|
Témaindító hozzászólás
|
2015.09.12. 14:27 - |
Rayat + Orel + Solis
*nyílt játék*
|
[55-36] [35-16] [15-1]
 Álltam ott az esőfelhős este alatt.
-Neked is szia! - kiáltottam bánatosan a fekete kanca után. Jól van Sorra, nos, most hova menjünk? Mivel épp eleget voltam a Cornus területén, úgy döntöttem, az Eckhnata-csúcsok felé veszem az irányt. -Agyő, Ewan-tó! - dörmögtem, majd lassú, ráérős léptekkel nekivágtam a hegyeknek...
/Sorraia el/ |
Szívesen tovább fejtettem volna, hogy mit akartam elérni a kérdésemmel, de hirtelen mindenkinek más dolga akadt - vagy észrevette, hogy idegen területen vagyunk - és gyorsan elvágtázott vagy elrepült - kinek mire tellett. Pár perc lefolyása alatt már csak a szárnyatlan pegazussal maradtunk a tónál. Sajnáltam, hogy a találkának vége lett, még elhallgattam volna a többiek meséit - és titkon reméltem, hogy egy kis harcjelenetet is végignézhetek... de ez van. A tömeg híján már nem volt kedvem annyit jártatni a számat, a szárnyatlan pegazus amúgy is kicsit merevnek, zárkózottnak tűnt, nem hittem, hogy el tudtunk volna csevegni kettecskén. Kimásztam a vízből, majd a magasba reppentem és elrepültem a felhők felett... hogy hova, azt még én sem tudtam.
/Nyx el./ |
 Kezdett fogyatkozni atársaság. Az imént feltett kérdésemre már nem igazán remélhettem választ, hisz szinte csak Rayat volt az, akivel el tudtam beszélgetni, illetve Sorraia. A pegazusk anca mondata, miszerint egy Cornus tag bármikor erre járhat, szöget ütött a fejembe. Valóban nem lenne jó egy ménes taggal összefutni. Amúgy is, dolgom van még. Az itt maradottakra pillantottam.
Érdekes és hasznos beszélgetés volt, örültem a szeremcsémnek. Viszont nekem is mennem kell. Sok szerencsét az utatokon és vigyázzatok az Örökvalókkal. - köszöntem el mintegy mellékesen remélve, hogy azért sikerült valamivel jobban felkavarnom a lelki világukat egy ilyen sötét párbeszéd után. A Gyálés első napja valóban véget ért már és felesleges is lenne ott megjelennem. Inkább a Laynarvis ménes területe felé vettem az irányt. Más terveim voltak.
/Fenrir el/ |
 Figyletem ahogy Rayat könnyed mozdulatokkal felemelkedig a talajról, majd elrepül. Csend lett. Itt álltam jó pár idegennel együtt, és most ment el az a személy akiben eme társaságban megbíztam. Nem tetszett ez nekem, így jónak láttam ha most visszatérek a méneshez, mert már ez így is épp elég volt birtokháborításként. Megköszörülve torkomat, végigfutott tekintetem rajtuk. -Nos. Nekem is ideje mennem, nemsokára vége van a gyűlésnek, emiatt nem szeretnék találkozni egy Cornussal.-jelentettem ki teljes komolysággal, noha semmi kedvem sem volt hazamenni. Szárnyaimat kitártam majd jó pár csapás után felröppentem. -Viszlát.-pillantottam vissza rájuk majd eltüntem a felhős egen. |
Eddig azon rágódtam visszamenjek.e a gyűlésre. Már nem tudtam figyelni arra, amiről beszéltek. Túlságosan is aggódtam Reynáért.
- Bocsássatok meg, de nekem most mennem kell! - Pördültem meg és ugrottam a levegőbe. - Szerintem nem sokára visszajövök. - Küldtem még feléjük egy kósza mosolyt.
