|
Témaindító hozzászólás
|
2015.11.08. 10:03 - |
Al-Hattalar
* Nyílt játék. Bárki jöhet aki szeretne * |
[75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
 -Ebben igazad van!-fordultam Nova felé. Pár pillanat után Szépen lassan megfordultam hátsomat az örült lovak felé mutatva Nova mellé álltam. -Vajon mit akarhatnak?-suttogtam Nova fülébe. Mindegyik ló olyan örült gonosznak tűnt. -Én nem félek tőletek, de ha a Cornus területén vérfürdőt akartok rendezni! Azt nem ajánlom!-m ondtam Ragnaroknak és patámmal a földet kapartam. Többször is a mellettem álló Novára néztem. Végignéztem a többieken és nem tettszett amit láttam. -Ennyi vérszomja egy helyen. nem jó! De nem török meg! Füleimet hátracsapva mutattam meg, hogy készenállok az esetleges támadásokra. -Gyertek csak! Voltmár dolgom rosszabbal is! Elöször is érthetettlenül álltam az eset elött. és nem értettem a vérszomjasok tervét. -Mit akarhatnak?- csak ez járt a fejemben. |
 - Fenrir, talán ha kicsit is érdekelt volna, amit a szüleid akartak tanítani neked, megértenéd, mit akarok mondani. Úgy teszel, mintha ismernél, de szinte semmit sem tudsz rólam. Rég elhagytad már a ménest. - továbbra is nyugodt hangon beszéltem, bár a levegő egyre feszültebbé vált a többi ló között. Lassan Al-Hattarra pillantottam.
- Felesleges felhúznod magad, vagy harcolnod velük, pont ezt akarják. Csak nekik teszel szívességet, ha felhúzod magad a szavaik miatt. - Reméltem, hogy ő is úgy gondolja. ~ Különben is, hacsak nem ugrik elő még pár Cornus tag valamelyik bokorból, túlerőben vannak. Hárman kettő ellen. Ez még nem rossz arány, de tekintve, hogy mind kissé őrültnek tűnnek... nem hiszem, hogy jó lenne küzdeni velük. Ha győznénk is, mis beszereznék egy pár csúnya sebet...~ |
 Na, talán valami érdekes is ki fog sülni ebből. Viszont amikor láttam a mázolt paci varázslatát, kezdett irritálni ez a jópofáskodó hülyesége. Azért is odasétáltam a virágokhoz majd azért is ugráltam rajtuk egy sort. Bár nagyobb bajuk nem esett (amiatt az átkozott festett Nova miatt!), legalább érzékeltethettem az unikornissal hogy nem hagyom annyiban az ilyet a varázslata miatt. A Cornuska fel lett hergelve (hála Ragnaroknak), így én is beszállhattam a buliba. Hangos nyerítés kíséretében felágaskodtam, majd ördögi pillantásokat küldtem felé. Ha a pillantás fájna, az a nyomoronc a legszörnyűbb kínzásokon ment volna most keresztül. Persze csak színjátékból tettem, de még ez is jól esett. Ó, a Nyilas védelmezzen téged, izomagy, ha kitör a balhé... |
 Nova ismételten hatalmas magasságokba szállt. Persze, ő az abszolút gyógyító....
- Drága Nova..... van különbség az anatómiai ismeret és a gyilkolás között. És te túlságosan is gyáva vagy ahhoz, hogy bárminek is elvedd az életét. Az "elveitek" ellen való volna és a végén még a Forsante-n kívül találnád magad. Érdekes lenne.... 5 percet sem adnék neked a vándorok között.
Ragnarok láthatóan arra számított, hogy a Cornus mén nekimegy. "Végre, valami akció!" Közelebb húzódtam hozzá és éreztem, ahogy elönt a mágia. A pusztító mágiát mindig is könnyebben hívtam magamhoz, mint a gyógyítót. Csikókoromban sem tudtam kezelni az unikornismágiának ezen változatát. Bezzeg,ha pusztítani ekllett... azaz én asztalom. A szarvam vörösen felfénylett, nem szemkápráztatón, csak derengés formájában, jelezvén, hogy harca kész vagyok, ha kell. |
 - Na jó, megbocsátok, de csak azért mert olyan szépen és igényesen elintézted. Én sem tudtam volna jobban csinálni… bár megpróbáltam volna az biztos. - Vigyorogtam Fenrirre jókedvűen.
