|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.27. 16:40 - |
Ophelia & Ty
* Nyílt játék * |
[17-1]
 Kicsit gyönyörködtem a tájban. Bér utálom a hideget és mindent ami hozzá ködhető, de az tény, hogy egy kis hó mennyire fel tudja dobni az unalmas kiálló köveket, amit hegynek hívnak. Már kezdtem egy kicsit meg is unni a látványt, mikor a mén hirtelen előre lódult. Utána siettem én is és bár ő láthatólag már nem egyszer haladt végig ezen az ösvényen én még sosem jártam erre felé, így sokkal lassabban haladtam. Éreztem, hogy a lábamnak se tesz jót, hogy nem pihentetem, de ahogyan a mén mondta, már nincsen sok vissza az útból. Talán még sosem örültem ennyire egy hírnek. Végre nem kell megállás nékül menetelni, pihenhetek és remélhetőleg valami patakszerű is lesz a környéken, ugyanis a hegyek nem a tisztaságukról híresek. Magammögé néztem vissza egy pillanatra a hegy csúcsa felé, ahonnan jöttünk. Egy újjabb adag büszkeség járta át a testem, hiszen mondhatni legyőztem a hegyet.
Újra előre néztem magam elé, nehogy rosszul lépjek, de az útról a ménre is rápillantottam.
- Köszönöm. - mondtam inkább illedelemből, hamár arról papoltam az út nagy részén. |
 Hihetetlen, de elértem a célom! Szentül meg voltam győződve, hogy nem fogja ilyen hamar feladni, hisz annyira céltudatosnak tűnt, hogy szóval tartson engem! Aztán végül is feladta vagy nem tudott kitalálni semmit, mindegy is, mert a lényeg, hogy a gerincig csendben teltek a percek.
Felértünk és mindketten a tájban gyönyörködtünk. Legalábbis szemem sarkából azt láttam, hogy a kanca is a vadon szépségét irigyli. Aztán váratlanul meglódultam. Persze nem siettem el a dolgokat, hisz lefele sem egyszerű. Szerencsére hosszú évek alatt kialakult a hegy ezen oldalán egy ösvény, mely bár keszekuszán de levisz minket a völgybe. Helyenként elég keskeny, jómagam is megcsúsztam, de többi lábamat szilárdan megvetettem. Hirtelen eszembe ötlött, hogy mi a fenének töröm itt magam amikor elég lenne neki óvatosnak lenni. Fogtam magam és elrugaszkodtam. Szárnyaimat széttártam és a kiálló, éles sziklák felett fél méterrel siklottam lefelé. Persze nem hagytam figyelmen kívül a kancát. Erős csapásokkal a magasba emelkedtem és visszatértem hozzá.
- Én innen kísérlek. Az ösvény levezet a biztonságos völgybe. Sötétedésre le is érhetünk. - mondtam elégedetten, választ nem várva megszólalásomra.
|
Ahogy látom ez a mén komolyan nem tudja hogyan is kellene viselkednie egy kancával szemben. Lehet hogy vándor vagyok, de szerintem a fajunk van olyan kultúrált, hogy mindenkivel kedvesen és megértően viselkedik. Kicsit megsajnáltam szegényt, hiszen az ő tulajdonságaival nem lehet nagyon népszerű a kancák körében. Talán ezért is vállalkozott határőrnek, hogy elkerülhesse, hogy bárkivel is beszélgetnie kelljen. Szinte már azon gondolkodtam, hogy esetleg tanácsokat adok neki ez ügyben, de ahhoz kedvesebben kellett volna lennie már az elejétől fogva és főleg nem szabadott volna megsértenie.
Miközben haladtunk én egy kicsit lemaradtam ami a lábamnak is köszönhető volt, de talán fölkapcsolhattam valamilen ki villanyt a mén agyában, hiszen megvárt. Legalábbis ezt hittem. Miután utolértem és megláttam a kilátást, nagy eséllyel csak abban gyönyörködött és nem engem várt. Mondjuk most megértem. Nem sok minden versenyezhet szépségben velem, de a természet még engem is könnyen levesz a lábamról. |
A kezdetektől arra tettem fel az életemet, hogy hívatlan személyeket távolítsak el a területről, nem pedig arra, hogy kellemesen csacsogjak el velük.
