|
Témaindító hozzászólás
|
2016.04.06. 19:44 - |
Aliandra + Ash
* Zárt játék * |
[30-11] [10-1]
 Sorion váratlanul bejelentette távozását, mire én mosolyogva biccentettem felé.
- Örültem, hogy összefutottunk - mondtam, majd egy ideig néztem, ahogy eltűnik a fák között. Ismét magamra maradtam, de ez már nem volt ugyanaz az idegőrlő magány, mint korábban. A lelkem mélyén újra fellobbant a remény, és alig vártam, hogy újra lássam a családomat. Legszívesebben még az unokaöcséimet is szorosan magamhoz öleltem volna, habár pontosan tudtam, mi lenne a reakciójuk.
Lassan elindultam a Laynarvis területeinek irányába, ám akaratomon kívül lábaim felgyorsítottak, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy vágtában kerülgetem a fákat a legrövidebb úton, mely kivezet a Lyaconból.
// Aliandra el // |
 - A haláltól való félelem az, ami elferdíti a lovak elméjét. - mosolyogtam kedvesen, mely talán nem is illett ide - Az örökkévalók is ezokból jöttek létre. Háborúk nélkül pedig... nem tudnánk értékelni a békét.
Nagy műsóhajt ejtettem meg, majd Aliandra felé fordultam hirtelen: - Sajnálom Hölgyem, de mennem kell! - mondtam: szavaim kedvesen voltak, de lappangott valami a hangomban. Valami sunyi és gonosz, melyet még én is kihallottam belőle.
Színpadiasan meghajoltam - Még látjuk egymást! - ígértem neki. Megfordultam, s hanyagul lépkedve eltűntem a fák között.
|
Jól estek a szürke mén szavai, akár bóknak szánta őket, akár nem.
- Mi tagadás, nem vagyok már mai csikó - mondtam elmosolyodva. - De azért még annyira vén sem. Valahol a kettő között azt hiszem egész jól megvagyok. Ha úgy adja a sors, el is leszek még egy jó pár évig, de az igazat megvallva már régóta nem félek a haláltól - tettem hozzá kissé elkomolyodva. Leginkább azóta nem tartottam a haláltól, amióta kis híján volt szerencsém megtapasztalni, milyen is az, amikor valakit elhagy az élet. Vagy talán egy rövid időre meg is tapasztaltam?...
Furcsa érzés fogott el. Mi van, ha valójában már akkor meghaltam, amikor az a Laynarvis csürhe rám rontott és már csak egy kóborló szellem vagyok a Lyaconban? Ha csak képzeltem, hogy az az unikornis arra járt és megmentett? A szívem mélyén azért tudtam, hogy ez valószínűleg hülyeség, bár fogalmam sem volt, hogy egy szellemnek hogy kéne éreznie magát a "bőrében". Nyilván Sorion észrevette volna, hogyha egy szellemmel társalog és nem hagyta volna szó nélkül a dolgot. Nevetséges vagyok.
Egyébként pedig miért is kéne tartanom a haláltól? Annyi szépet megéltem már... Jó, talán azt a bizonyos hőn áhított igaz szerelmet kivéve, de egész jól megvoltam nélküle eddig is.
Na igen, Seminarya és a béke... Két külön fogalom, amit sokszor egy lapon említenek.
- Amíg lovak élnek a szigeten, addig soha nem is lesz béke Seminaryán. Mindannyian különbözőek vagyunk, és a különböző gondolkodásmódok összevetése gyakran nézeteltérésekhez vezet. Állítólag most is béke van, de nem tudhatjuk, hogy mi folyik a színfalak mögött - mondtam, utalva a titkos szövetségekre és a merényletekre. |
Elindultunk sétálni, és csak utána szólaltam meg újból:
- Nem éred meg? - akaratlanul elmosolyogtam - Tudom, hogy nem illik megkérdezni egy hölgytől, hogy mennyi idős, és ... nem is fogom megtenni. De még ha annyira a korban is vagy, akkor sem látszik meg. - mondtam, és utólag belegondolva, lehet, hogy bóknak tűnhetett, de akkor eszembe sem jutott ilyen célú megszólalás. Egyszerűen meglepődtem, hogy talán tényleg idős már a kanca. Hangom, és talán kicsit én is kiegyensúlyozottabb voltam. Azonban nem volt kenyerem a hízelgés és a túlzott jópofizás. Úgy éreztem kicsit talán elrugaszkodtam magamtól. Én beszélek szeretetről meg ilyen marhaságokról? Komolyan elhiszem amit most csinálok?! Próbáltam visszarázódni, és a falat újra felépíteni magam köré... ha valakivel jól kijövök... annak mindig csak rossz vége lesz.
