magam és hátrébb léptem, de a mén miután megnyugodott visszajött. de én maradtam a helyemen. Patámmal a földet kapartam és nem mertem a mén szemébe nézni. Pár perc múlva a tekintetem a kancára vetődött és barátságosan tekintettem felé. |
A kanca nem beszélt olyan sokat, inkább halgatott és egyszer kétszer kibökött egy értem-értemet. De a végén elárulta a nevét és, hogy vándor. A szürke mén ahoghy megérintette a sebem alatt lévő bőrt megijedtem, felágadkodttam és kiugrottam a bőrömből. -Ne érj hozzá!!-nyerítettem fel. Ahogy ugrottam egy kicsit neki mentem a Honey nevű kancának. Majd amikor lecsilapodtam hátrébb léptem és Honeyra néztem. -Bocsánat nem akartam neked menni.-böktem oda. -Sajnálom, csak megijedtem és ......-akadt el a szavam. Miután lenyugodtam újra a közelebb léptem a társasághoz. |
Nagyon kedvesen válaszolt a sebesült mén. Eleinte azt hittem, hogy annyira gyenge lesz, hogy nehéz lesz vele beszélni. Aztán mikor felállt, gondoltam, hogy ingerült lesz. Lehet, hogy én sem örülnék annak ha körbeállnak és bámulnak. De ez a harcos barátságos volt velünk.
Válaszát nagyon figyelmesen hallgattam.
- Értem, értem. - motyogtam magamban. Gondolkozni kezdtem, hogy mégis csak jobb lenne kimosni azt a sebet vagy kezdeni vele valamit, mert nem csak a legyek hordják bele a koszt és elfertőződhet. Közben örömmel fogadtam, hogy a mén kérdezget, beszél, érdeklődik. Ezek szerint nincs a halálsoron, és nem is vérszomjas harcos. Nem mintha egy semleges területen joga lenne támadni, főleg ilyen állapotban.
A szürke ménhez érkezett kérdését mosolyogva figyeltem. Én sajnos nem ismertem sem nevét, sem történetét, ezért a kérdésre szintén választ vártam. Aztán bájosan bemutatkoztam.
- Honey vagyok, vándorként élek. - szólaltam meg higgadtan, együtt érző mosollyal a sebesült ménre.
Holdharcos nagyon kedves volt. Most vettem csak észre, hogy még egy mukkot sem szólt. |
-Szóval hallott már rólam! Ez jó!! Több helyre eljut a nevem mint gondoltam.-járt a fejemben. A sérült ménen látszott, hogy ismerős a nevem és talán még a történetem is. Nem vagyok benne olyan biztos. A ménhez léptem és a sebét figyeltem. Csúnya volt és úgy láttam mintha harapás lenne, de ez nem olyan biztos. Barátságosan megérintettem puha orrommal a seb alatti bőrt, hogy együttértésemet fejezzem ki. Majd hátrébb léptem és kérdőn a kancára pillantottam. Szürke szemeim visszatükrözték a kopár sziklás terepet, mely lélektelenséget sugárzott. |
-A Cornus ménes egyik harcosa vagyok, és nem ismerek gyógyítót a közelben sehol.-válaszoltam és a szárnyas kancára néztem. -Te mit keresel erre Holdharcos? Hallotam már neved hírét, csak még nem találkoztam veled.......mostanáig.-vigyorogtam majd újra a szárnyas kancára néztem. -Hogy hívnak?-léptem közlebb hozzá. Láttam a kancán, hogy a sebem látványától megborzong, de hát ilyen is előfordul. Nyakamban levő kis koponya is véres lett.-Biztos a csata közepette lett véres.-néztem meg jobban a nyakékemet. -Sebem miatt egy ideig biztos sánta leszek-mérgelődtem magamban. |
A helyzet hihetelenül kínos volt. Láttam, hogy a szürke csődör nem gyógyító és én sem tudok tenni semmit. Egyetlen gyógyító ismerősöm sincs, s ha az illetőnek volna biztosan nem ide jön megpihenni. Szóval nem tudunk érte semmit tenni, de magára hagyni meg óriási nevetlenség. Ilyen sebbel könnyű préda a vadállatoknak.
A legyek, mint rovarok nem zavartak, de most, hogy a sebről szálltak át ránk, nagyon fusztráltak engem is, így leutánoztam a szürke lovat. Apropó szürke ló! Holdharcosnak hívta a másik, jó lenne megismerni, mert tetszik a név, de ez nem megfelelő pillanat erre.
Szörnyűlködve néztem végig ahogy az előttem heverő ló megpróbál felállni. Töprengtem, hogy mégis hogyan segítsek ha nem tudok gyógyítani, de nem jutott eszembe semmi frappáns dolog.
Kemény próbálgatás után sikerült felállnia. Nagyon rossz volt látni a szenvedését, de miután felállt alaposan szemügyre lehetett venni. Nem tűnt fertőzöttnek a seb, de elég komoly volt. Ott tátongott a lapockájánál...brr. Annyit tudtam csupán tenni, hogy a pimasz legyeket egy-egy óvatos szárnycsapással eltessékeltem.