Láttam, hogy elég szemtelen a kanca, no meg önfejű. Nem akartam vele foglalkozni, tudtam, hogy ha nem szólalok meg, akkor is követni fog, mert számít a saját élete. De az első megszólalása mellet nem tudtam elmenni szó nélkül.
- Haha, nehogyazt hidd, hogy az a dolgom, hogy levegyelek a lábadról. Bár kétség kívül bármikor képes lennék rá a szó szoros értelmében! - morogtam vissza. Lényegében fenyegetésnek is lehet mondan a válaszomat. Ha azt hitte, hogy a következő lépésével kihúzza a gyufát, hát nem tette. Csak remélni tudtam, hogy idejében rájön, hogy sértegetéssel meg hasonló szöveggel nálam nem megy semmire, csak magát minősíti.
Egyszerűen szó nélkül tovább ballagtam. Pár száz méter után megálltam egy kényelmes helyen. Bevártam a kancát. A kilátás nagyon szép volt, s tudtam, hogy már nincs sok a hatáig. |
Először csak döbbenten tudtam a ménre tekinteni. El sem hittem, hogy ezt nekem meri mondani. Ha valami vezérmén vagy fontosabb rangú lenne, akkor talán el is nézném neki, de ahogy látom ő cask egyszerű határőr. A ménes többi tagja biztos örül, hogy ő távol marad tőlük. Döbbent tekintetem lassan inkább lenézőbe ment át.
- Látom jó illemtanórákat vedtél a szüleidtől. Pontosan tudod mit kell mondani egy hölgynek, hogy levedd a lábáról. - mondtam a lehető legszarkasztikusabban.
- A ménesedből mindenki ilyen neveletlen? - kérdeztem már csak azért is, hogy ne tegyek eleget a kérésének. Lehet, hogy segít innen lejutni, de az nem hatalmazza fel azzal, hogy lekezelően viselkedjen.
Miközben próbáltam megtalálni hol köthetek a ménbe persze a lépteimre is figyeltem. Eléggé nehéz volt a terep és bár ő látszólag jobban vette nekem kicsit nehezemre esett, főleg a fájó lábam miatt. |
Óvatosan, de tempósan haladtam előre. Hol felfele, hol lefele haladtunk. De még mielőtt belelendülhettünk volna a sétába, a kanca megszólalt. Hirtelen megtorpantam és hátranéztem rá. Szúrós tekintettel szuggeráltam.
- Ne várd el, hogy elájuljak tőled! Szép teljesítmény, hogy feljutottál ideáig, de szánalmas, hogy visszafelé már nem megy egyedeűl! Mint egy macska komolyan, aki felmászik egy fára aztán ott ragad. - zúdítottam mindezt rá, a fehér kancára. Igazán nem követelőzhet itt nekem, ha rajtam múlik ugrás közben meglököm aztán büszke lehet magára. Gondoltam gonoszul. Egyébként egyáltalán nem voltam ideges! Végig higgadt volt, hisz csak a munkámat végeztem!
- A továbbiakban légy oly kedves maradj csendben és szedd a lábad! - szóltam rá erélyesen. Tervben van nekem még egy terület estére, amit át szeretnék kutatni.
Közben egyre nehezebb terepre értünk, stő felfelé haladtunk a gerincre. Nem volt vészesen meredek az út, de rendesen bele kellett dőlni, hogy lépésről lépésre feljebb kerüljünk. |
Miután elmúlt az adrenalin hatása lassan éreztem a fájdalmat a lábamban, de nem akartam a büszke testartásomat elronta egy kis fájdalom miatt. Legalábbis addig, amíg a mén jelen van. Ha elment és senki nem látja, akkor már mindegy lesz.
Kicsit azonban sértettnek éreztem magam. Semmi "Wow! Ez elképesztő ugrás volt!" vagy "Még sosem láttam ilyen remek kancát!"? Vagy legalább egy "Ügyes vagy!"? De most komolyan, megmentettem a saját életem. Nem is tudtam nem szó nélkül hagyni.