- Mellesleg úgysem lesz Seminaryán egy ló-öltőnyi (mint az emberöltő :D) béke. - mondtam (talán kissé hanyagul is) és szívesen hozzátettem volna, hogy nem is bánom, de úgy éreztem, hogy ebben nem értenénk egyet. Ő teljesen más volt, mint én. És ez jól is volt úgy, ahogy. A megkeseredettségem maradjon az enyém... |
Ismét igazat kellett adnom Sorionnak. A szükségtelen háború gondolata nagyon megrémisztett, de sajnos nem tehettem ellene semmit. Legfeljebb annyit, hogy vigyázok a szeretteimre és azért valamennyire magamra is.
- Na igen... a háború. - sóhajtottam - Már régóta kibontakozni látszott, de oly távolinak tűnt. Reménykedtem benne, hogy én már nem érem meg, erre tessék.
Azért kicsit elszomorított az, amit Sorion mondott. Leginkább azért, mert mindez a bölcsesség olyan ló szájából jött, aki már rég elvesztette a szeretteit. Fájt a szívem érte, de nem akartam, hogy úgy érezze, sajnálkozom. Magamból kiindulva én is utáltam, ha sajnálnak. Valami oknál fogva legbelül úgy éreztem, hogy nem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát. Na meg ezek a hirtelen változások a viselkedésében... Ennyire szeszélyes nem lehet.
Elindultam Sorion mellett kényelmes lépésben. Egy ösvényen haladtunk, közel s távol senki mást nem lehetett látni. Valószínűleg sokkal kellemesebb lett volna, ha nem egy kiszáradt fákkal teli erdőben kerül rá sor. |
Ha tudnád milyen vagyok, nem mosolyognál rám ilyen szépen... Más se forgott a fejemben, és erre a gondolatra savanyú vigyor kúszott fel az arcomra.
Éreztem, ahogy két part között vergődök a vízben. Ahogy azt nézem, melyik van közelebb, ami megment attól, hogy megfulladjak. Mint mikor a ló nem tudja melyik irányba induljon. A közelebbi part felé, mely a lelked kéri cserébe, vagy a messzebb part felé, mely szépségét csupán az odavezető út pora és mocska csúfítja meg.
Azonban most még nem indultam el egyik irányba se. Éreztem, ahogy a fejem felett nálam hatalmasabb erők marják egymást a jogért, hogy átvegyék felettem az irányítást. Próbáltam őket kizárni...
- Nehéz elfelejteni valaki olyan arcát, akit szeretsz. - mondtam, és éreztem is benne igazságot. Néha.. olykor még láttam magam előtt azt a napot, és az arcokat. Minden arcot. Újra s újra... és nem csak a bűntudat miatt, hanem, mert szerettem őket. Igen.
- Nem tudom pontosan mennyi ideig voltál távol, de a világ csak rosszabb lett azóta. Újra háború közeledik, és jobb lenne, ha kihasználnád az időt. Ne várd meg, míg nem lesz kivel eltölteni. - szóltam érzelemmentes hangon, amennyire csak tudtam. Fejemmel biccentettem, hogy invitáljam egy kis sétára. Nagyon nem volt komfortos ahogy szemtől-szemben kellett állnom Aliandrával. |
Kedvesen mosolyogtam a ménre. Ez a Sorion sokkal jobban tetszik, mint a korábbi. Bár még mindig nem értem, hogy történhetett ez a hirtelen változás a viselkedésében...
