|
Témaindító hozzászólás
|
2016.03.29. 20:05 - |
Kathach + Mai’nan
Zárt játék |
[29-10] [9-1]
 Bólintásokkal és helyeslő mummogásokkal fogadtam belegyező válaszait, gondolataim azonban már rég a teendőim körül forogtak, és a ménesvezérekkel való találkáimat tervezgettem.
Éreztem, hogy bízhatok Manában, és nem csak azért, mert megmentett. Azért, mert a lojalitása a méneshez kötötte, és én a ménes nevében beszéltem. Az, hogy értem megtette volna ugyanezt, már mindegy volt.
Mielőtt távozott, még szólt egy utolsót, és a szavai újabb űrt hagytak maguk után. Némán néztem, ahogy felemelkedik, és akkor szólaltam meg halkan, motyogva, amikor szárnyai már a levegőben csapkodtak.
- Tudom.
Amint Mana fehér foltként veszett el a felhők között elfordultam és megrebegtettem szárnyaimat. Minden tagom fájt, de mennem kellett. Egy háborút nem lehet késleltetni - horkantottam fel keserédes mosollyal arcomon.
/Kathach el/ |
 - Tudom - legszívesebben elfordítottam volna a tekintetem tőle, de parázsló szemeit olyan mélyen fúrta az enyéimbe, hogy nem tudtam szabadulni a pillantásától. Őszintén szólva ösztönösen is megsejtettem, hogy mi járhat most a vezérem fejében, bár a legkevésbé sem akartam.
Hálásnak mondható szavaira továbbra sem tudtam érdemi választ nyújtani, így inkább a bölcs hallgatás mellett döntöttem.
- Akkor túl esek rajta minél hamarább - sóhajtottam egyet elgyötörten. Az égvilágon bármihez nagyobb kedvem lett volna, mint ehhez, de természetesen már azon morfondíroztam, hogyan teljesítsem a rám kiszabott munkát. Még ötletem sem volt, mit fogok majd mondani, de tudtam, mire szükséges lesz, addigra előállok majd valami használhatóval. Megfordultam és tettem egy lépést, de aztán eszembe jutott még valami.
- Ja és Kathach - fordultam vissza hozzá csöndesen - az eljövendő időkben, szükség lesz a mágiádra, ha tetszik, ha nem. - tártam szét a szárnyaimat, s emelkedtem a magasba, hogy teljesítsem a rám bízott feladatot.
Mana el |
Mana szavaira nem volt gyors, vagy egyértelmű válaszom, kijelentése ugyanis felkavart. Arcom forrásnak indult a tehetetlen dühtől, azonban nem engedhettem, hogy felülkerekedjen rajtam. Ahogy sokszor vezéri karrierem során, most is kénytelen voltam elrejteni az érzéseimet, még ha kilátástalannak is tűnt minden. Kijátszottak - eszméltem rá. A támadóimat nem csak a düh, vagy a vérszomj hajtotta. Azt akarták, hogy háborút indítsak, és segítsem őket a terveikben...
- A fekete ménnek igaza volt - rideg hangon válaszoltam és üres tekintetemet az övébe fúrtam. - Ezt a háborút már nem állíthatod meg. - Ahogy én sem. Nem volt választásom. Megsértettek és megaláztak, sebezhetőnek állították be a ménesemet. Kihasználtak; tudták, hogy bármit teszek, háború lesz a vége. Így vagy úgy, de vér fog folyni Seminarya földjén, és bármit is cselekszek a Katopyris harcolni fog.
Olyan csapdát állítottak nekem, amiből nem volt helyes kiút, de a legkisebb rossznak az tűnt, amit választottam; tudtam, hogy más ménesek vérszomjasnak és őrültnek fognak tartani, de emlékeznek majd rá; a pegazusok a föld és az ég legjobb harcosai, velünk nem érdemes kikezdeni. Bíztam benne, hogy elnyerhetem a támogatásukat, hogy kimozdíthatom őket a semlegességből, de tudtam, hogy erre a legjobb megoldás az lett volna, ha hagyom, hogy a Katopyris áldozattá váljon, és a Laynarvis üzenjen hadat. Ezt azonban minden pegazus ősöm, és minden ménesvezér nevében el kellett felejtenem. Ha nincs a büszkeség és bátorság, nincs, ami összetartaná a pegazusokat, és akkor biztos a végzet. Ha nem más ménesekkel, akkor a magunk útján fogunk elbánni a Laynarvissal.
- Ez esetben örülök, hogy a ménesem oldalán lehetek, amikor szükség van az erőnkre - keserédes mosoly kúszott fel arcomra, miközben gondolataimat visszatereltem beszélgetésünkre, és következő monológjára reagáltam. - És mindezt neked köszönhetem, Mana. - Az utóbbi mondat halk motyogás volt csupán, amely kicsúszott a számon, és amelyen nem akartam tovább gondolkodni. Elengedtem a fülem mellett saját megjegyzésemet.
- Mindegy, mikor hívod össze őket, vagy hogy hol és hogyan tudatod velük. A lényeg, hogy csak ők tudják, és senki más ne. Senki, csakis a ménes tagok hallhatnak róla. - komolyan néztem a szemébe, amikor ezeket a szavakat ejtettem ki. Számítok rád, Mana. - A hírvivő feladata a tiéd, nekem fel kell keresnem a ménesvezéreket támogatásért. Társakra lesz szükségünk a háborúban, mielőtt a Laynarvis pártjára állnak, azért, mert mi kaptuk az agresszor szerepét. |
 Hiába hallgattam csendben a szavait, s hiába bólintottam rájuk, mégis úgy éreztem, hogy még egy utolsó, elkeseredettnek hangzó figyelmeztetést benyújtok neki. Nem, nem kívántam visszatartani, az mindig is lehetetlen volt. Egyszerűen csak reménykedtem… már nem is tudom miben.
- Nem kívánok neked ellentmondani, csupán figyelmeztetni szeretnélek. A fekete-vörös mén, mielőtt elhoztalak volna azt üvöltötte, hogy a háborút nem állíthatom meg. Meg sem próbálom kielemezni a szavaiban rejlő mögöttes tartalmat, csak kérlek tartsd észben. - Direkt nem néztem a szemébe. Nem szívesen mutogattam volna, ráadásul éppen neki pedig végképp nem, a kételyt és az aggodalmat, ami bennük csillogott.