- Tartozol valamelyik méneshez? Ismersz gyógyítót a közelben? - léptem közelebb a kék szemű ménhez. |
-Honnan tudja a nevem?!!!-lepődtem meg. Kicsit közelebb mentem a sérült ménhez. A ménnek nagyon csúnya sebe volt. Próbáltam barátságos lenni ami sikerült is. A szárnyas kancára pillantottam és igen érdekes színezete volt. Ilyen lovat még nem láttam, ami két színben pompázik fele-fele arányban. Patámmal a földet kapartam, ami enyhe suróló hangot adott ki. Farkamat ide-oda csapkodtam, mert a legyek engem is egyszer kétszer megkörnyékeztek. |
-Ha csak nincs varázserőd akkor semmiben!-horkantottam. Magam mögé néztem és egy ismerős szürke mént pillantottam meg. -Holdharcos.-próbáltam suttogva, de nem sikerült. Újra a szárnyas lóra tekintettem. Nem tűnt annak a gyilkolászos fajtának, ellenkezőleg. A földön fekvő fetrengésem után próbáltam felállni, de visszazuhantam. A lapockám környékén tátongó sebet környékezték a legyek. -Miért kellett megkóstolnod?!-járt a fejemben. Pár próbálkozás után már fel tudtam állni. |
Igyekeztem egy kellemes barát benyomását kelteni miközben közeledtem. Véletlenül sem kívántam rossz előítéletet kelteni azzal, hogy feszengve, előkelően beállítok hozzájuk. Szárnyaimat kényelmesen magam mellé szorítottam, fejemet nem lógattam, nem is emeltem tekintélyesen a magasba, amolyan békésen tartottam középtájt.
Közben, hogy bunkó ne leggek, kinéztem jobbra s, balra is, hallgattam a szél vad süvítését. Éreztem, hogy tollaimba belekap, de egyáltalán nem zavart, stabilan álltam a patáimon.
Közben az elsőként észrevett ló lefeküdt a kemény földre. Furcsálltam is, hogy pont itt pihen meg, semmi közepén, de mikor megéreztem a vér szagát, a legrosszabbra gondoltam. Ügetni kezdtem feléje, de tőle pár tíz méterrel lassítottam, hogy a por ne lepje el sebeit. A látvány borzalmas volt, és különleges ugyanis nem tűnt ragadozó támadásnak. Nem mintha értenék az ilyesmihez. A közben megérkezett szürke csődört alig vettem észre, lekötött a sebesült látványa.
- Miben tudnék segíteni? - hajoltam le a vérző ménhez. Hangom lágy és kedves volt, de remegett a félelemtől. |
-Milyen csodás napom van ma!!-hullámzott a gondolatom. Az Aroun-szirt volt a kedvencem minden egyes terület közül. Ahogy vágtattam a távolból egy lovak alakja tűnt fel. -Vajon kik ezek?-gondoltam. Felgyorsítottam és odavágtattam, ugyanis láttam, hogy a földon fekvő ló vérzik. A nap szépen sütött és kellemes meleg szellő fújt. Szürke szöröm csak csillogott a napfényben. A sérült ló elött pár méterrel megálltam és figyelni kezdtem. |
Utam az Aroun-szírthez vezetett. Lassítottam amikor a levegőben megláttam egy ló alakját. Körülnéztem és kettőnköm kívűl nem láttam mást. Oldalamon még mindig látszodttak a sebek. A vérem már az oldalamat is befestette. Pár lépés után megálltam és kénytelen voltam lefeküdni, mert már nem bírtam megállni a lábaimon. A vérzés nem akart elállni. -De jó vajon ez a ló is egy örült gyilkolászó!- járt a fejemben. |
Kellemes sétarepülést terveztem mára, hogy alaposan szemügyre vegyen a helyet, ahol élek. Úti célom eleinte nem volt, gondoltam majd a szelek szárnyán eljutok A-ból B-be. Az időjárás szerencsére nem keresztezte tervem. Erős idő esetén biztonságban legelésznék a talajon, de ma szárnya keltem.
Reggel még a Nizza-síkságon loptam a napot, délre már az Aroun-szirt fölé értem. Igyekeztem alacsonyan repülni, de óvatosnak kellett lennem, nehogy egy hirtelen jött fuvallat nekicsapjon egy kisebb-nagyobb sziklának.
Lenézve láttam, hogy a táj mennyire kihalt. Sehol egy rügyező bokor, vagy sarjadó virág, sőt még bogarak zümmögése sem töltötte be a csendet. Így az égből minden békés volt, de átérve az égbe magasodósziklákon túlra, már más volt a helyzet. A távolban lovak homályos alakját véltem felfedezni, így jobbnak láttam leszállva megközelíteni őket. Úgy tudom ez semleges terület, így csaknem okoz gondot a jelenlétem. A talaj színt váltott, a sziklás-törmelékes részt felváltotta a kopár szík. Ennél a határnál szálltam le és nyugodt, ráérős tempóban lépdeltem a több száz méter távol lévő lovak irányába. |
Al-Hattalar & Honey
*nyílt játék*
|
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