- Számíthatsz rám. - mondtam őszinte tekintettel. Nem volt nehéz éreztetnem, hogy én az a fajta ló vagyok, akihez bárki bármikor fordulhat a problémáival. Szerettem ezt a szerepet, hiszen ehhez nem kellett megerőltetnem magam. Egyszerűen csak magamat kellett adnom. Nem véletlenül választottam a gyógyítást, mint hivatást. Ezért kezdtem el tanítani Hepát is, akiben kissé magamra ismertem. Ahogy újra rágondoltam, összeszorult a szívem. Lehet, hogy most is ott szenved valahol a Laynarvisok területén... kizárólag miattam! Oda kell mennem... Mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy ha itt hagyva csapot-papot odarohanok hozzá, azzal segítek. Lehet, hogy csak rontok a helyzeten és még többet fogják bántani. Kétlem, hogy túl sokat változott volna a helyzet a legutóbbi látogatásom óta még akkor is, ha a legfőbb cselszövő már halott. Nem, akármennyire is szeretnék, egyelőre nem találkozhatok vele. Viszont ez nem zárja ki azt, hogy leellenőrizzem az állapotát, futott át az agyamon az ötlet.
Sorion buzdítása, miszerint köszönjek be nyugodtan régi ménesemhez, nem is hangzott rosszul. Ennek ellenére még mindig voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy csak úgy beállítsak és azt mondjam: "Hello, Aliandra vagyok. Tudjátok, az a ló, akit annak idején kis híján kinyírt pár Laynarvis, aztán pedig elnyelt a föld..." Elég furán hangzott, de végül is miért ne. Előbb-utóbb mindennek eljön az ideje.
- Azt hiszem, igazad van. Véget kell vetnem a bújócskázásnak. - mondtam felélénkülve. - Bár nem tudom, hogy készen állok-e a nagy találkozásra. Ilyen hosszú idő után nehéz lenne hozzájuk szólni. Mondjuk attól talán jobban félek, hogy már nem is emlékeznek rám. - tettem hozzá kissé csüggedten. |
Ha szörnyű barát az ilyen... milyen szörnyű fiú lehet aki megöli saját családját? Borzalmas volt belegondolni... valahogy kihozta belőlem ez a beszélgetés a másik énem. Mintha az értékek, érzések, és szavak mind az enyéim lettek volna, magaménak éreztem, mégsem ismertem rá arra a lóra, akit úgy definiáltam volna, hogy "én". Mikor viszont Aliandra mondandójában ahhoz a részhez tért, hogy "mindenki megérdemli a megbocsátást" valami reménysugár felragyogott bennem. Remény, hogy élhetek még teljes életet, hogy nem kell eltaszítanom magamtól mindenkit, hogy megvédjem őket, hogy valaha lehetne nekem is családom...újra. De nem. Képtelenség és soha nem fog bekövetkezni. Addig nem, míg Ő itt van. A vállamon ül, és lesi a pillanatot mikor gyenge vagyok, és mikor csak Ő nyújthat vígaszt. Mikor túl nehéz a barátokkal, a családdal, és könnyebb lenne mindenkitől megszabadulni, hogy újra szabad lehessek. Azonban úgy éreztem, hogy most nem adok neki teret. Átbillentem a másik oldalra, és próbáltam tartani magam, hogy ne tudjon a közelembe férkőzni. A másik szellem pedig hallgatott, de éreztem, hogy elégedett és nyugodt.
- Értem, hát köszönöm a tanácsot. - mondtam kissé határozottabb hangon, mert úgy éreztem kezd kicsúszni a lábam alól a talaj. Legalábbis jelképesen. - Csodálom, hogy ennyire elfogadó tudsz lenni! - szóltam hitetlenkedve, mert komolyan nem tudtam elképzelni, hogy valaki megbocsátást nyerhet egy ilyen tett után. Sosem fordult meg ilyen a fejemben...