- Tévedsz - reméltem azért nem veszi zokon ezt a kijelentést a továbbiak fényében. - Ha hagylak ott meghalni, akkor csupán azt érem el, hogy a Katopyris vezér nélkül nyargal bele a háborúba. Mert az ellenfél, ami jelen pillanatban talán nem is a Laynarvis, bár sokuk bujkál közöttük, úgyis kirobbantotta volna, még több áldozat árán. Így csak némi büszkeséget veszítettünk. Ha nem vonulnánk háborúba akkor a háború jönne el hozzánk. - Felnéztem az égre, csodálva annak hihetetlen kékségét. ~ Hamarosan a föld is választ magának egy egységes színt. A vérvöröset… amint a mészárlás eljövend. ~ Újra Kathachra pillantottam.
- Mikorra kívánod, hogy összehívjam a ménest? Gondolom nekik is beszámolsz a történtekről. - ezúttal hangomban semmi utalás nem volt. Szépen csendben vártam, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés. |
Mana olyan könnyen ráblóintott a monológomra, hogy már-már én éreztem rosszúl magam az egy színpadi előadás hosszával rendelkező monológom miatt.
Normális esetben négyszemközt nem szerettem hosszas előadást tartani, ekkor azonban úgy hittem, ez szükséges. Még ha kevesebbel is beérte volna, prédikációm megtette hatását; Mana végre elfogadta a tudatot, hogy a háborúról nem mondok le, még ha nem is szívesen vett részt mindabban, ami előttünk állt.
Kezdtem úgy érezni, hogy mindeketten belefáradtunk a vitánkba, és már-már elfogadóak voltunk egymással szemben. Mana nem próbálta tovább húzni a szellemes kérdést, és én sem, a köszönetemet pedig úgyszínt nem igényelte túlságosan, mégis látszott rajta, hogy jobban esik neki, mintha nem szóltam volna semmit.
- Ha nem szeged meg a parancsomat, nem élhetnék, így én hálával tartozom neked. Az egyetlen büntetés amit ezért érdemelsz az, amit a sors adatott meg neked; Ha hagysz ott meghalni, talán még most is béke lenne Seminarya szerte. |
Először vadul tiltakozni akartam, ám az érveit hallgatva elbizonytalanodtam. Kellemetlenül sok igazság volt a szavaiba, és bármennyire is szerettem volna védeni az igazam, nem jutott eszembe megfelelő indok az ellenkezéshez. Azt pedig, hogy “nem mindegyikük olyan” túlságosan is kiscsikós lett volna benyögnöm. Maradtam tehát szépen csöndben, csupán egy apró bólintást engedélyeztem magamnak, hogy Kathach tudja, nem csak parttalanul ellenkezem. ~ Az nem lenne méltó hozzám. ~
Magamban sóhajtottam egy aprót a megkönnyebbüléstől, de éreztem, Kathach határozottan elvárja, hogy mellette álljak majd a csatamezőn. Mondjuk meg tudtam érteni, miután ménese egy tagja ilyen pofátlanul és harciasan szembeszállt velem - még úgyis ha négyszemközt tette - majd ott is legalább annyira harcias legyen. ~ Tehát addigra meg kell barátkoznom a gondolattal, és le kell győznöm a félelmeimet. Milyen közhely… de ezt kell tennem. ~
- Inkább hanyagoljuk ezt a kérdést… és a köszönömöset is. - Esküszöm kellemetlenül érintett, amiért Kathach amolyan burkolt hálafélét küldött felém. Nem éreztem, hogy kiérdemeltem volna…
Válaszára önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez volt talán az első igazán őszinte mosoly, amit tőlem kapott, bár úgy sejtettem, ő nem tulajdonít ennek túl nagy jelentőséget.
- Nem tartozol semmivel. Megszegtem a parancsodat. - Engedelmesen lehajtottam a fejem, éreztetve vele, a bocsánatáért esedezem. Nem kívántam semmilyen mentséget felhozni a védelmemben, ő nem az a fajta ló volt, aki ezt díjazta volna. |
Tekintetemet Manáéba fúrtam és a lehető legkomolyabb arcot felvéve ejtettem ki szavaimat.
- Azért, mert a Laynarvis puszta létezésében van a hiba - egy rövid szünet után folytattam. - Amikor egy ménes száműz valakit, az sosem hiábavaló. Mindig van oka, és mindig van célja. Sok ló számára a számüzetés egy halálos ítélet, mások számára egy esély, hogy élhessenek. Kiméletesebb, mint egy kivégzés, mert van esélyed túlélni, de a célja egy, és ugyanaz; likvidálni a nemkivánatos személyeket.
Ha egy ló meggyilkolja társát, száműzzük, ő pedig jóeséllyel nem éli túl, vagy nem él túl sokat vándorként. A vándorokat ugyanis gyorsan elszólítja a halál - felsóhajtottam. - De mi van, ha egy ilyen ló talál magának egy ménest, ahol eltekintenek gyilkos hajlamaitól? Egyszerű; túléli. Egy olyan ló éli túl, aki hidegvérrel gyilkol és becsület nélkül hátbatámad. Aztán még több száz ilyen, ha csatlakoznak a méneshez.
Ezek a lovak pedig a csikóktól az aggastyánokig mindenkire veszélyt jelentenek.
A Laynarvis jelent veszélyt mindenkire.
Pontosan ezt akartam közölni a többi ménessel is, pontosan ezt akartam tudatni velük, ám úgy tűnt Mana hajthatatlanabb bármelyiküknél. A szemét fűrkészve egy dolog ötlött fel bennem; Mana fél.
- Mindenki harcol majd, aki igazi pegazus, nem fogok sorozást tartani, amíg nem szükséges.
A szellemes témában nem tudtunk dűlőre jutni, nem tudtuk meggyőzni a másikat az igazunkról. Habár, azt hiszem nem is akartuk.
- Én azt hiszem, nem egy szellemnek, hanem neked tartozom köszönettel az életemért...
A csatlakozással kapcsolatos válaszára csak bólintottam, magam sem hittem, hogy bármelyikükkel puszipajtások lehetnénk.
Szemébe néztem és hallgattam a szavait. Egy kicsit még mindig mosolyogtam.
- Akkor nem lennék önmagam - egészen ezen szavak kiejtéséig somolyogtam, azután komolyabban szóltam. - Tartozom neked, amiért megmentettél. Megmentettél egy életet, így úgy illő, ha élettel fizetek érte. Ha bármiben segíthetek, csak egy szavadba kerül, megteszek mindent, hogy életed fonala legalább olyan hosszú legyen, mint az enyém.
|
Már valahol a nyelvem hegyén kószált valami ilyesmi kijelentés, mintpéldául “ez igazán rendes tőled” avagy “azért ez még tőled is elvárható”, de inkább úrinő és tanácsadó módjára visszanyeltem a szavakat.
Kételkedtem Kathach szavaiban, nem éreztem úgy, hogy a számok mellettünk szólnának.