/Rayat el/ |
Prüszköltem egyet és lehajtottam a fejem. Egyszer-kétszer mélyet lélegeztem, majd újból felnéztem.
- Különös.... Ahogy ti is észrevetéttek és jeleztétek, általában valamilyen agancsot vagy szarvat viselő lovakat látunk.... Agancstalant miért nem? És ha ezek tényleg az Örökvalók.... mit akarhatnak? Mi lehet a céljuk? Bosszút akarnak állni Seminarya lovain a büntetésük maitt vagy esetleg a Kút hívja őket magához? Mi van, ha a Kút úgy döntött, itt az ideje annak ,hogy újra felbukkanjon?
Más dolgok is átfutottak az agyamon... mi van, ha az Örökvalók el akarnak söpörni minket... kiírtani minket. Hisz sötét dolgokat érzünk velük kapcsolatban, nem hinném ,hogy felebaráti szeretetből jelenének meg előttünk. A gondolatra idegesen kapartam meg a földet a jobb mellső lábammal.
- Nem tetszik ez nekem... - jegyeztem emg félhangosan. |
Most rajtam volt a sor hogy meséljek egy kicsit.
-Hát Fenrir, a látványa volt a legérdekesebb. Hosszú, vékony és fehér unikornis szarva volt. a szeme világító kék. Leginkább olyan volt mint valami kék szemű albínó, de fagyos, zord tekintetű, harcias lónak tűnt. sebhelynek nyoma sem volt rajta, csak gyönyörű, tiszta szőr borította. Amint meglátott, valami borzasztó hangon prüszkölt egyet. De maga a megjelenése is kísérteties, fenséges volt. Aztán elvágtatott az erdő felé, és kezdett kirajzolódni rajta pár nyom. Igen, patanyom. Bár maga a ló hófehér volt, jeges borzongás futott rajtam végig, és megmagyarázhatatlan sötétséget sugárzott...
A fekete vízikanca mintha felébredt volna, de elég érdekes kérdést tett fel.
-Nos, igazad van, vannak ugyan kivételek, de a sötét, fekete mágia nemfeltétlenül jelent pozitívat... |
Testem megmeredt az unikornis mén miatt.~Hogy meri ezt feltételezni?!~ haragosan összezártam fogaimat. Éeztem hogy Rayat szemében már nem igazán vagyok jó társ, és tisztában voltam azzal ha most nem oldodok fel, akkor csak rontom a helyzetet. Szárnyaimat kibontottam majd egyet kettőt csaptam velük mivel kicsit begörcsöltek, amiatt hogy szorosan tartottam magam mellett őket. Fejemet megráztam, majd határozottan visszafordúltam feléjük. Könnyed léptekkel félúton a fekete-piros unikornis és Rayaték között álltam meg. Pár pillanatig elgondolkoztam, majd összszedve magamat felnéztem.
-Az a rejtélyes ló, akit én láttam belegondolva igen érdekes volt. Meglehet hogy olyas fajta mint amilyeneket ti is láttatok. Ám mikor rámézett teljesen belémhatolt a tekintete, szinte átlátott rajtam, mint ahogy már említettem. De nem éreztem félelmet vagy veszélyt..egyszerűen..egyszerűen csak nézett rám, és olyan volt mintha már ezer éve ismert volna. Abban a pillanatban úgyéreztem hogy átadja nekem az érzelmeit, ami inkább bánatból és magányból állt. Hosszú sörénye, és sötétbarna színe volt, ami ezt a hangulatot csak mégjobban fokozta. És mikor eltűnt, akkor visszatértem a valóságba, hisz olyan volt mintha egy másik univerzumba repített volna. Ki tudja..lhet hogy a hatalma alá akart keryteni, vagy csak egyszerűen ilyen volt. De az biztos hogy ezek után már kétségbe sem vonnám hogy átlagos ló volt.