- Passz. Ha igen akkor csak féltestvérek. Három éves korom óta nem láttam az anyám. Lehet, hogy ő is benevezett még egy csikóra. - Utaltam a Fenrir után jövő Chaosra, egy újabb rossz viccére az isteneknek. ~ De ez most ugyan honnan jutott az eszembe? Biztos isteni sugallat. A teljes káosz istenéé. ~ A Nirrannak nevezett kanca nem volt túlságosan feldobva a “vádtól”, s mondhatni nemlegesen felelt. - Olyan mindegy. Ha testvérek vagyunk, hát testvérek vagyunk. Ez a tény nem változtatna meg semmit. -
A Novának nevezett drága élőlény új életet lehelt a virágokba, ami engem kimondhatatlanul idegesített. ~ Minden nyomorult unikornis ezt csinálja, a fene vinné el őket! ~ Már éppen elindultam volna, hogy na most akkor én úgy agyontaposom őket, a nyavaja törjön beléjük… amikor végre a Cornuska is cselekvésre szánta el magát. Nekem akart rontani a kis drága, mint bolond tehén az anyjának. Elmondhatatlanul boldog lettem. A gondviselés tálcán kínálja fel nekem, egy csodás tehénkoponyával együtt. Kell ennél szebb ajándék? Felágaskodtam és jókedvűen nyihogtam egyet, ezek után támadó állásba helyezkedtem és vártam a rohamát. |
Csak álltam, és nem mondtam semmit. Kiváncsi voltam a következő lépésekre. Tekintetemet viszont nem tudtam levenni a Ragnarok nevű ménről. Valahogy irritált a jelenléte. Ragnarok szemébe néztem és nem mutatva semmilyen félelmet, nem tettszésemet mutattam. Hátracsaptam a füleimet és kapartam a földet a patáimmal, majd egy nagyot horkantottam. -Kezd ez a helyzet egy kicsit idegesítő lenni. Nem tetszik, hogy gyilkos paci találkozó van a Cornus területén. Miközben Ragnarokot néztem egy kisebb szellő a sörényemet az arcomba fújta, mely fennakadta a koponyán, és össze-vissza kuszálodott. -Remek!- horkantottam és lehajtottam a fejemet. |
Al-Hattar viselkedése kicsit meglepett, nem hittem, hogy ilyen nyugodt fog maradni, de örültem, hogy ezt tette. Az ellenséges lovak valószínűleg csak fel akartak hergelni minket.
Ragnarok következő állítása sem váltott ki belőlem különösebb érdeklődést. A szeméből sugárzott az őrültség, emiatt egyetlen szavát sem hittem. Még ha igazat is mondtak és Fenrir valóban megölt volna egy unikornist, a bosszú akkor sem hozná már őt vissza. Csupán Fenrirnek és a társának okoznák örömet vele, ha sikerülne feldühíteniük.
- Kétlem, hogy bármelyikőtök többet tudna a lovak testfelépítéséről, mint én. - jegyeztem meg semleges hangnemben. Köztudottan unikornisok tudtak a legtöbbet a gyógyításról. Fenrir, bár unikornis volt, hamar elhagyta a ménest, ezért valószínűleg nem tudott mindent megtanulni - és különben is gyógyító voltam, hosszú évekig tartott, amíg átadták a tudásukat a gyógyítók. Egy gyógyítónak több tudást átadnak, mint más Forsante tagnak.
~ Mikor veszik már észre, hogy engem nem tudnak felidegesíteni...? ~ A nyugodtságom szinte már természetellenes volt, még sosem dühöngtem semmi miatt.
A szemem sarkából az újonnan érkezett kancára pillantottam. A szarvamon alig észrevehetően egy apró fehér szikra szaladt végig. A virágok felegyenesedtek és újra kinyíltak, szilárdabbak voltak, mint egy szikla. Már kezdett zavarni, hogy annyi növényt elpusztított. Egy másik unikornis a helyemben alaposan leszólta volna a kancát amellett, hogy újraéleszti a növényeket, de nem hittem, hogy bármi értelme lenne veszekednem, sőt - a kanca talán pont ezt várta. ~ Mekkora az esélye, hogy ennyi többé-kevésbé tébolyodott ló egy helyen legyen? ~ |
-Hidd el, én jó hogy nem mondom ki, amit gondolok - pöccentettem a cornuskának majd egy fejrándítással válaszoltam Fenrir ésszerű kérdésére -Chh...ugyan, ki? Ez itt mellettem? - Ragnarok felé böktem. Megforgattam a szemem majd a mázolt pacihoz ügettem - Nicsak, mi a baj? Talán nem tetszik valami...? - hihetetlen hogy hogy lehet egy ló ilyen pipogya. Ránéztem az unikornisra, miközben patámmal a mellettem lévő fehér virágokat őröltem. |
- Szavak és szavak.... Ugyan, mit tudtok ti a gyilkolásról? - néztem a két díszpintyre. Egy természetimádó unikornis és egy a területéet szinte soha el nem hagyó "harcos". Ugyanmár.