- Miért hiszed, hogy elkerülhetetlen? Mindig van békés megoldás. Még a Laynarvis esetében is. - Azt hiszem még mindig nem törődtem bele az elkerülhetetlenbe. Még mindig kapaszkodtam az utolsó reménymorzsákba, hátha nem leszek kénytelen megint háborút vívni. - Mindenkit hadba fogsz szólítani a ménesből? -Azt persze gondoltam, hogy a csikókat és az időseket nem, de… ~ mit fog tenni azokkal, akik nem akarnak harcolni? ~ Függetlenül attól, hogy pegazusok voltunk, azért nem mindannyian szerettünk volna részt venni benne. Többek között én sem. Tudtam, szégyenletesen gyáva vagyok, amiért ennek akárcsak a gondolata is eszembe ötlött, de… nem tudtam ezúttal hogyan reagálnék a háború okozta megpróbáltatásokra és… nagyon nagyon féltem. Már lassan azt sem tudtam pontosan melyik részletétől, azonban a rettegés csak nőttön nőtt bennem.
A “nem szeretném megtörni a hitedet” kijelentés Kathach szájából kicsit furcsán hangzott, de határozottan biztatóan. ~ Tud ő szépen és udvariasan is fogalmazni, csak jól titkolja. ~ Eközben erőst gondolkodtam azon, hogyan is tálaljam Kathachnak, hogy voltaképp ő is egy szellemnek köszönheti az életét.
- Tudod Kathach… ha nem léteznének már halott lennél. Nem találtalak volna meg időben. Még soha életemben nem jártam a Laynarvis földjén. És egészen biztos, hogy a második pár szárnyam egy szellemtől van. Más benne a mágia. Sokkal hatalmasabb, mint az enyém. -
A száműzött lovaknak elmondása szerint, se vége, se hossza nem volt.
- Hmm… ez hosszú listának tűnik. - Sóhajtottam fáradtan, elképzelve a sokaságot, aki kihasználva a közelgő fejetlenséget Kathach életére próbál majd törni. - Akkor ők alapból kilőve. Mármint csatlakozás szempontjából. - Előre imádkoztam, ne jöjjenek rá mágiájuk használatának fortélyaira, különben kénytelen leszek akciózni Kathach védelmének érdekében. És rátapadni, mintha a testőre lennék… volt egy olyan érzésem, ezt nem csak én nem szeretném.
A “Nem igen volt választásom.” válasz a kijelentésemre annyira Kathachos volt, hogy az már szavakban le sem írható. Ellenben arra a sziklaszilárd elhatározásra jutottam, legalább megkísérlem megváltoztatni. Eléléptem és a szemeimet az övéibe fúrtam.
- No igen, éppen erről beszélek. Legalább egy kicsit megpróbálhatnál hálásnak mutatkozni. Csak egy egészen fájdalmasan nyúlfarknyit. Sokkal pozitívabb lenne a megítélésed. - |
- Majd megpróbálok higgadt maradni - szögeztem le egy apró fintorral az arcomon. Felsóhajtottam Mana következő kérdésére. Öreg vagyok én már ehhez...
- Egy háború végkifejletét több szempontból is lehetetlen megjósolni. Mindig vannak akadályozó, valamint segítő tényezők, amiket semmiképp sem tudunk előre megjósolni. Nem kezdenék háborúba, ha vereséget remélnék, a számok mellettünk szólnak - egy pillanatig töprengtem a semmibe révedve, majd fojtattam. - A háború elkerülhetetlen, mindig is csak az volt a kérdés mikor jön el.
A szellemes téma valójában érveink ismeretésévé kezdett alakulni, ugyanis mindkettőnk véleménye szöges ellentéte volt a másikénak, és mindkettőnk kiállt az mellett.
A lovaktól már régóta megkaptam az ateista jelzőt, ugyanis már csikóként sem voltam istenfélő, és megvetettem minden babonás hitet. A tényeknek éltem, nem az ábrándoknak. Mana szellemei pedig megfoghatatlan délibáboknak tűntek.
- Nem szeretném megtörni a hitedet, de a szellemek létezése nem bizonyított - vágtam rá. - A szárnyaid sokaságát inkább mutációkkal magyarázhatnánk, amennyiben logikusan gondolkodunk. A mágia pedig veleszületett képesség... - ismerettem érveimet a témával kapcsolatban. - Miből gondolod, hogy létezhetnek a józanésznek ellentmondó, mindünk felett álló lovak?
Mana arcán félelem suhant át miközben feltette következő kérdését. A vitáink miatt joggal hihette azt, szándékomban áll őt is száműzni, ám nem tartoztam azon lovak közé, akik nem ismernék tetteik következményeit. Habár Mana lojalitása megkérdőjelezhető volt, rendkívül makacs volt,és veszélyt is jelentett rám, és posztomra, nem tehettem ezellen semmit. Rengeteg mindenem tőle függött, nem kockzátathattam volna meg egy esetleges polgárháborút.
- Számát sem tudom - fintorogtam. - Voltak pegazusok, akik törvénytelen gyermekeket hoztak világra, akadtak elborúlt elmével születettek, árulók...
Úgy éreztem nincs időm arra, hogy a gyógyítók ápolgassanak, így úgy döntöttem figyelmne kívül hagyom, hogy lemondó válasza ellenére Mana mégiscsak a felcsereket javasolná. Amikor kijelentette, örül, hogy az ő segítségét legalább elfogadtam, halványan elmosolyodtam és ránéztem.
- Nem igen volt választásom. |
Erős gyanúm volt, Kathach nem ez én nézőpontomból szemléli a kérdést.
- De, mintahogy azt te is említetted, egyikünket sincs okuk támogatni. Szóval, ha erőlteted a dolgot, azt hihetik, egyeduralomra akarsz törni. És amúgy miből gondolod, hogy mi fogunk győzni? - Nem ismertem a Laynarvis haderejének pontos nagyságát, azonban azt sejtettem, veszélyes társaság lehet. Hivatalosan nem voltak köztük harcosok, ám gyanítottam, nagy részük remek harcos, különben nehezen boldogultak volna eddigi életükben… Bár lehet kellett volna, én mégsem gondoltam, hogy annyira szörnyűek lennének. Nos igen, tudtam, vannak köztük olyanok, akik szemrebbenés nélkül gyilkolnának meg bárkit, ennek ellenére azt akartam hinni, a legtöbbjük nem ilyen. A másik háborúellenes indokom pedig egyáltalán nem volt pegazushoz méltó. Még mindig rettegtem az előző emlékképeitől is. Akkor is csak az mentett meg, hogy tudtam, csak rajtam múlik az életük. Most azonban? Halálosan rettegtem mégcsak a gondolatától is.