Sóhajtottam egyet a végén. Azt akkartam hogy tudják, hogy igen is velem is lehet ezekről beszélni. Előtte Rayat is elkezdte a mondanivalóját, de csak akkor kaptam észbe, vagyis inkább csak akkor jutott el az agyamig az amit elárult. Aggódva kaptam oda tekintetemet, remélve hogy átgondolta azt amit tett. |
Majdnem rá mordultam Solisra, hogy nyögje már ki mit látott pontosan. ~ Ez egy igen fontos dolog, ne intézd el egy fülrándítással! ~ Nem gondoltam volna, hogy valaha is örülni fogok a mén jelenlétének. ~ Vele legalább normálisan el lehet beszélgetni a fontos dolgokról! ~
- Nem hoztam fel ezt a gyűlésen, enélkül is eléggé ellenséges volt a hangulat. Majd a testvérem elmondja. - ~ A francba, ezt nem akartam megosztani vele. A fontos téma előhozta a túlságosan is őszinte énemet. ~ Mivel már úgyis mindegy volt, úgy döntöttem többet is mondhatok neki. - Amikor odaértem, még semmi fontos dologról nem esett szó és sajnos túl korán jöttem el, hogy bármit is megtudjak. -
A másik pegazus kanca kutyába se vett. ~ Na kösz szépen! A ménnel már sikerült megbékélnem, erre most ez a kettő! Chh… ki érti a kancákat?! Az egyik nem harcolna az oldalamon, a másik meg még csak le sem ejt. Szerencse, hogy Reyna nem ilyen. Remélhetőleg Sorraia sem! ~
- Nem félünk azoktól a lovaktól, csak nem becsüljük alá őket. Neked sem kéne. Közük van a sötét mágiához és ez sosem jelent jót. - ~ Mégis mennyi idős ez a kanca? Kinőtt egyáltalán a csikó korból? Úgy bámul rám, mintha még nem látott volna lovat. ~ |
A beszélgetés kezdett egyre érdekesebbé válni. Kényelmesen elhelyezkedtem a vízben és csendben hallgattam a vitát. Érdekes műsor volt, de viszonylag gyorsan véget ért, amikor lassan fura lovak felé terelődött a szó. Unottan forgattam meg a szemeim... érdekesebb lett volna, ha a verekedésnél maradnak... már nem kellett volna sok, hogy egymásnak essenek. Pedig már lassan eldöntöttem, hogy kinek szurkolok... Most nem tudom meg, hogy ki nyert volna. Talán majd következőkor... A ménesben hallottam pár pletykát hirtelen felbukkanó lovakról - bár ezek a történetek közül egy pár - pontosabban mind - feltűnően irreális volt, kicsit túlszínezték, hogy érdekesebb legyen. Személy szerint én nem féltem annyira ezektől a lovaktól... végül is eddig semmi rosszat nem tettek, vagy igen? Rengeteg különleges kinézetű lóval találkoztam már, sokan a külsejük mögött igenis rendes lovak. Persze mindig vannak kivételek.
Kihasználva az unikornis kérdése utáni csendet beleszóltam a beszélgetésbe - öhm... igazából... miért is féltek azoktól a lovaktól? - lassan végignéztem a jelenlévőkön, csendben vártam a választ. A tekintetem tükrözte a kíváncsiságomat, várakozás közben finoman oldalra döntöttem a fejem, akárcsak egy kutya. A fejemben kavargó többi gondolatot és kérdés későbbre tartogattam, mielőtt még kifejteném a véleményem, meg akartam érteni az övéket. Egyelőre még zavaros volt nekem, hogy pontosan mitől is félnek ennyire... |
A vállamnál az egyik izom idegesen megrándult. Sejtettem ,hogy ezek nem közönséges lovak és azt is, hogy nem örökre szabadultunk meg az Örökvalóktól. Rayat története is eléggé nyugtalanító volt, Sorraia is furcsa dolgokat látott. Rayat kérdése zökkentettt vissza a valóságba.