Végig néztem Aliandrán "felszólítására", majd szemébe nézve válaszoltam: - Csak menj vissza, és szerezz nekik, és magadnak is örömet. Lehet, hogy haragudni fognak, hogy eltűntél az éterben, de ez nem fogja felülírni az örömüket. - bölcs szavak voltak tőlem, ki sosem érezte az eféle szeretetet. Azonban láttam.... Láttam ahogyan apám és anyám felváltva szorítják magukhoz a testvéreimet. Láttam, ahogyan elérzékenyült az arcuk mikor egyszer elcsatangoltak és megkerültek, és bár haragudhattak volna, nem tették. Magukhoz ölelték őket és nem kérdeztek semmit. Akkora volt az elkeseredettség, hogy talán sose térnek vissza... hogy elnyomta a bennük felgyülemlett harag minden cseppjét... - Aztán azon meg ne aggódj, hogy szellemnek néznek. Csak mondjuk ne itt, a Lyaconban fuss velük össze, mert azt hiszik, hogy megőrültek, és elmennek kezeltetni magukat. - fejtegettem az őrült gondolatmenetemet, mellyelelőző szavaim komolyságát próbáltam elvenni. |
Soriont hallgatva elgondolkodtam. Nem volt nehéz beleképzelnem magam egy hasonló helyzetbe, ahol szörnyű tettei után valaki megbocsátást kér. Hiszen Hepa apja is pontosan ugyanilyen ádáz, gonosz mén volt, akinek jópár ló életének kioltása száradt a lelkén, igaz, ő sosem bánt meg semmit. Összeszedtem a gondolataimat a témával kapcsolatban és megszólaltam.
- Szörnyű, ha egy barát ilyet tesz. Nem igaz barát az ilyen. Mindazonáltal, véleményem szerint mindenki megérdemli a megbocsátást, aki őszintén megbánta tettét. Aki csak beszél és a látszat miatt elhiteti másokkal, hogy ő igenis megváltozott, de egy szavát se gondolja komolyan, ebből következően a lelkiismerete még nem tiszta, az nem csak másokat téveszt meg, hanem legfőképpen a saját lelkében tesz kárt. Tény, hogy ilyen tett után nehéz a megbocsátás, de mindenki hozhat elhamarkodottan rossz döntéseket. - magyaráztam a ménnek - Teljesen megértem, ha most a pokol legmélyebb bugyraiba kívánod a családod gyilkosát, én is ezt tenném. De ha egy cseppnyi jó érzés van az elkövetőben, akkor már eleget szenvedett a tette miatt. - mondtam végezetül.
A vándorélettel kapcsolatos kérdésemre nagyjából olyan választ kaptam, amilyenre számítottam.
- Megértelek, hisz én is sokat voltam egyedül. Nekem viszont nagyon hiányzik a ménesi környezet, a barátok közelsége. - ...és persze a családom, gondoltam, majd hozzám intézett kérdését is megválaszoltam.
- Úgy szeretnék visszatérni a Forsante területére, de fogalmam sincs, hogy hogyan. Csak nézz rám! Hogy kerüljek a szemük elé? Halálra rémülnek, amint meglátnak. - válaszoltam kicsit kétségbeesetten. Mint kiderült, egész Seminarya halottnak hisz. Valószínűleg azt sem hinnék el, hogy tényleg én vagyok az és nem egy szellem. |
Aliandra teljesen másképp tekintett rám, mint mikor találkoztunk. Fura érzés volt, de láttam a szemeiben, hogy nem haragszik azért, amilyen voltam. Azonban minden egyes szava égő nyílvesszőként jutott el a szívemig.
Tiszteletet érdemelne... nincs kifizetetlen számla... megbűnhődik...
Mint még egy tucatnyi rossz szellem visszhangoztak fejemben ezek a szavak, és talán igazak is voltak. Azonban muszáj volt erősnek lennem.
Az általan mondott hazugságok is egyre jobban fájtak, mintha belülről akarnának széttépni milliónyi kis darabra. Az érzés szörnyű volt, és a szellem most segíthetett volna. Segíthetett volna abban, hogy ne érdekeljen, terelje el a figyelmem, de nem tette. A kevés alkalmak egyike mikor jót is tehetett volna, de nem tette.
- És mit gondolsz erről az egészről? Állítólag apám egyik barátja tette, aki féltékeny volt arra, hogy apám ott hagyta őt, és a családot választotta. Talán igaza volt ebben, persze a tett nem helyes... Valaha kaphat az ilyen megbocsátást? Érdemelhet valaha is ilyet? Ugyanis sokszor kívántam, hogy bárcsak örökké szenvedne. - mely szavak igazak is voltak, ha nem is rá vonatkoztatva...
Már majdnem visszakérdeztem, hogy "milyen vándorként?" mikor eszembe jutott, hogy vissza kell térnem a valósába. Abba a valóságba, amit megteremtettem magamnak. Vissza a vándor Sorionhoz, ki a Laynarvis ménes száműzöttje. Ez lassacskán helyrerázott, hiszen elgyengültem, és a gyengeség hibát szül, a hiba pedig végzetes lehet.