- Igen a szárnyaimat. A második párat egy szellemtől kapta a családom. És a mágiánk egy része is tőle van. Ami azt illeti, én még a nevemet is tőle kaptam. - Kérdésével felismertette bennem a tényt, amely szerint ő nem hisz bennük. - Nem hiszek bennük. Tudom, hogy léteznek. - Világossá akartam tenni számára, ez egy olyan dolog, amelyben legalább olyan makacs vagyok mint ő. Márcsak azért is, mert a “szellemem” ha szabad így hivatkoznom rá, beszélt hozzám néha. Avagy csak a tudatom hasonlott meg. De mivel a szüleim és a nagynéném is beszámolt róla, ez esélytelennek tűnt.
- Értem - néztem rá. - Ez sajnálatos. De… pontosan hányan is voltak...? - Nem tudom milyen fejet vághattam, valamennyire a rémültre hajazhatott. Nem mintha féltem volna az esetleges gyilkosok számától, csakhát… ~ vajon mégis hány lovat száműzhetett? ~ Őszintén szólva fogalmam sem volt velem is megtennée. Azzal valószínűleg halálra ítélne… vagy a ménest belháborúra. De azt sosem vállalnám. Inkább meghalnék, semmint, hogy a ménes miattam szenvedjen kárt.
- Gondoltam - sóhajtottam lemondóan. - Azért örülök, hogy az én segítségemet hajlandó voltál elfogadni. - Most azt hiszem dühíteni akartam egy csöppet. Bár nyíltan nem tett ilyet, az voltaképp, legalábbis az én szemszögemből, nála mindenképp annak számított, hogy még csak meg sem említette aprócska kihágásom, alias parancsmegtagadásom. Pedig azt hittem dühtől villámló szemekkel mered majd rám... |
Mana tisztán hallotta minden szavamat, és úgy tűnt sokáig tűnődött is azon, vajon milyen jelentést képzelek mögé. Ezt eszemben sem volt tudatni vele.
A Manával folytatott beszélgetés során rendkívül hírtelen voltam. Általában minden beszélgetést kénytelen voltam a legnagyobb precizitással lebonyolítani, minden szavamat átgondolni, ám most érzelmeim felülkerekedtek rajtam. Tudtam, hogy ezt a gyengeségemet máskor sem tudom majd orvosolni, még ha Manánál sokkal fontosabb személlyel is diskurálok majd.
- Ha eröltetnem kell, úgy nem akarnak részt venni egy háborúban sem. És ha nem akarnak, nincs okuk ellenünk fordulni.
Mana lefagyott, amikor ismerettem álláspontomat a szellemekkel kapcsolatban. Tekintetemet az övéjébe fúrtam, próbáltam megérteni mire gondol, miért olyan abszúrd számára a gondolatom.
- A szárnyaidat? - vontam fel a szemöldököm. - Te hiszel az istenekben, vagy a szellemekben?
Kérdéssel válaszoltam a kérdésére, ugyanis úgy gondoltam, addig nem adhatok választ, amíg meg nem értem az álláspontját.
A Wydovnnal kapcsolatos témában nem igazán voltam otthon. Úgy éreztem emlékeim túl halványak ahhoz, hogy ellenezni, vagy helyeselni tudjam Mana állításait. Megvontam vállamat.
- Nem ismerem Wydovn múltját. Sokan jutottak hasonló sorsra, nem emlékszem mindükre.
Éreztem ahogy sebem fölött megérint, fejemet felé fordítottam.
- Semmit sem terveztem a gyógyítókkal. - jelentettem ki szárazon. |
Válaszára csak biccentettem. ~ Valóban van, de annál messze több amire nem kéne. ~ Fölkaptam a fejem, amikor meghallottam suttogott szavait. Közelebb léptem hozzá, miközben folyamatosan az arcát fürkésztem. Nem tudtam mire gondolhat egészen pontosan, bár ötletem az volt, nem is egy. Kíváncsi voltam, talán túlságosan is, de nem mertem rákérdezni.
- Hát éppen ez az. Mi lesz ha megkísérled erőltetni? - Persze, én sem úgy gondoltam, hogy annyira szeretnék a Laynarvist, csupán az volt a feltevésem, nem támogatnák az őket akaratlagosan döntési helyzetbe hozni kívánó makacs pegazust. Egyetlen ménesvezér sem nézné jó szemmel, ha kikényszerítik belőlük a döntést. Nem gondoltam volna, hogy Zeth is úgy állna hozzá, mint Kathach. Bár végülis ki tudja? A Laynarvisos lovakat sosem tudtam megérteni.
Úgy éreztem még csak bólintanom sem szükséges következő kijelentésére, nem mondott semmi olyat, amiről ne tudta volna, hogy tudom.
Ellenben azt ezt követő szavaira megállt bennem az ütő. Csupán néztem rá hatalmasra nyílt, értetlen szemekkel. Eközben azon gondolkoztam lázasan vajon miképp sikerült eme következtetésre jutnia. Csak bámultam őt. Nem találtam a szavakat, úgy éreztem, mintha mindent kiürített volna belőle makacs határozottságával. Nem tudtam mit érzek. Éppen a létezésem ellen szólt. Ácsorogtam még egy kicsit szavak nélkül, kimeredve a fejemből, amíg összetákoltam valami értelmeset.
- És ezt mivel magyarázod? - Kérdeztem végül halk hangon, majdnem suttogva, miközben megemelintettem a második szárnypáromat. Azt inkább nem tettem hozzá, az életét is majdnem egy szellemnek köszönheti. Mai’nan nélkül egészen biztosan nem értem volna oda időben.
- Ó, hát az úgy valóban bajos. - Hagytam rá. Amikor egy kósza emlék jutott eszembe. Reyna mesélt az ügyről. - De én úgy hallottam, visszatért a húga nélkül közénk. Akkor miért…? - Függőben hagytam kettőnk között a mondatot, biztos voltam benne, tudja mire célzok.
- Nem ismerem őt, szóval biztos igazad van. - Hagytam rá a Wydovnos kérdést.
Amikor elfordult tőlem, utána léptem és orromat az oldalán lévő egyik seb fölé nyomtam.
- Miért van olyan érzésem, hogy a gyógyítókat nem hagyjuk érvényesülni? - Forgattam meg a szemeimet lemondóan. |
- Talán... De azért van is mire büszkének lennünk - kissé elfintorodtam. - És van is miért szégyenkeznünk...
Az utóbbi szavakat csendesen ejtettem, ki már-már suttogva. Talán Mana nem is hallotta, vagy nem értette azok jelentőségét...