- Érzem a mágia mozgását, ott dobol a fülemben. Már maguk a lovak is nyugtalanítók, de, ahogy te is mondtad, éreztem valami sötétet.- Sötétebbet mint én magam, sötétebb mágiát, mint amit én használni képes vagyok jelenleg. - A mágia erős volt abban a lóban, akit láttam. Felteszem, te is érezted ezt.
Rayat feltevése sem volt biíztató, hogy a kút vize lehet a felelős ezekért a lovakért. Ezt azért nem hittem.... reméltem, hogy nem így van.
- Te mit láttál pontosan Sorraia? - néztem érdeklődve a kancára. Érdekelt, hogy pontosan mi történt vele.
Ekkor csatlakozott be az eddig a tó vizéből ivó kanca és feltehetően nekem címezte durva mondatát, amit inkább ignoráltam. Viszont a története érdekesebb volt, mint ahogy azt előadta.
- Épp most hallottál három különböző lótól három különböző történetet három különös találkozásról és komolyan azt hiszed, hogy csak képzelődtél vagy, hogy egyáltalán nem fontos, amit te tapasztaltál? Ennyire nem lehetsz vak. - csóváltam meg a fejem. Még ha nem is kedveltük egymást a jelen lévő lovakkal, mégha különböztek is a nézeteink, azt egyikünk sem tagadhadta, hogy valami furcsa dolog történik és nem épp a pozitív fajtából való.
- A Gyűlés.... meséltél erről a Gyűlésen? - néztem Rayatra - Talán a többi ménes is hallott ezt-azt, fontosak lehetnek ezek a történetek. |
Abban a pillanatban nem nagyon érdekelt hogy mit gondolnak rólam. Amúgy is a kanca nem tűnik gyengének mentálisan, akkor meg miért kell ennyire Rayatnak védelmeznie? Mindegy is az ő dolguk. Fél füllel figyeltem az unikornis regéjét. Érdekesnek találtam azokat amit mondott, ám még most sem volt szimpatikus, és egyhamar nem is lesz. Ezekben a heyzeteknben nem igazán voltam szakértő, mivel jobban szerettem inkább a ménesnél lenni, nem pedig egy idegen Cornus ménesbeli helyen.
-Inkább vagyok talpnyaló, minthogy olyan legyek mint te.-válaszoltam a ménnek eléggé közönbösen. Nem nagyon zavart hogy mit fog erre reagálni, sőt nem is nagyon érdekelt, hisz mindenkitudja hogy újabb megjegyzést tesz, amilyen természete van. De lássuk be, nem hagyhattam ezt szó nélkül. Kicsit megfordulva észrevettem hogy Rayatnak nem igazán tetszett a viselkedésem. De végül is had tegyem azt amit jónak látok, hisz az én gondom lesz az hogy ha valami rossz fog történni velem. Szerintem már épp elég felnőtt vagyok ahhoz hogy megtudjam magamat védeni, nem kellenek ovó kezek. Gondolataim kissé tulzásba estek, de hirtelen csak ezek jutottak az eszembe. Rayat beszédére kicsit elgondolkoztam sőt talán el is mosolyodtam. A kanca mondatára pedig némi hang is kicsúszott a számon.
-Ugyan én is láttam egy különös lényt az erdő rejtekeiben, de egyáltalán nem volt ennyire mesebeli mint ahogyan ti leírtátok. Egy egyszerű unikornis volt jéghideg tekintettel, amiről nem tudtam levenni a szememet, mert a lelkemig hatolt. az a pillantás Abban a percben megmoccani sem tudtam, olyan érzés volt mitha földbe gyökerezett volna a lábam. Ám mikor észhez tértem már eltűnt a sűrű ködben. Lehetséges hogy csak a mocsári gáz játszott velem, de azért jó lenne tudni hogy valóság volt-e amit láttam vagy csak a képzeletem szüeménye. |
| SORRAIA: Mélyen elgondolkoztam a hallottakon. Ha tudomásunk szerint a Lyacon környékén ilyen rémisztő, szellemszerű agancsos lovak járnak hegekkel, és most jönnek elő...