- Boldog vagyok-e? - kérdeztem meghökkenve - Boldog ló nincs Seminarya-szerte egysem. Legalábbis egy sem mutatkozott még be nekem. - mondtam, ezt viszont őszintén - Ami viszont a vándor létet illeti... Nos. Amit említettem, az ide is vonatkozik. Nincs kötelezettség, és nincs elvárás. - nos mit is mondhattam volna mást?! Alárendeltként majdnem ugyanolyan az élet, mint vándorként. Nem törődnek veled, semmibe sem vesznek, és néha még beléd is rúgnak. Tévedtem. Rosszabb, mint a vándorlét.
Azonban némileg sikerült visszanyernem formám, és újabb kérdésekel készültem:
- És te? Nem vágysz arra, hogy visszatérj a ménesedhez? Hogy újra pillangók között ugrálhass a Forsante-területeken? Vagy mi vezérelt, hogy újra visszatérj Seminaryára? - kérdeztem némi gúnnyal a hangomban, azonban ehhez vegyült egy parányi irigység is. Mostmár nem babráltam a gombával, és szavait egyenesen a szemébe nézve intéztem. |
Figyelmesen hallgattam Sorion mondandóját. Kicsit zavarba jöhetett, miután egy gombát kezdett bizergálni a lábával, de ez a legkevésbé sem zavart. Sokkal jobban érdekelt az, amit mondott. Nem gondoltam volna, hogy beavat a családjával történtekbe, de hálás voltam neki, hogy megtette. Ez azt jelentette, hogy a párbeszéd végre átfordult "beszélgetésbe", hiszen nem csak ő vallatott engem, hanem egy kicsit én is kaptam valamit az ő életéből. A tekintetemben már egy cseppnyi komorság sem látszott, arckifejezésem is teljes mértékben a kedvesség felé hajlott. Mondhatni megesett a szívem rajta.
- Köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem. Nem is sejted, mennyit jelent ez nekem. - mondtam őszinte, de óvatos mosollyal. - Aki ennyi szörnyűséget átélt és talpon maradt, az minden tiszteletet megérdemelne. És ne aggódj, odafönt nincs kifizetetlen számla. Előbb-utóbb az apád haragosa is megbűnhődik kegyetlen tetteiért. - fejeztem be monológomat.
Mindenkinek van múltja. Sosem tudhatjuk, kivel eszünk egy legelőn, gondoltam, miközben újra szóra nyitottam a számat.
- Mondd, boldog vagy vándorként? Nem akarsz csatlakozni egyik ménesbe sem? - kérdeztem kíváncsian. Szerettem volna jobban megismerni, hiszen, mint kiderült, ő sem pont olyan ló volt, mint amilyennek első látásra tűnt. |
Aliandra tekintete szavaim hallatán átfordult valami másba... együttérzően nézett rám. Úgy éreztem, mintha zsibbadna az arcom. Ott, ahol a vér kibukott a szemem sarkából hajdanán. Megtörtént, és nincs min változtatnom.
De valakinek muszáj elmondanom. Valahogy, valamilyen formában. Azóta nyomja a lelkem ez a teher, mióta megesett. Senkinek egy szót sem szóltam. Nem, nem mondom el a teljes igazságot. Nem mondhatom el...
- Tudod az én történetem nem éppen a legegyszerűbb. - vezettem fel mondandómat. Megfordultam és tettem pár lépést egy fa töve felé, ahol egy gombát véltem felfedezni. Élénk vörös kalapja volt, melyet apró pettyek tarkítottak. A patámmal ezt a bizonyos gombát bazirgáltam, de úgy, hogy Aliandra felé fordultam, és hozzá beszéltem. Nem álltam túlságosan távol tőle, de a közöttünk lévő tér elviselhetőbbé vált.