- Szégyenlem is magam Ragnarok... .de mint ismeretes, az unikorniksokat különösen gyűlölöm. - néztem Novára. Ekkor egy vágtázó lóalak úszott a látóterembe és hamrosan ott is állt melettünk. Ismeretem őt, tekintve, hogy csak 2 év volt köztünk. Nirran, a vándor kanca, egészen egyedi megjelenéssel.
- Nirran - bicenetttem felé, majd Ragnarokra néztem aztán vissaz a kancára - Biztos, hogyn em vagytok testvérek? - mosolyodtam el. Nirrannal beszélgettünk mrá erről korábban, nem tudom, ragnarok mennyit tud a történetből. |
Fenrir kommentálta a mondatomat, én pedig már tudtam mivel szúrok oda a drága unikornisnak.
- Fenrir, Fenrir ezek szerint mégiscsak te végeztél azzal az unikornissal… azt ilyet illene ám bevallani… - Igyekeztem annyira megrovóan hangsúlyozni, hogy az már inkább nevetséges legyen. ~ Mondjuk sosem volt kétségem ezzel kapcsolatban. Habár Alou is simán képes ilyesmire. ~ Szemem sarkából végig Novát figyeltem, hátha csinál valami érdekeset.
Nem sokkal később egy kanca vetődött felénk a tóból. Az első gondolatom az volt, hogy megesz a sárga irigység, s nekem miért nem ilyen szarvaim vannak? Bár inkább pluszba szerettem volna őket a buksimra. Ennek ellenére határozottan megnyert magának, mivel friss vér csillogott szarvain. Nekem az ilyen lovak mindig is szimpatikusak voltak. Azért zavart egy kicsit valami vele kapcsolatban, mintha az anyámat látnám benne… ~ Kellemetlen. ~
Nova és a kis Cornus is kételkedését fejezte ki csodálatosan fantasztikus tettem kapcsán.
- Azt nem mondtam, hogy egyszer belerúgtam és betört… sokat dolgoztam vele, de az eredményért igazán megérte! Ráadásul nem hiszem, hogy nektek ilyesmiken kéne filóznotok, tekintettel arra, ti úgysem teszitek ezt meg egyetlen lóval sem. - Fenrirhez hajoltam. - Chh… amatőrök! Hihetetlen ez a hozzá nem értés! - Majd visszafordultam a két lóhoz. - Nos drága Nova, addigra már leváltották. Egykoron én is ennek a ménesnek a tagja voltam, ám éppen emiatt a bosszúm miatt száműztek véglegesen. De a kérdésedre válaszolva, a ménes pár tagja szemrebbenés nélkül végignézte, ahogy kivégzem. Ők se kedvelték. Könyörgése zene volt füleimnek… Te pedig nem régóta lehetsz ménestag. - Fordultam a Cornushoz. - Ha nem hiszel nekem, kérdezd meg Thaurumot… meg fogsz lepődni. - |
-Csodás egy újabb gyilkos közeledik!- horkantottam fel a véres ló láttán. Vajon mi lesz itt? Már lassan annyian leszünk, hogy egy új ménest lehetne létrehozni. - Tudsz valami hihetőt is mondani.- néztem rá a gyilkos szándékú ménre. Erősnek és nagynak mutattam magam. Nem rémisztett meg egyik ló sem. - Van olyan ló aki mind ezt elhiszi?-fordultam a ménhez. Persze egy ló koponyáját csak úgy szétroppantani! Hol él ez! Végigmértem a mént, és nem láttam rajta, hogy talán túl esszes lenne. Izomagy. Nem értettem, hogy mit akar itt ennyi ló. Patámmal a földet kapartam, hátracsaptam a füleimet és csapkodtam a farkammal, így mutattam ki nem tetszésemet. Lehet érezni a feszültséget. Valami lesz, az már biztos. Novára néztem kérdően, hogy ő vajon mit szól eme kis csapathoz. |
Ragnarok kijelentésesre felsóhajtott ~ Ez hosszú lesz... ~ Nem olyan lónak tűnt, aki hamar feladná és kibírná anélkül, hogy verekedést provokáljon. ~ Remélem, hogy Al-Hattar nem hiszi el mindezt. ~
Nova nem hitte el a mén szavait, bár úgy sejtette, hogy a Cornus harcos Ragnarok számításait követve hevesen fog reagálni a provokációra.