-Igaza lehet Rayatnak...mi van akkor, ha a Béke kútja nem olyan halhatatlanságot ad mint amit képzelünk? Ugye azokat a lovakat, akik ittak belőle, a parttalan óceánba kényszerítették. Mi van ha most visszajöttek? Hiszen halhatatlanok, megfulladni vagy a biztos halálba úszni nem tudnak...
Megrémisztett a gondolat...bár az is lehet, hogy a víz csak a végkimerüléstől menti fel az örökvalókat...természetes halállal meghalni nem tudnak...de...másképp talán igen...
-Most itt ne számítson hogy az illető vándor-e vagy unikornis, a tudásunkat szedjük össze. Mindketten agancsos vagy kosszarvú lovat láttatok köddel a szemében, igaz? Akit én láttam, annak nem agancsa volt hanem unikornisszarva. Tehát ez azt bizonyítja hogy többen vannak... |
~ Hát Solis, egy kicsit csalódtam benned. Nem akartam megküzdeni a ménnel, csak Sorraiát szerettem volna védeni. Ő is pegazus volt, csak elvesztette a szárnyát. A mén pedig folyton rátesz még egy lapáttal. Egyszer végig gondolhatnád milyen lenne neked az ő helyében. ~ Mivel úgy láttam Sorraia hamar túl tette magát az őt ért sértéseken, hát nekem sem volt már okom, hogy ezen mérgelődjek. Amit pedig nekem szánt az uunikornis ~ hát azt már hallottam párszor ~. Érdekes volt a Forsante ménesről való rövid beszámolóját hallgatni. ~ Ezek szerint a Forsante sem jobb, mint bármelyik másik ménes. ~ Fenrir viszont végre olyan mederbe terelte a beszélgetést, amihez már nem volt szükség harcias hangulatra. Végig árgus szemekkel figyeltem, hátha észre veszek bármilyen változást. Amivel teste, szinte automatikusan jelezi, hogy hazudik, ám úgy tűnt igazat mond. Akkor döntöttem el véglegesen, hogy megosztom vele amit én láttam, amikor megborzongott. ~ Neki is lehetnek félelmei és joga van tudni, hogy mi folyik körülötte. Személyeskedés ide, vagy oda, az eljövendő időkben valószínűleg nem ő fogja a legnagyobb veszélyt jelenteni. ~
- Én is láttam egy lovat. Valaha talán Cornus tag lehetett. Egyetlen kosszarva volt és nem tudtam eldönteni, hogy lehetett-e neki több, ugyanis a testét mintha szétcincálták volna. Rengeteg fekete heg borította és tántorgott is egy kicsit. Mégis, a tekintete volt a legrémisztőbb. Tébolyult köd ült benne, csontig hatoló vöröses feketeség. Amikor rám nézett, talán egy pillanatra kitisztult a tekintete és azt suttogta: veszély. Ezek után megpördült és elrohant. Én csak döbbenten álltam és bámultam utána. Akkor biztos voltam benne, hogy csak képzelődtem, de aztán én is hallottam más furcsa tötrténeteket is. Üvőltő és súlyos sebeket viselő lovakról. - Bár félelmet nem éreztem, tekintete szinte a földhöz szegezett, ha rám támadt volna, nem hiszem, hogy megtudtam volna védeni magam. Ráadásul furcsa, rossz érzés kerített hatalmába, már akkor is, hacsak rá gondoltam. - Fenrir, valahányszor csak rá gondolok, szinte bizsereg a szárnyam. Te is szoktál hasonlót érezni? - ~ Vajon az unikornisok szarva is hasonló jeleket küld, ha sötét mágiával találkozik? Mert amit láttam, az csak ennek az erőnek tulajdonítható. Nincs az a medve, vagy farkas, ami ilyen sebeket tudna ejteni. ~
- Lehet, hogy a béke kútja tette őket ilyenné. - Későn döbbentem rá, hogy ezt hangosan is kimondtam. Egy pillanatra minden körülöttem álló ló pillantását magamon éreztem. ~ Vagy csak megint az a rossz érzés. ~ |
Hallottam a kuncogást, de ignoráltam. Tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Ez a legjobb, amit tehetek. Viszont ideje volt előadnom a saját történetemet. Mert, amit én láttam, nos… szükségem volt más lovak véleményére is.