- A családomat meggyilkolták. Volt két kisebb testvérem. Egy mén és egy kanca. - minden mondatom gondosan lezártam egy kisebb szünettel, mondanivalóm ettől kissé szaggatottá vált. - Apám egyik haragosa intézte el őket, úgy, hogy egy szakadékba taszította a testvéreimet. Ezek után pedig végzett anyámmal és apámmal is. Lényegében ennyi. - hangom érzelemmentes volt, de csak mert igyekeztem így tenni. Ha teret engedtem volna nekik, nem tudom melyik szellem győzedelmeskedett volna felettem. Vagy büszkén, örömködve meséltem volna érdemeim, vagy egyszerűen elöntött volna a szomorúság. Nem kockáztattam. |
Sorion válasza kissé meglepett, de ezt nem mutattam ki. Az arckifejezésem rögtön megenyhült és lazítottam a szemkontaktuson is, ahogy megemlítette, hogy a szerettei halottak. Igyekeztem nem szánakozó, inkább együttérző tekintetet vetni a ménre.
- Ne haragudj, hogy rákérdeztem, őszintén sajnálom. Nem akartam tapintatlan lenni. Borzalmas lehet a családod nélkül. - mondtam jóval visszafogottabb hangnemben.
- Tudod, az éremnek két oldala van. Igaz, halálosan aggódok Hepáért, de emellett nem tudom, mihez kezdenék, ha nem lenne többé. A szeretet csodákra képes, ha teret engedünk neki. - tettem hozzá halvány mosollyal. Ahogy ezt kimondtam, mintha már nem is fájt volna annyira a kétségbeesés okozta seb.
Bármennyire is érdekelt, hogy hogyan veszítette el a családját, nem akartam ezzel zaklatni. Nem állt szándékomban feltétlenül fájdalmat okozni neki, még akkor sem, ha ő az előbb rossz szándékkal fordult felém. Ez talán gyengeség, de én mindig is ilyen voltam. |
Hallgattam a kancát, és egy csepp büszkeséget éreztem, hogy végre nem hagyja magát, hogy mint terített asztalon kiszolgáljam magam. Egy halvány vigyor csúszott fel az ábrázatomra. Majd szóba került az a bizonyos téma. A visszavágósdi, hogy vajon én mit tennék... A válasz pofon egyszerű volt:
- Hmm.. - tettem úgy, mintha elgondolkodnék - akiket szeretek. Na hát! Milyen sokan is vannak, nem is tudom kire gondoljak épp - hangomban meglepődöttséget vittem, miközben néztem fel a fák koronája felé. - Mind halottak - szóltam mély hangon, és pillantottam Aliandrára pillantottam. - Ez azért is előnyös, ha mondhatjuk így, mert nincs kiért aggódnom. Nincs felelősség és nincs elvárás sem. - fejtegettem válaszom.
- Te viszont látom, hogy őrlődsz, és szenvedsz. Az arcodra van írva... - mondtam utoljára, halkabban, mielőtt szóhoz hagytam volna jutni az unikornist.
Azonban ahogy mindezeket kimondtam, és fülemben visszahallottam gondolataimat megrémültem. Hogy beszélhetek így? Komolyan én lennék EZ? -"IGEN!" - ordított a hang legbelül, míg a másik szellem éreztem, hogy inkább engem bíztat.
Az az igazság, hogy nem állt szándékomban elmondani a hátteremet. Hazudni akartam... hazudni azt, hogy van egy bátyám, anyám gyógyító a Cornusban, apám pedig bátor harcos. Azonban az igazság kicsúszott a számon, és vissza nem szívhattam. Azonban (szerencsémre) sok lónak halott már a családja... ez nem túl konkrét dolog. |
Miközben a mén válaszát hallgattam, úgy álltam ott, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Szabályosan hidegzuhanyként értek a szavai. Úgy éreztem, mintha a szívem ehyre nehezebb lenne, a belső vívódástól levegőt is alig kaptam. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez a rengeteg rosszindulat mind az ő szájából jön. Aztán, ahogy közelebb ért, hirtelen furcsa érzés fogott el. Olyan volt, mintha nem is Sorion állt volna előttem. Bár alig ismertem, de tudtam, hogy nem önmaga. Az előbb még egész más volt. Mi üthetett belé? Talán megszállta valami szellem? Döbbenetemből magamhoz térve végül sikerült szóra bírnom magam és mélyen a mén szemébe néztem.