Fenrir nevetésétől alig észrevehetően kirázott a hideg ~ Ez a ló valóban őrült lenne? Ebből tényleg úgy tűnik... Pedig ha jó célra használná a mágiáját...~ Tudta, hogy ez nem lehetséges, Fenrir már túl romlott, hogy újra jó legyen. De attól még eljátszadozott a gondolattal.
- Egy ló koponyáját szilánkosra törni nem olyan könnyű, mint ahogy állítod, akárcsak végezni egy ménesvezérrel. Mindezeket egyedül, túlélve véghezvinni ... túl kevés esély van arra, hogy igaz legyen.
~ Le kellene csitítsam őket, mielőtt egymásnak esnek. De hogyan lehetséges ez...? ~
Hamarosan egy kanca csatlakozott a csapathoz. Nova végignézett rajta, az őt borító vérfoltokon... amint éppen végez a legközelebbi növényekkel. ~ Nagyszerű, eggyel több őrült gyilkos. Mivel érdemeltem ezt ki? ~ Alig észrevehetően az égre pillantott, mintha választ várna, de nem kapott. |
Végtelen vándorutam az Ewan-tóhoz vezetett. Nemrégen meg kellett küzdenem egy újabb bolond lyaconi lóval, így a vashegyekről csöpögött a vér. Szórakozottan ügetgettem a tó felé, oda-vissza ugrándoztam, viháncoltam a magas fűcsomókban, egytől-egyig széttiportam őket hogy letöröljem patáimról a vért. Magamban nevettem azon, milyen képet vágna most egy természetmániás unikornis rám. Nesztek, virágok! Mikor a vízhez értem, pár vágtaugrással vetettem bele magam a tóba. A száradt vér nem jött le, és még így is pirosak voltak a pengék, de jó volt beleugrani csak. Ekkor megláttam négy lovat nem messze. Egy cornus (=bolond), egy lila unikornis (talán összefestették), Fenrir (vándor...) és az én drága testvérem állt a parton. Hmm...érdekes társaság. Nem zavartattam magam, kikászálódtam a vízből úgy ahogy voltam majd odasétáltam - Nem üdv - vetettem oda félvállról, mert egyátalán nem üdvözöltem őket, csak odamentem, ez nem jelenti azt hogy a puszipajtásaim. Néhány lépés múlva megálltam, végigmértem a társaságot majd legelésztem kicsit. Nagyon nem izgatott a testvérem jelenléte, lehet hogy most láttam először, de nem hinném hogy a bölcsesség meghatározó személye... |
Elhúztam a számat.
- Nem elég rég - szinte köptem a szavakat Nova mondataira reagálva. Persze a harcos tesztoszteron-bomba szinte istant kiborult és beütött az "Ez az én földem!" ösztön. Pont, amire számítottam. Ragnarok persze hozta a formáját és egészen feldobta a beszélgetést azzal, hogy azt álíltotta, ő maga ölte meg az előző ménesvezért. Akár igaz, akár nem, nagyon a kedvemre való volt ez a kijelentése. Ha igaz, akkor azért. Ha nem, akkor a zseniális húzásért, amivel verekedést akart provokálni.
- Nem is rossz ötlet - néztem társamra - A mai napba belefér még egy beroppantott koponya.... - vihogtam, mint valami veszett farkas az erdő sötétjében. Talán kicsit túlzás volt ez már tőlem, de túl jó kedvem volt ahhoz, hogy érdekeljen. Általában kínosan ügyelek arra, hogy az előadásom kifinomult legyen, de kíváncsi voltam, hogy Ragnarok oldalán feltűnve mit kezd ez a két szerencsétlen egy őrült Laynarvissal és egy őrült vándorral.