Egy pillanatig eltöprengtem azon, Mana számára ez miért kérdés. Tény és való, hogy a ménesek sokszor megvetették a pegazusok arroganciáját, és nem férkőztük be magunkat a szívükbe, de nem tettünk semmit, amiért ellenségként kell, hogy tekintsenek ránk. Míg a Laynarvis folyamatosan zavart hozott a rendszerbe, mára puszta létezésével, ráadásul a legtöbb oda került ló nem véletlen nem volt benne egyik ménesbe sem....
- Nem hinném, hogy a méneseknek bármi okuk lenne támogatni a Laynarvist. Természetesen minket sincs sok okuk...
Kissé felvontam a szemöldököm, amikor Mana kijelentette, mindaddig hűséges marad hozzám, amíg nem csinálok hülyeséget.
Tudtam, hogy Mana túlságosan nemes olyan dolgokhoz mint a háború, így már előre leszögeztem magamban, hogy nem avathatom be az olyan terveimbe, amikben esetleg radikális eszközök is szerepelnek, vagy azokból erednek a tervek. Én - sokakkal ellentétben- tudtam, hogy a háború legkevésbé sem nemes dolog, s nem csupán két sereg véres összecsapását foglalja magába, szemtől szemben. A háborúban a lónak tudnia kell olyan eszközökhöz is folyamodni, amelyek olykor kegyetlenek lehetnek ellenségeire nézve.
- Tehát az örökkévalók mindenképp veszélyesek... - helyeseltem, ám úgy éreztem, a háború jelenleg jóval fontosabb ennél.
A következő válaszát teljesen abszúrdnak és bolondságnak tartottam, ám nem akartam mégjobban elmérgesíteni azzal a viszonyunkat, hogy ezt így a szemébe mondom. Ridegen, érzelem telenül válaszoltam.
- Szellemek nem léteznek.
Egy pillanatig eltűnődtem azon, mi is történt Wydovnnal, hogy miért mérgesült el a viszonyunk. Annyian voltak már, akik hasonló sorsra jutottak, nem emlékeztem mindegyik történetére... Az övé azonban tisztán kirajzolódott szemeim előtt.
- Wydovn közöttünk született, bár nem örvendett nagy tiszteletnek társai körében... Ő... nem kavart nagy vizet. Három évre rá azonban megszületett a húga, Auróra - akivel volt már egy igen kellemetlen találkám. Szárnyak nélkül született.
Egyesekben még az is felmerült, hogy anyja félrelépett, így született egy ilyen gyermek, és mindenki tudta, hogy szárny nélkül senki sem maradhat a pegazusok ménesében...
Wydovn gyűlöl, amiért elutasítottam húgát, elhagyta a ménest és a laynarvishoz csatlakozott.
Valószínűleg azóta csak azt szeretné, hogy meghaljak valamiképpen. Azt azonban nem tudom, hogyan lett belőle örökkévaló...- Mana egyet értett velem azzal kapcsolatban, amit Zethről mondtam, én pedig örültem, hogy van egy-két dolog, amiben végre egyet értünk... - Nem tudom... Az örökkévalók nagyrészt hajlamosak elveszteni az eszüket, és nem hiszem, hogy ő más lenne. Tekintve, hogy még egyszerű lóként is hajlamos volt rá...
Felhorkantottam és megcsóváltam a fejem. Ridegen és érzelem mentesen reagáltam.
- Higgy, amit akarsz.
Elfordultam tőle, jelezve ezzel, hogy lassacskán szeretnék távozni, és befejezni a beszélgetést. |
- Szerénykedni nem igazán tudunk… de nem szabad állandóan az orruk alá dörgölnünk. - Nem reagáltam a “Ha ezzel megnyugtatlak…” kezdetetű mondatára, többek között azért, mert nem nyugtatott meg, illetve nem is voltam biztos benne, hogy tényleg így fog cselekedni. - Csak az a kérdés, hogy melyik ménes inkább az ellenségük. A Katopyris, vagy a Laynarvis? - Tény és való, a Laynarvist bajkeverő lovak sokasága alkotta, mégis… azon lovak szerintem inkább feléjük húztak, akik nem vetették meg a tisztavér hiányát. Biccentettem a ménesek segítségével kapcsolatos válaszára. Én is pont így gondoltam. ~ Bármelyikük képes nekünk segíteni. De bármelyikük képes gondot okozni nekünk. ~
- Amíg nem csinálsz nagy hülyeséget, addig követem a parancsaidat… módjával. - A vétójogot természetesen megtartom magamnak. Ellenben nem akartam új vezérré avanzsálni, szóval továbbra is legalább nagyjából hű maradok Kathachhoz. Pontosan tudtam, hogy belőlem nem lenne jó vezér. Én nem vagyok olyan határozott és harcias, mint Kathach. Engedném magam befolyásolni,ami elképzelhetetlenül borzalmas következményeket vonhatna maga után. Nem lennék képes visszautasítani senkit, aki csatlakozni akar, még akkor sem, ha az elmém tudná hogy kéne… és nem lennék képes olyat száműzni, akit ismerek. Talán néhány szempontból jobban teljesítenék, mint Kathach, de nekem az összképet kell néznem. ~ Mindig. ~
- Én tévesnek ítélem ezt a gondolatot. Sok lehet köztük az olyan ló, akit még az előtt elűztek a ménesükből, mielőtt még ittak volna a Kútból. A “régiek” pontos számát is csupán találgatni tudjuk. -Érdeklődve figyeltem, ahogy elfordítja a tekintetét rólam. ~ Vajon ez egy jelzés akart lenni felém? ~ - Nos én azt tudnám csak elképzelni, hogy a szellemektől kértek segítséget. Csak ők érhetnek fel, illetve szárnyalhatják túl az erejüket. -
Láttam, ahogy elfintorodik a Wydovnt illető kérdésre. ~ Na én is pont így gondoltam... ~ - Mi történt? Mármint nem vonom kétségbe a cselekedeted helyességét, csak kíváncsi vagyok. - Helyesbítettem gyorsan, igazából magam sem tudom, hogy miért. Talán csak nem akartam még jobban feldühíteni.
- Igen, igazad van. Zeth biztos nem hagyna veszni egy ilyen erős bajtársat. Ami a józan eszét illeti, szerintem ha egy kicsit lehiggad normális lesz. - ~ Bár az is lehet, hogy teljesen elmegy neki az unipegával folytatott harcban. Hátha segít nekünk azzal az a ló. ~
- Hát azért valahogy csak sikerült majdnem kinyiratnod. - Tettem hozzá annyira érzelemmentesen, amennyire csak tőlem telt. Azon gondolkoztam én felkerülteme a mai “beszélgetés” után a listára. |
Mintha számított volna a válaszomra, s mégis csalódottnak látszott egy pillanatra. Aztán beletörődött, hogy nem számíthat tőlem ennél jobb válaszra és folytattuk a "megbeszélést'.