- Két holdtöltével ezelőtt Lyacon – erdőségek északnyugati csücskénél jártam Újhold idején. Gyorsan magam mögött akartam hagyni az erdőt, ezért nem álltam meg estére sem, hanem tovább ügettem az utamon. Egyszer csak mozgást vettem észre magam előtt és valami kilépett a fák közül. A mozgása alapján ló volt. Mikor maga mögött tudta a fák árnyékát, akkor jobban szemügyre vehettem: valóban ló volt, egy pompás agancsú mén. Valami fénylett az agancsai között és ez megvilágította a fejét; amennyit láttam belőle, az fekete volt. Megtorpantam a látványra, ezt ő is észrevette, megállt és nyugodtan rám nézett. Esküszöm, hogy távol voltam tőle és nem tudom, hogy mi történt, de olyan volt, mintha egyenesen a szemébe bámulnék. Hatalmas szemei voltak, csillagokat és színes ködöt láttam bennük. Majd a kép megváltozott. A kutat láttam és a kút körül lovak voltak: pegazusok, unikornisok, sima lovak. De balról sötétség támadt. Először kicsi volt, de aztán egyre nagyobb és nagyobb lett és elnyelte a kutat és a lovakat. Ezután csak sötétséget láttam, üres, mély, fekete sötétséget. Megráztam magam, hogy magamhoz térjek a kábulatból és mire visszanéztem a ló eltűnt. – még most is beleborzongtam a történtekbe. Végigfutott az inger a gerincemen és meg kellett ráznom magam. Olyan történt velem aznap éjjel, ami ritkán fordul elő: féltem. Annyira megijedtem, hogy a ló eltűnése után lélekszakadva vágtáztam el, mindegy hová, csak minél messzebb attól az átkozott erdőtől. Azóta sem mentem még a környékére sem; amíg élek én oda be nem teszem semelyik patám újra, az biztos.
Ami zavart még, hogy nem tudom, mit láttam. Látomásom volt? Vagy jóslat? Ez azt jelentette volna, hogy a kút csak pusztulást hoz ránk? Vagy csak akkor, ha tovább keressük a vizét? Vagy ez nekem szólt személyre szabva? A lovak, Semiranya lovai lettek volna és én volnék a sötétség, ami mindent elpusztít? Igaz, hogy sok mindent akartam, ami más lovak szemében rossz volt, hatalmat, varázserőt, hallhatatlanságot. Na de elpusztítani a világunkat? Azt nem akarom, sohasem akartam.
- Ezért gyűjtöm más lovak történeteit. Hogy ők is láttak-e hasonlót. És úgy tapasztaltam, hogy sok furcsa történet kering mostanában. Szellemekről és különös lovakról… Az este óta néha különös álmaim vannak. Nem emlékszem rájuk, miután felébredek, de tudom, hogy valami nincs rendben. – tettem hozzá még a mondandómhoz. Na Fenrir, mi van veled? Egészen őszinte voltál most… a végén még meggyónsz nekik itt a tó mellett!