- Komolyan? Egy kicsit sem vagy lenyűgözve micsoda ugrást hajtottam végbe? Ez több mint 5 méteres ugrás volt és akár bele is halhattam volna. - mondtam mintha már kikövetelném a dicséretem. Valójában pontosan ez történik. De ha egyszer ilyen tökéletesen hajtottam végre az ugrást miért ne érdemelhetném ki a dicséretem? |
Egy ideig habozott a kanca. Én türelmesen figyeltem, hisz bármelyik utat is választja a hatáig kell kísérnem. Időm az volt bőven, hát nem siettettem.
Őszintén szólva nem gondoltam, hogy az ugrást választja, de megörültem neki. Így hamarabb szabadulunk egymástól. Feszülten figyeltem mozdulatait. Elrugaszkodása szinte tökéletes volt. Nem remegett a lába, nem csúszott meg. Pillanatok alatt átért a másik sziklára. ~ Ügyes volt azt meg kell hagyni. ~ jegyeztem meg magamban és leszálltam melléje miután felkecmergett. Megszántam egy kicsit, hogy a hótól most jobban fázik, de legalább él. Kérdését nagy örömmel fogadtam. ~ Bárcsak minden behatoló ilyen segítőkész lenne! ~ szögeztem le. Sajnos nem mindegyik ennyire lelkes, hogy elhagyja a területet.
- Kövess! - szóltam a kancához nyersen. Nem figyeltem nagyon a büszke testtartását, számomra semmitmondó volt, főleg ilyen helyzetben. |
El se hiszem, hogy végre eljutottunk odáig, hogy végre kinyögje hogy jutok le innen. Az egytelen bajom az egésszel, hogy végül is egy halál vagy egy másik halál közötti lehetőség áll előttem. Az egyetlen kérdés melyik a kevésbé fájdalmasabb? Zuhanni pár métert vagy lecsúszni az egész hegyoldalon? Egyik sem valami kecsegtető, jobban szeretem a nyugottabb halált, mint mondjuk amikor öregen egyszer elalszol és nem kelsz föl többé.
Végül egy kis idő után az ugrás mellett döntöttem. Inkább éreztem úgy, mintha egy képzeletbeli érmet dobtam volna föl, minthogy egy rendesen átgondolt, fizikailag lehetséges tervvel álltam volna a szakadék szélére. Főleg mivel ez így is volt. Lenézve csak havat láttam, feltételezés szerint sziklák lapulnak meg alatta, de hátha van olyan puha és vastag, hogy felfogjanak jó pár méter zuhanást. Nah jó, ennyire senki nem optimista. Minden esetre kicsit hátráltam, addig, amíg még egyenletesnek mondható talajon voltam, majd minden erőmet összeszedve elindultam a szakadék felé. A legutolsó négyzetcentiméternyi biztos talajról elrugaszkodtam. Le se néztem, de éreztem ahogyan a mélység mintha le akarna rántani. Valami csodánál fogva mintha egy plussz lendületet kapva a levegőben már közel éreztem magam a szakadék másik végéhez. Kinyújtottam mellső lábaimat és azok meg is érintették a havat. Valahogyan sikerült is a hátsó lábaimat is magam után húznom, de a nagy ledülettől előre buktam és a hideg hóban kötöttem ki. Kicsit be is vertem a jobb első lábamat, azonban az adrenalin-túltenségtől nem is éreztem bármi fájdalmat. Mintha mi sem történt volna álltam föl a hóból és büszkén emeltem fel a fejemet a mén felé.
- Szóval ezután merre? - kérdeztem büszkeséggel teli hangnemben. |
Gúnyolódó viselkedése lepergett rólam. Fiatalság bolondság! Nem is foglalkoztam vele, inkább a következő megszólalására füleltem.
Álítása szerint vándor. Nem veszem biztosnak ezt az információt, de megjegyzem akárcsak a többi behatoló szavait. Később még jól jöhet, nem mintha valami rosszat akarnák egy idegennek is.
Furcsálltam, de csak mosolyogni tudtam azon amit oknak mondott, hogy mit keres itt. ~ Hát elég messzire kergettek, ha a csúcsra is felmerészkedtél. ~ jegyeztem meg magamban. A többi mondanivalója csak szövegelés volt, számomra felesleges dolgok.