- Mind tudják, hogy erre vagyunk kiképezve, ebben vagyunk erősek, felesleges ígyhát szerénykedni. Ha ezzel megnyugtatlak; természetesen ha tárgyalok, nem fogok rögtön a hadseregre célozgatni, nem vagyok bolond. - kicsit megdöntöttem a fejem, ezzel mutatva, azt, hogy nem értem, ezen mi nem egyértelmű. - Pontosan. Tudom, hogy ez a takitika klisésnek és lehetetlennek tűnik - pontosan azért mert a legendáikban is annyiszor tűnt már föl -, de nem az. A legendáknak mindig van valamiféle valóságalapja... A taktika tökéletes, mindneki le akarja győzni az ellenségeit. Nem kényszerítjük Seminarya egyik ménesét sem igába, itt nem megszállók, hanem lehetséges szövetségesek vagyunk. - egy pillanatot tünődtem, aztán rávágtam egy igen gyors, mégis megfontolt választ. - Bármelyikét. Mindegyikét.
Bármelyik ménes képes minket segíteni. Ha a Forsante gyógyító segítenek a sebesülteken, már az is épp elég. Ha jön a Forsante, akkor jön az Alios is. És ott van a Cornus... Kiváló harcosok, habár nehéz lesz elnyerni a támogatásukat. Mindenesetre ők a legnagyobb reményeink.
Láttam Manán, hogy zakatol az agya, és tudtam, hogy jelenleg egyikünk sem képes egy másodpercet kíbírni úgy, hogy ne járnának masszívan az agytekervényei. Mindkettőnknek rengeteg dolga lesz az elkövetkezendő napokban, hetekben vagy hónapokban, ha nem tagadja meg tőlem a segítségét.
Az, hogy elveszítem egyik tanácsadómat nem zaklatott fel annyira - ugyanis legtöbbször nem vettem figyelembe a tanácsaikat, a saját fejem után mentem -, az azonban, hogy egy egész hadsereg hűséges hozzá, annál inkább. Mana számomra egy rendkívül veszélyes karakter volt, ugyanis harcosai tiszteletét pillanatok alatt kívívta, ezek a harcosok pedig az enyémek is voltak. A támogatóim hozzá voltak hűségesek, így Manától függött ménesvezéri mivoltam.
Azon tűnődtem vajon tisztában van-e ezzel.
- A régi örökkévalóknak csupán egy kis része lehet Seminaryán, az újakat pedig nem fűti a társadalom iránti bosszúvágy, nem száműztük őket, így nem jelentenek nagy veszélyt mindenkire. - egy pillanatig elfordítottam a tekintetemet és gondolataimat szavakba öntöttem, úgy, hogy azokat Mana is hallhatta. - Ha tudnánk, hogyan vetettek véget őseink az örökkévalók nyújtotta veszélyeknek, meglenne a kulcs a problémára. Bár tudhatnám hogyan száműzték őket!...
A Wydovnra vonatkozó kérdésénél elfintorodtam, ezzel egyértelműen közölve, hogy számomra ő most nagy veszélyt jelent.
- Amennyire csak lehet... Wydovn azóta gyűlöl, mióta elutasítottuk a csatlakozását a ménesbe.
- ráztam a fejem, amikor Zethet szóba hozta, nem törődve azzal, hogy a kérdést nem nekem intézte - Nem tenné. Wdyvon örökkévalóként csak támogatást jelenthet számára. Egy erős bajtársat a harcokban... Bár nem tudom, ilyen elborúlt elmével Wydovn mit fog tenni.
Következő kérdésére összehúztam a szemöldököm s elfintorodtam amikor közönséges mészárlónak titulált.
- A célom a vezéri poszt átvétele volt, nem az esztelen, felesleges mészárlás - vágtam rá nyersen. - Akik ellenem fordultak megkapták jogos bűntetéseket, de azokat akik semlegesként szerepeltek a belháborúban, nem volt okom megölni.
|
Pontosan azt kaptam Kathachtól, amire számítottam, egy kimért biccentéssel felérő választ. Nem mintha mást vártam volna, csakhát… na mindegy, inkább hagyjuk.
Még mindig erős kétségek gyötörtek az állásfoglalással kapcsolatban. Már csak azért is, mert közvetlenül szomszédosak voltunk a Laynarvissal. Kételyeimnek ezúttal azonban nem adtam hangot, hisz fölösleges lett volna… ha Kathach egyszer valamit a fejébe vesz, az úgy lesz, mégha beköszönt a világvége, akkor is.
- Azért mert erőszakkal kényszeríted őket az állásfoglalásra. - Szavai enyhén fennhéjázóan csengtek. Vagyis, mit álltatom magam? Nagyon is. - Illetve például az ehhez hasonló hozzászólásaid miatt. - Néztem rá. ~ Igen, ezt határozottan nem értékelik pozitívan. ~ - Amúgy miért gondolod, hogy támogatnának minket? Az ellenségem ellensége a barátom alapon? Egyáltalán melyik ménes támogatását kívánod megszerezni? - Ez a kérdés foglalkoztatott már egy ideje. Az Alios mágia szempontjából nem számított, de tagjai határozottak voltak és többen is jó harcosok. A Forsante mágia terén majd’ legyőzhetetlennek számított, ellenben harcolni, na azt nem szeretett. És ott volt még a Cornus. Őket, főleg a vezérüket eléggé kiszámíthatatlannak tartottam. Róluk tudtam a legkevésbé elképzelni, hogy támogatnának minket. Ők egészen biztosan egyik oldalra sem állnának. Ha pedig Kathach erővel próbálja őket belekényszeríteni a háborúba könnyedén megeshet, hogy már nyithatjuk azt a bizonyos harmadik frontot is. Az Örökkévalókkal kapcsolatban azonban eszembe jutott még valami.
- És ha ők akarnak ellenünk “keresztesháborút” vívni? Hisz minden okuk megvan rá. - Nem örültem már a gondolatnak sem, de minden eshetőséget meg kell fontolni.
- A Kútból inni készülő vándorok legtöbbjével, már magad is találkoztál. - Utaltam a szerencsétlenül sikerült kiruccanására. Csak olyan lovak voltak ott, akiknek ez volt a célja. Illetve a Wydovnnak nevezettnek sikerült is.
- Wydovnnal mennyire vagytok rossz viszonyban? - Most, hogy már Örökkévaló akár Kathach életére is törhet. - Vajon Zeth száműzi őt, ha megtudja, hogy ivott a Kútból? - A kérdést csak magamhoz intéztem.