Hogy mi volt velem? Ritka pillanatokban egészen magányosnak éreztem magam. Időm nagy részében nagyon is jól elvagyok magamban, de egy ilyen találkozás után jó lett volna valakivel beszélni…. vagy, amikor nyugtalanul járkálok éjjel, mert tudom, hogy álmodtam valamit, csak nem emlékszem mit és fontos lenne tudnom. |
| SORRAIA: Amint láttam hogy megint próbŕlkozik megbántani, alig bírtam komoly képet vágni. Direkt úgy fektettem a hangsúlyt a mondatom végére, hogy a szárnyam elvesztésében közrejátszott személyt gyanítsa az örökvalóra. Ilyen az amikor egy Fenrir-fajta ló keresi a fogantyút a beszólásaihoz. Nyilván nem örökvaló volt az az idegen ló, mert a viszály kezdete után tiport le, amikor már nem volt Béke kút, és az örökvalókat szétkergették. Igyekeztem nem elnevetni magam, de egy kis kuncogás kicsúszott, mert valljuk be, látszik hogy Fenrir ezt hitte, most kissé felsült. De amit a ménesből való kitaszításáról mondott, ledöbbentett. Hogy Fenrir talán nem volt mindig ilyen...ez elgondolkodtatott... |
Felcsillant a szemem. Szóval a számüzetésem érdekli Rayatot. Remek! Imádtam ezt a témát boncolgatni. ~ Az egód fog egyszera sírba tneni, Fenrir.
- Hogy miért száműztek? - ismét felprüszköltem, de ebbe most nevetésem is belevegyült - Annyi mindent mondanak már, néha magam sem tudom. Lehet, mert a Halállal cimboráltam, amikor a mágiámat csikókoromban azon csikók ellen fordíltam, akik állandóan bántottak a kinézetem miatt? Akik kitaszíttották anyámat és apámat holni ostoba babona miatt? Amiért kiálltam azon lovak ellen, akik kihívtak, akik megbélyegeztek? Hadd mondjak valamit Rayat: a szörnyek nem születnek. Teremtik őket. Repülj el a drága Glimthez és kérdezd meg őt, hogy az imádott békés és tiszta lelkű unikornisai mennyire is kegyetlenek azokkal, akik kicsit is mások.
Ekkor a másik pegazus kanca megpróbált békíteni minket, majd egyszerűen hátat fordított és elment a tóhoz inni. Tudtam, hogy Rayat számított rá egy esetleges küzdelemben, de úgy tűnik, csalódnia kellett ménestársában. Egy enyhe vigyort nem tudtam elnyomni. A pegazusok annyira kiismerhetőek. Csupán ego, büszkeség és ki ha én nem hozzáállás. Nem csoda, hogy minden más ménes őket utálja a legjobban.
- Persze, és te, mint egy hűséges kiskutya vakon követed a vezéredet, mi... - motyogtam az orrom alatt. Megvetettem ezt a hozzállást. A szabad akarat nagy kincs, de bátorság kell ahhoz, hogy valaki éljen vele. Sorraia kényszerből lett vándor és állítom, hogy utálta minden percét. Ellenben akik választották ezt az életformát már más kategória. Többet értek a szememben, mint bármilyen más képzett pegazus vagy más ménes harcos. Már amennyire egy ló érhet bármit is a szememben.