- Csigavér hústömeg, ha kívánod megrítkithatjuk a létszámot - címeztem Al-Hattalarnak. |
Fenrir velem tartott az Ewan-tóhoz. Határozottan lesújtóbb véleménye volt róluk -már elsőre is- mint nekem. Mondjuk ő úgy tűnt mindkét lovat ismeri, nekem meg már az a ló sem ugrott be, akit csupán öt perce láttam. ~ Ott volt Seele, meg Fenrir tesója. Hogy is hívták? Asszem valami hangzatos neve volt, bár úgy gondoltam nem illik rá. Na mindegy, majd máskor! ~ Sosem volt erősségem a koncentráló “képességem”, mindig szabadon csapongtak a gondolataim, mint én magam. Bár a Laynarvis tagja voltam, sőt mi több tanácsadója, Zethnek mindössze annyi kikötése volt, hogy csak a ménesen kívül valósítsam meg önmagam. Valószínűleg éppen emiatt voltam én a Laynarvis kémje, harcosa stbje… sosem tudtam nyugodtan megülni a hátsómon, nekem mindig csinálnom kellett valamit, bár a lopakodás sosem volt erős oldalam, hogy is mondjam… elég drasztikus úton szereztem más lovaktól információkat. Állandóan csak harcoltam és harcoltam, ez volt a legfontosabb az egész életembe. Alig vártam már, hogy végre kirobbantsuk azt a háborút és az események közepébe vethessem magam. ~ Itt az ideje hadba szólítani a Cornust! ~
- Nem tudom, hogy nemes társam mit keres itt, én személy szerint egy hullát. - Gondosan kihangsúlyoztam a nemes szót. - Tudod már hét éve nem láttam és szeretném megnézni, mert olyan szép igényesen beroppantottam a koponyáját. Szilánkosra tört ám! - Dicsekedtem jókedvűen vigyorogva. - Nahát már meg sem kérdezitek ki volt az? - Vigyorom még inkább kiszélesedett. - A Cornus előző ménesvezére. Talán a következővel is ezt teszem, nem is olyan sokára. - Persze ez csak duma volt habbal. Thaurum volt az egyetlen olyan ló ebben az istenverte Cornusban, akit kedveltem, hisz egészen kis korunk óta barátok voltunk. ~ Bizton állíthatom viszont, hogy Altairnak még körmére nézek. ~ Szóval a Cornus, két tagjának kivételével, mindannyian feketelistán voltak. ~ Ha másra nem is, erre a kijelentésre biztosan ugrana minden Cornustag. Azért jobb biztosra menni. ~ - Te például nem kellenél ide. A célomat egyedül is meg tudom valósítani, nem kell hozzá elkísérned. - |
Hirtelen két lovat pillantottam meg. Egyiküket sem ismertem, sőt most láttam először. Az egyikük igen barátságtalanul közeledett, hát én is így válaszoltam. fejemet a magasba emeltem, füleimet hátracsaptam, és izmaimat megfeszítettem. Nem szóltam semmit csak a testem mutatta az érzelmeimet. Amúgysem tudtam volna mit mondani. Patámmal a földet kapartam és le sem vettem a ménről a szememet amelyik hangosan és gyorsan közeledett. -Valyon kik ők és mit keresnek a Cornus ménes területén?- kavarogtak a fejemben a gondolatok. -Üdv nektek! Kik vagytok. és mit kerestek a Cornus ménes területén?- fordultam a jövevények felé. Hangosan, és barátságtalanul horkantottam egyet. -Kezdünk egy kicsit sokan lenni!-mondtam és patámmal a földet kapartam. |
- Valószínűleg - feleltem barátságosan Al-Hattarnak. Már rég eljöttem a ménes területéről, lassan ideje lenne visszamenni és megfelelő helyre tenni a legújabb szerzeményeim.
- Igen, elég nagy családom van - a gondolatra elmosolyodtam, pár pillanat erejéig felidéztem a szeretteimet. A ménes egyik legnagyobb családját tudhatom magaménak.
Ha a mén nem szeretne tovább beszélgetni, valószínűleg lassan elbúcsúztunk volna egymástól és szétváltak volna az útjaink, ám nemsokára a közelből patadobogás hallatszott. Először egy nem túl bizalomgerjesztő külsejű mént, majd egy régi ismerőst, Fenrirt pillantottam meg.
- Üdv. - A hangom békés volt, bár ők nem tűntek túl barátságosnak. - Én is örülök, hogy látlak, Fenrir. - igyekeztem semleges hangon beszélni hozzá. Rossz híre volt a ménnek, de nem akartam én is ellenszenves lenni benne. - Régen láttuk egymást. - mondtam ki halkabban a gondolatomat. Egyelőre elengedtem a fülem mellett a gúnyos megjegyzéseit.