- Igen. A te pártodat fogta. Ezt viszont még mindig nem értem. - Néztem bele mélyen a szemeibe. - Miért akartál kivégezni mindannyiunkat? Nem voltunk az utadban. - |
Egy pillanatra elfintorodtam, ám egy rövid eszmefuttatás után rájöttem, hogy ez talán az egyetlen lehetőségem. Biztos voltam benne, hogy Mana nem tanít meg olyan dolgokra, amiket esetleg ellene is használhatnék - ha egy ütközetre kerülne sor kettőnk között.
- Köszönöm, hasznát venném - nyugtáztam egy biccentéssel, ám nem vettem fel hálálkodó hangnemet. Nincs az az isten...
Mana elgondolkoldoni látszott pár percig, ám csevelyünk nem maradt abba, folytattuk tovább az eszmecserét.
- Mindenkinek állást kell foglalnia, ha közeleg a háború. Az ilyesmiben az ember nem maradhat pártatlan, ezt a vezérek is be fogják látni - ezzel próbáltam tisztázni álláspontomat és azt, hogy nem kívánom most a ménesek álláspontját találgatni. Mana azonban felvetette a többfrontos háború lehetőségét is, amit nem igazán tudtam hová tenni. - Több fronton? Miért üzenne bármely másik ménes nekünk hadat? Seminarya legnagyobb harcosaival kevesen akarnak szembeszállni...
Ugy tűnt egész beszélgetésünk inkább arra terelődik, mit teszünk a háborúban és nem arra, hogy egyáltalán hadat üzenünk-e. Mana tudta, hogy hajthatatlan vagyok.
- Ez igaz, ám jelenleg nem az a legnagyobb célunk, hogy keresztesháborút vívjunk a halhatatlanok ellen. Tőlük meg kell tudni védenünk magunkat, semmi több. Ha a ménesek nem akarnak háborút, ellenük akkor is tenni kell valamit.
Tudtam, hogy mások nem vívhatják meg helyettünk a csatáinkat, most mégis ez tünt az egyetlen útnak.
- A Kút vizére szomjas vándorokat nem fogjuk tudni bevonni magunkhoz, ellenük komoly üldözések indulhatnak... - egyetértésem jeléül bólintottam. - Minnél kevesebben jutnak el a Kútig, annál jobb. - Mana lehajtotta a fejét, mintha nem akarta volna elmondani mindazt, amit most elém tárt. Vezér vagyok, nem hiheti, hogy nem vagyok tisztában azzal, ami körülöttem folyik...
A személyes téma mégjobban elmérgesedett. Mana kétségbeesett és dühös volt. Nem tudta miről beszélek, talán elképzelni sem tudta volna, hogy nem küldtem rá egy gyilkost. Pedig én sosem törődtem a vezér tanácsadóival, csupán a trónra léptem. Nem szándékoztam minden lehetséges ellenfelet kiiktatni. Pedig azt kellett volna...
Fel kellett dolgoznom amit mondott, ugyanis én sem értettem igazán miről beszél.
- A bátyád az én pártomat fogta a belviszályokban?
Nem tudtam sajnálatot mutatni, amíg át nem láttam a helyzetet. Rideg, egyszerű válaszokat vártam, amiből felállíthatom a kellő képet.
|
- Hmm… - néztem rá fürkészően. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy nem akar tőlem segítséget kérni a témában, mondjuk meg is értettem ennek miértjét. ~ Szóval most ajánlhatom fel neki a segítségem, hogy ő nagyvonalúan elfogadhassa. ~ Vettem egy nagy levegőt, mert mindkettőnk érdeke volt, hogy képes legyen tudatosan és célzottan használni a mágiáját a következőt mondtam. - Ha esetleg szükséged lenne rá, örömmel segítek benne. - Igyekeztem a szavaimat jól megfontolni, miközben arra törekedtem, felajánlásnak hangozzon a dolog. Nem hiányzott, hogy esetleg besértődjön azon, parancsolgatni próbálok neki. ~ Ma már úgyis eléggé mélyre sikerült ásni magam a szemében. ~
Azon gondolkoztam, vajon a többi ménes bele akar-e egyáltalán folyni a mi kis csatározásunkba. Igazából határozottan arra jutottam, ez igen valószínűtlen. A sértés minket, elsősorban Kathachot érintette, még csak fel sem merült bennem, a pegazusokkal alapból eléggé ellenséges Cornus, önként és dalolva csatlakozna hozzánk. Na nem mintha a másik oldalt azt támogatnák. Ezenkívül ott volt még az Alios és a Forsante. Ők egymással jóban voltak, de nem láttam esélyét, hogy Kathachért megmozdítanák a patájukat is.
- És ha nem akarnak állástfoglalni egyik párton se? Vagy ha pont az erőszakoskodásod miatt döntenek a Laynarvis mellett? Nem hiszem, hogy hajlandóak lennének mellénk állni. Mi lesz, ha többfrontos háborút leszünk kénytelenek vívni? - Láttam rajta, nem fogom tudni meggyőzni, ezért maradtam a kérdezősködésnél és igyekeztem kancalogikával az én álláspontom felé terelgetni.
Lejjebb hajtottam a fejem és fáradtan horkantottam egyet.
- Én sem gondoltam, hogy egy lenne. Csak úgy sokkal nagyobb veszélyt jelentenek az Örökkévalók, hogyha háborúban állunk a többi ménessel. - A vándorokkal kapcsolatban azonban, nem kis meglepetésemre, avagy végre valamiben, egyezett a véleményünk. Felemeltem a fejem és ezzel együtt áthelyeztem a súlypontomat is. Nem esett túl jól ennyi ideig ácsorogni, éreztem, ahogy fáradnak a lábaim. - Valóban egyre több a vándor és szerintem sokan csatlakoznak majd a ménesekhez, ha felismerik a fenyegetést. Ellenben közülük jó páran nagy fenyegetést jelentenek, mert nem is kevesen inni terveznek a Kútból... - akadt el a hangom. Mérges voltam magamra Reyna azt mondta várni akar még Kathach beavatásával, én meg itt beszélek össze-vissza. Lehajtottam a fejem, csakhogy ne kelljen a vezérem szemébe néznem.
Azt hiszem az a kijelentése nem nyugtatott meg túlságosan, hogy ő szemtől szemben ölne meg, hisz most éppen úgy álltunk. Ennek ellenére legalább annyira zaklatott voltam, mint eddig. Nem voltam képes palástolni az érzelmeimet, zavarodott félelem és enyhe értetlenség ült ki rá, ahogyan újra átcsaptak rajtam az emlékeim.
- Annyi éve a bátyám a te nevedet üvöltötte, mielőtt lesúlytott volna. - Szavaim szinte suttogás szerűek voltak, pedig ordítani akartam. Úgy éreztem, hirtelen nagyon hideg lett és megborzongtam. Még mindig halálosan féltem attól az emléktől.