- Visszatérve az Örökvalókra.... érdekes, hogy Sorraia felhozta. Nem ő az egyetlen, aki látta egyiküket.... |
Éreztem hogy kezd körülöttünk minden feszülté válni. Szinte már tapintani lehetett a levegőben a feszültséged ami némi idegességgel keveredett össze. Efordultam Rayat és a kanca elől. Valahogy már nem volt kedvem besleszólni ebbe a vitába, hisz az csak újabb civakodásba fajult volna ez a beszélgetés. Azonban ezektől a meszólalásoktól tudtam hogy elég lesz, nem ezért jöttünl a tóhoz hogy egymást kioktasukk, legyen az unikornis, pegazus vagy egyszerű ló. Lábaim befeszültek, már gondolataimban kezdtek járni a szavak, melyeket nehezen tudtam magamban tartani. Pár pillanat múlva egy mély levegőt vettem, hogy kicsit lecsillapítsam magamat. -Remek. Tökéletes nap tökéletes lovakkal. Már nem is tudom hogy ki ellenség vagy barát, habár ha jobban belegondolok itt több az első variáció. Mindenki beleszól a mások dolgába anélkül hogy tudná mi is van a dolgok mögött. Szavakkal eltiprunk másokat csak azért hogy mindent a saját javunkra fordítsunk. Ez aztán igazán gyönyörű..igen gyönyörű, sőt mitöbb csodás! Mindenki nagyobnak akar tűnni másiknál, pedig lehet hogy még fele annyit sem ér. Engem már véképp nem érdekel hogy ki milyen fajtájú, csak az számít ami belül van, és hogyha ti ezt nem veszitek észre egyenlőek vagytok a nagy semmivel! Ezt most nem azért mondtam mert én vagyok a világmindenség, csak már elegem van abból hogy bárhová megyek csak a rossz van körülöttem. Az lenne a jobb ha összefognánk és kibékülnénk..De ez a cél egyre távolabb lesz tőlünk, és már közelebb nem is lehet ha ez így folytatódik.-hangom magabiztosságot és komolyságot sugallt feléjük. Egyáltalán nem akartam okoskodó lenni, csak már kötelességemnek éreztem hogy ezt kimondjam. Tudom hogy nagyrészt ezzel mindenki tisztában van, csak az a gond hogy ezt kezdik elfelejteni. Mondanivalóm végén fejemet felemeltem, belenéztem a szemükbe, majd újra a tóhoz siettem. Jól esett ezt most kimondani, de valamilyen szinten bántott engem is ez a tény. Fejemet lehatottam a vízhez majd kortyoltam belőle egyett. |
A mén viselkedése dühített egy kicsit, de biztos voltam benne, hogy tudna ő még olyat mondani, amitől szikrákat szórna a szemem. Különösen nem tetszett, az ahogy Sorraiahoz szólt. Így mellé léptem és kinyújtott szárnyamat felé emeltem. Ezt a mozdulatot Kathachtól lestem el, aki mindig így jelezte, harcolni is képes a véreiért. És én Sorraiát a véremnek tekintettem még szárnyak nélkül is. ~ Nekem pedig van mágiám, kedves Fenrir. Jól gondold meg mit teszel. Bár a Cornus területén nem szívesen ontok vért, a szükség törvényt bont. Nem mellesleg egy másik pegazus is áll nem sokkal mögöttünk, harc esetén nyilván való melyik oldalon fog állni. ~ Egy pillanatra felmerült bennem, hogy lerúgom a vigyort a képéről, meg, ha már egyszer felemeltem a két hátsó patámat, akkor a fejét is. ~ Biztos egész Seminaryára nézve jót cselekednék. Bár egy szarv igazítás is megtenné, érdekelne milyen fejet vágna, ha megfosztanám a szarvától ~ De ezzel inkább megvárom a következő reakcióját. A Fenrir név igen ismerősen hangzott. ~ Megvan, így emlegették a névtelen unikornist aki visszaélt a mágiájával! ~
- Szóval vándor vagy. Nincs kedved elmesélni, miért is űztek el a ménesedből? A Forsantéban talán nem kedvelik a sötét mágiát használó lovakat? Milyen kár! Ahhoz pedig igazán semmi közöd mibe avat be a vezérem. Tudod nekem nem ármánykodással kell kiszednem más lovakból amit tudni akarok, a vezérem minden olyan dologba beavat, ami szükséges a feladataim elvégzéséhez. - ~ Na persze te ezt nyilván nem értheted. Tudod egyáltalán milyen másokat védelmezni? Egyáltalán gondoltál már arra, hogy segíts másokon? Nyilvánvalóan nem. Hiszen akkor most nem itt tartanál… ~ |
[55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