Még nem mondtam többet, vártam, hogy mit szeretnének itt. Nem hittem, hogy túl békés szándékkal érkeztek volna. |
Hallgattam Ragnarokot és nem voltak ellenemre az ötletei. Persze, hallottam hírét am énnek d,e személyesen még nem beszéltem vele hosszabban - 10 év alatt azért láttuk egymást egyszer-kétszer, de mivel ő ménestag volt, én pedig nem, nem sűrűn találkoztunk. Így mondhatni, idegenek voltunk egymásnak, de egyáltalán nem bántam a társaságát. Érdekes ló volt, tele jó ötletekkel. Egy kis vér és gyilkolászás nem volt ellenemre nekem sem, követtem Ragnarokot hát, aki előttem vágtázott Cornus területre. Az Ewan tónál találtunk két lovat: két mént. Minő öröm az egyikük unikornis volt, ráadásul nem más, mint Supernova Galaxy teljes valójában. Legalább annyira zen volt ő is, mint az az ostoba Hlín és véleményem szerint irtó magasan hordja az orrát. Az ősi Forsante tag, hát persze.... Nos, ha nem vigyázz a szájára, akkor belekóstolhat a mágiatudományomba, aztán megpróbálhatja összefércelni magát... már ha marad belőle bármi is.
A másik mént csak "futólag ismertem", amikor a Cornus területén lófráltam. Természetesen el kellett kerülnöm ah arcosokat, így minimum fel kellett ismernem őket. Ez itt Al-Hattalar, harcos Cornus tag és ennyiben ki is merült a tudásom. Nem tartottam túl sokra a harcosokat; véleményem szerint túl buták gondolkodni - azért lettek harcosok.
- Galaxy - vetettem oda foghegyről a csicsás ménnek - Minő öröm egy ilyen előkelő származású testvéremmel összefutni. Nem minden nap botlik ám a ló kék vérűekbe, nem igaz Ragnarok? Mélyen megtisztelve érezzük magunkat. Jelenléted ellensúlyozza az ostoba izomtömeget ott melletted. - nem apróztam el, élből sértésekkel nyitottam. "Nahát Fenrir, rosszabb passzban vagy, mint gondoltam.... Vagy csak Ragnarok jelenléte villanyzott fel ennyire, hogy egy verekedést is bevállalnál?" |
Fenrirrel együtt indultunk el az erdőből, ami nekem egy kicsit furcsa volt, még sosem sétáltam hosszabb távon egyetlen lóval sem. Igyekeztem keresni valami olyan témát amiről, úgy általában a lovak beszélni szoktak, ám a végén rádöbbentem, hogy ez igazán fölösleges, tekintettel arra, sem én, sem Fenrir nem volt átlagos ló.
- Feltétlenül körbe akarlak vezetni a régi ménesem területén. A Cornus remek hely, ahol szívesen döngölöd a lovakat a földbe. - Vigyorogtam rá. - Nem akarlak megsérteni, de a testvéred nem túl érdekes ló. Nagyon unatkoztam. Ha pedig unatkozom, akkor vérre vágyok. Gyilkolásszunk!!! - Lelkesedésemet nem tudtam, és nem is akartam palástolni. Meg sem vártam a válaszát elindultam az Ewan-tóhoz vágtában, úgy dobálva a fejem, mint egy idióta. Reméltem követ, de a célomat tekintve az sem zavart volna, ha egyedül kell mennem. Nagyon jól elszórakoztam egyedül is, csak az unalmas lovak társasága nyomasztott.
Amint elértünk az Ewan-tóhoz, két sétáló lovat vettem észre akik egy kicsit koszosak voltak.
- Ahoj! - Üvöltöttem jó hangosan, csak hogy meghallják. Úgy döntöttem nem támadással kezdek, mert az egyik biztosan unikornis volt, a másikról pedig még nem tudtam eldönteni melyik méneshez tartozik. |
A mén mellém lépett és köszönetet mondott, hogy segítsek neki. -Most mi lesz? Úgyhiszem elválnak útjaink.-mondtam és a ménrenéztem. Az égről már minden felhő eltűnt és tisztán látni lehetett a kék eget. Szőrömről a víz már rég leszáradt. Bár egy kicsit fáztam, de nem volt vészes. -Van családod?-fordultam a ménhez kérdően. Elég kalandos utat tettem meg evvel a ménnel, nem tagadthatom! Tovább legeltem és néha-néha felpillantottam az égre, de nem láttam semmi különöset. |
[75-56] [55-36] [35-16] [15-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