- Hát nagyon sajnálom, de innen is el kell, hogy kergesselek. De mindenekelőtt segítek lejutni. - mondtam elégedetten és büszkén. De a nem találok rá itt fagy meg vagy lefele menete megcsúszik valahol és lezuhan. Bár eme veszélyek még így is fennálltak, hogy itt voltam a közelében.
Gyorsan körbenéztem lehetséges és biztonságos útvonalat keresve a kancának.
- Bátornak kell lenned! - kezdtem el határozottan. - Ahol feljöttél az az út túl meredek lefelé, de ha gondolod megpróbálhatod. - tettem hozzá az utolsó részt poénosan.
- Szembe magaddal, láthatod hogy sokkal simább a terep. Na onnan könnyebb lejutni, de odáig is el kell menni valahogy! Helyből kéne ugranod egy hatalmasat odáig ni! - repültem a sík terep irányába, de félúton megálltam. A két sziklaperem között nagyjából 6-7 méter lehetett.
- Egszeri lehetőséged van! Ha nem mered megtenni akkor hátra arc és próbálkozhatsz a lassú, óvatos ereszkedéssel. - mondtam immár kedvesen, lelkesítve a kancát. |
- Jogom van tudni, hogy miért jöttél ide, és hogy tartozol-e valamelyik méneshez! - ismételtem el a mén szavait inkább csak magamnak követelőző és gúnyolódó hangsúllyal. Nem igazán kedveltem az ilyen kellemetlen személyiégeket. Tudom, hogy én is eléggé kiállhatatlan lehetek másoknak, de hogyan is utálhatnám saját magamat?
Átgondolva a mén eléggé jó ajánlatokat adott. Mivel most szinte mindent megadnék, hogy lejuthassak erről a nyamvadt hegyről, akkor talán lejjebb tudok venni a makacsságomból egy pár másodpercre.
- Jól van! Ha ennyire kíváncsi vagy rá vándor vagyok. Néhány Laynarvis határőr akart elkergetni a területükről és itt kötöttem ki. Ha az egész élettörénetemre nem vagy kíváncsi mutasd meg végre, hog tudok innen lejutni! - mondtam kicsit sürgetve a mént. Éreztem ahogyan a hideg lassan már a csontajimat simogatja vagy inkább már mardossa. Semmi kedvem nem volt a halálhoz főleg nem ilyen helyen és ilen társaságban. |
Csalóka volt ez a szelíd külső. Bájos teremtésnek tűnt aki nagyon, de nagyon elveszett, de amikor megszólalt, tudtam, hogy nem kell vele kedveskedni!
- Jogom van tudni, hogy miért jöttél ide, és hogy tartozol-e valamelyik méneshez! - repültem hozzá közelebb, nem törődve a veszéllyel, hogy lezuhanhat. Szavaim szinte követelőzően hatottak. Még mindig nem szálltam le, nekem kényelmesebb volt így.
Szándéka amúgy kedvező volt számomra. Bár nem értem minek jött fel a csúcsra ha most pánikolva akar elmenni.
- Amint válaszolsz a kérdéseimre segítek lejutni! - mondtam keményen. Persze tudtam, hogy akár hazudhat is, de azzal úgyis csak magának okoz kárt az elkövetkezendőkben. Nekem a szívem volt fagyos, neki szinte mindene. Láttam ahogy izmai megrándulnak, no meg hangjából is leszűrődött hogy fázik, de nem tudtam sajnálni. Felelőtlenül jött ide, így járt. |
Egyre hidegebb és hidegebb lett miközben haladtam. Próbáltam valahogyan megtartani a testem hőjét, de ez szinte lehetetlen volt a nagy szélben. Meg persze egy hegyen voltam, amik köztudottan hidegek. Egyedül talán a makacsságom hajtott tovább mondván ha már erre kellett menekülőutat találnom egy kis hegyi túra nem árt. Néha annyira fejbe tudnám magam csapni, de nem akarom tönkretenni a szépségem ilyenekkel.
Miközben haladtam a hegyen az égen egy alakra lettem figyelmes. Hát naná, hogy határőrről-határőrre haladok. Csak reménykedtem benne, hogy ő kedvesebb lesz, mert innen nincs menekvés, hacsak nem növesztek én is szárnyakat. Szememmel követtem és figyeltem az idegen mozgását és mikor távolabb megállt én is megálltam, majd mikor kérdezett a hidegtől remegő hanggal megszólaltam.