Kathach halálosan nyugodt maradt, talán jobban ismert, mint ahogy azt gondoltam. |
Mana tett egy igen nyilvánvaló megjegyzést, miszerint kordában kéne tartanom a mágiámat, ahogy csak tudom, meg kéne tanulnom "igába hajtani". Ezzel egyet is értettem, de minden porcikám ellenállt annak, hogy Manától kérjek segítséget ebben az ügyben, fejembe vettem hát, hogy találok magamnak másik mestert.
- Akkor keresek magamnak egy tanítót és megtanulom kezelni. - válaszoltam érzelemmentesen. A "nem szerencse az" végezetű mondatára nem reagáltam. Számomra mindenképpen jól jött volna már előbb is a mágia.
A válasza meglepően higgadt volt az én kifakadásomhoz képest, mégis egy igen erőszakos képet alkotott rólam. Annak tudatában, hogy egy rossztermésztű katopyris vezér voltam, a lovakban joggal merült fel a kérdés, vajon nem megyek-e neki bárkinek a céljaim érdekében.
Azonban vezérnek lenni nem abból áll, hogy az ember a szívét követve - rózsaszín felhőket festre az égre - kormányozza ménesét és még gondolni sem mer az esetleges háborúkra, vagy arra, hogy áldozatokat kell hoznia. Egy vezérmén ért a politikához, és attól függetlenül, hogy milyen a vérmérséklete, nem folyamodik azonnal erőszakhoz.
- Elsőként megpróbálom meggyőzni őket, aztán folyamodunk csak radikális eszközökhöz. - mondtam higgadtan, majd egy sóhajtással jeleztem mennyire feleslegesnek tartom ezt a beszélgetést. Nem tudsz meggyőzni az igazadról.
- Az örökkévalók és a laynarvis elleni háború jó esetben nem lesz egy, és ugyanaz.... Mindenesetre ha több ló kell egy örökkévaló legyűréséhez, több ló kell a ménesekbe... Ezernyi vándor járja seminaryát, és csak idő kérdése, hogy a ménesek tekintete megülepedjen rajtuk. Ki-ki fogja a magáét.
Úgy tűnt valamennyire felzaklatja amit mondtam, mégis képes higgadt maradni, ám végül kifakadt. Loyalitásának megkérdőjelezése olyan mértékben felzaklatta, hogy már-már üvöltve beszélt. Szótlanúl tűrtem mindaddig, amíg - ugyan látszólag egy kis eufemizmust alkalmazva- kijelentette, hogy meg akartam gyilkolni. Szemöldökömet vészesen össze vontam, dühöm pedig újból fellángolni látszott, ám ezt tudtam orvosolni. Mostmár csak azért üvöltöttem, hogy túl tudjam kiabálni.
- Miről beszélsz? Soha sem próbáltalak meggyilkolni... Ha meg akartalak volna ölni, azt szemtől szemben tettem volna.
Azután egy rövidke erőfitogtatás következett, amit akaratlanul sem tudtam komolyan venni. Tudtam, hogy Mana dühös, ám úgy éreztem nem támadná meg a vezérét. Legalábbis most nem.
Mindenesetre magam is elámultam Mana erején -amit ugyan nem mutattam ki. Arcomra mégis nyugodt közömbösség ült ki, a harciállást megszüntettem és kihúztam magam. Úgy tűrtem, ahogy a szél elsöpör mellettem.
Ugy festhettem, mint aki menten mély álomba merül.
|
Kathach megint csak önmagát adta, tehát bosszús és hideg volt, mint mindig. Csupán az őszinteség kedvéért jegyzem meg, nem igazán tudtam miről beszélt. Bár gondoltam, hogy a mágiájára irányuló kérésemet válaszolta meg ily módon, nem voltam benne biztos.
- Akkor nem ártana megtanulnod használni. Most, hogy előtört belőled veszélyesebb. Kellemetlen következményei lehetnek annak, ha elszabadul. - Mondtam neki szárazon. Gondoltam rám célzott a csikókori mágiahasználattal. Úgy döntöttem én is célzok magamra, ugyanis csak tőlem tanulhatja meg. Esetleg Ayseltől, de ő meglepődött, amikor rákérdeztem, szóval nem szokta reklámoni. ~ Hát igen, a Katopyrisban én sem verném nagy dobra, hogy unikornis ágú szülőm miatt képes vagyok rendesen kihasználni a mágiámat. ~ - Hidd el, nem szerencse az. - Ezt nem akartam hangosan kimondani, csupán kicsúszott a számon. ~ Talán meg sem hallotta. ~ Legalábbis ebben reménykedtem. Nem hiányzott, hogy a gondolom már így is hosszú rossz tulajdonságaim listájára felvegye a nyávogót is. tény és való, nem volt sétagalopp a kiképzésem, ám annál hasznosabbnak bizonyult. Remekül tudtam használni a mágiámat, talán a ménesben én voltam e téren a legjobb, bár akár Aysel még versenyre is kelhetett volna velem. Benne is erősebben munkált a mágia, mint a legtöbb pegazusban, ugyan ő nem olyan “tiszta” vérvonallal szerezte azt. De ezen ráértem később is filózni. Kathach kifakadására csak sóhajtottam egyet.
- Jó, látom, hogy nem egyezik a véleményünk a témában. A többi ménes vezérét hogyan akarod meggyőzni erről? Mondjuk például Glimtet. A koponyájuk betörésével és esetleges szarvuk megfosztásával időlegesen ki lehet vonni őket a forgalomból. De ez elég macerás sok ló esetén. Mindegyik Örökkévaló ló ellen legalább három átlagos ló kell, ha mágiát is képes használni, akkor több. - Amikor lejjebb halkította a hangját, azt hittem kezd megszabadulni a dühétől és visszatérünk a normális beszédhez, tehát nem üvöltözünk egymás képébe. Tévedtem. Szavaira olyan düh fogott el, amilyet még életemben nem éreztem. - Nyilván én sem vagyok tökéletes. - Hagytam rá, ám a következőkre kirobbant belőlem a dühöm, teljes egészében. - Eszméletlenül loyális vagyok! - Üvöltöttem szikrázó szemekkel. - A ménesnek valahányszor szüksége volt rám, én mindig mindent megtettem! Soha, de soha nem tartottam más célt a szemem előtt, mint a ménes érdekeit! Egyetlen egyszer sem törtem a ménesvezéri rangra, pedig akár meg is tehettem volna! A loyalitásról jut eszembe, meglehetősen nehéz egy olyan vezérhez loyálisnak lenni, aki már egyszer… - ráakartam vágni, hogy a saját testvéremmel akart elintézni, de inkább finomítottam a dolgon. - … megpróbált meggyilkolni. - |
[29-10] [9-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