- Fogalmad sincs, hogy milyen nehéz döntést kellett meghoznom, amikor magára hagytam őt. Nem tehettem mást! Ha vele maradtam volna, csak még nagyobb bajba került volna. Így is épp eleget szenvedett miattam. Ahhoz pedig túl kedves nekem, hogy szánt szándékkal a vesztébe taszítsam. - magyaráztam a könnyeimmel küszködve. Talán képtelenségnek hangzik, de úgy éreztem, mintha Sorion lassan elvszívná az erőmet. De még tartottam magam.
- Mondd, te képes lennél megtenni bármit azért, akit szeretsz vagy valaha szerettél? Mert ha nem, akkor feleslegesen jártatom a számat. - mondtam nyomatékosan, miközben továbbra sem vettem le a szemem a ménről. |
Figyeltem a kancát, és vártam, hogy megrökönyödve felem, de ehelyett hangja higgadt volt, és kimért. Mondjuk ha abba belegondolok, hogy miket tettem, talán jogosan tart tőlem, hiába is gondolom az ellenkezőjét, hogy nem ártanék senkinek...
"Ne zökkenj ki!" ordított rám a hang, és próbálta elnyomni bennem azt a csöppnyi rosszérzést, amit a családommal történt szörnyűségek hoztak felszínre. Szavai még visszhangoztak elmémben...
- Talán. - válaszoltam Aliandrának, miközben próbáltam érdektelenséget színlelni. Ami talán nem is színlelés volt...
Ami utána következett az viszont kielégítette a bennem lakozó szellemet, kinek hangulata az enyémre is átragadt. A kanca megdöbbent és kissé agresszívan közelített felém, miközben kérdésekkel bombázott. Látszott rajta, hogy mennyire megrémült a hallottak miatt. Csak közeledett, én pedig félrehajtott fejjel bámultam rá, ahogy faggatózik, vagyis inkább követelőzik, hogy mondjam el amit tudok. Mikor befejezte én is közelebb léptem hozzá, arcomra elégedettség ült ki, kissé félrehúztam a szám, majd válaszoltam miközben felé sétáltam. Mikor úgy gondoltam, hogy mondandóm végéhez közeledek és elég közel értem hozzá, megálltam.
- Milyen szomorú. Semmit sem tudtok egymásról. - csóváltam meg a fejem - Pedig lehet, hogy szüksége lenne rád, ha már az anyja nem törődik vele. Nem gondolod, hogy saját magadnak kellene megnézned, hogy hogy is van a drága? Hisz te hagytad őt magára önös érdekből. Mondd csak hova helyeznéd az életét a ranglistádon? - kérdeztem költőien, szavaim hűvösek voltak, cseppet talán gúnyosak is. Számítottam rá, hogy nekem esik, így figyeltem minden mozdulatát.
|
A mén első hozzászólásán kissé megbotránkoztam, de nem kaptam fel a vizet. Méghogy az ő ízlésének kissé paranoiás... Azzal a bűnöző Laynarvis csürhével összezárva én is azzá válnék.
- Nem paranoiás, egyszerűen csak igyekszik kerülni a konfliktust és a veszélyt. A mai világra való tekintettel, úgy gondolom, hogy jól is teszi. - mondtam higgadtan.
Sorion továbbra sem állt nyugodtan, hanem járkált, kaparta a földet és az agancsát fente egy fán, szóval úgy döntöttem, hogy én sem fogok ácsorogni. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele kapcsolatban, de nem kezdtem rögtön gyanakodni. Tettem egy kört a fák között, de nem mentem el túl messzire, csak egy kicsit megmozgattam a lábaimat, miközben hallgattam Soriont. Csak beszélt, és beszélt, és... a szavai hirtelen szíven találtak. Az nem lepett meg, hogy Hepa egy szóval sem említett, hiszen nyilván nem áll le pletykálkodni minden úton-útfélen felbukkanó idegennek a családjáról, pláne rólam, mint tabutémáról, viszont amit utána mondott... Egy pillanatig ledermedve bámultam az erdő sötétjébe, szörnyű aggodalom és kétségbeesés lett úrrá rajtam. Magamhoz térve a mén felé fordultam és közelebb ügettem hozzá.