- Nem teljesen mindegy? Inkább mutasd meg hogy tudok innen lejutni! - mondtam miközben próbáltam kicsit összehúzni magam, hátha így lassabban fagyok halálra. |
A délután járt az idő, épp visszafele tartottam a terület legbékésebb helyére. Számomra békés, mert ide, az Eckhnata-csúcsokra tényleg kevesen kapaszkodnak fel. Társaimmal viszont annál nagyobb eséllyel találkozhatok.
Nagyon magasan repültem, a hideg levegő lefelé húzta a testem, de egyáltalán nem zavart. A kiálló sziklacsúcsok között is a lehető leghiggattabban suhantam át.
Az egyik ilyen nagyobb szikla mögűü bukkant elő egy szürke ló. Még elég távol volt, de ahhoz túl közel, hogy lássam nem idevalósi, hacsak nem tudja lekasztani szárnyait. Azonnal feléje vettem az irányt. Kanca volt, szőre és sörénye hófehér, de engem nem a szépsége érdekelt.
Mivel tudtam, hogy innen nem fog elvágtatni ezért nem száguldottam feléje, nehogy a szárnyaim okozta szél kibillentse egyensúlyából. Ugyanis ilyen magasságban elég egy rossz lépés. A szél így is erős volt!
Aztán úgy döntöttem, hogy 20 méternél nem repülök hozzá közelebb. A terep nagyon egyenetlen volt, nem is akartam leszállni. Lassítottam és nagy, lila szárnyaimmal szinte egy helyben maradtam az égen. Magam alatt kavartam örvényt, de ez semmiben nem akadályozott.
- Honnan jöttél és hogy kerültél ide? - kérdeztem hangosan és határozottan a kancától, miután rám figyelt. A szél hamar továbbviszi a hangot, de azért bőven hallhatta mély hangom. |
Sikeresen elértem az Eckhanta-csúcsokat. Túl messzire mászkáltam el a semleges területektől és szembe is találtam magamat pár eléggé furcsa kinézetű határőrrel. Nem akarok senkit kigúnyolni, de én sosem fogom megszokni a Lanarvis ménesre jellemző agancsokat. Minden esetre is leráztam őket, de valahogy úgy érzem ez cask még nagyobb galibába vezetett. Amúgy is utálom a hideget, nemhogy még a hegyet kelljen mászni. Csak abban reménykedhetek, hogy itt sem talál meg egy újabb határőr. Meg kéne már tanulnom merre van a helyes irány. |
Óriási területet kellett átfésülnöm. Számomra már rutin volt a hegység átvizsgálása. Nem is volt okom panaszkodásra. Idáig! Mármint most sem panaszkodok, mert imádom a munkám, főleg itt fenn, ahol a madár se jár, de amióta ez a Kútból ivásos zűrzavar van, megkértek, hogy nagyobb területet nézzek át. Néha már azon kaptam magam, hogy a völgyet elhagyva más ménes területének légterében repülök. Márpedig ez nem szándékom amíg nem utasítanak rá.
Szóval mostanában úgy telnek napjaim, hogy a legfontosabb helyeken akár kétszer is átnézem, majd meglesem a kényes területeket, melyeken előszeretettel haladnak át idegenek. Eddig szerencsére nem volt gond velük, hiszen csak átjáróházként használták a területet, de ma már találtam már olyan szándékú idegeneket akik a hajsza elől próbálnak elmenekülni. Meg kell hagyni okosak, mert a hegység számtalan menedéket rejt, de egyben veszélyt is! Ha valaki tapasztalt hegymászó akkor könnyedén lerázza az üldözőit. Akik viszont csak vakmerőek de figyelmetlenek azokat a halál hamarabb utoléri mint akitől rejtőznek.
Ezért lett ez a hely a miénk, pegazusoké. Számunkra könnyű itt a közlekedés, másoknak nehezebb, mégsem mondhatom, hogy unalmas itt az élet! |
Ophelia & Ty
* Nyílt játék * |
[17-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