- Hogy érted azt, hogy nyomorúságosan nézett ki? Mi történt vele? Bántotta valaki? Megsérült? Beszélj! - bombáztam a mént kérdéseim áradatával, miközben tágra nyílt szemekkel, türelmetlenül vártam a válaszát. Próbáltam megtartani a magabiztosságot a hangomban, de nem sok sikerrel jártam. |
Észrevettem, ahogyan kijelentéseim, illetve talágatásaim befejezvén Aliandra egy pillanatra levegőt is elfelejtett venni, annyira megijedt. Megijedt? Nem tudom...
- Rémlik a történet, meséltek róla a többiek. - mondtam rezzenéstelen arccal. Jól bele tudtam képzelni magam bármilyen helyzetbe... és élveztem is. - Az unokahúgodról is hallottam már. Illetve találkoztam vele. Mutatós kis kanca... báár.. az én ízlésemnek kissé paranoiás. - Mondtam, az viszont nem volt hazugság, hogy tényleg láttam, és beszéltem is vele, még ha csak pár szó is volt mindössze.
Közeledik, megint...
Mivel képtelen voltam egy helyben ácsorogni, a beszélgetés további felében mászkáltam, kapartam a földet, ha találtam valami érdekeset. Egyszer még egy fához is odamentem, és agancsomat a kérgén fentem.
- Oh, szóval Niletha. Jó-jó igazából egyre megy. Nővér, oké. - hadartam, mint akit igazából nem is érdekelnek a történések. Viszont valami szöget ütött a fejemben. De tudtam, hogy nem véletlen.
- Szóval Hepa... ugye Hepának hívják? - kérdeztem, bár biztosan voltam a nevében - Szóval váltottunk pár szót már ugye. Amennyire lehetett, de nem is említett téged azt hiszem... viszont elég nyomorúságosan nézett ki. - szóltam, és most már biztos voltam abban, hogy ez már tényleg nem én vagyok. Éreztem legbelül, hogy a szellem arra játszik, hogy hazudjak, mint a vízfolyás. A cél egyértelműen az volt, hogy bánatot, és fájdalmat ébresszen Aliandrában. |
Amíg a mén körülöttem sétált, én jobb híján egyhelyben álltam, de tekintetemmel folyamatosan követtem. Azta. Ennél diszkrétebb nem is lehetne. Már majdnem elszédültem, amikor a hátam mögé érve hirtelen felkiáltott, amivel a frászt hozta rám. Értetlenül néztem rá, furcsáltam a váratlan reakciót. Aztán, ahogy folytatta, megállt bennem egy pillanatra az ütő. Tehát hallott rólam. De hogy halott volnék? Ez így kimondva elég bizarrul hangzik. De azért jó tudni a mihez tartás végett, gondoltam szórakozottan, majd a mén szemébe nézve belefogtam válaszomba.
- Igen, én volnék az. Feltételezéseid részben helyesek, ugyanis az unokahúgomhoz tett látogatásaim miatt pár Laynarvis tag valóban jól elintézett azon a végzetes napon. Most pedig itt vagyok. - Kissé kihúztam magam és folytattam. - Azonban, annyiban kijavítanálak, ha nem haragszol, hogy Niletha valójában nem a húgom, hanem a nővérem. - magyaráztam végezetül, már nem mintha az a két év olyan sokat számított volna. |
Miközben a kanca körül sétáltam, mintegy szemügyre véve őt, elregélte nekem történetét, hogy miért kellett elbújdosnia. Konkrétumok nem nagyon akart közölni. Mitől tarthat? Ahogy mesélt, mesélt hirtelen mintha megvilágosodott volna minden, a kép összeállt. Nem fognak nekem hinni...
- Bingó! - álltam meg hirtelen körutam közepén, a kanca háta mögött, és hangosan felkiáltottam. Azért biztosra akartam tudni a történteket, és rákérdeztem:
- Hajjajj, nem te vagy az ...aaaz ... - ismételgettem magam, miközben próbáltam felidézni a történetet, közben újra elindultam: - az az unikornis aki az uncsihúgáért ment a Laynarvisba? Hallottam rólad egyet s mást, többek között azt is, hogy halott vagy, akár a húgod párja! - szóltam, majd a kanca jobb oldalán álltam meg, nem túl közel hozzá, de fejemet felé fordítottam. |
[30-11] [10-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
